Bejelentkezés

x
Search & Filters

„Újjászületés” - Lazarvs: 'Lazarvs' lemezkritika



Ha valaki nem ismerné hazánk egyik legütőképesebb zenekarát, a Lazarvs-t, akkor most bemutatom őket: az Áron András (gitár és ének), Prepelicza Zoltán (basszus) és Makai László (dobok) triója, idáig 3 nagylemezt rakott le az asztalra még Apey & the Pea néven, országos hírnévre és szakmai elismerésre téve szert. A temérdek koncert és az elhivatottság megtette hatását, az ördög gyümölcse, mondhatni beért. A már külföldön sem ismeretlen csapat, 10 éves alakulási ciklusukat követően ledobta régi gúnyáját: új néven folytatják tovább kalandjukat a sludge-death-doom kíméletlen ösvényén, melynek legfrissebb termése a banda nevét viselő, Lazarvs lemez. 
 
Nagyon vártam ezt a pillanatot. Egyrészt rettentő kíváncsi voltam, hogy az előző album után merre fognak elkanyarodni a fiúk: számomra az máig egy olyan mérce, amit nem biztos, hogy sokan meg tudnak fejelni, produkció- tartalom- zeneiség- vagy hangzás- szempontjából. A Hex magasra tette a lécet, több aspektusból is, másrészt, ott volt bennem a kérdés, hogy a zenekar hogyan fogja megélni saját reneszánszát, úgy, hogy újabb fejezet nyílik az életében és közben hű marad önmagához. 
 
 
Szóval a CD kibontása után már landolt is a lejátszómban a korong - gyors booklet tanulmányozás, pontosabban kártyalapok-illusztrációk szemrevételezése (erre még visszatérek) majd play gomb benyom és indulhat a szónikus mészárszék. 11 nótát kapunk az arcunkba 44 percen keresztül, melyet első impresszióként, leginkább egy sötét, álomszerű, torporba taszító utazáshoz tudnék hasonlítani. A nyitó IV. Rebirth megadja az alaphangulatot - az instrumentális trackek közül ez az egyik - konkrétan előkészíti nekünk a terepet. Már-már disszonáns, black metal-os a felütés, sejtelmesen szép gitártémákkal. A The Order és az utána következő Reaping volt a két előzetes single, melyeket meg lehetett hallgatni és nagyjából körvonalazódni látszódott az irányvonal: dózer-kétlábgép, gyilok tuka-tuka hegyek, zsíros riffek + még zsírosabb basszustémák és az Apey-féle összetéveszthetetlen vokál. Brutálisan gyaláz mindkét nóta, a sebesség magas fordulatszámon pörög, amit néha megakasztanak egy fejleszakító, irgalmatlan málha riffel. Ez különösen a The Order-re igaz, dinamikus felépítésének köszönhetően erejéből nem veszít a lassabb részeknél sem. Apey hangja keleties hatásokat kelt, de csak a tiszta énektémánál érzem ezt, a többi 100% Lazarvs matéria. Ezt az energiát viszi tovább a Reaping, ami alig 2 perc, de akkora erő van benne, hogy a falat kiütöd örömödben. Ezután jön a Pit. ami sokak számára meglepő lehet  (az önmagukhoz mérten) dallamossága-slágeressége miatt, nekem viszont abszolút kedvenc az albumról. Egyszerűen csodálatos. Fogós-ragacsos gitár-groove-ra épülő dal, a rock and roll rugója pattanásig feszít, az ajtót meg közben kirúgod a boldogságtól! A kettős (szimultán) ének annyira zseniálisan szétcsavar, hogy szavakba önteni nem lehet. Ja és van videó is, amit a Bodnár Dávid rendezett. 
 
 
Még a lemez felénél sem vagyunk, s már dübörög a címadó track, itt már erőteljesebben kavarognak az érzések, nem egy könnyen befogadható tétel. Amúgy ez az egész albumra igaz: vannak nehezebben emészthető részek, amihez némi idő kell és csak a sokadik meghallgatás után áll össze a kép. A Lazarvs-ban valami megfoghatatlan tragikumot érzek, egy olyan fájdalmas emlékkép kivetítődését, ami mély nyomott hagyott és nem lehet csak úgy szimplán feldolgozni. A dalban fel-felbukkanó diszharmónia csak tovább fokozza ezt a hangulatot, mely a végére katartikusan kiteljesedik. Talán ez a legbrutálisabb kompozíció az összes közül. 
 
Godslayer. Beszédes cím, rövid s tömör adrenalin-löket, a Hex-es Belphegor-ra hajaz, hasonló ívásúak. (Valószínűleg a pokolban született mindkettő.) Tetszik. A soron következő Solar King az egyik legérdekesebb állomása a lemeznek: Mount Fuji-val vetekedő ormótlan riffhegyek kontra Meshuggah agytekerések kontra fenyegető sludge aura. Kohézió van, nem esik szét, a közepén levő „dobverő szólónál” mondtam is magamban, hogy „wtf” de valójában zseniális, soha nem hallottam még ilyet. A kémia amúgy igen masszív formában manifesztálódik a srácoknál, totál olyan, mint amikor 3 őselem találkozik és lesz belőle egy negyedik, ami nem más, mint maga a Lazarvs. Az I, Emperor-ban például vadállat módjára elszabadulnak az indulatok, igazi koncert nóta, odaver, mint a légkalapács, óriási Crowbar hommage búvik meg benne, szerintem Kirk Windstein-nek tuti tetszene. 
 
 
Lépünk tovább és már a Valhalla szól. Ez volt a harmadik előzetes a lemezről, konkréten ez önmagában demonstrálja, illetve definiálja, teljes valójában a Lazarvs-t, minden benne van, amiért szeretni lehet a srácokat. Óriási flash-t ad, tökéletes. Elérkezünk a lemez legfurább pontjához, a From Flesh-hez. A IV. Rebirth mellett ez a másik instrumentális nóta és egyben a legbizarrabb-atmoszférikusabb is. A dal eleje full Sunn O))) worship, vaskos drone-hullámok mossák át a testedet és elmédet, a szakrális kiüresedés majd felemelkedés után kitisztul a történet: a death-sludge szörnyeteg készen áll, hogy végső csapást mérjen a gyanútlan hallgatóságra a Warmaster alakjában. A szám címéhez méltóan zúzza porrá maradék figyelmünket, tudatunk (mire eljutunk idáig) pedig teljesen más síkra helyeződik át, mint a legelején. És csend…
 
 
A pompás hangzásképet Bánházi Gábornak köszönhetjük, a Zengőkert Stúdióban lett rögzítve, nem tudok belekötni. Koszos, mocskos, vastag, szétszakítja a fejed, letaglóz. Élő, analóg, meleg sound, az összes hangszer egyensúlyban van egymással, Zoli basszus-témái remekül kidomborodnak. Apey jellegzetes gitár-riffjeivel együtt robbanóelegyhez hasonlatos a húros-szekció munkája. Laci még mindig emberfeletti módon dobol, hibátlan háromszöggé egészítvén ki a zenekart. A szokásos hatások, inspirációk mellé (Alice In Chains, Mastodon, High On Fire, Slayer) beférkőzött némi death metal, a Morbid Angyal képében, illetve az Andris pusztító vokáltémái még mindig a Behemoth Adam Darski-ját juttatják eszembe. Kurvajól esik hallani ezeket az énektémákat (ahogy találkozik a zenével az valami egészen elképesztő, a dallamos részek pedig külön dimenzióba visznek) sőt Apey szerintem sokkal pengébb, mint a lengyel fenegyerek. 
 
Ejtenék pár szót az artwork-ről, mivel úgy érzem kruciális része a kiadványnak. Ahogy az előzőek is, Kókai Barnabás nevéhez fűződik a teljes lay-out és grafikai design. Egy 12 Tarot kártyához hasonló lapból álló puzzle-t kapunk kézhez, melyet ha kirakunk, egy sötét, apokaliptikus vízió tárul elénk. Már a frontborító sem gyenge, de a belső grafika mindent überel. Nagyon tetszik benne, hogy Barney a saját stílusától most kissé eltérően alkotott, mely végül kiválóan tükrözi a zene szellemiségét.
 
 
A Lazarvs címadó albuma új érát nyitott a hazai keményzenei szcénában. Lehet, hogy nehezebben befogadható, mint elődjeik, komorsága és súlyossága miatt, de a srácok alázatossága és elkötelezettsége a művészet s a műfaj iránt, átragyog, keresztülragyog. 
 
Az album dallistája:
 
01. IV. Rebirth
02. The Order
03. Reaping
04. Pit.
05. Lazarvs
06. Solar King
07. Godslayer
08. I, Emperor
09. Valhalla
10. From Flesh
11. Warmaster
 
Az album itt pedig teljes egészében meghallgatható és megvásárolható:
 
 
 
A Lazarvs Facebook oldala itt elérhető
 
Lupus Canis 
 
Fotók: Bodnár Dávid