Bejelentkezés

x
Search & Filters

”Szinguláris reménysugár” Deftones: Ohms lemezkritika

Szinte nem is emlékszem, utoljára mikor éreztem ilyet. Még a Diamond Eyes-nál átjöttek az infók, sőt a 2011-es Szigetes koncert akkorát ütött, leginkább szívtájékon, hogy ihaj, de utána valahogy elvesztettem a fonalat. Se a Koi No Yokan, se a Gore nem találta meg a hozzám vezető utat figyelő füleimen keresztül, én pedig totál úgy éreztem, hogy elvesztem a csapat emocionális síkokat projektáló labirintusában. Lehet velem volt a gond. Az elveszettség érzéséből aztán eltávolodás lett, de a hitem nem adtam fel, hogy a Deftones egyszer, talán ha nem is a régi, de ahhoz hasonló égi fényben tündököljön. Öljön és tündököljön, húzzon le a mélybe, majd ragyogjon az égen. Persze csak metaforikusan értelmezve, ahhoz pedig hogy meglegyen ez a bizonyos balansz, elég sok mindennek stimmelnie kell. A srácok mindig is képesek voltak hatalmas érzelem-tsunamikat indítani a hallgatóság felé, legyen az dühös fogcsikorgató keserűség vagy súlyos lelki fájdalom, szerelmi bánat és csalódottság disszociációval átitatva vagy a nullára-csontra kiégés. A művészi elvágyódás, a kiábrándultság, a spleen szintén sokszor megjelent alkotói palettájukon, de végeredményben mindig azt az álomszerű, elvont, fura hangulatot kaptuk meg, amiben ott rejtőzik a remény (vagyis a lehetőség) hogy „… figyelj oda, mert ez csak egy állapot. S mint állapot 100 százalékosan meg kell élned, különben ha nem adod magad át ennek az érzésnek, akkor be fog téged darálni.”
 
 
Az Ohms képében, kilencedik lemezéhez ért a Kalifornia fővárosából, Sacramentóból elindult Deftones, mely számomra, 2020 egyik reménysugara. Az biztos, hogy nem ez lesz a kedvenc lemezborítóm tőlük, de megvan benne a feeling, ha pedig végigpásztázod a bookletet, rájössz, hogy minden az archaikus színek szerint történik. Szóval az artwork-re nem lehet panasz, csak elsőre kicsit furcsállottam, de nem is ez a lényeg, hanem a zene, úgyhogy ugorjunk most bele. 
 
Már az első dalnál (Genesis) olyan sound fogad, amikor a kezdés után berobban a teljes hangkép, hogy a lélegzeted eláll és tudod, hogy jó helyre jöttél. Talán olyasmihez tudnám hasonlítani, mint amikor koncerten vagy és az első-második dal környékén beszippant az aura, olyan hangörvénybe húzva téged, amiből nem tudsz kiúszni. De őszintén szólva, nem is akarsz, mert valójában csodálatosan érzed magad. Nincsenek tudatos gondolatok, nincsenek hétköznapi, zavaró gondok, egyszerűen csak áramlasz a Deftones-i zenével, érzed, hogy itt biztonságban vagy. Hogy szabad vagy. 
 
 
„Tell me… what’s left? It’s an illusion. Is it all an illusion.” énekli Chino Moreno a Ceremony verzéjében és már majdnem hiszünk neki, miközben full múltidéző hangulat megy, White Pony és Deftones albumok környéke, lazulós-chilles flash, ami aztán a kicsit karcosabb Urantia-ban folytatódik. Amúgy már a Ceremony refrénjében megcsillan a sajátos Deftones ékkő; Chino hangja éteri magasságokba szökik, melyhez elengedhetetlen a többi zenésztárs hihetetlen szintű muzikális tudása és kommunikációja. Először fel sem tűnik, de olyan brutálisan kidolgozott basszusgitár - gitár részek (Vega – Carpenter) vannak a lemezen, hogy a könny kicsordul szemeimből, sőt Frank Delgado samplerei, effektjei is hihetetlen helyekre lettek betéve. És Abe Cunningham dobolása… De erről még később. Az első komolyabb dózist az Error adja be, konkrétan kilő az űrbe, a hideg futkos a hátamon, amikor hallgatom, de ez semmi ahhoz képest, ami ezután jön. A The Spell Of Mathematics-szal megyünk tovább a magányos „űrbéli” tájon, a hűvösség már szinte kézzel tapintható. Belső szónikus utazáshoz hasonlít, (Be Quiet and Drive?) mely kétségtelenül az Ohms legszebb basszustémájába csúcsosodik ki. És igen. Chi Cheng. Chi tragikus balesete majd halála után nem lehetett könnyű a talpra állás, személyében nem csak egy basszusgitárost, hanem egy igaz barátot veszítettek el, melyet a rajongók is nagyon nehezen éltek meg. Viszont a történet nem állt meg. Régi cimborájuk, Sergio Vega már régóta kisegít náluk de 2009-től számít hivatalos tagnak, játéka 4 nagylemezen hallható és azt kell, hogy mondjam abszolút méltó a pozícióra. Témái átgondoltak, határozottak. A The Spell Of Mathematics-on keresztülragyog Chi szelleme, és ez leginkább neki és Abe ügyes dobmunkájának köszönhető. Végtelenül személyes hangvételű szám. A menetelős-nyomulós Pompeji és a szimplán zseniális This Link Is Dead csak fokozza a hangulatot: az Ohms egészére jellemző valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan misztikum, ami engem a David Lynch Twin Peaks sorozatára emlékeztet. A második dózist amúgy pont a This Link Is Dead adja, Carpenter akkorát gitározik benne, hogy arcom szétszakad, a záróriff még a Genesis végénél is durvábbra sikeredett. 
 
 
A szorításból az óriási refrénnel megáldott Radiant City sem enged és komoly headbangelésre késztet: Carpenter megvadult riffgyárosként önti ránk a 9 (!) húros masszát, mire felocsúdunk már vége is és a Headless szól. Van benne az a kórusrész… Nem mondok inkább semmit. Chino vokáljai varázslatosak. Ha az első két album énektémáit veszem ég és föld, annyira megtanult énekelni a csávó, hogy az valami őrület. Egyedi hangját azonnal fel lehet ismerni, nincs még ehhez fogható. És az ütős-szekció… Abe dobolását végig öröm hallani, tele van élettel, az a pergőleütés mindig pont ott van, ahol lennie kell. Dinamikus, fifikás játék jellemzi, nincs agyonvariálva, de amit csinál az tökéletes. Ő amolyan rejtett gyöngyszem. Az utolsó trackben összpontosul végül minden: az Ohms egyszerre idézi fel a régi Deftones stílus-jegyeit (White Pony és Deftones éra) az újkori Deftones dallamvezetésével, egyszerre modern és nosztalgikus. 
 
A hangzást már említettem, iszonyatos elemi-erővel dörren meg az Ohms. Térben is többrétegű, vastag a hangkép, arányos, letisztult, de még véletlenül sem műanyag. Ismételten Terry Date hangmérnök ült a keverőpult mögött a stúdióban (az első négy lemezt is ő producerelte) úgy vélem nem lehetünk elég hálásak neki ezért a bombasztikus soundért. Minőségi munka.
 
Oldalakat lehetne még írni a lemezről, hogy kiben milyen emlékeket idéz fel, kinek mi nem tetszik benne vagy, hogy miért éppen imádja, a lényeg, hogy a Deftones, a Korn-hoz, a Faith No More-hoz vagy akár a Tool-hoz hasonlóan ikonikus és stílusteremtő zenekar. Ereje, hatása 2020-ban is frissítően releváns, mi pedig azon szerencsések közé tartozunk, hogy ezt megélhetjük.
 
Az 'Ohms' album dallistája:
 
01. Genesis
02. Ceremony
03. Urantia
04. Errorr
05. The Spell Of Mathematics
06. Pompeji
07. This Link Is Dead
08. Radiant City
09. Headless
10. Ohms
 
 
Ha minden jól alakul, a Deftones 2021. június 25-én a Budapest Parkban koncertezik.
 
Lupus Canis