Bejelentkezés

x
Search & Filters

Szórakoztató és nagyon élvezhető koncertet adott a Linkin Park a VOLT Fesztiválon! (koncertbeszámoló)

Emlékszem, amikor a középiskola elején jártam, mindenki Linkin Parkot hallgatott. Mivel megkerülhetetlen volt, ezért bele-belehallgattam én is, de sosem tartoztak igazán a kedvenceim közé, nem kezdtem el itthon hallgatni az albumaikat, mert épp eszembe jutott, hogy "hohó, meg kéne hallgatni egy jó kis LP albumot!". Ettől függetlenül jópár daluk tetszett, és ha egy házibuliban valaki betette a lejátszóba, örültem neki, bár már akkor is inkább a Pink Floydot, a Doors-t meg a Nirvana-t preferáltam.

A jobbik felem azonban nagyon szereti őket, mióta csak berobbantak a köztudatba, így karácsonyi ajándék gyanánt megleptem a koncertjegyekkel, meg persze én is kíváncsi voltam, hogy egy ekkora kaliberű banda mit mutat élőben.

Az idei Volt Fesztivál nulladik napjának nagy durranása volt a Linkin Park, egy fülledt nyári kedden, azt pedig, hogy a banda először járt kishazánkban, nyugtázta a közönség létszáma is - baromi sokan voltak, teljes teltház, el is gondolkodtam, hogy ha ez egy közepes méretű fesztivál, akkor mekkora egy nagy, de inkább hagytam is az ezen való elmélkedést, mert már ez is sok volt a Hegyalján szocializálódott kis testemnek. :)

 

 

Szóval találtunk egy viszonylag jó helyet középtájon oldalt, ahol nem tömörültünk egymás testéhez, mint egy szardíniás konzervben, én pedig mélységemet elfogadva már régen lemondtam arról, hogy látok is valamit egy ilyen koncerten.

A 21:00-re kiírt kezdés kicsit csúszott, pedig a színházban is 7 percet késnek, ahogy egy barátnőm mondja, de negyed óra késéssel meg is jelentek a nagyszínpad deszkáin.

Kicsit döcögősen indult, Chester inkább egy pókerjátékosra emlékeztett, mint egy zenekar frontemberére: kapucni, napszemüveg, befelé fordulás, középtempójú dalok. Az idő előrehaladtával viszont a koncert is úgy bontakozott ki, ahogyan ő. Először lekerült a kapucni, aztán a pulcsi, aztán a fehér atléta is, a dalok pedig ennek megfelelően pörögtek fel, a végén félmeztelen tombolásba fordult át a móka - jeee.

Számomra nagyon kellemes csalódás volt az egész buli, szinte olyan volt, mintha sokadmagammal egy albumot hallgattam volna, annak minden pozitívumával és negatívumával együtt. Előbbire a hangzást tudnám példának hozni, tényleg albumminőségben szólaltak meg a dalok, lehengerlő volt, utóbbira pedig a konferálás hiányát. A frontember nem vitte túlzásba a közönséggel való kommunikációt, egy-két "thanks"-en kívül szinte semmi nem hangzott el, szóval nem egy Axl Rose típusú dinamikával bírt a számok közötti átvezetés, illetve színpadi mozgás, ami inkább inaktivitásként aposztrofálható, mint aktivitásként. Mondjuk annyira nem is hiányzott a felesleges duma azokhoz a balladisztikus dalokhoz, amik egy-két csípésszerű felvillanástól eltekintve a koncert nagyobbik részében terítékre kerültek.

 

 

Mike Shinoda meg egy igazi polihisztor, rappelt, gitározott, zongorázott egy kicsit, ide futott, oda ment, ugrált egy kört, és közben végig mosolygott, ő sokkal nyitottabb volt és inkább kommunikált, még ha metakommunikációval is, mint Bennington.

Az új albumuk valóban kicsit langyosra sikerült, viszont szerintem zeneileg eléggé egyben van, ha elengedjük a műfaji keretekhez való ragaszkodást, meg az elvárásokat, nincsen ezzel baj, igaz az is lehet, hogy én vagyok túl toleráns meg befogadó. :)

Meg kellett nyilván mutatni a One More Light-on szereplő friss szerzeményeket, és megvolt az íve is a koncertnek. A nyitódal a Road Untraveled volt, ezt követték olyan számok, mint  a Talking to Myself, Burn It Down, Wastelands. Nos, nem mondom, hogy megőrültünk, de ellötyögtünk, meg bólogattunk figyelmesen és vártuk, hogy "történjen valami". A koncertprogram tudatosan megkomponáltnak tűnt, így tudatos lehetett ez a feszültségkeltés is, csigázták a kiéhezett rajongókat, érdeklődőket és fikázókat, hogy aztán a One Step Closer című klasszikusnak titulálható opusszal arcon csapjanak mindenkit. Nincs mese, ekkor felrobbant a placc, repkedtek az ég felé a söröspoharak, és igazi katartikus sikoltás rázta meg a velőket. Egyébként pedig a várakozás perceiben előzetesen a közönség soraiból felharsanó aggodalmak ("remélem nem lesz sok dal az új albumról!") feleslegesnek bizonyultak, mindösszesen öt nótát játszottak el a 2017-es lemezről; a fentebb említett Talking to Myself-et, A Heavy-t, a Good Goodbye-t, az Invisible-t illetve a címadó nótát.

A One Step Closer-es ugrándozás, tömeges éneklés után megint kicsit megültünk, kb. 7 dal következett (számomra javarészt ismeretlenek, vagy alig ismertek), inkább lassabbak, viszont számomra itt vált világossá, hogy mennyire jó énekes ez a Bennington "gyerek". Egyszer sem volt hamiskás (vagy ha igen, fel sem tűnt), nem voltak intonációs kilengések, gyönyörűen énekelt, többször is végigfutott a hideg a hátamon és libabőrös lett a karom, ha nem cifrázta volna itt-ott, simán azt lehetett hinni, hogy playback. Az meg a zsenialitás határát súrolja, ahogyan egy kőkemény ordibálásból azonnal átváltott csilingelő, tiszta éneklésbe, lihegés nélkül. Szóval le a kalappal, tényleg az államat kellett felszedni a homokból párszor.

 

 

A lassúblokk végén pedig megnyílt a "rokksztár-simogató", Chester lement a közönséghez végigvigyorogta azt a néhány percet, pacsizott, belemerült az ölelésekbe, puszit osztogatott, kinyílt mint egy virág, hihetetlen sok szeretet van abban a fickóban. Mondjuk nekem a Chris Cornell-lel kapcsolatos nyilatkozatával már a szívembe lopta magát nemrégiben, de csak erősített a szimpátián ezzel.

A csöppnyi érzelmi intermezzo után végre kirobbantották a parázsló hangulatot a Breaking The Habit-tel, óriási húzás volt az első refrénnél leállni a zenével, hogy a soproni éjszakában végigsöpörjön a többezer ember egybehangzó éneke - na az mondjuk elég király volt. :)

 

 

Sokan méltatlankodtak a Crawling egyszálzongorás verziójánál, de nekem belefért, nagyon szépen szólt, noha mi tagadás, nem biztos, hogy annyira jó választás volt a felpörgés után a dinamikai hullámvasutat újra hangulati lejtőkre vinni.

Mindezek ellenére a vége igazán szuperre sikerült, hiszen előkerültek az elkerülhetetlenek: In the End, Faint, Numb, Papercut, úgyhogy a hullámvasút végül felfelé robogott és el is szállt az égbe, mindenki megkapta végül, amit akart, azaz amire várt; ki 17 éve, ki másfél órája.

Mindent összevetve én nagyon jól éreztem magam és a sokat kritizált új album, a némelyeket olykor untató tracklist és a dalok ismeretének a hiánya ellenére is egy odatett, szórakoztató és nagyon élvezhető koncerten vehettem részt. Tetszett.

 

További képekhez klikk ide!

 

A koncerten elhangzott dalok:

 

01. Talking to Myself
02. Burn It Down
03. The Catalyst
04. Wastelands
05. One Step Closer
06. Castle of Glass
07. Good Goodbye
08. Lost in the Echo
09. New Divide
10. Invisible
11. Waiting for the End
12. Breaking the Habit
13. One More Light
14. Crawling
15. Leave Out All the Rest
16. A Place for My Head
17. What I've Done
18. In the End
19. Faint

Ráadás:

20. Numb
21. Heavy
22. Papercut
23. Bleed It Out
 

 

 

Szeszti