Bejelentkezés

x
Search & Filters

„Utánunk a vízözön.” Thou (USA), Yautja (USA), Hegy koncertbeszámoló, Dürer Kert, 2019. 07.27.

Érdekesen indult a nap. A júliusi – számomra roppant izgalmas - koncertáradat olyan döntésképtelen helyzetbe taszított, hogy háromszor is át kellett gondolnom, hogy kit nézzek meg, illetve melyik eseményen vegyek részt. Szombat estére két választási lehetőségem volt: elutazok Szegedre, ahol a lengyel stoner guru Dopelord füstöli szét a csöveket az erősítőkben a Boru társaságában, vagy Budapestet választom, ahol a Baton Rogue-i sludge csoda, a Thou játszik a Yautja kíséretében, míg hazai oldalról Hegy volt a support. Hozzáteszem, maradhattam volna otthon, de mint később kiderült, jól döntöttem, hogy a főváros felé vettem az irányt.
 
Már a Szentes- Budapest buszra felszállva tapintható volt az a fajta feszültség, ami valami rossznak az előjele lehet: részeges, sofőrrel hőbörgő utas, M5-ön baleset, majd forgalmi dugó, elkerülő Dabas-Alsónémedi felé a régi 5-ösön, végül nagy nehezen megérkezés. Szóval a Hegy-es srácoknak: nem szokásom késni ilyen koncertekről, (a set-jüket egy az egyben lekéstem) de mindent megtettem, hogy haladjak, lehet valaki más nem így akarta. Majd legközelebb.
 
 
Egy gyors cigaretta után huszárvágta a kisterembe: az amerikai Yautja már épp lőtte befelé a cuccot, klasszikus trió felállás, annyi specialitással megfűszerezve, hogy mind a három tag vokálozott. Dobosuk (Tyler Coburn) amúgy igazán sokoldalú tehetség, a Yautja mellett a Mutilation Rites és egyben a Thou dobosa is. Le a kalappal előtte, ezen az estén valami olyat pergetett mindkét bandánál, hogy azon agyaltam végig, hogy a fenébe tudja megjegyezni ezeket a részeket. Míg a Yautja színtiszta tech-math sludge hibrid, tele grind és death metal-t súroló részekkel addig a Thou féle monolit sludge doom megint más attitűdöt kíván. Bődületes volt, de a húros szekcióra sem lehetett panasz. Nyers, zabolátlan sound jellemezte fellépésüket, egy téma kb. egyszer szisztéma szerint, és ha épp nem csavarták szét a dalszerkezeteket és az arcunkat, akkor képesek voltak olyan Morbid Angel-szerű démoni grind-okat a pofánkba köpni, amire csak elégedetten öklöztem a levegőbe.
 
 
Annak idején a Hydra Head istállójánál álltak hasonlóan egyedi hangzásvilággal rendelkező zenekarok, a Keelhaul ugrott be elsőnek, meg néhol a Knut is, mindkettőt imádtam és imádom máig, valószínűleg a Yautja is hasonló sorsra jut (konkrétan rommá hallgatom) de ez így van rendjén. Ügyesek voltak, szakítottak és nagyon remélem, hogy nem ez volt az első és egyben utolsó hazai fellépésük, mivel sokkal több van bennük, mint amennyit látni véltünk. 2017 óta csak a „Dead Soil” EP jött ki, úgyhogy ha lesz nagylemez az biztosan rombolni fog.
 
 
New Orleans, Louisana. Ez az a vidék ahonnan azt a sok-sok szeretni való sludge, stoner, doom metal-t játszó bandát kaptuk. Nem kezdek bele a felsorolásba, mindenki előtt ott van az internet, nyugodtan rájuk lehet keresni, vagy a www pont noladiy pont org oldalon lehet böngészni bátran. 
 
A Thou-t az első nagylemezük, a „Tyrant” óta követem figyelemmel, méghozzá a Hammer Smashed Sound blognak köszönhetően és az olyan nóták, mint a „Fucking Chained to the Bottom of the Ocean” vagy a „Monstrance” azonnal belém égtek. Ez valószínűleg az erőteljes black metal hatásnak volt betudható, Bryan Funck hangja, kiköpött, ráspolyos norvég black orgánum, ami védjegyként kíséri végig máig a zenekart. És ha már védjegyeknél tartunk, az, amiért végül még jobban megszerettem őket, az a gitár sound. Ilyen sűrű, koszos, atom-mély gitárhangzással csak ők rendelkeznek. A két gitáros által felépített téma hegyek egyszerűen utánozhatatlanok. Ezt ellensúlyozandó, van egy epikus, éteri, elgondolkodtató oldaluk is, kiegészítvén az amúgy már tökéletes Thou-i univerzumot. Lemezről lemezre képesek voltak ezt tartani, a „Magus”-t még most is emésztem, annyira nehezen befogadható a régi cuccokhoz képest. 
 
 
A koncert magával ragadó volt az első lefogott hangtól az utolsóig. Csak úgy áradt belőlük NOLA sötét sludge mocska, fájdalma és kínja. Bryan Funck hipnotikus, mániákus gesztusain elmozizva mindig az rántott vissza a terembe, hogyha a harmadik gitárosra figyeltem. Lövésem sincs ki volt a hölgy, de szegénykém olyan unott arccal pengetett, hogy azt hittem ott fog állva elaludni a színpadon. (Kicsit ki is lógott szerintem.) Értem, hogy kell még egy sáv vagy egy harmadik téma, ami úgymond „megkoronázza” az egészet, de én bármennyire is koncentráltam nem hallottam ki belőle semmit. Ezt az egy dolgot leszámítva, tökéletes produkciót láthattunk, külön köszönet a hangmérnöknek, szép munkát végzett, a Thou úgy szólt a kisteremben mint egy mozsárágyú. A dobosukat, Tyler-t már agyondicsértem a Yautja-ban látott és hallottak miatt, itt is megjegyzem, hogy nagyon ügyes perkás, dinamikusan dobol és teljesen beleéli magát a zenébe. Az alapból hosszú, 5-6 vagy 10-12perc hosszú Thou tételek nem jelentettek megoldhatatlan kihívást számára, úgy leütötte ezt a méltatlanul rövid set-et, hogy csak pislogtam. Na igen rövid set, úgy 45-50 perc volt az egész, tokkal vonóval, kb. 5 vagy 6 track, a számomra überfavorit „Grissecon” sajnos nem volt, de kedvenc lemezem, a „Summit” nyitódala viszont igen. Nem volt ráadás, semmi, a „By Endurance We Conquer”-rel zárták az estét, grandiózus tétel, zseniálisan reprezentálva, többet nem is kívánhattam volna tőlük. 
 
A koncert hatása még az udvarra kiérve is erőteljes volt, majd végül kitisztult a kép: egészen konkrétan leszakadt az ég, mintha dézsából öntötték volna, rég láttam ilyet, de úgy tűnik a Thou esőfakasztásra is képes. Az a sok-sok feszültség tovatűnt, ott és akkor biztosan. 
 
Ja és, hogy mi a tanulság? Talán az, hogy nem éri meg idegeskedni, görcsölni a dolgokon, az eső úgyis elmos majd mindent. Eső után pedig jó idő szokott lenni.
 
Karsay Máténak és a Tukker Booking-nak köszönjük szépen ezt a szombat estét.
 
 
Lupus Canis
 
Fotók: Temesvári Levente