Bejelentkezés

x
Search & Filters

„A változatosság gyönyörködtet.” - Jinjer, Leander Kills, Nova Prospect, Harmed koncertbeszámoló

„A változatosság gyönyörködtet.” – Egy mondatba sűrítve így írható le a Jinjer, a Leander Kills, a Nova Prospect és a Harmed nevével fémjelzett buli. Ugyanis e zenekarokkal a Hammer Concerts olyan izgalmas vegyes felvágottat szolgált fel, amiben majd’ mindenki megtalálhatta a maga ízlésének megfelelő falatot. A férfi énekesektől a női frontemberekig, a súlyos metal hangzástól a poprock lágyabb dallamvilágáig, a szűk rétegeknek szóló zenétől a széles közönséget célzó társáig, a kőkemény hörgéstől a kristálytiszta énekhangig minden fellelhető volt 2017 őszének záróestjén.
 
Az előadók sorát az év elején alakult, hazai és nemzetközi ambíciókkal is rendelkező Harmed nyitotta. A zúzós, a mélyből a felszínre törő zenéjükhöz szükségeltetik némi nyitottság a befogadó részéről, mivel pont azon rejtett énünkkel, sötét útitársunkkal kíván szembesíteni minket, aminek a létezését hajlamosak vagyunk kényelmesen tudomásul sem venni. Ebből adódóan a banda hangzása eleve zaklatott, ami élőben kiváltképp átjött.
 
A fellépés színvonalát a vérvörös fényárban úszó színpadon túl a tagok előadói teljesítménye is emelte: a fiatalok világot meghódító energiája sütött mindegyikükből. Spicze Levente erőteljes hörgésein felül kiemelendő a két gitáros, akik nem csupán a húrokat szaggatták bőszen, de a színpadot is olyan energiával szántották fel, ami sok metal zenész számára szolgálhat mintaként. A kemény vonal szerelmeseinek mindenképp érdemes a fél szemüket a Harmed-en tartaniuk, nem kevés potenciál lakozik a bandában.
 
Az energikus előadásmód fogalmát teljesen új megvilágításba helyezte a Nova Prospect. A Besnyő Gabi vezette formáció ugyan már egy évtizede a pályán van, eddig azonban nem ismertem a munkásságát. Ezt lehetőségként felfogva elhatároztam, hogy a hamisítatlan első benyomás jegyében nem nézek meg sem klipeket, sem élő felvételeket. Így valóban sokkolt a banda, kifejezetten Gabi színpadi jelenléte, s nem feltétlen jó értelemben. Ízlés kérdése, de nekem nem tetszett a megannyi sallang: buborékfújóval felmenni a tribünre, majd’ minden szám után csókokat dobálni a közönség felé, különböző tornászmutatványokat, mint a mikrofon zsinórjával történő ugrókötelezés vagy a fejenállás végrehajtani, metalhead szemmel nézve túl sok volt. Azonban nem szabad feledni, hogy az idén a Wacken Open Air-t is megjárt Nova Prospect lényegét tekintve mégiscsak egy poprock banda, s e stíluson belül értelmezve van létjogosultsága az ilyesfajta színpadi elemeknek.
 
Ami felett viszont bűn lenne elsiklani, az Gabi acélos hangja, ami átütötte a Barba Negra falait. Kíváncsiságból a fellépés másnapján belekóstoltam a zenekar pár számába, s enyhe túlzással élve ég és föld az ott hallható ének a koncerten tapasztaltakhoz képest. Az utóbbi sokkal erőteljesebb, sokkal átütőbb, amit a zenész társainak játéka remekül kiemel. A Gemini factor alatt éreztem emiatt először azt a jóleső borzongást, ami többször is visszatért a későbbiekben. Bár a Nova nem lett a kedvencem, azt viszont bátran ki merem jelenteni, hogy a magyar rockvilág sokkal szegényebb lenne nélkülük.
 
Teljesen más tészta volt a Leander Kills abból a szempontból, hogy sokadjára jártam meg a koncertjüket. Éppen ezért nem ért meglepetés: tudtam, hogy Leanderék a szokásos, „a dalok magukért beszélnek” egyszerűségével, profi módon fogják levezényelni a bulit. S ahogy mindig, most is kiváltképp lenyűgözött Jankai Valentin színpadi jelenléte: olyan átéléssel, grimaszok és vicsorgások közepette püfölte a dobokat, hogy öröm volt nézni. 
 
Magától adódó kérdés, hogy a mintegy két hónapja megjelent második Kills lemezzel, az Élet a halál előttel mennyire szorul vissza a Rising-éra. Nos, Leander nem véletlenül utalt rá (interjú itt), hogy a két lemez adta lehetőségeket ki fogja használni a zenekar, ez látszott a setlisten is. Mindössze a Viharom, tavaszom volt az egyetlen nagy sláger a Rising időszakából, így – a korábbiakkal ellentétben – a Kills-nóták dominanciája határozottan érezhetővé vált. 
 
Na de hogyan működtek élőben az új dalok? Ami elhangzott, az nagyon is jól. A koncert nyitányaként az Egy hónapja nem láttalak lágyan induló, majd a semmiből keményen arcul csapó dallama adta meg az alaphangulatot, amit a Vigyetek kórházba követett. Mégis volt némi hiányérzetem: az új lemez számai közül mindössze a Nem szól harang volt az egyetlen, amit nem hallhattunk korábban. Kifejezetten szomjaztam volna egy jó headbangelésre az Égjen minden el riffjeire, ahogy a Fájdalmat elvitelre is üvöltött volna egy fájdalmakkal teli wall of death-ért. Ehhez persze hozzá kell tenni, hogy a kísérletezgetésre nem feltétlen az olyan rövidebb időkerettel rendelkező koncertek a legalkalmasabbak, mint amilyen a mostani volt.
 
Leanderék azonban így sem hagytak minket meglepetések nélkül minket. Az Este van felturbózott, Czifra Miki gitárszólóival megspékelt változata nálam nagyon betalált, s Icarus trónfosztására is sor került a Valami folyjon című dalban, amiben Besnyő Gabi ugrott be először Leander mellé vokálozni, majd a közönség feje felé egy bodysurf kedvéért.
 
Az est tető- és egyben mélypontja mégiscsak az ukrán extrém metal banda, a Jinjer volt. Tetőpont az előadók miatt, s mélypont a közönség egyes részei miatt. Nehezen vagyok vádolható azzal, hogy ne lennék megértő, akár elfogult a pogózás tekintetében, még cikket is írtam (amely itt olvasható) a jelenség védelmében. De azért az nem mindegy, hogy lökdösöd az embereket, vagy ütöd őket; hogy feltartod a karod a saját védelmed érdekében, vagy a szélrózsa minden irányába csapkodni kezdesz; hogy a barátodat, haverodat poénból berántod a pogóba, vagy a társadat hátulról, a nyakánál fogva úgy magad mögé penderíted, hogy a szerencsétlent csak a méterekkel hátrébb állók tudják felfogni. Az ilyesfajta indokolatlan durvulás még életem legrázósabb pogójában, a thrasher Exodus koncertjén sem öltött ekkora méreteket.
 
A Jinjerre azonban semmi panaszunk nem lehetett, sőt! Tatjana Shmaylyuk – mások mellett – az élő bizonyíték rá, hogy a nőknek igenis helye van a metal világában, s hogy mennyire ostoba előítélet az, hogy a nők nem tudnak kemény zenét játszani. Sok férfi énekes megirigyelhetné azt az orgánumot, amivel Tatjana berobbant a színpadra a Who’s Gonna Be The One-nal, folytatva Words of Wisdom-mal és a Sit Stay Roll Over-ral. Természetesen nem maradhattak el az olyan slágerek sem, mint az I Speak Astronomy, a Pisces vagy a személyes kedvencem, a Cloud Factory. Csupán kár volt, hogy mindezt alig több, mint egy óráig élvezhettük. A magyar közönség láthatóan imádta a még csak a második nagylemezét kiadott Jinjert, s érezhető volt, hogy ez az öröm kölcsönös. Ez lehet az oka annak, hogy az ukránok két év alatt már negyedszerre tették tiszteletüket kis hazánkban. Reméljük, hűek maradnak e jó szokásukhoz, s hamarosan újra tombolhatunk a lehengerlő energiával rendelkező bandára.
 
További fotókhoz klikk ide
 
Petróczi Rafael
 
Fotók: Bands Through The Lens