Tom Araya: életem története
Tom Araya, a Slayer frontembere és basszusgitárosa az egész metal színtér egyik legismertebb arcának számít, az életútja pedig igazán különleges. A Metal Hammer-nek adott interjújában részletesen elmesélte, hogyan vezetett az útja egy chilei kisvárosból a világ legnagyobb színpadaira.
Metal Hammer: Mikor és hol születtél?
Tom Araya: 1961. június 6-án a chilei Viña del Mar-ban. Valamiért senki sem tudja rendesen megjegyezni a város nevét. Egyébként ez egy kis település a chilei partvidéken. Nagyjából négyéves koromig éltünk itt, pár éve pedig visszamentem a családommal, hogy megmutassam nekik, hol nőttem fel. Nagyon kellemes élmény volt, és örültem, hogy nem igazán ismertek fel az emberek.
M.H.: 1965-ben Los Angeles-be költöztetek. Nagy kultúrsokkot jelentett, hogy egy chilei kisvárosból egy kaliforniai metropoliszba kerültél?
T.A.: Nekem nem igazán, de ez azért is lehet, mert elég kicsi voltam. A nővérem, Jeanette sokkal több mindenre emlékszik. Nekem maga a költözés is kiesett, a South Gate-ben töltött évekre viszont már nagyon jól emlékszem. A nyelvi nehézségek eleinte okoztak egy kis problémát, bár viszonylag gyorsan megtanultunk angolul. A szüleim találtak egy magántanárt, aki rendszeresen eljárt hozzánk órákat tartani. Sokszor spanyolul magyarázott, de nagyon furcsa amerikai akcentusa volt. A lényeg, hogy elég hamar megtanultunk angolul, amire szükségünk is volt ahhoz, hogy boldogulhassunk ott.
M.H.: A neten kering néhány iskoláskori fotó rólad, amelyek alapján úgy tűnik, hogy nagyon vicces és laza gyerek voltál. Emellett szorgalmas is?
T.A.: Bizonyos mértékig igen. Egész jó jegyeim voltak, de azért nem vittem túlzásba a tanulást. Ami viszont tényleg érdekelt, azt nagyon komolyan vettem. Egyébként azok a képek, amiket említettél, egy iskolai évkönyvből valók. A többiek valamiért engem választották az osztály bohócának, amit nem igazán értek. Szerettem viccelődni és megnevettetni másokat, de bohóc azért szerintem nem voltam.
M.H.: Mondhatjuk, hogy zenész családból származol?
T.A.: Egyáltalán nem. Senki sem volt különösen muzikális típus, úgyhogy nem is tudom, honnan jött ez az egész. Az biztos, hogy először a nővérem tanult meg hangszeren játszani, aztán én és az öcsém, Johnny is elkezdtünk gitározni, amikor kicsit nagyobbak lettünk. Johnny amúgy a Slayer roadja is volt. Most már egész más a helyzet: az unokaöcséim és az unokahúgaim mind nagyon muzikálisak, és ennek szívből örülök.
M.H.: Édesapád mélyen vallásos ember volt. Mikor jelezte először, hogy nem díjazza a Slayer dalszövegeit?
T.A.: Sosem volt ebből probléma. Egyszer sem beszélt ilyesmiről. Csak a halála után tudtam meg, hogy eléggé zavarták őt ezek a szövegek. Nagyon szerencsés vagyok, mert a szüleim maximálisan támogattak mindenben, ahogyan Kerry-t, Dave-et és Jeff-et is. Sosem felejtem el, hogy az első Slayer bulikon mindannyiunk szülei ott voltak. Imádtam azt az időszakot.
M.H.: Volt egy konkrét pillanat, amikor megérezted, hogy a Slayer sikeres lett?
T.A.: Ez nehéz kérdés, mert én máshogy látom ezt a zenekart, mint a legtöbb ember, ezért még ennyi év után is meglep, amikor valaki ilyesmivel jön. Tudom, hogy mindenki egy hatalmas bandaként gondol ránk, de én nem. Néha persze arcon csap a valóság, hogy mekkora dolog is ez az egész, de ritkán gondolkozom ezen. Nekem még mindig furcsa, hogy csak úgy sétálok valahol a családommal, és valaki hirtelen odajön, hogy "nahát, téged ismerlek!" és kezet rázunk. Mostanában egyre többször fordul ez elő, akár a semmi közepén is. Persze örülök neki, de az ilyenek után mindig értetlenül nézünk össze, hogy most éppen mi is történt? 
M.H.: Nem tagadtad, hogy te és Jeff Hanneman elég sok kokaint fogyasztottatok a banda kezdeti időszakában...
T.A.: Igen, egy időben elég sokat drogoztunk, de a South Of Heaven (1988) készítésekor leálltunk, vagy legalábbis valamikor akkoriban. Mi magunk is rájöttünk, hogy mekkora hülyeség volt ez az egész. Egy nap összenéztünk Jeff-fel és kijelentettük, hogy ez így nem mehet tovább, úgyhogy meg is egyeztünk, hogy leállunk.
M.H.: A Hell Awaits album belső borítójának egyik fotóján egy fehér csík van a banda előtt...
T.A.: Az csak só! Az a kép Kanadában készült, és viccnek szántuk, mint akkoriban sok mindent. Imádtuk az olyan fotókat, amin először megbotránkoznak az emberek, aztán rájönnek, hogy igazából csak átverésről van szó. 
Az első Európa-turnénk utolsó koncertje valahol Rotterdam közelében volt, és háromszor változott a helyszín. Végül egy kis közösségi házban játszottunk, és biztosra vettem, hogy nem jön el egy lélek sem, mert meg sem találják ezt a helyet, úgyhogy poénra vettük az egészet, és jól berúgtunk. Estére persze zsúfolásig megtelt a hely. Tényleg rengetegen voltak. Mi addigra teljesen szétcsúsztunk, és bár a koncert végül egész jól sikerült, megfogadtuk, hogy soha többet nem csinálunk ilyet. Szóval ez nagy hülyeség volt, de örülök, hogy legalább azt beláttuk, hogy hibáztunk és változtatnunk kell.
Az első Európa-turnénk utolsó koncertje valahol Rotterdam közelében volt, és háromszor változott a helyszín. Végül egy kis közösségi házban játszottunk, és biztosra vettem, hogy nem jön el egy lélek sem, mert meg sem találják ezt a helyet, úgyhogy poénra vettük az egészet, és jól berúgtunk. Estére persze zsúfolásig megtelt a hely. Tényleg rengetegen voltak. Mi addigra teljesen szétcsúsztunk, és bár a koncert végül egész jól sikerült, megfogadtuk, hogy soha többet nem csinálunk ilyet. Szóval ez nagy hülyeség volt, de örülök, hogy legalább azt beláttuk, hogy hibáztunk és változtatnunk kell.M.H.: Több dalt is írtál sorozatgyilkosokról. Miért érdekel annyira ez a téma?
T.A.: Nagyon foglalkoztat, hogy hogyan képesek egyesek ilyesmit tenni másokkal. Az öcsém, Johnny elolvasott egy könyvet egy 30-as években élt sorozatgyilkosról, Albert Fish-ről, és azt mondta, hogy nekem is el kellene olvasnom, mert olyan érdekes, és valóban lebilincselő könyv volt. Aztán egy könyvesboltban kezembe került a Deviant: The Shocking True Story Of Ed Gein. Minden bizonnyal az első kiadás lehetett, mert abban még benne voltak azok a sokkoló fotók Gein áldozatairól, amiket a későbbi megjelenésekből már kivettek. Idővel több rajongótól is kaptam hasonló könyveket és mind nagyon érdekes volt. Feltűnt, hogy Jeffrey Dahmer-ben és Dennis Nilsen-ben nagyon sok a közös vonás. Ez ihlette a 213 című dalunkat, Dahmer pedig amúgy is bőven szolgált inspirációval. Nagyon érdekeltek a gyilkos párok is, amikor a barátnő vagy a feleség segít az elkövetőnek. Rose Fred West történetét sokan ismerik, de volt egy hasonló kanadai pár is.
M.H.: Átestél egy gerincműtéten. Ennek milyen hatásai voltak?
T.A.: Egy sima beavatkozás volt, amitől jobban lettem. Igazából a nyaki részt műtötték, de valóban a gerincből indult a probléma. Főleg a nyelőcsövem környékén matattak és be is tettek egy kis lemezt hat csavarral. Egy ideig volt ott egy nagy csomó, ami aztán eltűnt, de még mindig úgy érzem, mintha lenne valami a torkomban.
M.H.: Azt láttam rajtad a Slayer koncerteken, hogy nagyon szeretnél headbangelni, de visszafogod magad, nehogy megint gond legyen a nyakaddal.
T.A.: El sem hinnéd, milyen erős késztetést érzek a headbangelésre! Nagyon vágyom rá, de tudom, hogy nem szabad. Soha többé. Ez nagy szívás, mivel ezekre a dalokra nagyon jólesne headbangelni, de akkor is muszáj megállnom.
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
