Tisztességes iparosmunka vagy nagyon erős lemez? - Deftones 'Private Music' lemezismertető
Mi történik, amikor egy olyan zenekar, mint a Deftones, több mint három évtizednyi zenei tapasztalattal a hátuk mögött újra színre lép? Vajon képesek-e újra átírni azt a bizonyos szabályt, amit eddig megszoktunk, vagy ez az új album, a „private music” inkább a nosztalgia és az emlékek ködébe burkolózik? Évek óta követem a zenekart, az első igazi kapocs a „Koi No Yokan” volt számomra, és most, hogy „kézbe vettem” az új albumot, nem tudom kiverni a fejemből azt a felejthetetlen Budapest Parkos koncertet, ami még inkább felerősítette bennem a Deftones egyediségét. Az új lemez meghallgatása után most megosztom a saját válaszaimat a feltett kérdésekre.
A Deftones számomra sokáig nem volt több egyszerű zenekarnál; habár képesek voltak a metal hangzást valami egészen különlegessé, érzelmileg méllyé tenni, „Chinosítani”, nekem nem jött át az érzés. Méghozzá annyira sokáig nem, hogy engem személy szerint először a 2012-es "Koi No Yokan" című albumuk fogott meg igazán. Előtte voltak már érdekes pillanataik, de valahogy az a bizonyos gát, amit egy zenekarnak át kell törnie ahhoz, hogy igazán megszeresd őket, addig nem tört meg nálam. A "Koi No Yokan" viszont letette az asztalra azt a különös, súlyos atmoszférát, ami hiányzott, és azóta is a Deftones egyik meghatározó lemeze lett számomra.
Most, hogy megjelent a "Private Music", két hetes késéssel belevetettem magam, hogy megnézzem, nem csak nekem, de a szakmának és a rajongóknak is milyen képe alakult erről az anyagról. Több lemezismertetőt és kritikát átnézve azt látom, hogy bár az albumon ott van a tipikus Deftones hangzás, sokan érzik azt, hogy ez a lemez valahol a múlt ködébe nyúl vissza, mintha a zenekar egy kissé elvont, szinte emlékképet formáló "lélekzene" irányába mozdult volna el. Mintha a fuzz és a visszhang beborítaná az egész anyagot, letompítva azokat a korábbi éleket, amelyek különlegessé tették őket.
Az album nyitódala, a "My Mind Is A Mountain", brutálisan és azonnal lecsap a hallgatóra, mélyen lehúzott gitárriffekkel és erőszakos dobokkal egyből felállítja a lécet. Ez a kezdés jól tükrözi az egész lemezt, amely alapvetően a tripla-dinamikájú, megszokott Deftones hangzást viszi tovább, de egyúttal nyugodtabb, gördülékenyebb, könnyedebb is egyben, mintha egy élő, színpadon rögzített jam session részesei lennénk.
A számok között első hallgatás után kedvenceim közé lépett az "Infinite Source". Ez a szám hozza azt az érzést, amit már korábban is szerettem bennük: hatalmas riffek, tomboló dobok, illetve Chino Moreno éteri, ugyanakkor szinte magához édesgető, dallamtapadást okozó énekdallamai, amelyek egyszerre súlyosak és fájdalmasan líraiak. Ez a dal eléggé hozza egy régebbi anyag, az "Ohms" hangulatát, akár arról is lehetne, van benne valami ismerős, visszacsengő hangulat.
Az érzelmi mélység és a játékosság finom egyensúlya egyértelműen megjelenik a "I Think About You All The Time" című balladában (?), ahol Chino az egyik legőszintébb, legerőteljesebb vokális teljesítményét nyújtja. Ez a szám gyakorlatilag az egész album érzelmi csúcspontja: lírai, melankolikus, de egyben intenzív és kitartó. Ez a dal tulajdonképpen egy „alternatív metál prom slow dance”, ahogy valamelyik újságíró megfogalmazta, és nem nehéz vele egyetérteni.
Figyelemre méltó... mit figyelemre méltó, szinte szó szerint odatoszó a "Milk Of The Madonna", amely lendületes, dinamikus és energikus, ám mégis összetett, a gitárok élnek, pörögnek rajta, de nem esnek át a motyogó, összemosódó hangzás csapdájába. Ha egy kicsit az ember rázni szeretné a fejét, akkor érdemes belehallgatni. A "Cut Hands" pedig agresszívabb vokáljaival és dühödt lendületével tartja az impulzivitást.
Érdekes, hogy több lemezismertetőben (ne adj Isten, kritikában) felhozták, hogy ezen az albumon talán csak kicsit kevésbé hallunk kísérletezést, vagy újdonságot: a zenekar inkább a rögzült, klasszikus Deftones dinamika mentén halad, talán kevésbé merészen, mint mondjuk pont az említett "Saturday Night Wrist" lemezük idején. (Őszintén szólva nekem nem hiányzik, de nagyon kíváncsi lennék, ki hogy viszonyul ehhez a kérdéshez...)
A "Souvenir" a maga hat percen túl feszültséggel teli, mégis epikus és légies hangzással nyújt egy felszabadító, kiteljesedett pillanatot. Az utolsó, "Departing The Body" pedig szinte színházias, drámai lezárása ennek a lemeznek, amelyben Chino jellegzetes suttogása és az őrült, füstös atmoszféra egyfajta befejezéseként értelmezhető: mintha a zenekar ezzel is azt jelezné, hogy mindaz a harc és küzdelem, amit megéltek, végül egy újabb állomás az életükben.
Fontos megemlíteni, hogy az album hangzásával kapcsolatban megosztóak a vélemények: több helyen szó esett a dobsound keveréséről, ami néha olyan mintha laposabb lenne vagy kidomborodna a végén, nem mindig áll meg kiegyensúlyozottan a hangzás. Mindemellett viszont mindenki elismeri, hogy a gitárok mestermunkák, Steph Carpenter játékának magabiztossága és keménysége érezhető minden számra. Bár néhol kicsit visszaköszönnek régi témák és riffek, összességében az egész lemez egy szilárd, megbízható teljesítmény, amely egy újabb állomás a zenekar pályáján, miközben bizonyítja, hogy még 30 év után is képesek tűzben tartani a rajongók szívét. Összességében szerintem jól szól a lemez, nem lehet igazán panaszra oka a hallgatónak.
És ha már rajongók: a Budapest Parkos koncertjük nem ma volt, de számomra akkor elképesztő volt, még ha – állítólag - többen nem is éreztek így. Az a hangulat, az energia, ahogyan élőben játszottak, minden várakozásomat felülmúlta. Egyszerre volt ott az a klasszikus Deftones atmoszféra, amit a lemezekről ismertem, de ugyanakkor élőben egy plusz, keményebb, intenzívebb dimenzió is hozzáadódott. Chino meg az egész csapat élőben is elképesztően erőteljesen, érzelmesen hozta a riffeket és dallamokat. Az a koncertélmény tovább erősítette bennem azt az örömöt, hogy megismertem és megszerettem őket a "Koi No Yokan"-nal, és azóta is jó szemmel követem minden mozdulatukat.
Fotó: Rosta Márk / Budapest Park
Összességében a "Private Music" egy olyan album, amely tiszteletben tartja és folytatja a Deftones zenei örökségét, miközben elég frissességet és érzelmi teret hagy ahhoz, hogy minden rajongó megtalálja benne a saját kedvenc pillanatait. Ha valaki azt várta, hogy forradalmi újításokat hoz, az lehet, hogy kissé csalódott lesz, de akik a bandára épített hangulatra és érzelmi mélységre gerjednek, azoknak ez egy ugyanúgy rendben van/lesz ez a lemez is.
Én személy szerint nagyon ajánlom az albumot, és ha jönnek egyszer újra, élőben ismét meg fogom nézni őket, mert ott válik teljesebbé az élmény. És ha meg kellene válaszolnom a címbéli kérdésemet, őszintén szólva egyelőre nehezen tudnám. Egyszerre tisztességes iparosmunka és egyszerre nagyszerű lemez is. Az idő majd eldönti, melyik benyomásból lesz leülepedett vélemény.
Megjelenés dátuma: 2025. 08. 22.
A Deftones ’Private Music’ album dallistája:
01. My Mind Is A Mountain
02. Locked Club
03. Ecdysis
04. Infinite Source
05. Souvenir
06. Cxz
07. I Think About You All The Time
08. Milk Of The Madonna
09. Cut Hands
10. Metal Dream
11. Departing The Body
Gede Norbert
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
