Zenei innováció vagy csak szimplán egy zenei blöff? - Avenged Sevenfold: 'Life Is But A Dream…' lemezkritika
Zenei innováció vagy csak szimplán egy zenei blöff az Avenged Sevenfold új albuma? Egy biztos, meg fogtok lepődni!
Az Avenged Sevenfold zenekar esetében a 2005-ös City Of Evil c. album egészen egyszerűen megkerülhetetlen. Nekem (sokakhoz hasonlóan) a Bat Country a legnagyobb kedvencem róla. Ha létezik olyan dal, amelyre tövig nyomod a gázpedált a következményekkel mit sem törődve, akkor ez az (de inkább ne próbáld ki kérlek, a mai világban egy ilyen jellegű kísérlet több szempontól nézve sem éri meg).
A fenti lemez mágiáját a mai napig nem tudták megközelíteni, nekem viszont érdekes módon a sokak által sokat (és bizonyos szempontból tekintve teljesen jogosan) szidott Hail To The King album is nagyon bejött a rengeteg Metallica/Megadeth áthallás (mondjuk ki nyugodtan, egyes esetekben konkrét nyúlás!) ellenére is. A 2016-os legutóbbi lemezük, a The Stage azonban teljesen elment mellettem. Jelen kritika megírása előtt természetesen újra elővettem és becsülettel ismét végig is hallgattam, a véleményem azonban továbbra sem változott: egy kiemelkedő pillanatok nélküli A7X lemez, melyet háttérzeneként remekül el lehet hallgatni, de magamtól biztosan nem helyezném be a korongot a CD-lejátszóba. A lemez majdnem 16 perces zárószámával (Exist) pedig konkrétan kínozni lehetne, annyira zavaros és széteső.
Hét év elteltével pedig itt az új album, mely a Life is But A Dream… címet viseli és ez év júniusában jelent meg. A neten természetesen akarva-akaratlanul beleszaladtam pár véleménybe a korongot illetően és rengeteg szélsőséges reakcióval találkoztam: voltak, akik a sárba tiporták, mások meg „új zenei innovátorként” kezdték el emlegetni a csapatot. Én csak egy dologban bíztam, hogy a csapat nem a The Stage ominózus zárószámától fogja majd felvenni a fonalat. Pedig de, sőt… Nagy levegőt, indulunk!
Egy albumot egy Game Over című dallal kezdeni meglehetősen merész húzásra utal. Az akusztikus gitártéma szépen indítja a lemezt, mely aztán egy olyan dalba csap át, amin nem kicsit érezni a System Of A Down hatását. Csakhogy ők azért mindezt jobban csinálták (és nem kicsit!), ráadásul minden eklektikusságuk ellenére a témák szoros kohéziót alkotva kapaszkodtak egymásba az örmények szerzeményeiben. Itt ilyenről viszont szó sincs, a dal teljesen szétesik, hiába mutat fel némi musicaljelleget is extraként itt-ott.
A Mattel viszont kifejezetten jól indul. Körülbelül 6 másodpercig. Utána beérkezik egy tök érdektelen énektéma, viszont a refrén az már nem is annyira rossz. Ezt ismét egy leállós rész követi, majd ismét következik a modern zúzda egy baromi idegesítő effekttel felvértezve. Musical be, musical ki, metal be, metal ki, káosz a köbön. A dal végén található széteffektezett jazzes zongorabetéttel kínozni lehetne. Fogom a fejem. És még csak az 53 perces lemez elején vagyunk!
Na jó, semmi gond. Lélegezz mélyeket! Majd a Nobody a helyére teszi a dolgokat. Nem, nem teszi. Még idegesítőbb effekt balról be, az énektéma viszont legalább okés. Sőt, a refrén is rendben van és Synyster Gates is megmutatja, hogy tud még azért gitározni (nem kicsit, nagyon). Egy újabb idegesítő effekt azért csak belekerül a refrénbe, na nehogy már, hogy kicsit is jól érezhessük magunkat. A szóló viszont zseniális és alapos komolyzenei képzettségről tesz tanúbizonyságot. Talán van még némi remény?
We Love You – mondja a negyedik nóta címe. Tuka-tuka téma be, 4 másodpercnyi remény jutott nekünk összesen. De egy másodperccel sem több. Ami ezután jön, az nem más, mint szaggatott, értelmezhetetlen, disszonáns gitártémák halmaza, majd egy basszuskiállás, melyre zorall riff érkezik, majd szavalás, szaggatott riffek, újabb effekt (de nem jó!) balról be. Én meg dőlök jobbra ki. Kész vagyok. A dal címét így már el sem hiszem! Viszont van egy jó kis Slayer jellegű thrashelés középtájon, így visszaviszem a már előre kikészített kötelet a kamrába. Slayer zúzda vége, idegesítő kántálás idegesítő zörejekkel balról be (én meg a kötélért újra ki), szaggatott riff vissza, unplugged zárás. Hú, de messze van még a lemez vége, bakker…
Cosmic – a lemez leghosszabb dala, hét és fél perc. (Nyugtató be.) Balladisztikus kezdés, de az effektezés itt is szörnyű. Felsír a gitár is, de szörnyen dobozhangja van. Majd kitisztul a hangkép és egy tényleg jó rész következik (legalábbis az előzményekhez képest mindenképp). Ez az egy percnyi instrumentalizmus nagyon kellett már! Folytatásként egy széteffektezett dobleütést követően (ami marhára nem passzol a dalba!) egy szép zongorás téma érkezik vonós hangszereléssel egyetemben, de az egész egyáltalán nem szól szépen és arányosan! Újabb idegesítő effekt érkezik balról, majd pedig csend, utána meg némi prüntyögést követően széttorzítva ölel minket a vezérdallam újra a keblére, hogy a dal aztán lecsendesedve érjen véget. De jó nekünk…
A Beautiful Morning kezdésében van valami keleties íz, amire egy jó kis sodró lendületű riff érkezik okos dobtémákkal. A vokálnak és az egész dalnak van némi Alice In Chains hangulata is bizonyos helyeken, ami tényleg nem rossz, csak hát megint azt érzem, hogy vannak a dalban tök felesleges részek, amik nélkül végre meglenne az első normális track a korongon. A lassú középrészben ismét ott vannak a fura effektek és az elszállós hangulatok, de könyörgöm, ez már az öncélúság határait olyan szinten súrolja, hogy az hihetetlen! A zorall AIC rész visszajön persze, de igazság szerint a refrén az, ami úgy-ahogy megmenti a dalt. Az tényleg monumentális, M. Shadows is nagyokat énekel benne, és nagyon kellett már nekünk!
Az Easier kezdésén már meg sem lepődök. vocoder rules! (Na jó, ez nem igaz.) A nyitó gitártéma egy lassan őrlő riffbe csap át, ami viszont kifejezetten jól sikerült! De nem, nem élvezhetjük ki még ezt sem normálisan, mert a vocoder újra lesújt, majd pedig egy Mike Patton jellegű énektémával folytatódik a metalkodás, amit egy vidámabb téma követ totálisan idegesítő játékautomatás (!!!) effektekkel megspékelve. Na jó, jöjjön az a kötél!
A G úgy indul, mintha a King Crimson jammelne a Dream Theater zenészeivel. A dal ezután bluesos/ősrockos jelleget ölt, majd pedig lazul a szigor és egy kellemes női énekhang is beérkezik némi musical kíséretében. Nagy a káosz megint, de ez még legalább úgy-ahogy átlátható. Majd kezdődik az egész elölről. Érdekes szerzemény ez is, az kétségtelen, de (ki tudja, hogy miért?) valamennyire mégis működik.
Az (O)rdinary kezdése és az egész dal a Daft Punk munkásságát idézi. Ami azért nem egy kimondottan egyértelmű dolog egy Avenged Sevenfold lemez esetében! Viszont kellemes darab (végre ezt is leírhatom így az album vége felé!) és még a vocoder használata sem tudja a dalt tönkre vágni, mert ez a szerzemény legalább egyben van. Igaz, az együttes nevét kétszer is le kellett, hogy csekkoljam a borítón. A dal végén egyre inkább felerősödő és mindent maga alá temető zúgás viszont szörnyű és ismét beletapos egyet a hallgatóba. Mintha a fejünk készülne lerobbanni a helyéről!
De remélhetőleg ez azért nem fog bekövetkezni, mert akkor meghalunk. A következő dal viszont a (D)eath címet viseli – lehet, hogy tényleg meghaltunk? Nagy kár lenne, mert ezt a számot tényleg nem kellene kihagyni, ugyanis olyan, mint egy régi fekete-fehér film betétdala, ami azért egy-két helyen erősen metalos/szimfonikus jelleget ölt. És igaz, hogy furán van ez a dal is keverve (ahogy az egész lemez is egyben), de ez a tétel legalább minden furcsasága ellenére is rendkívül ütős. Egy normális hangzással meg még ütősebb lenne! Csak ne torkollna megint idegesítő zenei kakofóniába a vége. Ejnye!
Zenei kalandozásunk legvégén pedig már csak a címadó dal instrumentalizmusa marad hátra, ahol Synyster Gates zongorán (!) zenél nekünk egyet. Totál bárzenés jellege van a dalnak és abszolút olyan, mint amikor egy zongorista egy füstös bár mélyén egy maroknyi embernek játssza el az utolsó dalát még zárás előtt. Kiváló a zongorajáték, de nem csökkenti az arcunkon lévő kérdőjelek számát, az biztos.
A hangzás pedig? Nem jó. Aránytalan a hangkép, a pergő élettelenül puffog. Ráadásul sok helyen az az ember érzése, hogy a master nem is egy helyen készült, hanem dalonként máshol keverték meg a lemezt, annyira széteső az összkép. Sokszor egy dalon belül is. Az artwork pedig totál egyszerűre vett fekete-fehér színekkel és rajzokkal operál, és olyan, mintha egy kezdő zenekar demófelvételeit tartanánk a kezünkben. Érdekességképpen írom le, hogy a legnépszerűbb videómegosztó felületen az egyes számokhoz művészi (?) videókat is találhattok, de elárulom, hogy azok sem fogják a hallottak befogadását megkönnyíteni. Egy cseppet sem.
Röviden összegezvén a leírtakat, a következő a helyzet: személy szerint egyáltalán nem értem, hogy mit akar(t) a csapat ezzel a lemezzel közvetíteni. Én mindenesetre nem tudom ezt a lemezt hova tenni, az biztos. Nem értem a miértjét, a felépítését, a hangzását és (ez pedig a legnagyobb baj, hogy) magukat a dalokat sem. Lehet, hogy az én készülékemben van a hiba, nem tudom. Fogalmam sincs, hogy milyen tudatmódosító szerekkel éltek a fiúk a felvételek idején, de egy biztos, hogy én nem kérek belőle (meg amúgy sem). Mert ez nem zenei innováció. Ez egy nagy zenei blöff csupán. Nem is tudom, hogy zenekarban csalódtam-e valaha is ekkorát. Gyorsan meg is hallgatom a City Of Evil albumot és próbálok mielőbb felejteni.
A ’Life Is But A Dream…’ album dallistája:
01. Game Over
02. Mattel
03. Nobody
04. We Love You
05. Cosmic
06. Beautiful Morning
07. Easier
08. G
09. (O)rdinary
10. (D)eath
11. Life Is But A Dream…
A teljes album ide kattintva meghallgatható.
Gál Endre
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
