Bejelentkezés

x
Search & Filters

A Vadászat él, és élni is fog: Hobo - Vadászat 35. koncertbeszámoló, Barba Negra Track, 2019.09.06.

A ’80-as évek végén Szentesen, V. Kiss bácsi kisvendéglője éppen „háromnótányira” volt a városközponttól. A hangulatos kocsmából kilépve, kivétel nélkül, minden alkalommal az első szám amire rágyújtottunk, a Hajtók dala volt. A Nagyörvény utca lakói már édesen aludtak, amikor nekünk indulnunk kellett. Sosem szóltak meg érte. Pedig hát, minden hétvégén indulnunk kellett. Talán még várták is, hogy belekezdjen a három tenor. Csöves, Csavargó és szerénységem. Talán tetszettek a kisérieknek (Szentes egyik városrésze - a szerk.) a három tenor áriái. Talán a Vadászat mindenkinek bejött. Ahogy bejön még 35 évvel később is. Kortól, nemtől, mindenfajta hovatartozástól függetlenül. Talán ez az egyetlen ilyen magyar album. 
 
 
A Vadászat mindenkié? Azt hiszem igen, de ami biztos, hogy mindenkinek szól. Aminek én kifejezetten örülök. Nem vagyok irigy, nem vagyok nyájas. Mondhatnám mély tisztelettel a Ki vagyok én? előtt/után. Mert egészen biztos vagyok benne, hogy a Vadászat után sokan gondolták úgy, hogy kíváncsiak most már a HBB korábbi és egyúttal későbbi munkáira is. És ez jó. Egy nyílegyenes úton, a Vadászat lett a Híd. Hidakra pedig szükség van. Mi lehet a titka a Vadászatnak? A koncepció, ami alapján készült? Ahogy körbejárták a témát? A kor, amelyben született? Olykor szellemesen belecsípve, máskor véresen komolyan belemarva mindenkibe kortól, nemtől, mindenfajta hovatartozástól függetlenül? Talán Hobo döbbenetesen találó szövegei? A miilióegy áthallás és odaillő idézetek sora? Vagy a változatos és sokszínű muzsika? A virtuóz Tátrai Tiborral az élen? Talán mindez így együtt. Hát ilyen gondolatokkal érkeztem a Barba Negrába, hogy megnézzem a 35 éves jubileumi Vadászat koncertet. Csordultig telve érzelmekkel és kíváncsisággal.
 
 
A Major Tamással együtt szavalt prológus után Hobo kérdésére kiderült, vannak szép számmal olyanok is a közönség sorai között, akik később jöttek a világra, mint a Vadászat. Ami remek dolog. Majd felcsendült a Hajtók dala. Még a Vadászat alapelveit bevezető gongszónál rám került libabőrkabát itt lekerült. Lehetett tudni, hogy nem lesz se Bill, se Tátrai, és a dobok mögött sem a Döme Dezső ül. Tehát erre felkészült ember. De arra már nem olyan könnyű tervezni, hogy vajon a belé égett futamok és orgánum nélkül hogyan működik a téma, ill. működik-e. És itt bizony egy kis időre elillant a hitem. 
 
 
Hogy aztán természetesen Hobónak és ősrégi harcostársának Póka Egonnak, valamint a Kőbányai Zenei Stúdió prominens képviselőinek Gerendás Hannának, ifj.Tornóczky Ferencnek, Szakadáti Mátyásnak, Németh Györgynek, a Nemzeti Színházból Rácz Józsefnek, és egy nyúlnak - a mezőről - hála, visszajöjjön. Mi történt az első néhány számnál? Talán akklimatizálódnom kellett? Nem hinném. Inkább arról lehet szó, hogy a Mesél az erdő nem „olyan” Tátrai nélkül. Persze hogy a többi nóta sem lehet olyan, mint vele lenne! Mindezt elfogadva, régi áriástársammal, Csavargóval, belekezdtünk. És működött. Akartuk is, hogy működjön. Ha a régi dallamok nem is úgy szólaltak meg, ahogy a fülünkben csengett, attól még a pilomotor reflex teszi a dolgát. A Vészbanyáknak például kifejezetten jót tett az idő. Talán baljósabbak voltak, mint valaha. A fattyú? A fattyú az egyik nehezen kiválasztott kedvencem. Üvöltött a szél, és kacagott a hold! És ez a lényeg! Nem Billel vágtatott a királyfi? Nem. Most Rácz Józseffel vágtatott. Tudta pótolni, neadjisten feledtetni Bill-t? Tudná akárki is pótolni, feledtetni a ’84-es Billt?
 
 
És csak jöttek-jöttek a klasszikusok. A remete története, a száműzött lovag. Nem hallhattam Tibusz utánozhatatlan virgáit? Hallottam ifj.Tornóczky és Németh György mesteri futamait. 
 
 
A leglényegesebb, hogy hallottam, ahogy üvölt a tigris, bömböl a medve, ott voltam a lakomán, Klárával, Erzsivel, Katival, Olgával, részt vehettem végre azon az orgián, ahol „a Paraziták Parádéján a Patkány a prímás”. Mikor bevonultak a Vadászok, sajnos bevillant, hogy hamarosan a végére érünk ennek az utazásnak. Egy szempillantásnak tűnt az egész. 
 
 
Amíg élek játszom, amíg játszom élek. Dörmögte Hobo, ami megnyugtatott. Jöttek is a ráadásszámok a Vadászaton kívüli HBB univerzumból. A mindig éhes sárkányka, a senki fia, ki megjárta mind a hat világot, megáldva és leköpve mindenütt, és az egyik legnagyobb Hobo dal, a Viharban születtem. 
 
Nem tisztem boncolgatni, vajon miért Póka Egon volt csak Hobo mellett ezen a 35 éves szülinapon a régiek közül. Egészen biztos, hogy megosztotta a jelenlévőket ez a jubileumi koncert. Lehet, hogy csak egy városi legenda volt, de közszájon forgott, hogy Hobo és Tátrai még össze is vitatkozott azon, kinek az érdeme inkább a Vadászat sikere. Maximálisan elismerve Tátrai hozzáadott értekét, én egyértelműen Hobo pártján álltam, ebben a talán soha meg nem történt vitában. És Hobo itt volt. Eddig sem volt kérdéses: 1984-ben örökzöld született! A Vadászat él, és élni is fog. Nem lehet kérdés, hogy a ’84-es felállásnál nem lehet tökéletesebb felállás egy Vadászathoz. A kérdés már csak az volt, hogy működhet-e egyáltalán Deák Bill Gyula, Tátrai Tibor és Döme Dezső nélkül 2019-ben sokezer ember előtt? A válaszom: igen. Ha kicsit döcögősen indulva is, de nálam egészen biztosan működött a VADÁSZAT ÉRZÉS. 
 
„Ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte, megsütötte. És a kis... Mind megettem. Nyam-nyam."
 
 
Chato
 
Fotók: Dávid Zsolt