Bejelentkezés

x
Search & Filters

Szimfonikus popmetal északról a korábbi Nightwish énekesnővel - The Dark Element: 'The Dark Element' lemezkritika

Számomra az örök Nightwish-énekes a sokak által lesajnált Anette Olzon. Nem mintha ez nagyon releváns lenne jelen lemezkritikával kapcsolatban, de gondoltam, jobb előre tisztázni (és az olvasók felét azonnal el is üldözni). Nincs mögötte semmi extra, egyszerűen a Dark Passion Play és az Imaginaerum közötti időszakban ismerkedtem meg a bandával, azt pedig hamar megállapítottam, hogy Anette hangja és megjelenése is jóval barátságosabb, mint Tarjáé. Abba szintén nem mennék bele nagyon, hogy a két frontasszony milyen körülmények között távozott a zenekarból, ezek a sztorik ezerszer lerágott csontok mára, aztán úgyis mindenki azt a verziót hiszi el, amelyiket akarja.
 
Anette tehát 2012-ben kikerült a Nightwishból, ezután leginkább főállású anyaként és bloggerként tevékenykedett, végül 2014-ben szólókarrierbe kezdett a Shine albummal. Azt ugyan megerősítette mindenkiben, hogy képzett énekesnő, viszont visszatért popos gyökereihez, amivel rengeteg olyan rajongót elveszített, akik a Nightwish-éra alatt ismerték meg a nevét. Hallgatható ez a maszlag, de biztosan nem én vagyok az egyetlen, akinek egy kör elég volt belőle. Ezután talán nem volt meglepő húzás leszerződni az olasz Frontiers kiadóhoz, akik azonnal mellécsapták a leginkább a Sonata Arcticából ismerős Jani Liimatainen gitárost, hogy hozzanak össze valami szimfonikus metal szösszenetet.
 
 
Az eredmény pedig meggyőző, a The Dark Element néven és azonos címen tavaly megjelent album abszolút illik Anette hangjához, a hangszeres teljesítményekre szintén nem lehet panasz, a ritmusszekciót Jani hozta magával a Cain's Offeringből. Persze újat mutatni ezen a téren sem nagyon lehet: hazánkban a Dudás Ivett varázslatos hangjának és magyar nyelvű szövegeiknek köszönhetően különlegesnek számító Tales of Evening, nemzetközi színtéren pedig a négy énekesnővel felálló Exit Eden számít ez alól kivételnek, illetve a Nightwish zene mellé fantasy filmet szállító próbálkozása (Imaginaerum) említésre méltó még. Ettől az albumtól sem fog leesni az arcunk, de a dallamok mindenhol fülbemászóak, a nyitó címadó nóta tökéletesen belövi a következő 10 dal fő irányvonalát rádiós metaljával, hatalmas vokáljaival és a legkülönbözőbb háttéreffektekkel. Ilyenkor az ember önkéntelenül is keresi a Nightwish áthallásokat, akad is belőlük szép számmal, szerintem legfeltűnőbb módon a My Sweet Mystery-ben és a Dead to Me-ben. Van itt szinte végig egy szál zongorával kísért líra a Someone You Used to Know és a kettő közül számomra meggyőzőbb Heaven of Your Heart képében, de diszkósabb téma is akad, ilyen pl. az I Cannot Raise the Dead, vagy személyes kedvencem, a végig pattogó-lüktető The Ghost and the Reaper.
 
Összességében tehát több mint vállalható ez a lemez. Jóval barátságosabb megszólalású, szimfonikus popmetal, mint a Holopainen mesternek köszönhetően sokkal inkább csak szimfonikus Endless Forms Most Beautiful. Nyilván sokaknak nem fog tetszeni, de úgy gondolom, hogy akik zsigerből elutasítják Anette Olzont, azoknak nem is érdemes belehallgatni. Viszont akiknek bejött a vele készült két Nightwish anyag, azok ezt is szeretni fogják.
 
Az album dallistája:
 
01. The Dark Element
02. My Sweet Mystery
03. Last Good Day
04. Here's To You
05. Someone You Used To Know
06. Dead To Me
07. Halo
08. I Cannot Raise The Dead
09. The Ghost And The Reaper
10. Heaven Of Your Heart
11. Only One Who Knows Me
 
 
Pontszám: 7,5/10
 
Somogyvári „Rossi” Ákos