Bejelentkezés

x
Search & Filters

„Vörös és fekete absztrakciók.”: Ulcerate, Blaze Of Perdition, Outre koncertbeszámoló - Dürer Kert, 2017.11.12.

Van, aki vasárnaponként templomba megy imádságért s üdvösségért, valaki pedig piacra jár és este underground koncerteken vesz részt. Én személy szerint az utóbbi táborba tartozok, ez most sem volt másképp, múlthét vasárnap ugyanis a Dürer Kertbe vezetett borongós utunk. 
 
Sajnálatos módon a Lepra az utolsó előtti pillanatban ki lett véve a line-up-ból, így maradt a három külföldi – egy új-zélandi és a két polák zenekar. Sebaj. 
 
Az Outre nyitotta a sort: friss, feltörekvő black metal zenekar, abból is az agresszívabb és modernebb felfogású banda. Jó pár splittel és egy nagylemezzel (Ghost Chants) a tarsolyukban, uszkve megmutatták, hogyan kell tökéletesen egy albumba préselt atmoszférát hitelesen megjeleníteni. Némi ambient-noise-szerű intro után csapott a húrok közé a lengyel kvartett és kezdetét vette a pokol. Még sosem láttam őket, nagyjából azért volt előttem egy kép, hogy milyen lehet az Outre játék közben. A vélhetően egy Portal lemez után elnevezett zenekart úgy kell elképzelni, mint a francia ikon, Deathspell Omega (minden túlzás nélkül mondom ezt) élő, audio-vizuális manifesztációját egy kevésbé elvont formában. Annyi köztük a különbség, hogy az Outre nem szolgai másolat, nem plagizál, csupán a panelek és a megközelítés hasonló a franciákéhoz. 
 
 
 
A saját individuumra való törekvés, ha még csak mag formájában, de ott van a zenéjükben. Mindez mellé társult még egy rettentő feszes előadásmód (a dobos eszméletlen módon teljesített, precíz gépezet lehet a srác), kettő nyomulósabb gitáros (basszer és szóló) plusz egy rezignált ritmusgitáros és egy furcsa, vélhetően a turné-stressz hatása alatt álló, de ugyanakkor szuggesztív énekes. Rajta amúgy nem tudtam eligazodni. Néha zavarba ejtő módon viselkedett, nem tudtam róla eldönteni, hogy kibaszott fáradt vagy csak ez az előadás módjának egy része. Ezt az érzést csak tovább fokozta, amikor öregembereket megszégyenítő módon begörnyedve, összevissza hajtogatta az ujjait a mikrofonállványba kapaszkodva. Nem egy szokványos látvány volt az biztos. Mindenesetre a hangja tökéletesen destruktív volt, csak úgy úszott az erőszakban és gyűlöletben. Az Outre egyik érdekessége, a pszicho-disszonáns black témák mellett, a tiszta ének használata, ami leginkább a nagylemez dalaiban csúcsosodott ki. Hátborzongató volt ezt élőben megtapasztalni, egy olyan hangosítás és hangzás kíséretében, amit máig emlegetni fogok, ha brutális set-jük eszembe jut. A végén a Clandestine Blaze (!) feldolgozás pedig csak hab volt a tortán. Érdemes lesz rájuk jobban odafigyelni!
 
 
 
A második banda, a Blaze Of Perdition is ambient szerű intrót (később a számok közt is ment valami morajlás) használt a kívánt aura megteremtéséhez, majd jött a robbanás. Az Outre kiütésszerű győzelméből nem volt egyszerű a visszatérés és sajnos a lengyel cimborák hangzásban alattuk teljesítettek. Nem tudom mi lehetett ennek az oka, de némi enerváltságot véltem felfedezni a Blaze Of Perdition tagjain, de ettől függetlenül még így is hibátlanul letolták a programjukat. Valami volt a levegőben, az biztos. 
 
 
 
A nemrég megjelent lemezük (Conscious Darkness) és az előző lemez (Near Death Revelations) dalai adták gerincét vaskos műsoruknak. Egyik monstre black opus át a másikba – számomra nem különültek el annyira a nóták, pedig a NDR albumot nem egyszer meghallgattam. Néha az volt az érzésem, mintha a fekete okkultisták az új-zélandi tömegpusztító gépezet előtt rendeznék át, tisztogatnák fel a talajt. Ez a hangzásképükben - számomra meglepő módon – érezhetően megnyilvánult. Még a vége felé benéztem és megvártam a finálét, de sokkal jobban érdekelt aznap este az Ulcerate triója mint bármi más.
 
Az Ulcerate nevével először 2011 környékén találkoztam, a Destroyers Of All című lemezük képében. Már akkor fel volt adva a lecke: az ép ésszel máig felfoghatatlan album örök kedvencem lett, nem kevés hallgatás, elemzés és megértés kellett hozzá, hogy végleg hozzám nőjjön. Aztán a soron következő Vermis album is hasonlóan állandó vendég lett nálam, csak a legutóbbi lemez a Shrines Of Paralysis, az, amibe beletört a bicska. (Még két régebbi album is van, az Everything Is Fire szintén arany, az elsőt pedig még nem nagyon hallgattam végig.) Szóval ezen hangzóanyagok ismeretében vártam e vasárnapi estét és egyáltalán nem csalódtam. Az Ulcerate átlagon felül teljesített, nem emberi mivoltuk hangok formájában folyt ki vörösen, keresztül-kasul a hangszórókon. Ritka esemény az ilyen, az amerikai nagy death ágyuknál tapasztaltam csak ilyet. Az Ulcerate triumvirátusa valójában egy gigantikus örvény, amely magába szippant, megpörget és felvisz; majd a legvégén odacsap a földfelszínre. Mindhárom tag szigorú kiállása az Angelcorpse-ra emlékeztet, míg az előadásmód teljesen sajátos. A Neurosis (!) pólóban feszítő basszer-énekes Paul Kelland-ból süt a rutin, basszusgitárja mennydörög, szinte másik gitárként szólal meg.  Hangja tekintélyt parancsol. 
 
 
 
A furcsán hullámzó, folyadék-mozgású gitáros, Michael Hoggard kezeit figyelve máig nem tudtam rájönni, honnan jönnek „azok” a riffek. Az oké, hogy nem kicsi pedal-board volt mind két művész előtt, de „azok” a riffek nem evilágiak. Egy ősi helyről jönnek talán, valószínűleg R’yleh városából. És akkor elérkeztünk a doboshoz. Jamie Saint Merat. Róla csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni. Amit ez az ember „dobolás” néven művel az leírhatatlan. Nevét csak olyan emberekkel szabad együtt emlegetni, mint a Cryptopsy-s Flo Mournier vagy éppen Jojo Mayer a Nerve-ből. Nyilván vannak jobb és technikásabb dobosok is, de amit a Jamie Saint Merat csinál az valami eszméletlen. Leginkább egy emberi oktopuszhoz tudnám hasonlítani, aki éppen bepörög egy hatalmas mélytengeri ütközethez. De mondhatnám azt is, hogy ez nem dobjáték, ez valójában már költészet, filozófia és építkezés egyben – csak hangok és ritmusképletek által. 
 
Játékában nem volt hiba, aki esetleg nem tudja, miről beszélek, nyugodtan nézze meg youtube-on. Jellemző rá egy improvizatív jelleg, amolyan free-style jazz-death metal dobolás, de ez csak a felszín. Ha jobban beleássuk magunkat (és mi beleástuk páran) akkor észrevehető a logikus rendszer a ritmusszekciójában, meg konkrétan az is, hogy itt semmi rögtönzés nincs, minden tématörésnek, mikro-szünetnek, cin-kiütésnek és pergetésbe belepergetésnek megvan az oka és helye, ez nem egy improvizatív hakni performansz. Nála minden a helyén van. Külön érdekesség még, hogy ezt az átlagon felüli muzikális teljesítményt még sikerült valami olyan embertelen súlyos hangzással megtámogatni, hogy konkrétan az állam az első perctől az utolsóig a padlón hevert. Néha rá is tapostam. Az olyan mesterművek, mint a Dead Oceans, a Clutching Revulsion, a Shrines Of Paralysis vagy éppen a záró Everything Is Fire elég sok mindenen elgondolkodtatott. De ez már egy másik történet és nem idevaló. 
 
 
 
Annyi még, hogy lehetne akár oldalakat is megtölteni ehhez hasonló zenékkel és zenekarokkal, de nincs értelme, ugyanis ezt valójában át kell élni. Ha nem is zenészként, de legalább rajongóként érdemes. Sokat tanulhatunk belőle.
 
Köszönet a Bloody Juice Entertainment-es Bendének, hogy tető alá hozta ezt a bulit, reméljük nem ez volt az utolsó fellépése a csapatoknak kis hazánkban.
 
 
 
Lupus Canis