Bejelentkezés

x
Search & Filters

Szerelemzenekar ez, ők maguk mondták - Trillion: 'Like Water' lemezkritika



Éppen egy hete mutatta be Like Water című új lemezét a Trillion a budapesti Akváriumban (koncertbeszámoló itt), majd a napokban már szélesebb körben (a legnépszerűbb streaming szolgáltatások) is elérhetővé vált az anyag. A szóhasználat pedig egyáltalán nem véletlen. A kezdeti trió felállásból kvartetté formálódó zenekar két évvel a Dreaming Black után ismét olyan dalokkal rukkolt elő, amelyek még óvatosan adagolva is képesek függőséget okozni. Figyelem, a közreműködő zenészek szentimentális, ömlengő mennybe menesztése következik.
 
A srácokkal még a megjelenés előtt volt szerencsénk egy interjút készíteni (itt olvasható), már ebben is említették, hogy abszolút kompromisszummentes album a cél. Elárulhatom, sikerült. Akárcsak a Dreaming Black, a Like Water is elképesztően eklektikus lett. Sok műfajba kóstol bele, hogy azoknak aztán a legjobb, vagy épp az adott dalhoz leginkább passzoló elemeit kiragadva és beépítve egy magasabb szintre emeljék. Érezhető, hogy nem fogták vissza magukat, mindenki beletette a magáét, így aztán sterilnek még csak távolról sem nevezhető kiadvány született.
 
Az első nóta, a The Emptiness visszafogottan, meleg hangzású, monoton riffel nyit. Mintha csak egy óriási fricska lenne az egész. Mintha csak meg szeretnék mutatni ezzel, hogy na látod, ez az, a monotónia, amivel csak elvétve fogsz találkozni, ha ezt a lemezt hallgatod. De ha már így alakult, akkor figyelj, mi mindent ki lehet belőle hozni. Talán épp ezért ez a téma többször vissza is tér a dalban. Néha csak a háttérben szólal meg, hogy sajátos lüktetést adjon, máskor különböző variációi csendülnek fel. Szépen, okosan építkezik. Alig kezdődik el, rögtön el is repít egy nagyon más, nagyon távoli dimenzióba, ahol minden folyós, minden egy, mint valamiféle massza, mégis otthonos, kellemes. Jó érzés ott lenni, belesüppedni, jó ahogy körülvesz. Az üresség ilyen is tud lenni?
 
A Blisters viszont villámgyorsan vissza is ránt minket onnan, zakatoló pergő és káva témájával, grungeosan nyúlós ének-, és gitárszólamaival nem tűr ellentmondást. Baromi jó nóta lett, néhol energikus máshol súlyos, nagyon jó döntés volt ebből klipet csinálni. Aztán jön a The Chain, ami igazából egy tök egyszerű, középtempós, kellemes szám lenne, de a basszusgitár és az énekharmóniák, az éppen jókor elsütött ritmikai tördelések azért mégis csavarnak rajta egyet. Picit csak, hogy ebben is találjon valamit az ember, amit érdemes kiemelni. A végére pedig szépen vissza is lassul, amivel még jobban megágyaz a következő számnak. Sőt mondhatnám, hogy a következő blokknak.
 
 
A lemez elejét a grunge hatások és az enyhe melankólia uralják, innentől viszont igazi stílusok közötti kalandozás következik. A Scumbag őrült rockabily ritmusa a belassuló, elszállós középső résszel szerintem telitalálat, és ha már múltidézés, a Paranoia Blues is ezt a koncepciót követi. Mégis ott van a nagyszerűség mindkettőben, egyszerűen olyan sajátos ízzel nyúlnak hozzá ezekhez az egyébként nagyon alapvető sémákhoz, amitől pillanatok alatt egy megkérdőjelezhetetlenül Trillion dal válik belőlük.
 
Nem maradhattak ki az akusztikus számok sem, a szintén beteg hangzású, borongós Quasar után kettőt is kapunk. Kezdésnek a címadó Like Watert, ami egy abszolút ballada, lassú tempóval, elmerengő énekkel. Szép darab, nagyon kellemes is, elsőre iszonyúan meg is tetszett. Aztán picit csillapodtak az érzések, és úgy alakult, hogy a XII. Lover lett a kedvenc. Igazán jóleső, felszabadító hallgatni, olyan, mint mikor az ember végre elenged minden rossz érzést, mindent, ami bántotta, majd miután kezd benne szétáradni a nyugalom, meglepődve teszi fel magának a kérdést, csak ennyit kellett volna tennem?
 
Bevallom, a lemez záródarabját, a Controversialt nem sikerült egyelőre még megfejtenem. Azt hiszem, hagynom kell még neki egy kis időt és lehet, hogy még akkor sem fogok vele megbarátkozni. Bánkódni mindenesetre nem fogok miatta, ha ott van az előző nyolc. Mert az milyen nyolc, te jó ég. Megvan itt minden, pörgős, koncertekre való darab, amire mindenki kitombolhatja magát (Scumbag), elszállós, este a félhomályban elmerengve hallgatható (The Emptiness), és szörnyeteg is (Blisters).
 
Szerelemzenekar ez, ők maguk mondták, a lemezen pedig ez abszolút érződik is. Nincsenek határok, nincs kívülről érkező kompromisszumkényszer. Ami van, az viszont minden. Minden, amit ez a négy ember el szeretne mondani, át szeretne adni, ami közös bennük, és amivel mindannyian tudnak azonosulni. Ha pedig ők szerelemből csinálják, hát én szerelemből hallgatom. Ahogy Apey énekli a Scumbagben, egész nap és egész éjjel.
 
Az album dallistája:
 
01. The Emptiness 
02. Blisters
03. The Chain 
04. Scumbag 
05. Paranoia Blues
06. Quasar
07. Like Water
08. XII. Lover 
09. Controversial
 

 
 
 

Andicsku Krisztián

 


 

 

Andicsku Krisztián