Bejelentkezés

x
Search & Filters

"A valódi megváltást egyebek mellett onnan ismered fel, hogy senki nem keres pénzt belőle." – Vic Willow interjú



Vic Willow három évvel debütáló lemeze, a letisztult elektronikával operáló, helyenként már-már popos "Humanoid" után háborgóbb, érzelmileg fűtöttebb vizekre evez. Friss hangzóanyaga, a címében egykori zenekarának is emléket állító 'MELANCHOLIA' egy komor, filozofikus hangvételű konceptalbum, amely a posztmodernitás közegében válaszokat és identitást kereső emberről fest nyugtalanító portrét.
 
Rockbook: Majd' egy évtizedig voltál a Dr. Melancholia frontembere. Lényegében a komplett ifjúkorodról beszélünk. A zenekar feloszlása óta még egyszer ennyi idő eltelt. Most harmincöt vagy, és 'MELANCHOLIA' címmel kiadsz egy albumot, amely zeneileg egy-egy mozzanatában mintha meg is idézné a korábbi munkáidat. Egy még mindig lezáratlan történetről beszélünk?
 
Vic Willow: Bizonyos értelemben igen. Van az a mondás, hogy "régi bűnnek hosszú az árnyéka". Itt valami hasonlóról van szó. Nem mintha a "bűn" kifejezés megállna rá, de az énemnek az a része, amelyik a Dr. Melancholia motorja volt, megtestesít egy attitűdöt, amit ma már igyekszem lehatárolni magamról. Nem sznobizmusból. Nem azért, mert "benőtt a fejem lágya". A csávóval, aki kiállt a színpadra tökig sminkelve, mikrofonállványt baszott a földhöz, és fürdőzött a poszt-szovjet Marilyn Manson szerepében, mindmáig semmi bajom. Élvezte, amit csinált, és hitt benne. Csakhogy útközben egyre romlottabb lett. Morálisan, életvitel és ízlés tekintetében is. 
 
Nem tudom, hogy az én kényszerképzetem-e, hogy ennek a kilenc évnek az árnyéka 2022-ig is elér, de a 'MELANCHOLIA' lemezcím szándéka éppen az, hogy szimbolikusan lenullázza a számlálót. Mintha azt mondaná: "az voltam, ez lettem". Nosztalgiáról szó sincs. A volt zenésztársaim közül ketten győzködtek pár éve egy reunion buliról, de soha nem volt, és nem is lesz ilyen opció. Olyan volna, mint egy kihantolt hullát dugni. Ebben a vonatkozásban ez egy nagyon is lezárt sztori.
 
Rockbook: Mi a legalapvetőbb különbség a mostani és az akkori stage personád között?
 
V.W.: A figyelemhez való viszony. Akkoriban azt akartam, hogy mindenki rám figyeljen, akkor is, ha csak olyan blődségeket tudtam mondani, hogy "légy önmagad" meg "rock & roll". 2013-ban felhívtak az RTL Klubtól, hogy "fura figurákról" forgatnak riportot a Fókusz Plusz című műsorba. Gondolhatod, úgy csaptam le a lehetőségre, mint gyöngytyúk a takonyra. Szépen kipingáltam magam, hogy megkapják a fura figurájukat, és ömlöttek belőlem a magabiztosan előadott filléres megfejtések. 
 
Ma egy ilyen semmitmondó freakshow-ra elképzelhetetlen, hogy ugorjak, pláne hogy ilyen lelkesen játsszam benne a szerepem. Ma már tudom, hogy nem vagyok sem különleges, sem önmagamban érdekes. Ha valami figyelmet érdemel, azok a zenéim, esetleg a gondolataim. A személyem legfeljebb is ezek kontextusában nyerhet érvényt.
 
 
Rockbook: Ennek köszönhető a látványos imidzsváltásod? Határozottan konszolidáltabbnak tűnsz, mint akár az előző lemeznél.
 
V.W.: Indirekt módon talán van összefüggés, mert az öndefinícióm egyre kevésbé a külsőségekről, és egyre inkább a tartalmi kérdésekről szól. De ez egy organikus folyamat, nincs mögötte elhatározás. Ha holnap olyanom lenne, hogy megint rúzst kenek a számra, nem lenne okom, hogy visszalépésként éljem meg, mert ez nem egy sarkalatos kérdés, amiben egyikről a másik álláspontra helyezkedtem, hanem egy lényegtelen részlet. Olyan, mint hogy cukrozom, vagy borsozom-e a káposztás tésztát.
 
Rockbook: Ha már káposztás tésztát emlegetsz: újabban a kelet-európaiságot – ahogy te fogalmazol – identitáselemmé tetted a produkciódban. Ez is organikus változás, vagy volt benne tervezettség?
 
V.W.: Is-is. Az organikus része igen egyszerű: a miskolci Avas lakótelepen, egy panellakásban nőttem fel. Panelházak közt telt el a fél életem. A szüleim egyszerű munkásemberek, én meg jelen állás szerint egyenesen egy csóró proli. De egy olyan helyen, mint az Avas, látod a sokkal rosszabb forgatókönyveket. Hétéves voltam, amikor két osztálytársam, egy ikerpár a telepen kóborolt étlen-szomjan, mert az alkoholista szüleik otthon egymást püfölték, ahelyett, hogy ebédet adtak volna nekik. 
 
Miskolc lényegében a szemeim láttára pusztul le. A fiatalok többsége elhúz onnan, ahogy én is. Aki marad, azt javarészt a gyártósor várja. Sok vonatkozásban Budapest is egy leprafészek, de élhetőbb lehetőségeket kínál.
 
A tervezettség ebben a kelet-európai cuccban annyi, hogy eldöntöttem, többé nem sötét titokként, hanem fegyvertényként tekintek arra, ami vagyok. Lebontom a papundekli Los Angeles-t, és megmutatom a lakótelepet, amit eddig kitakart. Persze mértékkel, mert mégse hip-hop előadó vagyok.
 
 
Rockbook: Amikor proliként hivatkozol magadra, érzek egy furcsa ellentmondást aközött, amit ez a szó jelent, és aközött, ami a dalaidból átszüremlik. Zeneileg és szövegileg is túl szofisztikáltak egy proligyerektől.
 
V.W.: Ezért szoktam magam leginkább kultúrproliként megnevezni. Pár éve futott is egy podcastom ezzel a címmel. Innen nézve olyasmi vagyok, mint Beton.Hofi: a kocsmának túl kávéházi, a kávéháznak meg túl kocsmai. Egyszer úgy élem meg, hogy a senki földjére száműzettem, máskor meg úgy, hogy két világ polgára vagyok. Mindkettőben van igazság.
 
Rockbook: Egy facebook posztodban nemrég azt írtad, nem zenészként, hanem "furcsa képzőművészként" tekintesz magadra. Ezt kifejtenéd?
 
V.W.: A zenei képzettségem egyszerűen nevetséges. Fogalmam sincs, hogy vagyok képes jó dalokat írni. Mintha nem is én csinálnám, csak megtörténne velem. Énekes vagyok, aki nem énekel jól, gitáros, aki nem tud gitározni, és zeneszerző, akinek fogalma sincs a zeneelméletről. Előfordul, hogy egy-egy jól sikerült számomat később visszahallgatva elönt az érzés, hogy voltaképp semmi közöm hozzá. Nem tudom felidézni, hogy csináltam, sőt, olykor félek is, hogy képtelen leszek ezt a mutatványt megismételni. Rengeteg az ösztönösség abban, ahogy dolgozom. Egy zenész tudja, hogy mit csinál, rólam ez sok tekintetben jóindulattal sem mondható el. Inkább egy avantgárd szobrász vagyok, aki dallamokkal meg ritmusokkal dolgozik, mint zenész.
 
 
Rockbook: Beszéljünk kicsit az új lemezedről. A nyitó "PSALM 404" ismétlődő négy sora valóban mintha egy zsoltár lenne: "Suffocating between these walls / Oh Lord will you answer my calls? / Consequences banging on the door / They can't be ignored, not anymore". Érdekes ezt összevetni a Dr. Melancholia dalok keresztényellenes kirohanásaival. Egy megtéréstörténet tanúi vagyunk?
 
V.W.: Túl erős szó ez. Hacsak nem megtérés rájönni, hogy korlátolt voltál, és rossz helyen kerested az ellenséget. Éveken át mostam össze olyan kategóriákat, mint hit, vallás és egyház. Persze az zavart, ami leginkább a szemem előtt volt: az egyház korruptsága, a bigott emberek aljassága. Csakhogy ezekkel nem Jézus Krisztus a probléma, hanem éppen az ő elárulása. Hol pajzsként emelik maguk elé, hol pallosként lóbálják. Farizeusok, akik fölszegett fejjel suvickolják a szarral töltött edény külsejét. Az ő képmutatásukból pont nem az következik, hogy meg kell hasonlanunk a hegyi beszéddel, hiszen épp az a baj velük, hogy belső lényegükben túlontúl hasonlítanak arra az önző, martalékos, opportunista szarházira, akit a fogyasztói társadalom mindannyiunkból nevelni óhajt.
 
Amikor 2012-ben Gazdag István (First Aid 4 Souls – a szerk.) azt mondta nekem, hogy a krisztusi erkölcs az utolsó punk, ami még maradt, akkor nem értettem. Ma már jól tudom, mit akart mondani ezzel. A világunk antikrisztusi, ezért az antikrisztust megvallani nem lázadás. Húszévesen még azt gondoltam, a LaVey-féle sátánizmus rock & roll. Mígnem rájöttem, hogy semmiben nem különbözik attól, amit egy wall street-i bróker, egy karrierpolitikus vagy cégvezér gondol a világról. Csupa elbaszott figura. Az antikrisztus az ő törtetésükben, a hatalom és birtoklás mámorában, az erő kultuszában nyilvánul meg. Mindabban, ami egy borzasztóan nyomasztó, magányos, jövőkép nélküli korba vezetett. 
 
A "MELANCHOLIA" album az ettől a kortól megnyomorított ember balladája. A "PSALM 404" címe a kétségbeesett istenkeresést fejezi ki. Ha tényleg a nyomorult egód a legnagyobb, legfontosabb dolog a világon, annál lehangolóbbat nem tudok elképzelni. Akkor a sorsod egész terhével, a halálodtól való rettegéssel magadra maradsz. Egy testnyi világod van, hogy belakd.
 
Hiszek abban, hogy egy nálam elképzelhetetlenül nagyobb egység szánalmasan apró, és mégis fontos és megismételhetetlen alkotóeleme vagyok. Ha a tudomány felől nézem, ez az egység az Univerzum, ha a vallás felől, akkor pedig az Isten. A jelenlegi világképemhez utóbbi áll közelebb, de paradox módon a legelragadóbb istenélményeimet éppen tudományos ismeretterjesztő tartalmaknak köszönhetem. Talán ideje volna a tudományt és a vallást kibékíteni, és nem egymás cáfolataként tekinteni rájuk.
 
 
Rockbook: Akkor tehát ez egy istenkereső lemez? A "THE TRAIN" című dal például egészen zavarba ejtő. Egyik pillanatban az embernek szinte meggyőződése, hogy Istenhez szól, aztán a következő sor meg egyértelműen egy szerelmes számra hajaz.
 
V.W.: Nem volt szándékos, de így Eric Cartmannek könnyebb lesz Hit+1 feldolgozást írni belőle. A "THE TRAIN"-t én egyértelműen szerelmes dalnak szántam. Más kérdés, hogy a szerelemnek nem a szirupos, rózsaszín ködös oldalát szerettem volna kidomborítani benne. Isteni az a pár hónap, amikor úgy betépsz a másiktól, hogy a tömegközlekedésen is dugni akarsz vele. De a java utána jön. A dal erre a részre fókuszál. Mindegy is, hogy szerelemnek vagy szeretetnek nevezzük, mert az összetartozás érzése a lényeg. Amikor két sors összenő, annyira, hogy a te problémád és az övé, a te fájdalmad és az övé, a te örömed és az övé egy és ugyanaz.
 
Nem véletlenül került ez a szám oda, ahová. Utolsó előttiként amolyan pontosvessző szerepet tölt be. Semmi nagy megfejtés, csak hogy az ember társas lény, így mindenféle egocentrikus megközelítés a legalapvetőbb kérdésben téved: hogy boldog lehetsz pusztán attól, ha zabálsz, elveszel és növekszel. Hogy az egód kiterjesztése a legtöbb, amit magadért tehetsz. Az igazán katartikus pillanatok szerintem azok, amikor megoszthatod, amid van, és amikor az egódat feloldhatod egy élményben, egy ügyben vagy épp egy másik emberben. Ez a legszarabb helyzetekben is komoly kapaszkodó. A lemezen megszólaló lírai én végig kapaszkodókat keres. Nyomasztja az elszigeteltség érzése, a múlandóság gondolata, a napok egyformasága, az egyre sötétebbnek ígérkező jövő. Ott van egy sor szélhámos, aki ilyenkor érted nyúl. A megváltást ígérő politikus, marketinges, motivációs tréner. Démonok, akik a félelmeidből nyernek erőt. A valódi megváltást egyebek mellett onnan ismered fel, hogy senki nem keres pénzt belőle.
 
Rockbook: Mondták már, hogy időnként úgy beszélsz, mint egy prédikátor?
 
V.W.: Nem szokták mondani, de tudok róla. Az egyik legirritálóbb tulajdonságom.
 
Rockbook: Az album második felében vissza-visszaköszönő "fekete nap" motívum is mintha egyfajta biblikus szimbólum lenne, mintha csak a Jelenések Könyvéből idézted volna meg...
 
V.W:: A fekete nap szuperpozícióban lévő szimbólum. Szándékosan ködös, és szándékosan hagytam nyitva a kérdést is, hogy amolyan konteóról, kényszerképzetről, vagy prófétai látomásról van-e szó. Végtére is, hogy döntöd el egy ennyire földhöz ragadt világban, hogy valaki próféta vagy skizofrén? Egyáltalán van különbség? Vagy olyan ez, mint a rovar meg a bogár viszonya? Nem minden skizofrén próféta, de minden próféta skizofrén. Végképp nehéz ügy, ha ezt magadról kell eldöntened.
 
Rockbook: Ez volna a te életed nagy dilemmája?
 
V.W.: Ó, dehogy. Ez a lemez nem rólam szól. Pontosabban nemcsak rólam. Az emberről szól, Madách Imre hőséről, akit az Isten megteremt, majd útjára enged azzal, hogy "küzdj és bízva bízzál". Ma egyik sem könnyű, de hát mikor volt az?
 
 
Elérhetőségek: Honlap, Facebook, Spotify, Youtube
 
Kovács Ádám
 
Fotók - Illés Helga: Instagram, Facebook