Bejelentkezés

x
Search & Filters

"A szabadság mellett döntöttem" - Török-Zselenszky Tamás interjú



Török-Zselenszky Tamás, vagy ahogyan sokan ismerik, NAP, a 90-és években tette le a névjegyét a hazai könnyűzenében. Az Eleven Hold zenekarból ismerhetjük leginkább, és szinte megkerülhetetlen volt a neve könnyűzenei berkeken belül. Azóta rengeteg művészeti ágban alkotott már maradandót, ezért mindenképpen szerettünk volna készíteni vele egy interjút. 
 
Rockbook: Hogy emlékszel vissza, milyen zenekarok befolyásolták gyerekként a zenei ízlésed kialakulását?
 
Zs.T.: Gyerekként az, amit a szüleim hallgattak. Apukám nem lakott velünk, de anyukám mesélte, hogy ő milyen rockzenéket játszott. Nem volt híres, de a legendája megvolt a családon belül. Saját dalai alig voltak, inkább másoktól játszott, és a repertoárját másoktól töltötte fel.
 
Led Zeppelin, Black Sabbath, Deep Purple – a mainstream 70-es évek. Én akkor születtem, akkor voltam kisgyerek, ebből táplálkoztam. Elképzeltem, ahogy édesapám játszik, és egy kisgyerek elkezdi szeretni azokat, amiket a szülei is, így én ezeken nevelkedtem.
 
Már amikor kicsi voltam, akkor is rocker voltam. smiley
 
Legtöbbször grunge zenekarban játszottam, erre is kihatással lehetett az a gyermekkori zenei ráhatás. Minden nemzedék elkezdi átformálni, amit addig tapasztalt, "hozottból gazdálkodunk". Nálam elég jó az alap, a hozott halmazban volt miből kiindulni. Nagyon tetszett minden, ami kialakult ezekből a csodákból. Ma is nagyon szeretem a metal zenét, csak annyira nem voltam tehetséges, hogyezt a stílust műveljem. Másfajta hangom volt, másfajta gitárstílusom, ezért az egyszerűbb, dalszerzősebb, versesebb irányba indultam el a zenében. A zenekar is grunge stílusú lett, ezért inkább a szövegcentrikus alkotási formát Választottam.
 
Külföldön különböző zenei stílusok alakultak ki, egyik a másikból; ennek én tanúja voltam. Minden nemzedék próbálja a saját képére formálni, amit a szülei rájuk hagytak, hogy úgy érezzék, hogy ez az övék, a sajátjunak érezhetik. Mindenki meg akarja reformálni a világot, és akik elkezdenek zenélni, szeretnének beleszólni ebbe a folyamatba. És ezért tetszett a grunge, mikor húszas éveim elején jártam; úgy gondoltam, ebben úttörő lehetek, de nem ez érdekelt csak, hanem tetszett az is, hogy egy egyszerű pólóban, farmerben és egy tornacipőben, cicoma és allűr nélkül, fősulis srácok eljátszották, amit akartak. Mégis jól szólt. Volt benne teljesítmény, mert zenészként azt is értékeled, ha ez megvan egy zenekarban. Mi is ráfeküdtünk a grunge vonalra, de mi magyarok híresek vagyunk arról, hogy mire itt divat lesz valami, addigra a világon már lecseng. Bár a rock és a metal örök és elpusztíthatatlan, mire a grunge itthon divatba jött, mintha kihalt volna a nagyvilágban, és csak a nagy öregek tudtak talpon maradni. Biztos vagyok benne, hogy több ezer ilyen stílusú zenekar alakult a világon, mégis az az 5-6 Seattle-i banda maradt életben ebből a műfajból. Nem fejlődött tovább ez az irányzat, nem bontakozott ki egy bizonyos foknál jobban. Mi, a magyar grunge nagy öregjei lettünk – több hazai lap is hivatkozott rám így, ami nagyon csodálatos dolog és hatalmas megtiszteltetés. 
 
Most meg megőrültem, kapuzárási pónik – smiley –, és szeretnék metal zenét is csinálni. Ehhez sikerült társakat találni, talán még idén megmutatunk majd ebből a projektből is pár dalt. Elmondhatom, hogy mindig is rocker voltam; a rock valamelyik ágához tartoztam, de én vagyok az, aki minél öregebb, annál keményebb. smiley
 
 
Rockbook:Ha azt mondom, hogy NAP, az égitest helyett sokan rögtön rád gondolnak. Mit gondolsz, mi a titka annak, hogy egy csillag teljes fényében és erejével ragyogjon ilyen hosszú időn keresztül?
 
Zs.T.: Erre annyira sokrétű lenne a válasz... Semmit sem lehet általánosítani, mindig van kivétel, de ha megnézzük a Rolling Stones-t, az Aerosmith-t,a Whitesnake-et, Alice Coopert, ezeket az örök zenekarokat, akik mindig is ugyanazt csinálták – 50 éve ezt csinálják, 60-70-80 évesek, és mégis -. Nem vagyok híres, és nem mindenki számára vagyok szerethető, de jelen vagyok, és mindig is hű voltam ahhoz, amit mindig is csináltam. Ugyanabba az irányban haladtam, a szövegcentrikus, mondanivalócentrikus, örökítés, hagyományozás, gondoskodás útján – és talán erről van szó.
 
Ha valamit lehet szeretni a munkásságomban, az az, hogy autentikus és hiteles, mert itt van egy ember, aki 50 éves és egész életében hű volt ahhoz, amit csinált. Üzenete van, szeretete van, és nem áll le. Ugyanazt mondja mindig, csak másképp. Dalokban, könyvekben, versekben, zenekaros és egyéni gitáros koncerteken is. Szóval, aki nem is szeret, teljesen megértem, de az is lehet, hogy azt gondolja, hogy "Nem bírom annyira hallgatni, de le a kalappal előtte!"
 
És ahogy te fogalmazol, a tündöklés nincs meg, mert akkor sokkal másabb anyagi helyzetben is lennék. Ha az emberek eddig nem is foglalkoztak az üzenettel, amit közvetíteni szeretnék, talán most az 50 év alkalmával megpróbálkoznak majd vele.
 
 
Rockbook: Számomra mindig is te voltál a titkos összetevő minden formációban amiben játszottál. Mennyire engeded magad kiteljesedni, ha zenekarban játszol?
 
Zs.T.: Zenekarban más. Olyanokkal a legjobb dolgozni, akik nem mondják azt, hogy „írd át ezt a részt”, bár erre nem nagyon volt példa. De olyanokkal sem jó, akiknek, ha azt mondom, hogy „ezt csináld”, akkor azt csinálják, és semmi nincs, csak engedelmeskednek. Az sem termékeny folyamat, és nem motivál senkit. Szóval egy zenekar akkor jó, ha tiszteletből, szeretetből és a zene iránti rajongásból működik. Az örömöm abból fakad, hogy együtt vagyunk, amikor születik valami, valami újat alkotunk, és ez izgalmas. Ennek a varázsa is izgalmas, és ez működteti a dolgokat.
 
Más, amikor fogom magam, és tudom, hogy senkinek nem fogom megmutatni. Én játszok minden hangszeren, magammal könnyű vitatkozni, mert mindig egyetértek. smiley Más zenekarban dolgozni, mert mindig figyelembe veszem a többiek készségeit, nem mindenki képes eljátszani bármit. Így is alakul a szerzemény, mert mindenki személyisége csodálatos, és mindenki hozzáadja a saját személyiségét egy szerzeményhez. Bár én indítom a dalt egy szál gitárral és énekkel, ha úgy döntötök, hogy csináljuk meg zenekarral, akkor onnantól kezdve mindenki beleviszi a saját játékát és személyiségét, és csodálatosan teljesíti ki, mire a végleges formáját elnyeri a dal.
 
A nehéz az, hogy nem egyedül vagy, hanem mindenki beleszól, de csodálatos dolgok kerekedhetnek belőle. A könnyű az, hogy ha valaki nem egoista, hanem tud együtt dolgozni és szeretne is együtt dolgozni, akkor jó, hogy nem neked kell csinálni mindent. Van itt egy zenekar, és te rábízhatod az egészet, mindenki kidolgozza a saját részeit. Bevallom őszintén, van, amit sokkal nehezebb zenekarral csinálni, és nem akarom. 50 évesen már nem akarom azt, amit 20 évesen, főleg, hogy volt benne részem, átéltem már hússzor ezeket a nyüglődéseket.
 
A titkos összetevő az lehet, hogy aki írja a dalt, az indítja útjára, a többiek szétszedik, összerakják, és közös megegyezés lesz a végén, de úgyis addig írjuk, amíg mindenkinek nem tetszik. Mindig a dalszerző a titkos üsszetevő. Az én formációimban általában én voltam, aki ezt megtette, ezért érezheted ezt. 
 
Volt olyan, hogy vittem valamit, és azt mondták, hogy ne csináljuk meg. Több lemeznyit dobtunk ki, mert úgy érezték, hogy az nem Eleven Hold, és ne csináljuk meg. Volt, hogy durvábbak voltak a dalok, vagy szövegileg voltak trágárak. Ezért jutott eszembe, hogy nem elég, hogy volt egy zenekarom. Ehhez kellett volna még kettő, mert háromféle stílusban írtam dalokat. Ez volt a konfliktusok egyik okozója. Azt akarták, hogy én csak nekik legyek, én pedig három fajta zenét akartam játszani. Szóval ha velük nem, akkor megcsinálom másokkal. - gondoltam én. A többi történelem, nem jöttünk ki ebből jól. De tudjátok, ez olyan, hogy ami jön, azt hagyni kell megszületni, belőlem pedig jöttek ezek a dalok. Én hetente vittem egyet, a zenekar meg két évente adott ki egy lemezt.
 
Gondoljatok bele, mennyire vissza voltam fogva. Ez engem nagyon frusztrált, de most már mindenféle dolgot felteszek a netre, eljátszom egy szál gitárral, és azt csinálom, amit akarok. Ez a szabadság. Visszavetett a sikerben, de nagyobb szabadságot adott.
 
A szabadság mellett döntöttem, és zenekarban is már csak olyanokkal vagyok hajlandó zenélni, akik mellett szabadnak érezhetem magam. Más módon nem éri meg.
 
Rockbook: Az 50+ című sorozatot folyamatosan bővíted. Melyik dal a legkülönlegesebb számodra erről a lemezről?
 
Zs.T.: Ezt folyamatosan bővíteni fogom, amíg élek. Direkt azért van ott a plusz jel, mert 50 éves koromban kezdtem el ezt a sorozatot, de nagyon sok dalom van, amit újra felveszek.
 
Tényleg öregszem, és ki tudja, meddig tudom majd művelni a zenét. Tavaly úgy döntöttem, hogy fel kell vennem azokat a dalokat értelmes verzióban, amiket régen írtam, kvázi egy olyan gyűjtemény, ami vagy elveszett, vagy rossz minőségben található meg a neten. De lehet, hogy ki is adunk drága barátaimmal, segítőimmel, közösségi finanszírozással egy bakelitot, akár évente egy sorozatban - ezt még nem tudom pontosan. Csak olyanokat fogunk kiadni, amiket én írtam, és nem kell engedélyt kérnem senkitől, nem kell fizetnem a jogokért, mert azok 100%-ban nálam vannak.
 
Viszont a netre bármilyet kitehetek, a jogvédő úgyis tudni fogja, kinek a jogai érvényesülnek. Tehát az 50+ két vonalon megy majd, remélhetőleg még évtizedekig.
 
Egyik sem a kedvenc dalom, nincs ilyen, mert az összes az. Mindegyik egy emlék, és van, amelyik azért a kedvencem, mert jó visszaemlékezni arra az időszakra, vagy mert jól gitároztam benne, jól sikerült elénekelnem. Nem olyanféle elégedettséggel, hogy megveregetem a vállam, és azt mondom: „hű, de fasza vagy Tamás”, hanem úgy, hogy sikerült, egyfajta megkönnyebbüléssel és szeretetteljes örömmel mondom ezt, hogy "hát, ez sikerült, ezt hagyod rá a következő nemzedékre, és ha ezt hagyod az utókorra, akkor megnyugodhatsz, Tamás."
 
Szóval nem tudok megnevezni egyet, és nem is akarok senkit befolyásolni; a hallgatók keressék meg, és válasszák ki, hogy melyik a kedvenc daluk.
 
 
Rockbook: Ha választanod kellene, hogy melyik korban alkoss, akkor melyik lenne az, és miért?
 
Zs.T.: Erre kétféleképpen is lehet válaszolni. Mondhatnám, hogy nagyon szívesen lennék most a 70-es években, zenészként, szerzőként, előadóként, de nem Magyarországon. Ha mondjuk Amerikában lettem volna úgy, ahogy voltam 20 éves koromtól kezdve, ugyanezzel a hanggal és képességgel, csak angolul, akkor az egy hatalmas élmény lett volna. Tudom, hülyén hangzik, de a 70-es évek Amerikájában szeretnék lenni, mint Zselenszky Tamás.
 
Viszont a magyar nyelv miatt még mindig Magyarországon vagyok költő és dalszövegíró. A siker miatt kint lennék zenész szívesen; a magyar nyelv miatt pedig tulajdonképpen itthon bármikor, mert ugye itt a siker, egy szimbolista költőnek, aki nem akar híres lenni, és azt szeretné, hogy ne rá figyeljenek, de a művei eljussanak mindenkihez, az nagyon kizárja azt, hogy híres legyen. Mert akik híresek akarnak lenni, azok magukat is tolják.
 
Kérdezik, hogy miért nem vagyok híres. Voltam az, de nem toltam magamat, főleg mások kárára nem akartam érvényesülni. Mindenem, amim van, nem mások kárára van, ezért volt lassú, mire elértem valamit. Volt idő, amikor híres voltam, de nem tetszett; és ha nem ártok másoknak, nem tudtam volna híresebb és sikeresebb lenni, de én nem ilyen személyiség vagyok. A neveltetésem is teljesen más; ez nem az én szerepem.
 
Ezért vagyok csendes, szinte láthatatlan, és ezért vannak előtérben a versek, a könyvek és a dalok, nem pedig én. Ezt az interjút is azért vállaltam, mert egyrészről megtiszteltetés, és mert van ez az 50 éves születésnapi alkalom. Nem magamra akarom felhívni a figyelmet, hanem arra a munkásságcsomagra, amit összegyűjtöttem mindenkinek ajándékul. Marha jó, hogy az örökségemet együtt ünnepelhetjük, ha szeretnétek, én itt vagyok, hogy együtt fedezzük fel.
 
A másik a 90-es évek dicsérete. A barátaimmal szoktunk beszélni arról, hogy a 90-es évek, amiben mi voltunk 20 évesek, politikailag, meg háborúk és békék téren, mindenféle szempontból elég érzelmes, értelmes, visszafogott, minőségi, és ragyogó időszak volt a világ történetében. Ha például azt kérdezné valaki, melyik világtörténelmi korszakban reinkarnálódnék szívesen, egész egyszerűen nem tudnék olyan jót mondani, mint az 1990-es évek. A legjobb metal albumok a 80-as évek végén készültek (Kreator, Metallica, Helloween). Szinte minden évben jelentek meg új albumok. A grunge a 90-es években volt a csúcson, és a világsztárok a zenitjükön, mint például Tina Turner. De nem is sorolom, annyi van. Oké, hogy a mai modern rockzene gyökerei a 70-es években rakódtak le, de a 90-es évek voltak azok az évek, amikor olyan nyugalom és szabadság volt, ami soha nem fordult elő a történelemben, és szörnyű, de szerintem nem is lesz. Tehát én mindig a 90-es években szeretnék 20 éves lenni; ez olyan, mintha egy előző életemben valami jót tettem volna, és kiérdemeltem volna, hogy akkor lehettem huszonéves. Szóval, ha van valakinek egy időgépe, akkor szóljon, mert visszamennék 1988-ba, amikor a Metallica először játssza el élőben a "Justice"-t.
 
Rockbook: "Méhdi nincs sehol, mégis mindannyiunkban ott szunnyad. Amikor felébred majd, kívül is megjelenik." Véleményed szerint mennyire értik az emberek ezt a fajta látásmódot, és a benne rejlő üzenetet?
 
Zs.T.: Akik foglalkoznak vele, és egyáltalán elolvassák, vagy a podcasteket hallgatják, azok közül sem mindenki érti maximálisan. Olyan ez, mint egy mélyebb megértést igénylő folyamat, amit újra és újra elő kellene venni, hogy újabb és újabb dimenziók táruljanak fel. Ez egy egész életre, élethosszra szóló üzenethalmaz. Ha valaki foglalkozik vele, és olvassa, nem biztos, hogy az egészet meg fogja érteni. Egy tapasztalati időszak után viszont ráébredhet, hogy erről már olvasott, de akkor még nem élte át.
 
Mindig egyre jobban fogják érteni, de csak akkor, ha valóban foglalkoznak vele, és nem csak felületesen olvasnak. Ha törődnek vele, akkor sem egyből és nem az összes részletet fogják megérteni, de az idő múlásával, ahogy egyre nagyobb tapasztalatokat szereznek, egyre több aspektus, árnyalat, dimenzió fog feltárulni előttük a könyvekben rejtett üzenetmatrixból.
 
Amíg itt vagyok, személyesen is tudok segíteni, szóval aki úgy érzi, hogy belevetné magát a mélyebb megértésbe, bátran kérdezhet tőlem. Elérhető vagyok bárki számára.
 
 
Rockbook: A születésnapi koncerted október 26-án lesz Székesfehérváron a Petz-ben. Milyen meglepetéssel készülsz, illetve milyen meglepetrsekre számítasz a közönségtől?
 
Zs.T.: Fehérváron október 26-án lesz a Petz-ben (Facebook esemény itt), Budapesten pedig október 4-én (Facebook esemény itt), mert a születésnapom is aznap van. Ide el tudnak jönni az egész országból, mindenkinek egyszerűbb. Székesfehérvár a szívem csücske; itt voltam általános iskolás, az első zenekaraim is itt voltak, ezért itt is megünneplem, amolyan szülihavi koncertként.
 
A közönségtől mindig ugyanarra számítok: hogy egyáltalán megjelennek. Az már nagy meglepetés, haha! Talán a születésnap miatt olyan emberekre is számíthatok, akiket régen láttam, és akik ritkán tudnak eljönni. Ez lenne a legnagyobb ajándék számomra, ha olyan régi barátaim is megjelennének, akikkel régóta nem találkoztunk.
 
Én azzal készülök, hogy élek. smiley Csúnya dolognak tűnhet, de nem szoktam máshogy csinálni. Nem attól lesz különleges egy este, hogy megtanulok egy speciálisabb dalt, hanem attól, amilyenek vagyunk. Azt ígérem, hogy nem szomorú leszek, hanem vidám. Tudom, hogy a közönség velem akar majd foglalkozni, de én nem azt szeretném, hogy velem foglalkozzanak, hanem azt, hogy én foglalkozzak velük. Nem készülök semmiféle extrával; nem fogok kézen állva gitározni, nyelvvel pengetni, vagy tüzet fújni. Én vagyok én, és az lesz a meglepetés, hogy ez is egy különleges este lesz, mert együtt ünneplünk. Meg a hülye vicceim, amik mindig másmilyenek. Együtt leszünk, és bár minden este különleges, de mindig más. Ez elég multidézős lesz; valószínűleg mesélek majd egy-két dolgot a régi szép időkről, de ezt sem ígérem. smiley
 
Rockbook: Ha az elmúlt 50 évből egyetlen fontos pillanatot kellene kiragadni, melyik lenne az?
 
Zs.T.: Nem tudnék kiragadni egy konkrét pillanatot az 50 évből, mert rengeteg élmény kapcsolódik emberekhez. Ezek azok a pillanatok, amikor hatalmas szeretettel, örömmel és boldogsággal szerettük egymást, és éreztük a kölcsönös szeretetet. Mindenki életében, ha még nem is tud róla, ezek a legértékesebb élmények. Éppen ezért igyekszem a közönséggel, a zenével, az emberekkel, a családommal és a világgal minél inkább olyan pillanatokat előidézni, amikor megélhetem ezt a kölcsönös szeretetet.
 
Ez teszi széppé a történeteket és a körülményeket. Ha bárki visszagondol bármilyen történésre, rá fog jönni, hogy a legtöbb ilyen helyzet attól lett különleges, hogy szeretettel éltük meg valakivel. Képzeld el, hogy ha az 50 év fontos és szerető pillanatait kellene végig gondolni, az most 25 évig tartana, haha. De lehet, hogy több is.
 
Mindenképpen tovább tartana, mint ez az interjú, de szerintem ez átmenetet ad ahhoz, amit mondani akartam. Ha lenne egy időgépem, akkor oda is visszaugranék, ahol valakivel/valakikkel igazán szerettük egymást. Van egy angol nyelvű dalom az 50+ sorozatban "Things to Do Before I Die" címmel. Ez egy bakancslista, és a végén az áll, hogy örökké szeretnék abban a pillanatban élni, amikor a legjobban szerettük egymást. Ez a dal és ez a sor a legjobb válasz a kérdésre.
 
 
Rockbook: Neked, mint az egyik legsokoldalúbb művésznek, mi a véleményed a mai kortárs zenekarokról?
 
Zs.T.: Nekem az a véleményem, hogy mindegy, mi a véleményem. smiley
 
Nagy tehetségem van abban, hogy nem a véleményemet próbálom közvetíteni, hanem belehelyezkedem a különböző helyzetekbe, szituációkba, és pártatlanul mesélek. Háromféleképpen közelítek: van a az egyik tábor, a másik tábor, és az arany középút.
 
Minden generáció szeretné a saját képére alakítani a zenei szférákat, irányzatokat. Ez teljesen természetes, minden fiatal úgy érzi, hogy övé a világ. Éppen ezért fontos, hogy ki tudják használni a fiatalságukat, érezzék a flow-t, ahogy mostanában mondják. Én nem járok el minden koncertre, de nagyra értékelem az új irányzatokat, ötleteket és megoldásokat. Tudom, hogy ez a zene csodálatos evolúciója, és tiszteletre méltó dolog.
 
Drukkolok minden új zenekarnak. Az előző válaszokból szerintem már leszűrhető, hogy én nem a sikerekben mérem a jót vagy a rosszat, hanem abban, hogy sikerült-e hagyományoznom eleget, és az jól sikerült-e. Titkon tisztelem ezeket a zenekarokat, mert fontos számomra, hogy nemcsak a szórakoztatásra törekszenek, hanem örökérvényű dolgokat is hagyományoznak. Mint dalszerző, nagyon jó látni, hogy olyan ötletek születnek, amik eredetiek és szerethetők.
 
Összefoglalva, drukkolok nagyon, és értem, hogy mi az alapvető szándék: minden fiatal a saját maga képére akarja alakítani a jelen zenéjét, hogy magának érezhessék. Akik nem zenélnek, ők is azért szeretnek valakit, mert olyat csinál, amit magukénak érezhetnek. Ha a hallgató azt mondja, hogy "ez új, ez az én generációm zenéje", az sikeres lesz.
 
A fiatalok szelfiznek a koncerten, mert vagány, hogy ott vannak. Én viszont olyan vagyok, mint egy jazzkoncert: nem nagyon szoktak kitenni. Egyrészt mert figyelnek, és nem azért vannak ott, hogy selfie-zzenek. Viccesen mondják, hogy a jazzzenész az, aki 80 akkordot játszik 4 embernek, míg a sikeres zenész 4 akkordot játszik 80 embernek. Én is egy ilyen vagyok, aki 80 akkordot játszik, szimbolizmusban beszélve. Minőségi közönség jár, jó emberek, értő figyelemmel. Ők hősök, mert önmagukkal szembenézve jönnek, mert az én zeném tükröt mutat. Nem mindenki szeret belenézni a tükörbe, van, aki félrenéz, van, aki el sem jön, de aki eljön, az nagy hős. A végén, bár néha nehéz magunkba nézni, mindig felszabadultan és jó érzésekkel üvöltjük az utolsó pár dalt, és úgy jövünk el, hogy ez egy szuper koncert volt. Nem azért, mert jól játszottam, hanem mert azokkal az emberekkel voltam egy térben, akikkel kellett. Kissé elkalandoztam, de jó véleménnyel vagyok a kortárs zenekarokról, mert afféle szerető nagypapaként is gondolok rájuk. Tehát ha valakinek az az ötlete támad, hogy egy Mikulás-öccse fizimiskájú embert hívjon vendégszerepelni, ne fogják vissza magukat!
 
Rockbook: Elég régóta benne vagy a szakmában, hogy az egyik "nagy öregnek" nevezzenek, akire joggal néznek fel a fiatalok. Mi lenne a legfontosabb tanácsod azoknak akik most terveznek zenekart alapítani, vagy hangszert fogni a kezükbe?
 
Zs.T.: Én nem tudom, manapság miben mérik a tiszteletet, de köszönöm, hogy meghitelezed nekem, hogy tanácsokat adhatok. 
 
Azt tanácsolom, hogy higgyenek magukban, és bárhonnan is hallják a károgást — mert ezer zenekar van, jövő héten tízezer, két hét múlva pedig százezer lesz — ne törődjenek vele, és csináljanak olyan zenét, amit szeretnének. Az emberek azokat az előadókat szeretik meg, akik hitelesek, nem pedig azokat, akik a siker érdekében valami olyat próbálnak alkotni, ami be fog futni és sok pénzt hoz. Azok az előadók fognak igazán elérni valamit, akik őszintén, szívből játszanak.
 
Legyetek önmagatok, ne hasonlítgassátok magatokat senkihez! Találjátok meg a saját hangotokat. Persze jó, ha valaki kapitalista értelemben is sikeres, de ha egy ilyen "kisöreg" tanácsát elfogadjátok, azt mondom, adjátok, ami a szívetekben és a lelketekben van. Ott rejlik a valódi siker, nem a mennyiségben, hanem a minőségben és az állapotban. A mennyiség csak látszat és ideiglenes siker. Én ezt mondom, és ne hallgassatok a karogásra.
 
Ha lenne a kezdő zenekaroknál egy szabály, ez lenne: gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni! smiley
 
Őszintének lenni, és megtalálni a saját hangotokat, akármilyen hangszeren. Én is utánoztam a kedvenceimet, de rájöttem, hogy kicsoda Zselenszky, és hogy én hogyan énekelek. Meg kellett találnom, hogy ki vagyok, és ez a tanácsom is.
 
Ha valaki őszinte, ha valaki szívből játszik és kitart, akkor a számos zenekarból is meg fogják ismerni, és ha egy városban ezer zenekar lenne, abból is biztosan őt választanának ki. Szóval ez a tanácsom: ne hallgassatok a karogásra, csak a varjakréa, hollókéra, és az enyémre! smiley
 
Hosszú, boldog életet és minőségi sikert kívánok minden fiatal zenésznek.
 
Hallgassátok a dalaimat, a podcastjeimet, olvassátok a könyveimet, és gyertek el a koncertjeimre! Így fuzionálhatunk, kooperálhatunk, és kicsit megfiatalíthatnak engem, én pedig öregíthetek rajtuk — de az az öregség patina lesz, nem a rosszfajta öregség.
 
Török-Zselenszky Tamás tehát nemcsak, hogy aktívan alkot, de jobban elemében van, mint bármikor. Holnap lesz 50 éves, így ezúton is boldog születésnapot kívánunk neki, és azt is, hogy soha ne hagyja abba azt, amit csinál, mert legyen az bármi, ilyen alkotókra mindig szüksége lesz az embereknek. 
 
Elérhetőségek: Honlap, YouTube
 
 
Konta László István
 
Fotók: Aranyosi Gergely, Nagy Norbert, Pénzel Péter, Windung