„Üllő és kalapács” – The Waiting Ones: 'For Those Who Love To Be On the Road’ lemezkritika
Néha tipikusan abba a hibába esek, hogy akárhogy próbálom, nem találom a kezdő szavakat, sorokat. Ilyenkor úgy érzem minden, ami eszembe jut, az gyenge klisés kezdés vagy lerágott csont kategória, amit a szokásos firkász szakszöveggel töltök meg. Az alkotói válságnak azért ennél mélyebb szintjei léteznek, nem kell megijedni. A személyes vélemény imprint-je (később majd kritika, bár ez a szó szerintem sokszor túl erős és némi pejoratív jelentést is hordoz) az első hangok hallásakor keletkezik (pontosabban rögzül) a befogadóban: ekkor derül ki, hogy tetszik-e az adott matéria vagy mehetünk tovább. Abban a pár percben éreznünk kell, hogy ott rejlik valami. Hogy hordoz magában valami érdekeset. Ebből aztán értelemszerűen az következik, hogy amit nem szeretünk, arról nem írunk. Egyszerű, mint a pofon. Mielőtt belevágnék a The Waiting Ones lemezének elemzésébe, szeretném megköszönni Kovács Attila művészúrnak, hogy a rendelkezésemre bocsájtott egy példányt egyik legfrissebb terméséből. Ha jól tudom, már létezik egy ambient-experimentális zenét tartalmazó új kiadvány is, mely remélem, elődjéhez hasonlóan fog alakot ölteni (akár re-cycled tapes vagy reCD formájában) ugyanis e debüt fizikális kivitelezése roppant szimpatikus számomra.
Kovács Attila neve sokak számára ismerősen csenghet: a finoman vájt-fülűek már a Watch My Dying és a Superbutt idején megjegyezhették őt, mint gitárost, a még finomabban vájt-fülűek pedig már a Varsóban felfigyelhettek tehetségére és különös írói-dalszerzői vénájára. Aztán volt még egy zseniális Nervekiller (Flowers Made Of Pain, hát hol a folytatás?!?) volt vendég-gitáros session (I Divine) voltak saját projektek (Halálfej Együttes, például) míg végül Attilánk a Sear Bliss zenekarban aktivizálta magát. A The Waiting Ones a legaktuálisabb lenyomata eddigi munkásságának, mely inkább metal / non-metal esszencia, mint szimplán csak egy gyűjteményes projekt.
A For Those Who Love To Be On the Road (későbbiekben csak FTWLTBOTR) 13 izgalmas instrumentális számból áll, melynek össz. játékideje nem haladja meg a háromnegyed órát, és az elsőtől az utolsó lefogott hangig Attila munkája. Kompakt, szinte bárki számára értelmezhető extreme metal (aki persze vevő a kísérletezésre, az előnnyel indul) bújik meg a D.I.Y. szellemben csomagolt-reprodukált korongon, ami minden egyes hallgatás után az ismétlésért kiállt. Komolyan, ahogy vége a CD-nek, olyan az érzésem mintha „még csak most pörgött le, milyen hosszú ez, hát hogyisvanez, mi történt, nézzük csak playgomb ismét”. És akkor elindítod megint. A dalok megírásához Atilla dobgépet használt, semmi gond nincs vele, szerintem ez pontosan illik a koncepcióba, a „retro-feeling”-nek van egyfajta szolid bája. A régi 2000-es évek körül virágzó dobgépes black metal bandák jutottak róla az eszembe, a Limbonic Art, Aborym, Spektr vagy akár a Red Harvest. Tuti vannak komolyabb, fejlettebb hangzásképpel / hangmintákkal operáló drum-machine cuccok, melyekkel manapság annyira élethű dobsound-ot, dobtémákat lehet alkotni, hogy a laikus fül számára fel sem tűnik a hús-vér ember hiánya. Úgy vélem ez a túlzott sterilitás, az igazira való törekvés lehet megölte volna a zene lelkét, de az is lehet, hogy a következő kiadványon már egy bombasztikusan agyonpolírozott, kristálytiszta hangkép fogad.
„Tánc, tánc, tánc!”
A FoodChainSaw-val indul a „mindtrip” és a Specter-rel záródik. Ami közte van, az semmihez sem hasonlítható, amolyan Héphaisztoszi olvasztótégelyként funkcionál: nehézfémek (black, death, thrash) súlyos riffek, dark-space és némi disszonáns-pszichedelikus feeling, illetve post-metal elemek kerültek bele, amit áthat a sodró lendület, a szilaj ritmika és az elvágyódás érzete. A megközelítés mai, a számok szerkezete letisztult, ügyesen felépített dalokat hallhatunk, van mögöttük ráció, érződik, hogy nem odaböffentett maradékok, hanem komplett, logikusan átgondolt kompozíciók. A modernitás miatt talán a WMD bizonyos pillanataival rokon az FTWLTBOTR (a Magma-nál és a Bloom-nál érezni) de valahol Liquid Tension Experiment flash-em van, valahol meg Animals As Leaders és még sorolhatnám. Jó pár helyen azért kellemes Morbid Angel darák is mennek. Van egy megfoghatatlan, fura hangulata-aurája a lemeznek, ami szerintem csak Attilára jellemző. Azért a klasszikus értelemben vett gitártémák is szép számmal jelen vannak az albumon, az Old Fool’s Caramel vagy a címadó gitárszólója egészen elképesztő, már-már heroikus. Nekem az elgondolkodtató, kicsit sötétebb tételek jönnek be jobban (például a The Certain Exuberance and the Inventor of Scrabble és a Deconstructive Interference) de semmi nem lóg ki a sorból, kohézió köti össze őket. Pontosabban szólva, kapunk egy olyan homogén ötvözetet, ami sajátosságával, penge módjára vág utat az agytekervényeink közé.
„Szöveg nélkül mit érek én…”
Biztos páran felkiáltanak, hogy hol az ének az FTWLTBOTR-ról, nos, egy percig sem éreztem a hiányát, sokkal kifejezőbb, nagyobb teret hagy a képzeletnek, szabad asszociációknak. A vokál jelen esetben túlságosan bekategorizálná a zenét, de nem tartom kizártnak azt sem, hogy következőleg egy másik albumon, vendég-vokalisták fognak feltűnni. Ha koncepciójában vesszük, ez így jó, ahogy van. A reCD csomagolása-kivitelezése csakúgy, mint a zene, teljes egészében saját produktum, beleértve a borítót és a mellékelt infókat is. A booklet-et vizslatva, minden trackhez dukál némi magyarázat, melyekben Attila kifejti a gondolatait, az adott dal születéséről, hátteréről. Értékelem az ilyet, érdekes sztorik kerülnek a felszínre, mondjuk szándékosan a muzsikával kezdtem, csak a sokadik hallgatás után vettem elő hozzá a mellékelt füzetecskét. Már vagy az ikszedik listening session-ön vagyok túl és még mindig találni, apró, eddig fel nem fedezett részleteket. Például a mértékkel adagolt billentyűs témák rengeteget hozzátesznek az atmoszférához, mely néhol a Kátai Tamás fémjelezte Thy Catafalque-kal rokon vagy az indusztriális-jellegű részeket még meg se említettem… Ha nagyon választanom kellene, hogy melyik nóta a legfrankóbb az összes közül, egyszerűen nem tudnék választani, mivel mind kiváló. Az átvezetők (Chrysalis és Imago) is. Nincs töltelék, nincs felesleges cicoma a For Those Who Love To Be On the Road-on.
A sound kiegyensúlyozott, minden hangszeres sávot szépen, tisztán kihallani. Van benne dög, ha kell, űrben lebegünk, ha kell, brutálisan tekerünk, itt-ott epikus gitárszólók szedik szét a fejedet, igazából a dalkörnyezettől függ, és amit megkíván az adott struktúra. Eleve egy ilyen változatos anyagnál, sokszor az szokott lenni a hiba, hogy fedésbe kerülnek az építőelemek és sűrű zaj-massza lesz belőle. Szerencsére itt ilyen probléma nincs. Soha rosszabbat!
Mint írtam, hallgattatja magát az album, hatalmas zúzó és húzóerővel rendelkezik, a vissza-visszatérő fő gondolati szál mentén, ha egyszer elindul az ember, nem fog tudni róla letérni. És, hogy ez az út hová vezet, arra remélem hamarosan választ kapunk.
The Waiting Ones: For Those Who Love To Be On the Road dallistája:
01. FoodChainSaw
02. Rakshasa
03. Twenty Nails – The Mirror Crack’D
04. The Certain Exuberance and the Inventor of Scrabble
05. Magma
06. Chrysalis
07. Bloom
08. Those Who Love To Be On the Road
09. Old Fool’s Caramel
10. Deconstructive Interference
11. Imago
12. The Resignation and the Wistfulness
13. Specter
Lupus Canis
Fotók: Hahn Petra
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
