Bejelentkezés

x
Search & Filters

Vaskos gitárok és brutális basszusok uralták a Barba Negrát szombat este: Apey & The Pea, Omega Diatribe, Dungaree koncertbeszámoló

Apey & The Pea, Omega Diatribe, Dungaree - 2019. március 16., Barba Negra Music Club
 
Aki szombaton tiszteletét tette a Barba Negrában, valószínűleg már jó előre tudta, hogy egy brutálisan súlyos, mocsaras riffekkel és borongós, a mélynél is mélyebbre hangolt gitártémáktól, torzított basszustól és puskaként ropogó lábdoboktól sem mentes estének nézünk elébe. Az Apey & The Pea vette birtokba a helyet, és olyan zenekarokat láttak vendégül, mint a Dungaree és a groove metálban utazó Omega Diatribe.
 
Az estét a Dungaree nyitotta, ami teljesen rendben is volt így, mert érzésre ők tolják a legkevésbé elborult zenét a három banda közül. A közönség már elég szép számmal megjelent ebben a korai időben is, a srácok pedig igazán kitettek magukért. A hangzásba egyáltalán nem tudnék belekötni, feszesen, érthetően és erőteljesen szólt minden, pedig a zenekarban nem rég tagcsere is történt dobosfronton. A Dungaree ráadásul messze a legjobb vendégzenekar volt, akit az utóbbi időben láttam, ráadásul őket mindenben erősnek éreztem. A dalaik nagyon rendben vannak, pedig azt hiszem, ebben a műfajban nincs könnyű dolguk a zenészeknek. Az utóbbi időben elég rendesen megszaporodtak a stoner bandák itthon, és ez egyébként még mindig jobb, mintha rágógumi popot meg trash-t (nem metált) akarna mindenki csinálni, de az biztos, hogy piszok nehéz valami olyat alkotni, amiben ott az egyedi íz. 
 
Azt hiszem, a Dungaree-nek sikerült a szintet megugrani, de ez nem is olyan meglepő, tehetségesek, na. Márpedig a legtöbbször pont ez az a megfoghatatlan és meghatározhatatlan hajszál, ami hiányzik. Ráadásul a srácok színpadi jelenlétébe sem tudnék belekötni. Persze a kitűnőséget elsősorban nem itt kell keresni, elég minimál, amit csinálnak. Ott vannak a színpadon, és zenélnek. Egyszerű, mint a faék, de ez mégis sokkal jobb, mintha kiszakítana a felépített atmoszférából valami oda nem illő, másrészt szerintem abszolút összhangban van a zenével minden, ami történik. Az énekért pedig külön kalapemelés jár. Ez ugyanis egy olyan dolog, amibe hajlamos vagyok gyakran belekötni, de nem azért, mert annyira szeretek, hanem egyszerűen, mert muszáj. De itt most dorgálás helyett az elismerő bólogatás és egy jó nagy pacsi jár. A Sin Eater pedig igazán borzongató volt élőben, nekem az volt a kedvenc.
 
 
Következőként az Omega Diatribe vetette magát hatalmas elánnal a buliba, és nem viccelek, tényleg szinte berobbantak az első számmal. Bár nehezen hiszem, hogy aki hallott már róluk, az bármiféle finomkodást várt volna, aki meg még nem, annak igyekeztek rendesen bemutatkozni. A banda egyébként a HangSúly szavazáson megnyerte a 2018-as Az év koncertzenekara címet, szóval el tudjátok képzelni, mit is művelnek a színpadon. Hibát sem igazán tudnék egyébként kiemelni, egyszerűen nem fogott meg a zenéjük, és nem feltétlen nekem való ez a néha már szinte djent zúzda - még ha ők maguk sokkal inkább groove metalként hivatkoznak is a stílusukra. Persze túlzás lenne azt mondani, hogy az estének ez a része a túlélésről szólt, de az tény, hogy a lelkesedésem nem ebben az időszakban volt a tetőponton. 
 
 
Az Apey & the Pea az intro után a HEX húzós témájával vette fel a fonalat. Jó választás volt kezdésnek, nem hagyták, hogy bárki is elfelejtse, miért is vagyunk itt, ráadásul az egyik kedvencem a lemezen. Aztán rögtön utána a Birth következett, csak hogy elég masszív legyen az alap, amire építkezhetnek a koncert során. Az első csúcspont nekem aztán a Methusalemmel jött el, egyszerűen imádom az ilyen monoton témára építkező lassú, súlyos nótákat. Iszonyatos, ahogy megszólal élőben. A második pedig a buli vége felé, amikor a Judas-t játszották a visszataps előtt, amit igazából a Methusalemmel egy tőről metszettek, csak az előbbit egy kicsit korábban.
 
 
A zenekar egyébként abszolút hibátlanul játszott egész este, erőteljesen sőt, brutálisan szóltak. Magyarországon egyébként tényleg párját ritkítja az ilyen produkció, bár a Barba Negrával nekem kifejezetten jók a tapasztalataim, szombaton is mindhárom banda hangzása rettenetesen egyben volt. Ugyanakkor az mégis vaskosan a zenekar érdeme, amikor a számaikat ilyen minőségben és ilyen odafigyeléssel szólaltatják meg élőben. Ráadásul ők azok közé tartoznak, akik a színpadiasságot sem vetik meg, ez akár a dekoráción, akár Apey viselkedésén is bőven tetten érthető. Ezt azonban még sosem éreztem túlzásnak, számomra pont azt a szintet ütik meg, ami belefér. 
 
 
A tracklistát baromi ügyesen válogatták össze. Hozzám inkább a grunge-os jegyeket is hordozó, a belassult, doomos, a groove-os témák állnak a legközelebb. Ahogy már említettem is, a Methusalem például ezek közül nagy kedvenc, épp a súlyos téma és a pofonegyszerű, de nagyon hatásos énekharmóniák miatt. Ezek azt hiszem, Áron Andris hangja miatt ütnek még sokkal nagyobbat, mint amennyit amúgy jelentenének. Így még ha voltak is olyan nóták a műsorban, amelyeket magamtól nem, vagy csak ritkán hallgatok meg, soha nem kellett sokat várnom valami olyanra, amit igazán szeretek, mint például az Acid, a Pothead vagy a Leprechaun Skin. 
 
 
Szombat este tehát éppen azt kaptam, amire számítottam, amiért elmentem, és nem is maradt bennem csöppnyi hiányérzet sem a buli után. Persze titkon mindig remélem egy Apey & the Pea koncerten, hogy esetleg a The Day Ends EP-ről is kapunk valamit. Értem én, sokat változtak azóta, de egy Black Lamb vagy egy I, the Rope Eater szerintem simán beférhetne, még talán a Stone Cold True is, ha az 80-t vagy a Day Ends-et nem is vállalják be. De ez egyelőre valószínűleg csak álom marad. Addig is élvezem majd a Methusalemet (tudom, de tényleg imádom) meg a Judas-t, és örülök, hogy láthattam egy igazán jó vendégzenekart is.
 
 
Andicsku Krisztián