Bejelentkezés

x
Search & Filters

„Szinusz és koszinusz” - Igorrr, Broken Note, Mesterházy koncertbeszámoló, Dürer Kert, 2017.10.26.



Még most is csak keresem a szavakat a koncerttel kapcsolatosan. Csütörtök este a fővárosi Dürer Kertbe vezetett utunk, ugyanis a francia géniusz, Gautier Serre által életre keltett absztrakt zenei monstrum, az Igorrr tette tiszteletét nálunk. Az őrület határán átívelő muzikális megoldások, a bekategorizálhatatlanság és megannyi fura és idegen kifejezés mely segítségével talán le lehetne írni, azt, ami az Igorrr valójában – nos, ez nem egyszerű feladat, mivel Gautier Serre annyira sajátos világot teremtett magának, amiből csak egy létezik. A kezdetben szólóban dolgozó Gautier mára már egy teljes nagyszínpadi verzióban jeleníti meg teremtményét, ami rendkívül energetikus élő koncertekben nyilvánul meg. Némi félsz azért volt bennem, hogy a Dürer legnagyobb termébe belépve, a színpadon csak monitorok és lap-topok, kábelekbe, fény és füstbe burkolódzó művészek sziluettjét fogom látni, de közelebb menve vettem észre a teljes letakart dobcuccot, amitől azonnal visszaállt a lelki békém a megfelelő fázisba.

Mesterházy Ákos első fellépőként melegítette befelé az akkor még eléggé foghíjas tömeget, a hangzás oké volt, némileg visszavéve, de már így is hallatszódott, hogy mennyire durván meg lehetne küldeni a Dürer PA rendszerét. Mesterházy set-je körülbelül egy órásra nyúlt, néha az volt az érzésem mintha a 26 Mixes For Cash duplát hallgatnám Aphex Twin-től, annyi különbséggel, hogy ide-oda beleintegrálódtak más műfajú track-ek is. Egységes volt az élőben, bakelitekről szépen összerakott produkció, a Marduk pólóért pedig megy a respekt.

 

 

Némi átszerelést követően, becuccolt az Igorrr legénysége: bal oldalt Serre állt a keverőpultja előtt egy laptop kíséretében, tőle jobbra karámozott dobcuccal körbepakolva, cinerdőben (két nagy lábdob, remek) pedig a legfrissebb stúdiólemez, a Savage Sinusoid ütőse, Sylvain Bouvier. A háttérbe egy hatalmas Igorrr vászon, elől pedig a két impozáns előadóművész-énekes, név szerint: Laurent Lunoir hörgős-férfi vokalista, illetve a Laure Le Prunenec operaénekesnő. Mindketten az Igorrr gépezet fontos alkotóelemei, hangjuk további dimenziókat nyit Gautier világában. Ez a legutóbbi lemezen érződik leginkább, de élőben még jobban átjött e formula. És nem is akárhogyan. Az időközben csordultig megtelt teremben egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, annyira ment a heringezés, hogy konkrétan az az érzése támadhatott az embernek, hogy egy nagy biomassza része, amivel, ha muszáj, nem muszáj, de együtt kell mozogni-mozdulni. Már az első hangoknál tudni lehetett, hogy minden a helyén lesz, egy rövid intro után, berobbant az energiabomba, a Spaghetti Forever képében. Valami iszonyat brutális a hangzásképük, a dobtémák teljes fúzióban az IDM-breakcore ágyban, úgy szól minden, mint a lemezen, a két énekes karizmája körberagyog, elő- előtör.

 

 

Az Opus Brain című klippes nóta Goldie-ra hajazó nyitánya dübörög folytatásként; ebben a dalban pusztító kétlábgépezés van, amire Laure földöntúli hangon énekel, olyan súllyal a mélységbe rántva a hallgatót mintha ez lenne az utolsó út, mely a Nirvána felé vezet. Mögötte egy centivel sem maradt le Laurent: torkaszakadtából üvölti és hörgi a saját maguk által kreált nyelven előadott sorokat, emiatt némi improvizatív jelleget kapott a dolog, mégse volt zavaró. A leghihetetlenebb számomra mégis az volt, hogy hogyan lehetett ennyi, egymástól teljesen stílusidegen elemet (barokk, elektronika, black metal, breakcore, glitch és még sorolhatnám) ennyire profi módon összeolvasztani. Erre csak a legnagyobbak képesek.

 

 

Konkrétan, a vérfrissítésen átesett Pavor Nocturnus nóta után teljesen magába szippantott a produkció, onnan már nem volt visszaút. Totális megsemmisülés és ego-vesztés a fekete gyönyörűségben. Az olyan dalok, mint a Moldy Eye (A végén az a blastbeat!), a Cheval, a klipes ieuD vagy a már említett Pavor Nocturnus, mind-mind hihetetlen zenei műalkotások, ráadásul így élőben hatványozódott az erejük. Annyira komplex és komplett műsort tett le az asztalra a francia fogat, hogy igazából nem is illene ennyire szétbontva taglalnom… Nyilván aki ott volt, az tudja, hogy miről beszélek. Néha az volt az érzésem mintha egy roppant tartalmas színházi darabot néznék, annyira teátrális volt egy-két helyen az egész, főleg azoknál a részeknél ahol Laure táncolt vagy a pihentető intermezzóknál. Mindezt még tökéletesen kontrollált fényekkel, füsttel és übervastag sound-dal megtámogatva csont nélkül beadta az audió-vizuális kegyelemdöfést. Év koncertje számunkra, idáig.

 

 

Aztán a látványosan megcsappant tömeg (ritkán látni ilyet, de egy sold-out buli esetében ez nem meglepő) nyilván hazaszivároghatott, így viszonylag egy baráti közönségnek mutathatta be tudományát a brit Broken Note. Kis pakolászás után már csak a pőrére vetkőztetett színpad maradt, rajta egy asztal, egy lap-top és Tom Andrews belekezdett a súlyos break-ek, zsíros beat-ek pakolásába. A szemmel láthatóan live act-re épülő műsor egyáltalán nem volt lapos, sőt. Egy olyan performance után, mint amilyen az Igorrr-é, nem lehetett könnyű dolga emberünknek, de, hogy őszinte legyek, szerintem ez őt cseppet sem érdekelte. Cserébe kaptunk egy izmos, sötét ütemekkel teli zúzós breakbeat-d’n’b hibridet az arcunkba, ami kiváltképp jól tudott érvényesülni ezen a viszonylag szellős táncparketten. A terem végéből meghallgatva a Meltdown című opust, gyomorba rúgó élményben volt részünk. Kb. 70-80 perc zajongás után (az Igorrr se tűnt többnek) volt egy visszataps, majd emberünk gyors lehúzta a rolót és már mehettünk is haza. Teljesen frankó volt így.

 

 

Talán furcsának hat az olvasóink számára, hogy miért egy rock and roll zenével foglalkozó oldalon olvashat ehhez hasonló élménybeszámolókat és miért nem valami tuc-tuc techno magazinban. Ha már csak azt veszem alapul, hogy a teltházas Dürer Kertes koncerten megjelent emberek száma úgy 2/3-ad részt full metal arc volt, akkor helyénvaló az itt megjelenés. És akkor az experimentális zenét (és annak eredetét) még csak úgy vékonyan súroltuk. Sokan nem ragadnak bele egy szűk zenei skatulyába, mernek kísérletezni – nem csak a zenészek, hanem a hallgatóság is, és ennek egyik ékes példája volt e csütörtöki rendezvény.

Köszönet az Emptiness Booking-nak és a Fingers Crossed-nak a hatalmas szervezésért, úgy látszik, Magyarországon még mindig fogékonyak vagyunk a kísérleti és elektronikus muzsikákra is.

Még több ilyet!

 

További fotókhoz klikk ide!

Lupus Canis

Fotók: Bodnár Dávid