Bejelentkezés

x
Search & Filters

„Visszatért a groove metal erőmű” – Cadaveres: 'Ars Moriendi' lemezkritika



Hosszú idő után új anyaggal jelentkezett a Cadaveres, és már első blikkre sejteni lehetett, hogy önmagához hűen, nehézsúly kategóriában fog indulni. Előzetesként a klipesített Savages-t láttam, majd utána megkaptam az igényes digipakba csomagolt CD-t, és valóban: a srácok nem bízták a véletlenre, alkotói műhelyükben, egy kemény, betonozós, de ugyanakkor fogós dallamokkal operáló, súlyos groove metal lemez született. A korongon a 2019-es Si(g)ns EP két száma is helyet kapott, friss sound-dal idomulva a jelenlegi érdekes koncepcióhoz, ami a tematikailag a „meghalás művészet”-ét járja körül. A keresztény hitvilág tradíciói szerint, az Ars Moriendi (azaz a meghalás művészete) nagyjából hasonló „funkcióval” bír, mint az Orfikus Aranytáblák, az Egyiptomi Halottak Könyve, vagy éppen a Bardo Tödol. 
 
 
 
 
Rövid, de hangulatos intro után (Ars Tenebrarum) egyből kétlábgépes durvulással kezdődik az album. A srácok nem teketóriáznak sokat: a Thy Labyrinth-ben, Tajti Vince dobos lábai szinte végig a duplázón vannak, némi lélegzethez csak a ragadós refrén alatt juthatunk. Vince amúgy folyamatosan pumpálja a ritmusokat, dobmunkája húzós és feszes, ugyanakkor szilárd alapként szolgál. Pápai Zsolt tiszta énektémái beleivódnak az ember füleibe, masszív vokáljában érezni az energiát, ahogy szétfeszülnek torkában a hangszálak, elég csak a Scruple vagy a Walls című nótát meghallgatni. A dallamos részek engem részben Robb Flynn-re emlékeztetnek a Machine Head-ből, de nem túlzás azt mondanom, hogy több ponton is kapcsolódnak a fiúk az amerikai brigád által képviselt agresszív vonalhoz. Leginkább egy megreformált hangképű Macine Head jut eszembe, hasonló az ars poetica-juk. Zsolt hangjában, nyomokban némi Chad Gray-t és tónusában Trent Reznor-t (!) is felfedeztem, ha úgy vesszük, roppant változatos tud maradni végig. Ahol kell, ott kiüvölti a lelkét, mint egy vadállat, de képes nyersebb, karcosabb melódiákat is hozni. Körmöczi Péter alapítótag és gitáros magabiztosan teszi hozzá az extra üvöltéseket, kórusokat, pont oda ahova kell, miközben önti rád a riff-lávát Gőbölös Kálmánnal egyetemben. A végeredmény leszakítja az arcodat! Mondanom se kell, az egész album bombasztikusan szól. Az összes hangszeres fülsimogató harmóniában van, nem nyomja el egyik sem a másikat, egészséges balansz jellemzi. Ráadásul ezt úgy sikerült elérni, hogy szinte minden részt, sávot külön helyszínen vettek föl (ha jól tudom a Bresaola Studios-ban Nóniusz Gáborral dolgoztak az ének témákon, illetve gitárosuknál, Kálmánnál az ASSperger's stúdióban rögzítették a húrosokat, illetve a dobokat Gyulán vették föl) majd a No Silence hangmérnök mágusa, Simi gyönyörűen egybefésülte az egészet. Le a kalappal mindenki előtt, szép munkát végeztek!  
 
 
Delcsik Balázs basszusgitárja pompásan pulzál a mixben, viszont a gitárok húzása különösen tetszik. Körmöczi Péter és Gőbölös Kálmán penge mód ontják magukból a riffeket, aki nyomon követte eddig a Cadaveres-t (több mint 15 éves pályafutásuk során) az emlékezhet rá, hogy a srácok mindig is edzettek voltak riff-gyártásban. Érezni is, hogy ez egy riff-orientált anyag (Bittersweet Symphony és a Walls remek példa erre) csak úgy ömlenek ránk a jobbnál jobb horzsolások, gyakorlatilag az egész olyan, mint egy groove metal erőmű. Amikor már azt éreznéd, hogy kiesel a lendületből, mindig jön egy olyan szekció vagy akár egy refrén, ami felébreszt, felpofoz, hogy figyeljél oda, „hogy, igen, hozzád beszélek, bele az arcodba, elmondom, mi van.” 12 számon és közel 40 percen keresztül kapjuk az ugrálásra, headbangelésre, moshpitre késztető modern metal-t, csak a Passio Moriendi (Interlude) átvezetője hoz némi megnyugvást, de utána gyors vissza is kanyarodunk eredeti kerékvágásunkba. A záró, Mastodon-t idéző Fallen Kingdom különösképp odaver.
 
 
 
 
Nem tudok nagyon kiemelkedő dalokat megemlíteni, mert mind egységesen erős. Mindben vannak olyan zenei megoldások vagy egy fülbemászó refrén, ami miatt az emlékezetessé válik, így nincs tölteléknóta, sem üresjárat az Ars Moriendi-n. Emellé még egy csodálatos artwork / lay-out is társul (amiről nekem a Veld: Daemonic albuma ugrik be, de ez legyen az én bajom) melyet a Dystopia Arts-nak és Nagash793-nak, azaz Jacsó Balázsnak köszönhetünk.
 
Nem mellesleg, a napokban jött ki a zenekar első hivatalos söre, az Ars Moriendi tribal apa (american pale ale), méghozzá az egyre frankóbb kézműves söröket gyártó InVitro Brewing jóvoltából. A klasszikus pale ale ízvilágú nedű komplett design-ja e nagylemez és a korábbi EP artwork-jére épül, Balázsnak köszönhetően, és ez már tényleg csak (sör)hab a tortán! Még több ilyen kollaborációt!
 
 
Amellett, hogy egy újabb kiváló albummal lett gazdagabb a honi keményzenei underground, bízok benne, hogy végre majd koncerten is megtekinthetjük a srácokat, ezek a nóták ugyanis színpadra/előadásra születtek, az energia, ami belőlük árad, több mint frissítő! 
 
A Cadaveres - Ars Moriendi dallistája:
 
01. Ars Tenebrarum (Intro)
02. Thy Labyrinth
03. Savages
04. Ghost Riders
05. Scruple
06. Bittersweet Symphony
07. #13
08. Bites
09. Impersonal Agency
10. Passio Moriendi (Interlude)
11. Walls
12. Fallen Kingdom
 
 
Elérhetőségek: Facebook, Bandcamp, lemezrendelés
 
Lupus Canis
 
Fotók: Bende Csaba