Interjú sorozatunk záró részében Dudich Ákossal diskuráltunk, akit leginkább a hazai rock és metal sajtó asztalára letett minőségi munkáiról ismerhetnek olvasóink. Rengeteg riporton van túl, olyan ismert személyeket megszólaltatva, mint pl.: Christoph Schneider (Rammstein), Vinnie Stigma (Agnostic Front) Alexi Laiho (Children Of Bodom) vagy éppen Skye Edwards (Morcheeba). Most leginkább a könyvek (és képregények) vannak nála fókuszban, de írásunkban sok más érdekességre is fény derül. Dudich Ákos rock and roll újságíróval beszélgettünk.

 

 

Dudich Ákos: Természetesen szeretem őket, főleg a humorát, ami ennek az idézetnek a végén is megnyilvánul. Zseniális figura, műfajteremtő író. De hogy az első kérdésedre válaszoljak, szerintem itt „zeneipar” alatt elsősorban a lemezkiadókra és nagy menedzsmentekre gondolhatott az öreg, azokra az arctalan intézményekre, amelyek furfangos szerződések révén valóban lelkifurdalás nélkül ki tudják zsigerelni a művészeket. Ezen a szinten valóban el tudnak vérezni a becsületes, illetve naiv emberek. Én szerencsére inkább zenekartagokkal, koncertszervezőkkel és menedzserekkel vagyok kapcsolatban, ahol azért ennyire nem vészes a helyzet.

 

 

D.Á.: Az első lemezkritikáimat még a régen megboldogult Alarm Magazinnak írtam ingyen, az ő felkérésükre, pusztán kedvtelésből, mondhatni hobbiból. Az első talán egy Rob Zombie lemezkritika volt, emlékszem, nem tudományosan elemeztem ki, hanem hasonlatként egy történetet elmesélve próbáltam visszaadni az album hangulatát. Biztosan van, aki most azt gondolja, hogy ez milyen bájosan amatőr megközelítés, de azért megemlíteném, hogy nem sokkal később már a Wan2-nak írtam, ahova ezeknek a kritikáknak az alapján vettek fel.

 

 

D.Á.: A Wan2 magazin még 2012-ben lehúzta a rolót. Aztán dolgoztam a Unitnak és a New Noise-nak is, de az internet ezeket is kinyírta. Végül a Lángoló Gitároknál kötöttem ki, de tavaly eldöntöttem, hogy inkább a könyvekre fektetném a hangsúlyt, úgyhogy most elsősorban fordítással, szerkesztéssel és könyvkiadással foglalkozom.

 

 

D.Á.: Erre nehéz válaszolni, hiszen valahogy mindig is sokféle zenét szerettem. Folyton szólt nálam valami. Ha rövid megfejtést kell adnom, azt szoktam mondani, hogy azokat a zenéket szeretem, amikben megvan „az a bizonyos plusz”, ami megfog. Ez persze mindenkinek más, mindenkit más fog meg, ezért is nehéz ezt definiálni. Tutira van benne egy nagy adag pszichológia is.

 

 

 

 

D.Á.: Hogy kit mire predesztinált a gyerekkora, a tinédzser élményei, mennyire volt frusztrált vagy kiegyensúlyozott, stb.

 

 

D.Á.: A legnehezebbek azok voltak, amik nem jöttek össze… Ez alatt azt értem, hogy ha valami rendesen le volt beszélve, akkor vagy flottul ment minden, vagy valamiért meghiúsult az interjú. Amúgy a legnehézkesebb beszélgetésem Mark Lanegannal (ex-Screaming Trees, ex-QOTSA, stb.) volt. Púp voltam a hátán, ilyenkor nehéz áttörést elérni, még szerencse, hogy kaptam egy fülest, hogy szenvedélyesen szereti a kosárlabdát. Amikor erre kanyarodtam rá, végül csak felcsillant az unott tekintete.

 

 

D.Á.: A külföldiek közül Kerry King, Max Cavalera, Les Claypool, Tricky és Olga (Toy Dolls).

 

 

D.Á.: Nyilván a legelső, mert még zöldfülű voltam ezen a téren: Anthony Kiedis (RHCP) önéletrajza, a Scar Tissue – Chili a sebre. Nagyon élveztem, de egy egész nyaram ráment. Mivel az utolsó darabig elfogyott és nemrég felmerült az újrakiadása, azt terveztem, hogy átfésülöm és kijavítom benne a hibákat, de sajnos végül nem tudtuk újra megszerezni a jogokat.

 

 

 

 

D.Á.: Most már abszolút rajtam múlik, mit fordítok. Csak olyasmire pazarlom az időmet, ami szívügyem. Ilyen volt a Faith No More is. Imádom és mivel az egyetlen hivatalos biográfiájuk 1994-es (!), gondoltam egy merészet és elkezdtem megírni a történetüket angolul. Aztán isteni szikraként jött, hogy vigyünk bele egy csavart és legyen ez egy képregény! A zenekar körülötti történések sokszor úgyis képregényszerűek. Szóval nem kell mögé gondolni valami bonyolult piacelemzést vagy széleskörű tárgyalásokat, egyszerűen elhatároztam, hogy megírom a FNM történetét, aztán egyszer csak becsapott a villám. Ennyi. Utána már csak meg kellett valósítani…

 

 

D.Á.: Ezt határozottan cáfolhatom, mert Rex Brown és Max Cavalera önéletrajzainak a magyar kiadását közösségi támogatással hoztuk tető alá Horváth István Pityesz barátommal. Szóval ez egy létező és működő formula, csak akarni kell. Meg nem árt, ha a csendes háttérmunkás (pl. én) mellett van egy ismert név (pl. Pityesz), aki össze tudja trombitálni a rajongókat, támogatókat és közösséget tud belőlük kovácsolni. Valószínűleg pont ezért botrányosan kevés a Ministry-könyv előrendelője, mert ebben a projektben Pityesz nem vesz részt és külön facebook-oldalt se csináltunk hozzá. Pedig az előrendelőknek még a neve is bekerül a magyar kiadásba (klikk ide az előrendeléshez)! Nergallal egyébként beszélgettem a könyve esetleges magyar kiadásáról a Rockmaratonon. Szimpatikus volt, a könyve is tetszik, mondhatni meg is állapodtunk, csak még nem jutottam hozzá, hogy elkezdjem. 

 

 

D.Á.: Nem tudom, hogy mit szólt hozzá, mert én a kiadója európai ügynökségétől vettem meg a jogokat, vagyis még nem léptünk kapcsolatba, de majd lehet, hogy megpróbálok, mert úgyis alternatív borítója lesz a könyvnek, azt pedig jóvá kell hagynia. A könyv felénél tartok, és nagyon várom már, hogy mindenki kézbe vehesse, mert óriási sztorik vannak benne.

 

 

D.Á.: Hát most megfogtál, mert igazából belefáradtam abba, hogy tartsam a lépést a rengeteg új zenekarral. Jó érzéssel tölt el, amikor visszanyúlhatok a gyökerekhez és régi kedvenceim lemezeit tehetem fel. Talán a Black Bartókot, az Apey and the Pea-t vagy a Bar Bearst tudnám kiemelni.

 

 

 

 

D.Á.: A tízmillió zenekritikus országa vagyunk, de tulajdonképpen mondhatjuk, hogy én is így kezdtem, úgyhogy nincs jogom ítélkezni az önjelölt újságírók felett. A kérdés sokkal inkább az, hogy kit mi vezérel. 

 

 

D.Á.: Sokáig az vezérelt, hogy a tehetséges zenekaroknak segítsek felemelkedni, a tehetségtelenektől pedig megóvjam az embereket. Aztán rájöttem, hogy nincs jogom leköpni senkinek a munkáját, mert még ha nem is az én ízlésem szerint való, attól még valószínűleg beleölt egy csomó időt és energiát. Ki vagyok én, hogy leszóljam az erőfeszítéseit? Azóta nem írtam se lemezkritikát, se koncertbeszámolót, maradtam az interjúknál, de leginkább a könyveknél.

 

 

D.Á.: Ha a magyar zenei újságírásról beszélünk úgy általában, akkor Déri Zsoltra (Musicpress) nézek fel a legjobban. Ha szigorúan metálközpontú cikkekről, akkor a Lángoló Gitároknak Nihil_ak néven író illető hangvétele áll hozzám a legközelebb. Személyesen nem ismerjük egymást, így az igazi nevét se tudom, de az írásaival már sok jó pillanatot szerzett nekem.

 

 

D.Á.: Én köszönöm!