Kövezzenek meg a gitármesterek, de Tommy Vitaly albumai  – az eddigi három – sokkal jobban tetszettek, mint a shred csapatok főgeneralisszimuszának aktuális munkái – még akkor is, ha az egy ujjra eső arpeggiók permutációja és variációja az olasznál nem a végtelenhez közelít, és két barokkos hajlítás közötti mini gitárszóló nem volt olyan precíz, vagy ösztönből kimunkált, mint a svéd példaképnél.

Azt persze elismerem, hogy Malmsteen esetében az utóbbi idők albumainak élvezeti értékét az elképesztően rossz hangzás, és hát a saját énekhang jelentősen befolyásolta, de mindezt leszámítva is vallom, hogy a talján zenész egész egyszerűen – jelenleg – jobb dalszerző a mesternél, ami nem csak a dallamok területén, hanem az arányok megtartásában is megmutatkozik. Ebből következően Tommy albumait az is igazán élvezettel hallgathatja, aki nem végzett OKJ 5.5. szintű gitár tanfolyamot (de lehet, hogy 6.1-est), ráadásul a meghívott vendégek kapnak annyi teret tehetségük kibontakoztatásához, ami a megalománia nevű gitársztár-betegséggel szembeni immunitást bizonyítja.

Vitaly tehát nem bíz semmit a véletlenre – illetve ismeri saját képességeinek határait –, így a lemezen szereplő énekesek listája most is impozáns. Fabio Lione, Apollo Papathanasio, Roberto Tiranti, Carsten "Lizard" Schulz és a többiek pedig komolyan vették feladatukat, főleg annak a fényében, hogy a jelenlegi album zenei világa a legklasszikusabb heavy metal gyökerekből táplálkozik, így mindenki megidézhette saját gyermekkori énekes példaképét, legyen az Dickinson, Halford, vagy saját maga (mert hát az egészséges önbizalom az énekeseknél is megvan, és sokan képesek a metal evoluciós folyamatának csúcsragadozójaként számot adni arról, ki is a király).

A dalok tehát ismerősek lehetnek mindazoknak, akiknek zenei szocializációjában az említett csapatok jelentős szerepet játszottak, és mielőtt szememre vetitek, hogy általában kritikus füllel és egyáltalán nem jó szándékkal követem a zenei plagizációt, mentségemül szóljon, hogy itt az ihlet magja nem szarba, hanem szárba szökken, és számomra kedves termést hoz. Igen, Tommy barátunk a "hivatkozás megjelölésével", nyílt sisakkal vállalja idézeteit, melyekhez úgy tudja hozzátenni saját, neoklasszicista, vagy egyszerűen heavy metalos világát, hogy képtelen vagyok elítélni érte – ez pedig maradjon hát az én gyengeségem jele, amit olvasóink előtt már többször is vállaltam.

Van itt hát minden, mi fülnek ingere: aki a kezdő, "Indivisible" riffjében nem ismeri fel a Judas Priest örökbecsű riffjét (amit egyszer már a Running Wild is ellopott a "Death Or Glory" című számában), vagy a "The Lodge" Tony Martinos Black Sabbath hatását, annak kenegesse hátsóját Eric Adams vasalt motoros csizmájával.  Mégis – és itt még saját magam is meglepődöm saját magamon – az album egyik számomra kiemelkedő darabja egy játékos, virgás instrumentális tétel, a "Duel", ami címéhez méltó párbajcselekkel hozza mindazt a bámulni való virtuozitást, amit nem csak az ínyenc, de az átlag hallgató is élvezni tud. A másik csúcspont a lemez zárótétele, a  valahonnan az "Alexander The Great" riffjéből kinövő, de önálló életre kelt "Joan Of Arc", Schulz iskoladarabja, amiben egyértelműen bizonyossá válik, hogy az énekes az egyik legalulértékeltebb klasszisa a mezőnynek, és bármit el tud énekelni, amit a fémistenek üllőiken kikalapáltak. Persze az eddigi albumokhoz hasonlóan azok sem maradnak élmény nélkül, akiknek a Helloweennél kezdődik és végződik a metal: a "Wings Of Doom" méltóan prezentálja, milyen is lenne a tökfej-brigád neoklasszikus köntösben, de a Nightwish rajongói is kapnak egy igazi, Tarja-időszakos múltidézést a "Macabradanza" képében.

Lehet tehát, hogy nem vagyok elég konzekvens, de Tommy boy úgy tudta eltalálni az ízlésemnek megfelelő zenei világot, ráadásul olyan színvonalon előadva, amiért nemhogy az ötletcsórást, de a nyilvánvaló hatásvadász elemeket és az olcsó szinti hangzást is megbocsátom neki.

Garael

Forrás: Dionysos Rising