Bejelentkezés

x
Search & Filters

Véres zúzás volt a Barba Negrában – Amorphis, Soilwork, Jinjer, Nailed to Obscurity koncertbeszámoló

Amorphis, Soilwork, Jinjer, Nailed to Obscurity - 2019. január 25., Barba Negra Music Club
 
„Nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket!" - hangzik Winston Churchill híres mondása, amit a brit politikus a közhiedelemmel ellentétben már az 1940-es miniszterelnökké választása előtti egyik beszédében is elmondott. Ki gondolta volna, hogy ez a mondat 2019. január végén is érvényes lehet – csak éppen az Amorphis, a Soilwork, a Jinjer és a Nailed to Obscurity közös bulijának kontextusában.
 
Ez a kvartett már önmagában garancia a jó estére, nem csoda, hogy előtte két héttel már minden jegy elkelt. A nagy érdeklődés már amiatt is érthető, mert mind a négy banda először jött Magyarországra az új lemezével. Míg az Amorphis tavaly a Queen of Time albummal készült el, addig a másik három zenekar idén január 11-én egyszerre mutatta be, hogy mit alkottak: a Soilwork a Verkligheten, a Nailed to Obscurity a Black Frost névre hallgató nagylemezét, a Jinjer pedig a Micro EP dalait hozta Magyarországra.
 
A Nailed to Obscurity nyitotta a fellépők sorát. Kétségtelen, hogy ők voltak a legkevésbé ismertek az előadók közül, ám ha szellősen is, de a koncertjük második felére megtelt a Barba Negra. A bandát ugyan nem ismertem, ám a jó első benyomáshoz még színpadra sem kellett lépniük: intrónak ugyanis sikerült az egyik kedvenc sorozatom, a Vikingek zenéjét választaniuk. Kellemes meglepetésként ért az is, ami utána következett: a németek kiválóan hozták azt a melodikus death metal-vonalat, amit előzetesen vártam. Kétségtelen, hogy kell egy hangulat ahhoz, hogy átérezze az ember ennek a stílusnak a mélységét és erejét: aki csak a fékevesztett zúzásra kíváncsi, aligha fogja élvezni a Nailed to Obscurity sejtelmesebb hangulatú, lassabb számait.
 
Kellett pár perc ahhoz, hogy el tudjam engedni magamnak, a nyitódalként elhangzó címadó Black Frost még annyira nem talált be. A másodikként játszott Feardom azonban már annál inkább. Kellett ehhez Raimund Ennenga énekes jól eső, torokból jövő hörgése is. Kiemelendő még a The Aberrant Host elején elhangzó disszonáns riffsorozat, ami hangulatában kiválóan megtestesíti az erre a stílusra jellemző hangulatot. Nem mondom, hogy az ízlésem teljes mértékben fedi a bandáét, ahogy főzenekarként is aligha nézném meg őket. Azonban előzenekarként jó volt őket hallgatni, és elmerülni a sötétebb hangzásvilágukban.
 
A Nailed to Obscurity setlistje:
 
01. Black Frost
02. Feardom
03. The Aberrant Host
04. Tears of the Eyeless
05. Desolate Ruin
 
 
Ha van banda, amire nem tudok ráunni, az az ukrán Jinjer. Több koncertbeszámolóban is szuperlatívuszokban írtam róluk, főleg Tatiana Shmailyuk kiváló énekesi kvalitásairól, amik megnyilvánulnak a tiszta énekben ugyanúgy, mint a hörgésben.
 
A groove és a progresszív metalt vegyítő formáció most sem okozott csalódást. Szerencsére a Jinjer nem fél kísérletezni sem a zenéjében, sem a setlistjében. Ami a Micro EP-t illeti, úgy vettem észre, a Pisces sikerén felbuzdulva a Jinjer tudatosabban koncentrált a kemény hörgésekkel és nyaktörő sebességgel kísért zúzda és a visszafogottabb, az elegáns szépségre koncentráló dallamrészek közti hirtelen átmenetekre. Tulajdonképpen a kislemez mindegyik számára jellemző ez a hektikussság. Találkoztam olyan véleménnyel, ami szerint a Jinjer ezzel az elpuhulás útjára lépett. Szerintem sokkal inkább fejlődésről beszélhetünk, aminek során az ukránok egy csakis rájuk jellemző, érdekes, kevert hangzásvilágot igyekeznek kialakítani.
 
Ennek jegyében pedig a Jinjer nem próbálta a régebbi számaik közé elrejteni az újakat, el merte játszani a Micro EP mindegyik szöveges-énekes számát (a kislemez címadó száma egy instrumentális dal). Így a régi és az új számok tökéletes egyensúlyba kerültek. A Words of Wisdomot az Ape, azt pedig I Speak Astronomy követte, majd a Dreadful Moments következett.
 
 
És ahogy az eddigi Jinjer-koncerteken, úgy most sem tudtak hibázni az ukránok: a zenéjükben lévő hatalmas energiát képesek voltak átadni, zeneileg is jól kivitelezve az összetett, a bandatagok közötti összeszokottságot igénylő dalokat. A komplexitás tekintetében mindenképpen kiemelendő a Perennial, amiben minden benne van, ami a Jinjerre jellemző: az észveszejtő tempó, a bonyolult ritmusképletek – ami főleg a dobnak és a basszusgitárnak adja fel a leckét –, a kemény hörgés, a gyors ritmusváltás, a lágyabb dallamokból először a nagyívű, tiszta énekkel kísért, majd pedig a zúzásban kicsúcsosodó dalfelépítés. Már csak emiatt is ez a szám volt – számomra legalábbis – a koncert fénypontja.
 
A közönség sem volt rest, az energialöketet egy hatalmas bulival köszönte meg: a headbangelő és léggitározó embereken túl bőven akadtak pogózók is, akik nem kímélték egymást. Itt találkoztam az este első véres esetével: az egyik barátom ajka szakadt fel egy keményebb ütközés következtében. Metalkoncerten ez is benne van a pakliban.
 
A Jinjer setlistje:
 
01. Words of Wisdom
02. Ape
03. I Speak Astronomy
04. Dreadful Moments
05. Teacher, Teacher
06. Who's Gonna Be the One
07. Pisces
08. Perennial
09. Sit Stay Roll Over
 
 
Ezután jött a két főzenekar. Magam sem hittem volna, hogy az este fénypontja a Jinjert követő Soilwork lesz. A Nailed to Obscurityhoz hasonlóan a svédeket sem ismertem előzetesen. És istenem, nem is értem, hogyan kerülte el eddig ez a zenekar a figyelmemet! Nem csodálom, hogy – mint ahogy a koncertre várakozván néhány beszélgetést elkaptam – mennyire várta a magyar közönség az utoljára a 2015-ös Fezenen nálunk koncertezett formációt.
 
Respect azért is, hogy annyira zaklatott múlttal, mint ami a Soilworknek van, a zenekar még mindig működik. Láttunk már arra sajnos nem is egy példát arra, hogy a kilépések, a tagcserék mennyire megviselhetik a sokra hivatott metalzenekarokat – a svédek legutóbb 2016-ban igazolták Bastian Thusgaard dobost az azóta a Megadethet erősítő Dirk Verbeuren helyére. Szerencsére a Soilwork a nehézségek ellenére is képes olyan jó albumokat írni, mint amilyen a 2019-es Verkligheten is.
 
 
A svédek koncertje elképesztően intenzív volt – ha lehet, még inkább, mint az e tekintetben sem kispályás Jinjer bulija volt. Akkora nyers energia áramlik ennek a bandának a zenéjéből, hogy az pillanatok alatt magával ragad. A friss album címadó intrója után óriási lendülettel csaptunk bele az Arrival című tételbe úgyszint a Verklighetenről. Nem maradhattak el persze a régebbi számok sem, mint a Death in General vagy a Stabbing the Drama, de időben – az Like the Average Stalkerrel vagy a Bastard Chainnel – visszamentünk egészen a 2001-es A Predator's Portrait albumig. A setlist ennek megfelelően kellően vegyes volt, felölelte a banda majdnem teljes munkásságát. Bár annak örültem volna, ha az új dalok kicsit nagyobb szerepet kapnak: a Verklighetenről mindössze öt tétel került a tizenhat számos setlistbe. Ha az intrót is számoljuk, akkor hat. Szívesen jártam volna valamivel többet abban hiperrealisztikus, őrült világban, amibe ez az album kalauzol minket.
 
Az eddigre csurig megtelt Barba Negra közönsége remekül fogadta a svéd virtust: amerre a szem ellátott, lelkesen bólogató fejeket, éneklő, és amikor kellett, ordító arcokat lehetett látni. Kellett ehhez Björn Strid elképesztően jó hangja – legyen szó hörgésről vagy éneklésről. Ilyen szempontból külön öröm volt a Nerve című szám, amiben az egymásba csúszó tiszta ének és hörgés mellett ott van – már amennyire a zenekarral való rövid ismeretségem alatt lejött – a banda másik védjegye: a magával ragadó, technikás gitártémák.
 
 
A koncert feléig sem jutottunk el, és már úsztam a churchilli verejtékben; szinte nem telt el úgy szám, hogy ne kívánta volna a testem a pogóban levezetni a Soilwork dalaiból sugárzó energiát. Volt azonban, aki nem úszta meg ilyen olcsón a svéd pörgést: egy vérző fejű, fátyolos szemű srácot a barátainak kellett ápolnia a koncertet követően.
 
A Soilwork setlistje:
 
01. Arrival
02. The Crestfallen
03. Nerve
04. Full Moon Shoals
05. Death in General
06. Like the Average Stalker
07. The Akuma Afterglow
08. Drowning With Silence
09. The Phantom
10. The Nurturing Glance
11. Bastard Chain
12. As We Speak
13. The Living Infinite II
14. Witan
15. Stabbing the Drama
16. Stålfågel
 
 
Sajnálni azonban sokáig nem volt időm a pórul járt férfit; örültem, hogy sikerült eljutnom a pultig, hogy egy sörrel csillapíthassam a szomjam az utoljára a 2017-es Rockmaratonon nálunk járt Amorphis koncertje előtt. Alighogy sikerült elpusztítanom a söröm, már kezdődött is a finnek előadása.
 
Sokan sokfélét mondanak az Amorphis új lemezéről a Queen of Time-ról. Van, aki szerint túltolták Tomi Joutsenék az extrákat az album készítésekor – gondolok itt nem csak a korábbiaknál változatosabb, grandiózusabb hangszerfelhozatalra vagy a kórusszekciókra, hanem a sok vendégzenészre. Én úgy vagyok vele, hogy általában nem árt egy bandának sem, ha hagyja, hogy újfajta hatások érjék, és mer ezekkel kísérletezni. Ha van elég tartása és letisztult önképe a formációnak, akkor ezzel csak új, izgalmas színezetet nyer annak stílusa. Az Amorphis esetében szerintem erről van szó, és – értelmezésemben – a Queen of Time is erre bizonyíték.
 
 
Ezért is örültem, hogy a setlistben viszonylag nagy szerepet kaptak az új album dalai. Bár azt sajnálom, hogy a The Bee, ami az egyik, ha nem a legjobb szám a lemezről, a nyitódal szerepét kapta. A koncert egy később szakaszában sokkal nagyobb ütne szerintem. Azok a „Once more” üvöltések katarzisközeli élményt válthatnának ki, ha nem a közönség bemelegítésére, a koncertre való ráhangolására használnánk.
 
Főleg úgy, hogy a fellépés az elején a hangosítás még nem volt tökéletes, mintha dobozból hallgattam volna az egyik kedvenc számomat. Szó ne érje a ház elejét, gyorsan sikerült korrigálni a kezdeti hangzásbeli hibákat, és utána már teljesen élvezhető volt a koncert. A nyitószámot követő The Golden Elk alatt már kezdett rákapni a közönség is az Amorphis fémjelezte progresszív metal ízére. Tomi Joutsen jól kivitelezett hörgései mellett Olli-Pekka Laine remek énekhangjára figyeltem fel, amit megcsillogtatott olyan számokban, mint a Sky Is Mine.
 
 
 
Nagyon vártam és élveztem is a finnek koncertjét, Churchill azonban itt már komolyabban beavatkozott: én ugyan nem véreztem, mint a barátom, nem is hullattam könnyeket, mint a srác a Soilwork bulija után, de a verítékes erőfeszítésem sem volt elegendő ahhoz, hogy fenntartsam a korábbi energiaszintemet. Leszívott az este, így az Amorphis buliját – az olyan kedvenceket leszámítva, mint a Heart of the Giant vagy a Death of King, amik alatt csatlakoztam a középen lévő duhajkodáshoz – már inkább oldalt fejbólogatva hallgattam. Hogy ez baj-e? Egyáltalán nem: ez a jele annak, hogy jó, minőségi bandák koncertjeit tombolta végig az ember.
 
Az Amorphis setlistje:
 
01. The Bee
02. The Golden Elk
03. Sky Is Mine
04. Sacrifice
05. Message in the Amber
06. Silver Bride
07. Bad Blood
08. Wrong Direction
09. Daughter of Hate
10. Heart of the Giant
11. Hopeless Days
12. Black Winter Day
 
Ráadás:
 
13. Death of a King
14. House of Sleep
 
 
További képek itt: AmorphisSoilworkJinjerNailed to Obscurity
 
Petróczi Rafael
 
Fotók: Photoinvisible