Joshua Michael Homme (1973. május 17-én született) amerikai rock zenész, multi instrumentalista, zenei producer. A Queens of the Stone Age zenekar alapítója és az egyetlen állandó tagja, melyben énekel, gitározik és alkalmanként zongorázik is, illetve a banda elsődleges dalszerzője is egyben. Korábban a stoner metált játszó Kyuss zenekarban gitározott, melynek alapítója szintén ő volt, valamint társalapítója az Eagles of Death Metal zenekarnak. Alkalom adtán fel is lép velük, miközben stúdióba vonul dobszólókat rögzíteni, é s producerkedni. Más zenészekkel is közreműködik, 2009-ben jelent meg például az a projekt, melyet Dave Grohl-al és John Paul Jones-al közösen készített Crooked Vultures.

Életének korai szakasza

Homme Pal Springsben, Kaliforniában született, de Palm Desertben nőtt fel gazdag családban. Nagyapja, Cap, Észak-Dakotából költözött oda a sivatagba, amikor édesapja még gyerek volt. Vezetékneve - Homme - norvég eredetű, és úgy tudják, hogy Valle városából származik. 2011-ben feltűnt Anthony Bourdains No Reservation műsorának egyik epizódjában, melyben azt vallotta magáról, hogy nem a nők vagy a pénz miatt kezdett el zenélni, és abban a szellemben nőtt fel, hogy olyan jó vállalkozó lesz belőle, mint az apja.  
Első gitárját egy zeneboltban vette Idahoban egy Ovation Ultra GP-t. 9 éves korában kezdett el játszani rajta, miután szülei nem vettek neki dobfelszerelést. 9 -11 éves korában Polka gitárórákat vett, mialatt két évig egyetlen barré akkordot sem tanítottak neki, sem pengetőt használni három évig, így alakult ki egyedi játékstílusa. Első zenekarát - Autocracy - 12 évesen alapította 1985-ben.

Zenei karrier

Kyuss (1987–1995)

14 éves korában alapította meg a punk rock beütésű heavy metal Katzenjammer bandát iskolatársaival John Garcia-val és Brant Bjork-al, melyben gitáron játszott. Később rövid névváltoztatások után a zenekart átnevezték Kyuss-ra. A 90-es években nagy kultuszt indítottak el azzal, hogy gyakran vezettek a sivatagban órákig, hogy aztán egy generátorhoz csatlakozva játszani kezdjenek. Városi legendává lettek, és csak úgy emlegették később ezeket az előadásokat, hogy a „generátor bulik”. Az idők során felhagytak a zenéléssel, azonban 2010-ben újraalakultak, Josh azonban úgy döntött nem vesz részt benne a jövőben.

Queens of the Stone Age (1997 – napjainkig)

Amikor a Kyuss ’95-ben feloszlott, Homme ritmus gitárosként kezdett turnézni a Screeming Trees-el, de nem volt teljes értékű tagja a zenekarnak, mivel a felvételekkor nem volt jelen sosem. Egy éven belül le is lépett tőlük, mert nem bírta a banda folyamatos diszharmóniáját elviselni. Megalapította a Gamma Ray-t, mely sokkal inkább passzolt az ő egyedi stílusához és ízléséhez, melyből aztán 1997-ben a Queens of the Stone Age lett.1998-ban adták ki első névadó debütáló albumukat. Eredetileg számos énekest felkért – köztük Lanegan-t is – hogy vállalja el az énekes posztot a zenekarban, végül saját maga állt a mikrofon elé, eddigi pályafutása alatt először. Rated R-re keresztelt második albumukhoz szerteágazóbb eszközöket használtak fel, amivel egy lazább, kiterjedtebb, pszichedelikusabb hangzást sikerült elérniük. Másabb volt az első koronghoz képest, mégis meghozta első nagy sikerüket, amivel ismertebbekké váltak. 2002-es Songs for the Deaf albumuk viszont még nagyobb visszhangott keltett a zenei életben és a rajongók között is. Homme igyekezett még több stoner rock-ot és heavy metalt csempészni a zenébe. Az album főként azokról a kényelmetlen napokról szól, melyeket a Kyuss-szal élt át a sivatagban, ahol nem csinált mást csak a spanyol rádiót hallgatta.

A Songs of the Deaf megjelenése után, a basszerossal – egyben jó barátjával – összetűzésbe került, és megromlott a kapcsolatuk, míg 2004-ben távoznia kellett Nick Oliverinek a csapatból. Homme belekezdett a következő album előkészületébe – Lullabies to Parylize. Az ötödik album – Era Vulgaris– turnéja után a zenekar szünetet tartott, hogy mindenki a saját karrierjére koncentrálhasson, mialatt Josh tovább folytatatta a zenekaron kívüli anyagok gyártását. Akaratlanul is egy 6 éves szakadék keletkezett így a régi és az új albumok között. 2010-ben, miközben a Them Crooked Vultures-el zenélt, bejelentette, hogy élő fellépésekkel fognak visszatérni a bandával. Debütáló albumuk delux kiadása után megerősítést nyert az újraalakulás, melyet egy turné is követett. Olyan számok is szerepeltek rajta, melyeket az eredeti kiadás óta nem játszottak élőben. 2013. június 4-én viharos dalszerzések és felvételek után végre megjelent a hatodik album – a Like Clockwork, mely hatalmas dicséreteket kapott a kritikusoktól, és a Billboard 200-as toplistájának élére is felküzdötte magát. A korongon több neves előadó is közreműködött, mint Sir Elton John, DaveGrohl, Alex Turner, Mark Lanegan, még ex-basszerosuk Nick Oliveri és Josh felesége Brody Dalle is.
    
The Desert Session (1997 – napjainkig)

’97-ben indította el a The Desert Sessiont – egy zenei közös vállalkozás – mely felállás minden egyes felvételkor változik. Olyan előadóművészek a tagjai, mint Brant Bjork, PJ Harvey, Twiggy Ramirez, Dave Catching, Nick Oliveri, Mark Lanegan, Ben Shepherd, John McBain, Josh Freese, Chris Goss, Alain Johannes, DeanWeen és sokan mások a Palm Desert Scene-ből. Azért szeretik leginkább a zenészek, mert mindenki a saját kedvére játszhat.

Eagles of Death Metal (1998 – napjainkig)

Jesse Hughes barátjával’98-ban alapították meg a formációt, melynek első megjelenése a The Desert Session Volume 3 és 4-en debütált. Ezt követő években kissé eltávolodott az Eo DM-től a Queens of the Stone Age sikerei miatt, azonban egy 2008. októberi interjúban megerősítette elkötelezettségét a zenekar iránt: „Számomra ez nem egy mellékprojekt. Két zenekarnak vagyok a tagja. Zenei skizofréniában szenvedek, és ez testesíti meg az egyik személyiségem.”

Ezidáig három album látott napvilágot tőlük: Peace, Love, Death Metal (2004), Death by Sexy(2006), és a Heart On (2008). Homme nem turnézik rendszeresen a zenekarral, de alkalmanként vállalnak fellépéseket.

Them Crooked Vultures (2009 – napjainkig)

2009 júliusában hivatalossá vált, hogy Josh, Dave Grohl és John Paul Jones együtt zenélnek a Them Crooked Vultures nevű formációban. Első fellépésükre a Chicago-i Metroban került sor, meg közelítőleg 1100 fős tömeg előtt. Rendszeres kiegészítő emberük, aki ritmus gitáron játszik Alain Johannes. A csapat lépett már fel a Saturday Night Live vendégeként, és az Austin City Limits zenei fesztiválon is. 2011 februárjában még díjat is nyertek Legjobb Hard Rock előadás kategóriában az 53. Grammy Díjátadón.

Álnevek

Ahhoz, hogy elfogadják közreműködését más albumokon, álneveket kellett használnia, mint pl. (King) Baby Duck, de úgy is nevezték, mint J.Ho., Joe’s Ho, vagy The Ginger Elvis.

Zenei felszerelés

Homme zárkózott, ha a felszereléseiről kérdezik, ezért is vált témát minden alkalommal, amikor interjút készítenek vele, vagy még lódít is, ha kell.

„Nem osztok meg titkokat, mert a hangzás fontos számomra, és éveket töltöttem trükkök kísérletezésével. Ez olyasmi, mint amikor túl sokat társz fel abból, ami hozzád annyira közel áll, és kedves a számodra. Mintha felraknád az asztalra, hogy tessék, itt van, vegyen mindenki egy szeletet belőle.”

De annyit elárult egy 2008-as beszélgetésben, hogy közel 35 gitárja van, és ebből is csak hármat tart igazán jónak. Azt is kijelentette, nem véletlen, hogy sose volt Les Paul, Stratocaster vagy Fender gitárja, mert az egyedi hangszereket kedveli, melyek nem minőségi darabok, mégis nagyszerűek. „Inkább vennék valami furcsa japán gitárt, vagy olyat, ami már leharcolt, aminek van története.” – magyarázza Josh.

Magánélet

Feleségével, a zenész Brody Dalle-el – aki a Spinerette énekesnője - két gyermeket nevelnek Los Angelesben: lányukat Camille Harley Joan Homme-t és fiúkat Orrin Ryder Homme-t. Homme 17 tetoválás büszke tulajdonosa, melyek közül a leglátványosabbak ujjain találhatóak – nagyszülei becenevével (Cam, a Camille becézése a balon, és Cap a jobbon). Jobb karja belső részén egy borotvakés, rajta a Born to Win felirattal és alatta a Baby Duck álneve van. A szíve felé varratta kislánya Camille nevét. Miután fia megszületett, felkerült még egy szív és fia kezdőbetűi.

Saját magát politikailag nagyon konzervatívnak és társadalmilag liberálisnak írja le. Több fegyvere is van, köztük egy Winchester puska, egy lefűrészelt vadászpuska, és egy 9mm-es Beretta céllövő. Életében csupán egyetlen autó tulajdonosa volt, egy ezüst ’67-es Chevrolet Camaro-é, melynek volánja mögött 14 éves kora óta ül.

2010-ben megműtötték a térde miatt, és a műtét közben váratlan következményeknek köszönhetően fulladás következett be, miközben úgy fogalmazott, hogy rövid időre ott meg is halt. Ezt követően három hónapig ágyban kellett maradnia, mialatt mély depresszióba esett, és azt fontolgatta, hogy feladja zenei karrierjét. Ez az élmény nagyban járult hozzá a Like Clockwerk készítéséhez. 2013-ban el is mesélte részletesen a halál közeli élményt egy interjúban: egy MRSA nevű fertőzést kapott, melynek köszönhetően immunrendszere nem tudta felvenni a harcot a stressz ellen. Az orvosok ezért defibrillátorral próbálták újraéleszteni a fulladás következtében. Majdnem két évig gyenge maradt az eset után, és képtelen volt a zenével foglalkozni, majd a Transzcendentális Meditáció segített neki a felépülésben.

Tovább a Queens Of The Stone oldalára.
 

Chad Smith (Minnesota, 1961. október 25.) a Red Hot Chili Peppers rockegyüttes dobosa.

Korán elkezdett dobolni, és ugyan 17 éves korától már többféle munkát is elvállalt, egyik sem a zenéléssel volt kapcsolatos, így egyiket sem szerette túlzottan. Az egyetlen, amivel foglalkozni akart, az a dobolás volt. 1980-ban a Bloomfield Hill's Lasher High School-ban végzett, ennek befejezése után sok kisebb együttesben játszott.

Toby Redd bandájában való zenélés után már igen jó nevű dobosnak számított. A Red Hot Chili Peppers-t lenyűgözte a tudása, így 1989 márciusában ő is csatlakozhatott. A stílusa nagyon illett az RHCP-éhez, így hamar teljes értékű Chili Pepper tudott lenni.

Mindig olyan ember volt, aki két lábbal áll a földön, nem kerget illúziókat, és mindig igazi családias érzést tudott kialakítani az együttesen belül. A legnagyobb hatással a következő együttesek voltak rá: Kiss, Led Zeppelin, Keith Moon, Mitch Mitchell, Black Sabbath, Jimi Hendrix, Van Halen, The Who, Motown, P-Funk, Buddy Rich, John Bonham.

Részt vett a Private Part filmzenéjének elkészítésében is. Sokat kosarazott a Pearl James Eddie Vedderrel. Flea-hez és Anthonyhoz hasonlóan nagy kosárlabda rajongó, kedvenc csapata a Detroit Pistons.

1997-ben feleségül vette Maria St John-t, március 3-án megszületett lányuk, Manon St. John Smith. Később elváltak, 2004 tavaszán újra megnősült.

A Guinness rekordok könyvébe is bekerült, mivel ő játszik a legnagyobb (308 részes) dobfelszerelésen.

Mikor Dave Navarro már nem volt Chili Pepper, alakítottak egy „Spread” nevű duót.

Chickenfoot

A Chickenfoot egy amerikai hard rock szupercsapat, amely a korábbi Van Halen zenekar tagjaiból állt össze. Tagjai Sammy Hagar (ének) Michael Anthony (basszus), szóló zenész Joe Satriani (gitár) és a Red Hot Chili Peppers dobosa Chad Smith. 2009. június 5-én adták ki debütáló albumukat, Chickenfoot, melyet magukról neveztek el. Sammy Hagar énekes, a banda megnevezését, mint „szupercsapat” azt mondta: „Mi nem vagyunk egy szupercsapat. Szeretünk együtt lógni, a zene csak ráadás. Csupán más bandákban vagyunk.”

Habár a banda neve és logója elég becsmérlő, hogy a békét szimbolizálja „ egy csirke lábnyoma” a basszista Michael Anthony elmondta és megerősítette, hogy a név Hagarra, Smithre és magára utal és egy korábbi koncertről ered: „a csirke lábán három karom van és akkor mi is hárman voltunk”. Később Anthony kijelentette: „eleinte csak poénból használtuk a nevet, rövid ideig, majd később mikor hírek kezdtek szállingózni a bandáról, mindenki azt a nevet használta, és azt gondoltuk ’basszus akkor hívjuk így, Chickenfoot’- úgyis minden a zenéről szól majd.

Tovább a Red Hot Chili Peppers és a Chickenfoot oldalára.

Forrás: wikipédia
 

Roger Meddows Taylor (King’s Lynn, Norfolk, 1949. július 26. –) a Queen együttes dobosa, zeneszerzője és vokalistája. A zenekar valamennyi lemezén hallható legalább egy dala, melyek többségét ő is énekelte amellett, hogy a felvételeken ritmus- és basszusgitáron is közreműködött. Híresebb művei: I’m in Love with My Car, Radio Ga Ga, A Kind of Magic. Már 1977-től adott ki szólólemezeket, valamint a Queen mellett a The Cross nevű együttesben zenélt. Politikai kérdésekben is aktív rocksztár. 2005-től a Queen + Paul Rodgers formáció részeként újra koncertezik, és a stúdiófelvételeken is részt vesz.

Élete és munkássága

Legismertebb szerzeményei: Radio Ga Ga, A Kind of Magic. A Queen elődzenekarának alapító tagja. Brian May mellett a Queen "rockere", számos lázadó dalt írt és énekelt, nem mindig a klasszikus rock stílusában. A Bohemian Rhapsody mindkét brit kislemez kiadásának "B" oldala az ő szerzeménye volt: 1975-ben az I'm In Love With My Car, 1991-ben a These Are The Days Of Our Lives.

1970 óta tartó, profi karrierje során számos stílust kipróbált, folyamatosan keresve az új és izgalmas hangzásokat, a rock mellett a new wave, a punk és a funk lehetőségeit is felhasználva. A Queen tagok közül elsőként adott ki szólólemezt (1977). Eddig négy szólóalbuma jelent meg. 1987 és 1991 között a The Cross nevű klubzenekar énekeseként három albumot készített és végigturnézta Európát. Számos rocklemez producere. Házában stúdiót működtet, évente 1-2 fiatal csapat készítheti nála lemezét. Friss felfedezettje a Wire Daisies együttes.

Kedvenc zenészei: Jimi Hendrix, John Lennon, Bob Dylan. Autodidakta módon kialakított rock-dobstílusát a drámai hangsúlyok, a fegyelmezett kíséret és a rövid, de utánozhatatlan variációk alkotják. A '80-as évek elejéig a Queen koncerteken két hatalmas üstdobon szólózott 10 percet – ma már gyakran viccelődik azzal, hogy utálja a hosszú dobszólókat és megérti azokat, akik közben kimennek hot dogért. Jelenleg Zildjian cintányérokon és Ludwig, illetve Sleishman dobokon játszik. Régebbi koncerteken használt Gretsch és más dobokat, saját emblémás Vic Firth verőkkel dobol. Komoly gitárgyűjteménye van, a Queen lemezein több alkalommal az ő gyűjteményének darabjai láthatók / hallhatók (például Crazy Little Thing Called Love hangfelvétel, ill. A Kind Of Magic videoklip).

A szeme fényérzékeny, ezért szinte minden fotózáson, koncerten és nyilvános eseményen napszemüveget visel. Ő volt az első brit, aki a királyi család tagjain kívül még életében szerepelt egy angol bélyegen. 1998-ban a házának kertjében állított sátorból közvetített lemezbemutató koncertje bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe, mint a legnézettebb élő internetes közvetítés. 40. születésnapi buliján a kertjében felállított katonai reflektorokkal világította meg az eget, mire a teljes Surrey grófságban UFO-készültségbe helyezték a rendőrséget és a katonaságot. Korábban a birtokának bejáratánál elhelyezett kőoroszlánok miatt került összetűzésbe a helyi önkormányzattal; válaszul ronda, világító kertitörpéket építtetett. A szóban forgó házának kertjében forgatta a Queen 1977-ben a Spread Your Wings és We Will Rock You című dalaik videoklipjét.

Az amerikai Rolling Stone magazin Queen-t pocskondiázó cikkére a rá jellemző nyers humorral reagált: egy repülőgépes egészségügyi zacskóra írta meg keresetlen szavait a szerkesztőségnek. 1994-ben erős kirohanást intézett a neonácik ellen: Nazis 1994 című kislemezének videoklipjét és magát a dalt is betiltotta a BBC, az indoklás szerint a "náci" kifejezés nem használható a brit médiában. Korábban azt nyilatkozta "Utálom a vallást. Elbassza az embereket". A médiacézár Ruper Murdoch kíváncsi pletykalapjaival igencsak megkeserítette a Queen tagjainak életét, különösen a haldokló Freddie Mercury-ét. Taylor egy dalban állt bosszút, mely a Dear Mr. Murdoch címet viseli és erősen kritizálja a kiadói módszereket és minőséget. Hasonló indíttatásból 10,000 fonttal támogatta a Manchester United focicsapatot, hogy ellen tudjanak állni Rupert Murdoch vásárlói szándékának. 2003-ban nyilatkozatot írt alá a nagyhatalmak iraki háborúja ellen.

Autóbolond hírében áll: kedvence a brit autóipar remeke, az Aston Martin. Első Ferrarija a '70-es években kigyulladt egy francia autópályán. A '80-as években a Status Quo tagjaival részegen randalírozott a Monacoi Formula–1 Nagydíjon, ezért kitiltották a városból. Minden koncertje előtt két pohár skót whiskeyt fogyaszt, se többet, se kevesebbet. A dohányzásról a '80-as évek végén leszokott.

Taylor első feleségét a Queen 1976-os Hyde Park-i koncertjét szervező Richard Branson asszisztenseként ismerte meg – Dominique Beyrand 10 évig volt a partnere, két gyermekük született (Felix Luther: 1980, Rory Elenor: 1986). 1987-ben kötött házasságuk után 2 héttel elváltak. Taylor új barátnője, majd felesége a Cadbury's csokoládék tévéreklámjában szereplő modell, Debbie Leng lett, aki az 1989-es Queen videoklip, a Breakthru főszerepét is megkapta. Három gyermekük született (Rufus Tiger: 1991, Tigerlily: 1994, Lola 2001). 2002 környékén a pár szakított, új partnere Eileen Wright. 2005 óta élettársa Serena Miller.

Taylor szenvedélyes hajós: korábban Ga Ga nevű hajóján, ma Tigerlily nevű vitorlásán szeli a Földközi-tenger és az óceánok hullámait. Kortárs festményeket gyűjt, kedvencei közé tartozik Joan Miró. Sokat síel, 2000-ben pedig kipróbálta az olimpiai bobpályát St Moritz-ban.

Tovább a Queen oldalára.

Forrás: wikipédia
 

John Richard Deacon (Leicester, 1951. augusztus 19.) brit zenész, a Queen rockegyüttes basszusgitárosa. Az együttes négy tagja közül Deacon volt a legfiatalabb, ő csatlakozott a legkésőbb a zenekarhoz és ő is írta a legkevesebb dalt. Ennek ellenére társaihoz hasonlóan több nagy sikerű dalt írt: You’re My Best Friend, Another One Bites the Dust és I Want to Break Free. Alkalmanként ritmus és akusztikus gitáron, és billentyűsökön is játszott.

Az 1990-es évek végén visszavonult a zenei üzletből, a Queen + Paul Rodgers koprodukcióban sem vesz részt.

Életrajz

1965-ben, a középiskolában alapította meg az első zenekarát, a The Oppositiont. Először ritmusgitáron játszott, majd miután az eredetit kirúgták, átvette a basszusgitáros helyét. Négyévnyi közös zenélés után 1969-ben elhagyta a zenekart, hogy a Chelsea College-ben tanulhasson.

Bár az erősítőjét és a basszusgitárját otthon hagyta, hogy az elektronikai tanulmányaira összpontosíthasson, kevesebb, mint egy év után újra a zenélés gondolata foglalkoztatta. Pont ez időben történt, hogy Brian May, Freddie Mercury és Roger Taylor megalapította a Queen együttest, és meghallgatásokat szerveztek basszusgitárosok után. 1971-ben bemutatták őt Rogernek és Briannek egy diszkóban. Néhány nappal később meghallgatták, és felvették az együttesbe. Állítólag ő volt a hetedik meghallgatott.

Az első albumukon, a Queen-en Deacon Johnként szerepelt a neve. Nem sokkal a kibocsátás után kérte, hogy változtassák ezt meg a saját nevére.

A Sheer Heart Attack albumra írta meg a legelső dalát, a Misfire-t, a mely egy könnyed, karibi stílusú mű. Ugyanezen albumon a Stone Cold Crazy dalban a másik három taggal egyetemben megemlítik szerzőként. Az első nagyobb sikerét az ezt követő A Night at the Opera albumon írta meg, ez volt a You’re My Best Friend. Kislemezen is megjelent, és a hetedik helyet érte el az angol slágerlistán. Az együttes egyik legnépszerűbb szerelmes dala lett.

Ő volt az együttes legcsendesebb tagja, és jól értett a pénzforgalomhoz, ezért ő kezelte az együttes pénzügyeit. Mivel elektronikai tanulmányokat végzett, saját maga készített Maynek egy erősítőt, amit Deacy Ampnek neveztek el, és sok felvételen használták, például a Bohemian Rhapsody egyes gitárszólóiban. Az utolsó nyilvános megjelenése az együttessel egy 1997-es AIDS jótékonysági rendezvényen volt. Az utolsó közös daluk a No-One but You (Only the Good Die Young) volt.

Bár a We Will Rock You musical előkészületeiben még részt vett, végül teljesen visszavonult, még a Queen + Paul Rodgers koncertkörúton sem akart részt venni. A sajtó szerint nem nézte jó szemmel az újkori feldolgozásokat, mint a Robbie Williamsszel közös We Are the Champions-t, a Brintey Spears, Beyoncé és Pink közreműködésével készült 2004-es We Will Rock You reklámot.

Feleségével, Veronica Tetzlaffal Londonban él, 1975. január 18. óta házaséletben. Hat gyermekük van: Robert (született, 1975), Michael (született, 1978), Laura (született, 1979), Joshua (született, 1983), Luke (született, 1992) és Cameron (született, 1993).

Néha meglátogatja a Queen rajongói klubot, hogy tartsa a kapcsolatot a rajongókkal, de általában visszavonultan él.

A Sunday Times szerint 2004-ben vagyona 50 millió angol font volt.

Stílusa

Alapvetően Deacon basszusjátéka a kompozíció egészét szolgálta, hasonlóan általában a rock stílusú basszusgitárosokhoz. Számos Queen-dal a szokásosnál bonyolultabb basszusjátékot tartalmazott, amelyek jól mutatták a stílusát: The Millionaire Waltz, Another One Bites the Dust, I’m Going Slightly Mad. Említésre méltóak azok a dalok, amelyekben a basszusgitár a fő hangszer, és ostinato szerűen ismétlődnek benne a basszusgitár akkordok: Under Pressure, Another One Bites the Dust, A Kind of Magic. Az 1980-as Another One Bites the Dust (Deacon szerzeménye) a basszuskíséretet vezető motívummá emelő funk rock dal volt, ennek sikere után zenéjükben előtérbe kerültek a funk stílusú dalok: Dragon Attack, Body Language, Action This Day (érdekes módon több ilyen dalukban azonban szintetizátorral játszották el a basszus szólamot).

Saját elmondása szerint Deaconnak nincs jó énekhangja, ezért ritkán hallani énekelni a felvételeken. Az albumborítókon sosem jelölték az énekes közreműködéseit, de különféle nyilatkozatokból (például Roy Thomas Baker producer közléseiből) kiderült, hogy elvétve hallható a hangja a felvételeken, bár jobbára akkor is eltűnt a kórusban. A koncertek felvételein később kivágták a háttérvokálját.

Tovább a Queen oldalára.

Forrás: wikipédia
 

Brian May (született 1947. július 19-én) angol gitáros és dalszerző, a Queen rockegyüttes szólógitárosa. Gyermekkorában először bendzsón és zongorán tanult játszani, majd apjával közösen építettek egy gitárt, amelynek a Red Special nevet adta, és amellyel egész pályafutása során játszott. Az iskolai évei alatt tudományos pályára készült, de ezzel párhuzamosan több egyetemi zenekarnak is a tagja volt. 1970-ben a alapító tagja volt a Queennek, amely tagjaként később világhírűvé vált. A kezdetektől fogva Freddie Mercury mellett ő írta a legtöbb dalt a lemezeikre, ezek közül több sikeres és elismert sláger lett, mint a „Keep Yourself Alive”, a „We Will Rock You”, vagy a „Hammer to Fall”. Erőteljes, aprólékosan megtervezett gitárjátékával, és könnyen felismerhető dallamaival nagy része volt a Queen hangzásának kialakításában. Ezenfelül rendszeresen vokálozott, több Queen-dalban énekelt, akusztikus gitáron, zongorán és szintetizátoron játszott, és – főleg az 1970-es években – egyéb hangszerekkel is kísérletezett.

1983-ban adta ki első szólólemezét Star Fleet Project címen, amellyel a példaképei előtt tisztelgett, majd Mercury halála után még jobban a szólókarrierjére koncentrált: az 1993-ban megjelenő Back to the Light mérsékelt sikert ért el Angliában, de az utána következő 1998-as Another World, és az azonos című film zenéjét tartalmazó 2000-es Furia kevés feltűnést keltett. Az énekes halála óta Roger Taylor dobossal karöltve több az együttes nevéhez fűződő produkcióban vett részt, több régi dalukat dolgozták fel újra más előadókkal, és a We Will Rock You musical megalkotásában is részt vettek. Ezek a produkciók jellemzően kereskedelmileg voltak sikeresek, a kritikusok általában negatívan írtak róluk, és gyakran vádolták azzal Mayt és Taylort, hogy egykori együttesük elmúlt sikeréből akarnak tőkét kovácsolni. 2004 és 2009 között Paul Rodgers énekessel a Queen + Paul Rodgers formáció keretében turnéztak, és adtak ki lemezeket, de sem kritikailag, sem kereskedelmileg nem voltak sikeresek.

2007-ben tovább folytatta korábban félbehagyott tanulmányait, és doktori címet szerzett asztrofizikából az Imperial College-ban. Három tudományos könyv társszerzője. Kétszer nősült: első felesége 1975 és 1988 között Christine Mullen volt, második feleségét, a színésznő Anita Dobsont 1988-ban ismerte meg, és 2000-ben vette el.

Gyermekkora és tanulmányai

Brian May 1947. július 18-án született Angliában, a middlesex-i Hamptonban. Szülei Ruth és Harold May voltak. Harold szakmája elektroműszerész volt, és a Légügyi Minisztériumban dolgozott műszaki rajzolóként. May egész kiskorától kezdve szerette a zenét, ezt látva szülei zongoraórára járatták, amit viszont akkoriban még nem szeretett, mert elvette a szabad hétvégéit. Hatévesen az apja – George Formby rajongójaként – megtanította ukulelén játszani, ami viszont megtetszett Maynek, így a hetedik születésnapjára kapott egy spanyolgitárt. Az ukulelén megismert akkordokat próbálta játszani a gitáron, de a vastag nyak miatt csak nehezen boldogult vele. Többek közöt emiatt az apjával átalakították a hangszert, könnyítettek a fogásán, és elektromos hangszedőket is építettek bele.

Ekkoriban kezdte hallgatni Buddy Holly, az Everly Brothers és Lonnie Donegan zenéjét, valamint nagy rajongójává vált a Crickets-nek. Közben a zongorázást is megkedvelte, és kilencévesen negyedik szintű vizsgát tett belőle. 1958-ban, 11 évesen beíratták a hamptoni gimnáziumba, ahol egész végig kiváló eredményeket ért el, és egyre jobban érdekelni kezdte a csillagászat. A gimnáziumban tovább folytatta a gitározást, és sokat barátkozott az ugyancsak zenész iskolatársaival. Időközben egyre jobban szeretett volna már egy valódi elektromos gitárt, de a szülei nem tudták volna megfizetni, ezért 1963 augusztusában az apjával közösen hozzáláttak, hogy saját maguk építsenek egyet. Másfél év alatt építették meg a gitárt, amelynek egyetlen boltban vásárolt alkatrésze a Burns márkájú hangszedő volt, ezen felül csak újrahasznosított anyagokat használtak fel: egy régi kandallópárkány darabját, egy motorkerékpár szeleprugóit, és gyöngyház berakásos gombokat.

1964 elején pár iskolatársával zenekart alapított, a nevük 1984 lett George Orwell azonos című regénye alapján. Az együttesben May gitározott, Tim Staffell énekelt és harmonikázott, Richard Thompson dobolt, Dave Dilloway basszusgitározott, és John Sanger zongorázott. Sosem értek el nagy sikert, jórészt feldolgozásokat játszottak, és kisebb rendezvényeken léptek fel. May szerint: „Az 1984 vonzódott a technikai újdonságokhoz és lenézte a bluest. De Yardbirds valósággal sugározta magából a nyílt szexualitást és a haragot, és a The Who-val együtt pusztító erő és anarchikus szellem áradt belőlük.” 1967. december 23-án a londoni Olympiában a Pink Floyd és Jimi Hendrix után léptek fel. „Abba a felszerelésbe dugtam a gitáromat, amit Hendrix is használt.” – mondta később May. – „Amikor ő játszott rajta, úgy szólt, mintha az egész világ megelevenedne. Nálam meg úgy, mint egy tranzisztoros rádió.” Önbizalmát elvesztve 1968 elején kilépett a zenekarból, és inkább a tanulásra koncentrált. A különböző vidéki kutatási lehetőségeket mégis visszautasította, nem kis részben azért, mert továbbra is szándéka volt a zenével foglalkozni, és erre a legjobb esélye Londonban volt.

A Smile együttes

May és Staffell továbbra is tartották a kapcsolatot, és szándékuk volt egy ütőképes zenekar összehozása. Feladtak egy hirdetést az Imperial hirdetőtábláján, amelyben egy „Mitch Mitchell/Ginger Baker típusú” dobost kerestek, így találtak rá Roger Taylorra. Az új együttesüket Smile-nak nevezték el, és 1968. október 26-án az Imperial College-ben, a Pink Floyd előzenekaraként mutatkoztak be. Később sokat játszottak az Imperial College-ben, és nagyrészt csak ott tudtak próbálni is, ezért lassan úgy tekintettek rájuk, mint az egyetem házi együttesére. Az itt adott koncerteken csak előzenekarok lehettek, olyan főelőadók mellett mint a Pink Floyd, a Yes, vagy a T. Rex. Taylor közbenjárásának köszönhetően több koncertet adhattak Truroban is, ezen alkalmakkor vagy Taylor édesanyjánál, vagy barátoknál szálltak meg. A repertoárjuk nagyrészt feldolgozásokból állt: játszották Tom Hardintól az „If I Was a Carpenter”-t, és a Tommy James and the Shondelles-től a „Mony Mony”-t. Saját dalaik közt volt Staffel „Earth”-je és May
„See What a Fool I’ve Been”-je.

1969 elején Taylor és May megismerték Freddie Mercury-t, aki Staffel évfolyamtársa volt a művészeti iskolában. Jól kijöttek egymással, a közös kapcsolódási pontjuk Jimi Hendrix volt, akit mindannyian istenítettek. Mercury onnantól kezdve rendszeresen eljárt a próbákra, és sok ötlete volt velük kapcsolatban, például hogy nagyobb hangsúlyt fektessenek a színpadi produkcióra. 1969. április 19-én felléptek a londoni Revolution klubban. A fellépés felvétele eljutott Lou Reiznerhez, a Mercury Records egyik vezetőjéhez, aki szerződést kötött az együttessel. 1969 júniusában a Trident Studiosban felvettek két dalt John Anthony produceri felügyelete mellett. 1969 augusztusában a Mercury Records Amerikában kiadta az „Eart”/„Step On Me” kislemezt, de az bármiféle érdeklődés nélkül eltűnt a süllyesztőben. A Mercury ettől függetlenül nem tett le arról, hogy egy teljes lemezt készítsen az együttessel, így 1969 végén a De Lane Lea Studiosban Fritz Freyer producer társaságában felvettek néhány dalt: az „April Lady” eredetileg Stanley Lucas dala volt, a „Blag” Taylor instrumentális kompozíciója, a „Polar Bear”-t pedig May szerezte, és ő is énekelte. A dalok azonban nem győzték meg a Mercury döntnökeit, így végül mégsem jelenhettek meg.

A kudarcok hatására a tagok eltávolodtak egymástól. May egyre inkább a tudományos munkára koncentrált, és 1970 elején több hétre Tenerifére utazott, hogy részt vegyen egy kutatásban. Mire visszatért, a gyorsabb sikerre vágyó Staffel azzal a hírrel fogadta, hogy kiszáll az együttesből. Az énekes nélkül maradt együtteshez 1970 áprilisában csatlakozott Mercury, és az ő tanácsára Queenre változtatták a nevüket. Több basszusgitáros is megfordult a zenekarban, míg végül 1971-ben John Deacon került a posztra. Nem sokkal később kis szerencsével lemezszerződést kötöttek a Trident Studiosszal.

A Queen együttes

Az együttes első kislemezét, az 1973. július 6-án megjelent „Keep Yourself Alive”-ot May írta. Az első közös lemezük, a Queen 1973. július 13-án jelent meg, és a kislemezhez hasonlóan nyers, gitárvezérelt hangzása volt, amely többek közt annak is köszönhető, hogy May nem kötött semmilyen kompromisszumot a gitárhangzását illetően. Elvetette a hangmérnökök tanácsát a különböző zajszűrő szerkezetekről, és természetes hangzást rögzítettek. A kislemez és az album mégsem lett sikeres, ami nagy csalódás volt Maynek is. Az 1974. március 8-án megjelenő Queen II-t Mercury ötletére fekete és fehér oldalakra osztották, és a fehér oldalra May lírai, érzelmeket közvetítő dalai kerültek. Az albumot követő amerikai turné nagy élmény és inspiráció volt számukra, de félúton kiderült, hogy Maynek fertőző májgyulladása van, ezért azonnal haza kellett utazniuk. A szüntet kihasználva az együttes a stúdióba ment, hogy elkezdjék rögzíteni a következő lemezüket, de May újra megbetegedett, ezúttal nyombélfekéllyel. Amíg a többiek a stúdióban dolgoztak, ő a kórházban lábadozott, és attól félt, hogy hátráltatja az együttest. A többieknek azonban eszébe sem jutott helyettesíteni őt, a gitárszólókkal megvárták amíg felépül. Az 1974. november 8-án megjelenő Sheer Heart Attack végre meghozta az együttes első nagyobb sikerét, és a „Now I’m Here”, amelyet May az amerikai élményeikről írt, kislemezként a tizenegyedik helyet érte el Angliában.

Ekkorra érezték elérkezettnek az időt, hogy függetlenedjenek a Tridenttől, de a beléjük fektetett pénz miatt kárpótlást kellett fizetniük. Ezután új menedzsment után néztek, a zűrzavaros időszakban pedig felröppent az a hír is, hogy feloszlik az együttes, és Maynek ajánlatot tett a Sparks együttes, amit ő visszautasított. Végül John Reid cégéhez szerződtek. Az 1975. október 31-én megjelent „Bohemian Rhapsody” kislemezzel, és az egy hónapra rá kiadott, nagyon aprólékosan kidolgozott A Night at the Opera albummal nagy sikert értek el Angliában és Európában. A lemezt négy hónapig csiszolgatták hét különböző stúdióban, gyakran egyszerre kettőben, a legmodernebb, huszonnégy sávos felvételi módszerek kihasználásával. A lemezre költött összeget 40 és 50 ezer font közé becsülik, ami akkoriban óriásinak számított. 1976-ban egy nagyon hasonló lemezzel, az A Day at the Races-el jelentkeztek, amelyen a kislemezként is megjelenő „Tie Your Mother Down” May dala volt.

Az aprólékosan elkészített, túldíszített lemezek után úgy döntöttek, hogy visszatérnek az alapokhoz, és egy kemény, nyers albumot vesznek fel. Ez volt az 1977. október 28-án megjelenő News of the World. Az albumról megjelent a nagyon sikeres „We Are the Champions”/„We Will Rock You” kislemez – előbbi Mercury, utóbbi May szerzeménye –, mindkét dalt azzal a gondolattal írták meg, hogy a közönség könnyen tudja énekelni velük együtt a koncerteken. Az ezt követő turnékon May szavaival élve sikerült meghódítaniuk Amerikát. Miután az apja, aki addig szkeptikus volt a fia zenei karrierjével kapcsolatban, látta az 1977. december 1-jei fellépésüket a Madison Square Gardenben, elismerte, mennyire büszke rá. A következő Jazz albumukat az angol adótörvények elől menekülve már teljes egészében külföldön vették fel. Ez azt jelentette, hogy még jobban belemerültek a bulikba és az ivásba, és egyre több volt a feszültség a stúdióban, ami az érzékeny lelkű, depresszióra hajlamos Mayt megviselte hosszú távon: „Abban az időszakban teljesen elmerültünk a saját dolgainkban, és utáltuk azt, amit a másik csinál. Hogy őszinte legyek, akkoriban semmit sem toleráltunk, ami túlesett a látókörünkön.” Ráadásul az albumot, és azon May dalát, a „Fat Bottomed Girls”-t sok kritikus szexistának nevezte. Az albumot követő turnék felvételeiből 1979-ben összeállították első koncertalbumukat, a Live Killerst.

A soron következő albumukat új producerrel, a német Reinhold Mackel, és új helyen, a müncheni Musicland Studiosban rögzítették. Mack a kevesebb több módszer híve volt, ennek szellemében igyekezett visszafogni May gitárjátékát, és előtérbe került az addig mellőzött szintetizátor. Hatással volt a zenéjükre a müncheni éjszaki élet is, és egyik törzshelyük, a Sugar Shack klub: „Eljátszottunk párat a régi dalaink közül, például a „Tie Your Mother Down”-t, de nem működött, mert túl volt zsúfolva, nem volt benne szabad tér. Ezután kifejezetten olyan dalokat írtunk, amelyekben sok szabad helyet hagytunk, így remekül hangzottak a Sugar Shackben.” Az 1980. június 30-án megjelent The Game, majd az arról kimásolt két kislemez: a „Crazy Little Thing Called Love” és az „Another One Bites the Dust” újra nagy siker lett világszerte. Ugyancsak 1980-ban elkészítették a Flash Gordon című film zenéjét, a filmzenealbum decemberben Flash Gordon címmel jelent meg. A főleg szintetizátoros aláfestő zenéből és zörejekből álló, kísérletező lemez producere May volt. A következő albumukon, az 1982. május 25-én megjelenő Hot Space-en Mercury és Deacon hatására a diszkó és funk hangzással próbálkoztak. May gitárjátéka kevesebb szerepet kapott az album dalaiban, így – Taylor mellett – ellenezte a változást. A lemez megosztotta az együttes rajongóit, és kevesebb példányban kelt el, mint az előző kiadványaik, Amerikában pedig annyira megcsappant irántuk az érdeklődés, hogy 1982 után nem is koncerteztek többet az országban.

A kudarcot követően úgy döntöttek, hogy visszatérnek a kemény rockhoz, így az 1984. február 27-én megjelenő The Works dalai keményebbek, egyszersmind slágeresebbek lettek. May szerzeménye, a hidegháborúra referáló „Hammer to Fall” kislemezen is megjelent, és a tizenharmadik helyet érte el a slágerlistán. Az „I Want to Break Free” videoklipjében mindannyian női ruhába öltöztek, egy népszerű angol szappanoperát parodizálva, Amerikában ez visszatetszést váltott ki. A lemezt követő turnén felléptek a Dél-afrikai Köztársaságban is, amiért sokan támadták őket, mert az ország az ENSZ kulturális bojkottja alatt állt az apartheid rendszere miatt. Részben a kritikák miatt, részben mert a The Works nem lett olyan sikeres, mint remélték, szünetet tartottak, és az is megfordult a fejükben, hogy feloszlanak. A szünetet az 1985. július 13-án megrendezett Live Aid koncert szakította meg. A Queen először meg sem akart jelenni a rendezvényen, de végül mégis felléptek, és hatalmas sikerük volt. A meleg fogadtatás meggyőzte őket, hogy van még igény a zenéjükre.

1986-ban Russell Mulcahy rendező felkérésére írták meg a Hegylakó című film zenéjét, az 1986. június 3-án megjelenő A Kind of Magic album dalainak fele a filmhez készült. Ezek közül az egyik legismertebb May szerzeménye, a szimfonikus „Who Wants to Live Forever” a huszonnegyedik helyet érte el az angol slágerlistán. Ezt követően három év szünetet tartottak, majd 1989. május 30-án kiadták a The Miracle albumot, amelyen minden dalt közös szerzeményként jeleztek. Erre az időszakra egyre jobban a figyelem középpontjába kerültek May válása, és Mercury betegsége miatt. 1991. január 17-én jelent meg az Innuendo albumuk, rajta a Maytől eredő „The Show Must Go On”-nal. Mercury 1991. november 24-én AIDS betegségben elhunyt, a túlélő tagok pedig 1992. április 20-án megrendezték a Freddie Mercury emlékkoncertet, amelyen vendégelőadókkal adták elő az együttes dalait.

Szólókarrier

May első szólóalbumát még 1983-ban adta ki Star Fleet Project címen. A három számot tartalmazó mini lemez egy véletlen során készült el: az akkoriban huzamosabb ideig Los Angelesben élő May összejött pár jó ismerősével, Eddie Van Halennel, Phil Chen basszusgitárossal, Alan Gratzer dobossal és Fred Mandellel a Record Plant Studiosban egy egész napos örömzenélésre Nem terveztek felvenni semmit, a felvevő mégis egész idő alatt forgott a háttérben, így végül három dalt rögzítettek, amely a lemezre került: a May által írt „Let Me Out”-ot, a Star Fleet című gyermekműsor főcímdalának feldolgozását, és a majd tizenhárom perces, spontán örömzenét, a „Blues Breaker”-t, amellyel John Mayall 1966-os Blues Breakers with Eric Clapton albuma előtt tisztelegtek. A felvett anyagot végül csak kiadták egy rövidke albumon, a Queen hírnevét igyekezve reklámul kihasználni. A lemez azonban nem lett siker, csak a harmincötödik helyet érte el Angliában. A Kerrang! kedvelte: „minden résztvevő mélyre ásott a kollektív zenei szókincséhez, hogy létrehozzanak egy hosszú csipkelődést, amely kötelező minden blues rajongónak. Akár szörnyű is lehetne, mégis egy hihetetlenül élvezetes közjáték,” évekkel később az Allmusic két csillagra értékelte a lehetséges ötből, nagy hibájának felróva a rövidségét: „véget ér, mielőtt beindulna.”

Ezek után éveken keresztül újra a Queenre koncentrált, és csak 1988 körül kezdett újra szólódalokon dolgozni. A munka lassan haladt, mert bár egyre hosszabb szüneteket tartottak két album között, a Queen azért még aktív volt, és May több dalát is átengedte az együttes lemezeire, jó példa erre a „Headlong”. 1991-ben elvállalta, hogy dalt ír az az év júliusában induló Ford reklámkampányhoz, így született meg a „Driven by You”. A dal 1991. november 25-én megjelent kislemezen, és – részben a Mercury-t övező médiaérdeklődés miatt – a hatodik helyet érte el Angliában. 1992. április 20-án a Freddie Mercury emlékkoncerten bemutatta a „Too Much Love Will Kill You” című új dalát, majd augusztus 24-én kislemezen is kiadta, ami az ötödik helyet érte el Angliában. 1992. szeptember 28-án jelent meg végül az első valóban önálló szólólemeze, a Back to the Light. A Star Fleet Projecttől eltérően ez egy teljes hosszúságú mainstream pop-rock lemez volt, amelynek ráadásul egyes dalai az akkoriban megélt traumáit, félelmeit dolgozta fel. A lemezt főleg Angliában fogadták jól, a hatodik helyet érte el, és több mint százezres eladással aranylemez lett. A Rolling Stone kritikusa az énekét dicsérte: „A Queen-rajongóknak, akik felfedezik ezt az albumot, valószínűleg az lesz a legmegrázóbb élményük, hogy rájönnek: milyen jó énekes,” évekkel később az 'llmusic pedig azt írta: „a kemény hangzásra fókuszál, amelyet a Queen gyakran a háttérbe szorított az 1980-as években. Bár egyértelműen hasonlónak hangzik az egykori együttesének egy-két munkájához, May irányvonala mégis keményebb és érzelmesebb, mint a Queen dalainak nagy része.”

A lemez reklámozására May újra koncertezni kezdett, ehhez összehozta a The Brian May Bandet, amelyben ő énekelt és gitározott, Spike Edney billentyűsökön játszott, Neil Murray basszusgitározott (őt később Jamie Moses váltotta fel), és Cozy Powel dobolt. A turné megszakításokkal 1992 decemberétől 1993 decemberéig tartott, Joe Cocker és a Guns N’ Roses előzenekaraként felléptek Európában, Észak Amerikában és Japánban. A Queennel a telt stadionokhoz szokott Maynek meg kellett tapasztalnia az előzenekarok nehéz sorsát: fellépéseiket kevesen nézték meg, az emberek ki és be járkáltak az előadásuk alatt, előzenekarként pedig ki voltak téve a fő zenekar (és főleg Axl Rose) szeszélyeinek. Angliában két koncertet is adtak a Brixton Akadémián, az itt felvett előadás 1994. november 21-én jelent meg a Live at the Brixton Academy koncertfilmen.

A turnét követően May egy időre újra a Queen ügyeivel foglalkozott, 1993 és 1995 között készítették el az együttes utolsó albumát, a Made in Heavent. 1997 januárjában May, Deacon, Taylor és Elton John a párizsi Théâtre National de Chaillot-ban a részben a Queen zenéjére épülő A Ballet for Life műsorban előadták a „The Show Must Go On”-t. Ugyanebben az évben az EMI felkérte az együttest, hogy állítsanak össze egy válogatást a Queen keményebb dalaiból. A válogatás a Queen Rocks címet kapta, és november 3-án jelent meg. Egyetlen új dalt tartalmazott, a May által írt „No-One but You (Only the Good Die Young)”-ot, amely 1998 januárjában jelent meg kislemezen, és a tizenharmadik helyet érte el a slágerlistán.

1998 tavaszára fejezte be saját házi stúdiójában a tervezett harmadik albuma, az Another World dalait. Először feldolgozáslemezt akart készíteni, de végül csak pár dal került be például Jimi Hendrixtől és Larry Williams-től, a lemez nagy részét pedig eredeti dalok tették ki. A felvételeken egy-egy dalban Jeff Beck, Ian Hunter és Taylor Hawkins is közreműködött. A lemez 1998. június 1-jén jelent meg, és mindössze a huszonharmadik helyet érte el Angliában. A gitáros csalódott volt a langyos fogadtatás miatt: „csináltam néhány átkozottul jó számot, melyek nagyobb figyelmet érdemeltek volna.” Az Allmusic kritikusa két és fél csillagra értékelte: „az album nagy része nem tud felnőni a kezdő szám kemény rockjához, de még így is jól megmutatja, mennyivel magabiztosabban énekel és játszik nagyon kemény rockot May az 1992-es Back to the Lighthoz képest.”

Ezután 1998 szeptemberében és novemberében újra a The Brian May Banddel turnézott Angliában, Európában, Japánban és Ausztráliában. A nemrég elhunyt Cozy Powelt Eric Singer váltotta a doboknál. 2000-ben Furia címen kiadta az azonos című francia filmhez írt filmzenealbumot, majd ő és Taylor a Five nevű angol fiúcsapattal kiegészülve átdolgozta a „We Will Rock You”-t, gyorsítottak a tempóján, extra szöveggel és rap betéttel toldották meg. A kislemezen is kiadott dal ugyan az első helyet érte el az angol slágerlistán, de kritikailag nagyon elmarasztalták, és általános vélekedés szerint az együttes a saját emlékét tiporta sárba ezzel a feldolgozással. Ugyancsak 2000-ben Robbie Williams társaságában dolgozták át a „We Are the Champions”-t a Lovagregény című filmhez. Az együttműködés után felmerült, hogy Williams lehetne az együttes új énekese, de ez a rajongók és Deacon rosszallásának is köszönhetően végül is nem valósult meg.

2002-ben Robert De Niro produceri közreműködésével Londonban bemutatták az együttes zenéjére épülő We Will Rock You musicalt. A zene átdolgozásában May és Taylor is részt vett, a darab jövőben játszódó történetét pedig Ben Elton írta. A kritikusok sekélyesnek, bárgyúnak és unalmasnak találták. 2003-ban May és Taylor Nelson Mandela felkérésére szervezőként és zenei igazgatóként is közreműködtek a 46664 alapítvány AIDS ellenes koncertsorozatának megvalósításában. Ennek keretében világszerte több nagy koncertet szerveztek, amelyeken ők is felléptek. Az első koncerten, Fokvárosban három új AIDS témájú dalt is bemutattak, ezek voltak a „The Call”, a „Say It’s Not True” és az „Invincible Hope”.

Queen + Paul Rodgers és utána

2004-ben May fellépett a Fender cég által szervezett ünnepségen, ahol Paul Rodgerssel, a Free és Bad Company együttesek egykori énekesével közösen előadták az „All Right Now” című Free-dalt. Az eset után még abban az évben Taylorral kiegészülve az UK Music Hall of Fame gálán adtak elő Queen és Free dalokat. Úgy érezték, hogy olyan jól megértik egymást a színpadon, hogy érdemes lenne lebonyolítaniuk egy közös turnét. Deacont is megkeresték az ötlettel, de szokása szerint nem reagált semmit. A turné 2005-ben nagyrészt Európában zajlott, de felléptek Japánban és egy alkalommal Amerikában is. Ahogyan a weboldalukon is megerősítették, Queen + Paul Rodgers néven léptek fel, de három kiegészítő zenész segítette őket a koncerteken: Spike Edney billentyűs, Jamie Moses gitáros és Danny Miranda basszusgitáros. A turné során felvett anyagból 2005 szeptemberében megjelent a Return of the Champions koncertalbum és DVD.

Ezután rövidebb szünetet tartottak, de már előre bejelentették, hogy közös albumot készülnek felvenni. A lemezen nagyrészt May és Taylor házi stúdiójában dolgoztak, a dalokat külön ötletekből hárman formálták véglegesre, és nem jelölték külön melyiknek ki a szerzője. 2008. szeptember 15-én The Cosmos Rocks címen jelent meg a lemez, és ahogyan arra az előzetes nyilatkozatokban is utaltak, a dalok főleg Rodgers blues-rock múltját elevenítették fel. Nem kapott jó fogadtatást, csak az ötödik helyet érte el az angol listán, nagyrészt mert rengetegen kifogásolták, hogy az új formáció miért viseli a Queen nevet; valamint úgy vélték, hogy ezzel meggyalázzák a Queen örökségét. A kritikusok pár ritka kivétellel nagyon negatívan írtak róla – a Metacritic kritikákat összegző weboldal szerint minden idők egyik legrosszabbul fogadott lemeze. Két kislemez is megjelent róla: az AIDS témájú „Say It’s Not True”-t 2007. december 1-jén ingyenesen elérhetővé tették az interneten, az AIDS elleni küzdelem buzdítására, később a megvásárolható változata a 90. helyre került az angol slágerlistán; a celebeket kifigurázó „C-lebrity” pedig 2008. szeptember 8-án jelent meg, és a 33. helyet érte el.[90] Bár a 2008-as turné jó látogatottságú volt (október 28-án felléptek Budapesten is), 2009 áprilisában mégis bejelentették, hogy felhagynak a közös zenéléssel.

May és Taylor az ezt követő időszakban is aktívak maradtak, hol külön, hol együtt lépnek fel Queen dalokat előadva. 2009 novemberében megjelent az újabb karrierösszegző Absolute Greatest válogatáslemez, ami jól fogyott Angliában. 2010-ben elhagyták az őket évek óta képviselő EMI kiadót, és az Island Recordshoz szerződtek. Ennek alkalmából az Island újra kiadta az együttes stúdióalbumait felújított hangzással és mindaddig kiadatlan bónuszdalokkal. Miután Kerry Ellis színésznő-énekesnőt beválasztották a We Will Rock You musical szereplői közé, May többször együtt dolgozott vele. Ő volt a producere az énekesnő 2008-as Wicked in Rock című középlemezének, és 2010-es Anthems című albumának. Több alkalommal léptek fel közösen élőben. Lady Gaga 2011 májusában megjelent Born This Way albumának „You and I” című dalában May gitározott. 2011. augusztus 28-án közösen előadták a dalt az MTV Video Music Awards gálán Los Angeles-ben. May és Taylor 2012 folyamán többször is az American Idolban híressé váló Adam Lamberttel léptek fel, ami miatt meg is indult a találgatás, hogy esetleg Lambert lesz majd az együttes énekese, de ezt az énekes cáfolta. A 2012. évi nyári olimpiai játékok záróünnepségén Mercury-t kivetítőn idézték fel, May és Taylor pedig Jessie J társaságában adott elő Queen-dalokat. 2013 elején azt nyilatkozta, hogy Tony Iommival olyan közös albumot tervez kiadni, amelyen csak gitárriffek hallhatóak.

Stílusa

May saját magától tanult meg gitározni: az apja megmutatott neki öt-hat akkordot az ukulele-bendzsón, és később ezeket alkalmazta a gitáron is. Fiatalkorában Ricky Nelson, Elvis Presley és a Shadows lemezeit hallgatva utánozta az azon hallható hangzást. Később még nagyobb hatással volt rá George Harrison vegyes stílusú, „szabadgondolkodó” játéka, Eric Clapton, aki ráirányította a figyelmét a blues-rockra, Jeff Beck, akinek csodálta a torzított hangzását, Jimi Hendrix tudása pedig annyira elbűvölte, hogy valahányszor látta vagy hallotta játszani, elvesztette az önbizalmát.

May szólói bonyolultak, mintha egy mini szerzemény lenne egy dalon belül, dallamosak, és gyakran használják fel a rock és blues kliséket. A szólók nagy részét ő dolgozta ki, ritkább esetben a dalszerző elképzelései mentén dolgozott. Rendszerint még a felvétel elején felvették az alapot, amely tartalmazott egy útmutató éneket, ami segítségével tudták tartani a ritmust. May elmondása szerint legtöbbször már ekkor elkezdett gondolkozni a szólón, az útmutató éneket figyelembe véve: „azok a legjobb szólók, amelyeket ugyanúgy lehetne énekelni, mint a szám dallamát. Azokat a fajta szólókat szeretem, amelyek utalnak a dallamra, de valamelyest meg is változtatják, ezáltal hozzáadva valami pluszt a dalhoz.”

A gyorsabb részeknél szinte kizárólag hammer on és pull off technikát alkalmaz. Vékony húrokat használ, ezért a vibratója lágy és puha. Túlnyomórészt standard hangolással játszik, de a keményebb dalokban (például „White Man,” vagy „The Prophet’s Song”) drop D hangolást használ. Egyedi szokása, hogy a power akkordok lefogásánál gyakran használja a hüvelykujját. A korai években még élőben is keveset improvizált, mert félt, hogy így könnyebben hibázik, de a 2000-es évektől a koncerteken egyre többet rögtönzött. Egy-két dalban kipróbálta többek közt a tapping (It’s Late), slide (Drowse)és sweep picking (Was It All Worth It) technikákat is.

Szinte a védjegyévé vált a stúdióban alapos munkával, többszörös rájátszásokkal felépített, vastag, három, vagy annál több szólamú gitárhangzása. Legelőször a Queen II album dalain sikerült kialakítania ezt, és rendkívül büszke volt rá. Az így kialakított hangzás annyira sokrétű lett, hogy az együttes korai idejében sokan szintetizátornak vélték, ezért is írták rá az első lemezeikre, hogy „nem használunk szintetizátort.” A gitár természetes gerjedését kihasználva, a Deacon által épített Deaky Amp és az AC30-as kombinációjával gyakran utánozta a hegedű, vagy fúvós hangszerek hangját. Élőben a wah wah pedállal befolyásolja a tónust, így próbálja utánozni a stúdióbeli hangzását. A jobb keze a pengetés mellett ilyenkor folyamatosan mozog, aprókat módosít a gitár beállításain. Az együttes koncertjeinek állandó része volt az 1986-ra kilencpercesre nyúlt gitárszólója, amelyben kétszeresen visszhangosítva játszott.

A bonyolult felvételeket rendkívüli műgonddal, gyakran hangról-hangra vette fel, képes volt napokat, heteket eltölteni egy-egy rövid részlet kidolgozásával, és nem egyszer még hajnali háromkor is a stúdióban volt, hogy – saját szavával szólva – folytassa a „örök törekvést a tökéletességre.” Az együttesen belül nem egy összetűzés adódott abból, hogy a többiek nem tudták kivárni, amíg May kínos alapossággal beállítja a felszerelését, amiben az is hátráltatta, hogy igen szórakozott volt. Peter Hince szerint: „[a koncertek kezdetén] Briant a színfalak mögé kísérték, hogy felhangolja a gitárjait […] Mindig ragaszkodott hozzá, hogy közben beszélgessen vele valaki, ami elterelte a figyelmét, de közben el is felejtette, hogy melyik gitárt hangolta már be és melyiket nem, így unos-untalan újra kellett kezdenie. A kezdés már a küszöbön áll, és Brian hiábavalóan vesződik azzal, hogy egy ukulelét bedugjon egy elektronikus hangolóba.” Reinhold Mack azt mondta róla: „ha jött egy jó ötlete, rögtön elveszett a legjelentéktelenebb részletekben.”

Magánélete

1969 környékén ismerte meg Christine Mullent, akivel később össze is költözött, és az együttes korai idejében szerény körülmények között együtt élt. 1975 májusában házasodtak össze, és mivel akkoriban már jobban ment az együttesnek, egy nagyobb házba költöztek. Három gyermekük született: 1978-ban James, 1981-ben Lousia, 1987-ben pedig Emily. A házasságuk végül tönkrement, és 1988 nyarán elváltak. 1986-ban egy filmbemutatón ismerkedett meg Anita Dobson színésznővel. Először munkakapcsolat alakult ki közöttük, dalokat írt neki, és producerként segítette. Később, még May házassága alatt titkos viszonyt folytattak, amit a válása után nyilvánosságra hoztak. 1999 augusztusában egy angol bulvárújság megírta, hogy Dobson háta mögött viszonyt folytatott a személyi asszisztensével, Julie Gloverrel. A cikket egyik fél sem kommentálta, de Glover nem sokkal később felmondott. 2000 novemberében pár havi különélés után szűk körben összeházasodtak Dobsonnal. A The Sunday Times szerint 2013-ban nagyjából 95 millió font volt a vagyona.

Közeli ismerősei érzékeny lelkű, önbizalom hiányos embernek írták le. Harry Doherty újságíró, aki 2008-ban találkozott vele, elmondása szerint meglepődve tapasztalta, hogy még mindig olyan önbizalmi válságokat élt át, mint fiatalkorában. Az együttesen belüli civódások nagyon megviselték, és bár a Queen egyik legtermékenyebb szerzője volt, gyakran aggódott, hogy a többiek esetleg nem is értékelik, amit csinál. 1986 után depressziós lett, amelyet 1988-ban két esemény, a válása, és apja halála súlyosbított. 1990 környékére tudta túltenni magát a válságán.

May elkötelezett állatvédő. 2010-ben megalapította a Save Me elnevezésű állatvédő szervezetet, amellyel a rókák vadászatának és a borzok állat-egészségügyi okokból való kiirtásának engedélyezése ellen kampányol.

Tovább a Queen oldalára.

Forrás: wikipédia

Freddie Mercury (született Farrokh Bulsara, Zanzibár, 1946. szeptember 5. – London, 1991. november 24.) párszi indiai származású brit énekes és zenész, a Queen rockegyüttes egykori énekese és dalszerzője. Fő dalszerzőként jelentősen meghatározta az együttes stílusát, a legtöbb sikeres dalukat ő írta. Az 1980-as évek közepén szólókarrierbe kezdett, és Montserrat Caballé opera-énekesnővel közösen operai hatású könnyűzenei albumot készített Barcelona címen. Gyakran azonosítják magával az együttessel, népszerűsége többször háttérbe szorította az együttes többi tagját. Általános vélekedések szerint az egyik legtehetségesebb hangú könnyűzenei énekes, és kivételes tehetségű frontember és koncertzenész volt. Bár a halála pillanatáig titkolta mind a betegségét, mind a szexuális irányultságát, mégis az egyik leghíresebb biszexuális zenei előadó lett, valamint az AIDS betegség egyik leghíresebb áldozata.

Származása és fiatalkora

A rajongók között gyakran tapasztalható Mercury nemzeti eredetére vonatkozó zavar. Többen úgy vélik, hogy Mercury angol (európai) és perzsa ősökkel rendelkezik, vagy csak perzsa, iráni származással. A valóság azonban az, hogy számos zoroasztriánus perzsa menekült el Perzsiából a muszlim invázió elől, és telepedett le Indiában, és több száz év alatt a helyi lakosságba asszimilálódtak. Mercury születési anyakönyve indiaiként hivatkozik rá.

Freddie Mercury eredetileg Farrokh Bulsara néven született a zanzibári Stone Townban, párszi indiai szülők gyermekeként. Szülei, Bomi és Jer Bulsara azért vándoroltak ki Zanzibárba, hogy apja pénztáros maradhasson a Brit Gyarmati Hivatalban. Húgát Kashmirának hívják.

Tanulmányait a Bombay melletti panchgani (Satara) St. Peter's boarding school-ban kezdte, és itt lépett először nyilvánosság elé a The Hectics nevű együttesben. Szintén a St. Peter's-ben kapta a Freddie becenevet. Ezután 17 éves koráig a mazagoni (Bombay) St. Mary's High School-ban tanult, majd családjával az 1964-es zanzibári forradalom elől Angliába menekült.

Zenei karrierje

Miközben már a Wreckage nevű együttesben énekelt, 1970-ben megismerkedett az akkor a Smile-ban zenélő Roger Taylorral és Brian May-jel. Mikor ők együttes nélkül maradtak, Freddie beszállt a zenekarba, megalapítva a Queen-t. A végleges felállás 1971-ben született meg, amikor egy meghallgatás során bevették a csapatba John Deacon basszusgitárost, amivel kezdetét vette minden idők egyik legsikeresebb rockzenekarának története.

A '80-as évek elején New Yorkban és Münchenben élt, meglehetősen kicsapongó életet. Mindkét végéről és középről is égette a gyertyát, a Queen munkáinak szüneteiben féktelen mulatságok központi figurája volt. Legendás bulikat és partikat adott a legfelkapottabb bárokban: egy alkalommal a teljes baráti társaságának repülőt bérelt, és a frissen felfedezett playboy-szigetre, Ibizára repítette őket. Ismert boltok és áruházak nem egyszer zárás után fogadták, hogy vásárlási szenvedélyének hódolhasson. Nem sajnálta a pénzt, a legdrágább pezsgőt és kaviárt, a luxuslakosztályt, a kokaint, a Concorde jegyeket, a drága ajándékokat, a virágokat és bókokat azoktól, akik féktelen életviteléhez társulni vágytak. Barátságával és szerelmével sokan visszaéltek, ezeket a keserű történeteket dalaiban örökítette meg. Első szólólemeze Mr. Bad Guy címmel, 1985-ben jelent meg, és egy excentrikus, túlfűtött, érzelmes világsztár önéletrajzának, egyúttal egy korszak lezárásának tekinthető.

Londonban vásárolt villájának felújítása 1985-re készült el: a Japánban készült fabútorok, a Sotheby's aukcióin hozzáértéssel megszerzett képek és kárpitok, a koi pontyokkal ékesített japánkert, a drága porcelánok, számos macska és egyéb viktoriánus kellék között egy nyugodtabb életet kezdhetett.

1987-ben duettet énekelt Montserrat Caballéval: Barcelona című daluk a közelgő spanyol nyári olimpia hivatalos dala lett. Hasonló című, a rockzene és az opera sajátosságait ötvöző lemezükön Freddie Mercury méltó partnere volt a világ egyik legünnepeltebb dívájának.

Betegsége és halála

A legvalószínűbb feltevések szerint Mercury már 1987-ben elkapta a HIV vírust. Ezt a nézetet támasztják alá az ezután megritkult stúdiólemezek, és a teljesen abbahagyott koncertek. 1988 után szinte alig mutatkozott a nyilvánosság előtt. A lesifotósok képein egyre soványabb, szakállas Freddie Mercury egészségi állapotával kapcsolatos találgatások szinte folyamatossá váltak. Mivel már 1989-ben külsőleg is felfedezhetők voltak a tünetek, a sajtó gyakran cikkezett az egészségi állapotáról, titokzatos betegségeket találgatva, sőt, emlegették az AIDS betegséget is vele kapcsolatban. Ritka nyilvános szereplései alkalmával az egykori partysztár visszahúzódó főnemes benyomását keltette. Ugyanakkor folyamatosan és fantasztikus lendülettel dolgozott a Queen svájci és londoni stúdiójában, melyek eredményeként a zenekar 1989-ben és 1991-ben is új albummal jelentkezett.

A zenekar tagjaival 1989. május 22-én tudatta az állapotát. Az utolsó Queen munka, melyben részt vett, a These Are the Days of Our Lives dal videoklipje volt. Ekkorra már szembeötlő volt leromlott egészségi állapota, bőrét a Kaposi-szarkóma sebei lepték el. 1991 őszén, soványan és betegen már azzal a tudattal énekelte szalagra a Queen drámai dalait, hogy azokat a közönség már csak a halála után fogja hallani.

1991. november 23-án közleményben tudatta a világgal, hogy AIDS betegségben szenved. A háza előtt fotósok és operatőrök százai gyűltek össze – a tömeget a rendőrség tartotta féken.

Mivel az elmúlt két évben annyiféle találgatást olvastam a lapokban, szeretném bejelenteni, hogy a vizsgálatok HIV-pozitívnak mutattak és AIDS-ben szenvedek. Úgy tartottam helyesnek, hogy nem hozom nyilvánosságra a dolgot, azok érdekében, akik a környezetemben élnek. De eljött az idő, hogy barátaim és rajongóim megtudják az igazat, és remélem mindenki csatlakozik hozzám, orvosaimhoz és mindazokhoz, akik szerte a világon küzdenek ez ellen a szörnyű kór ellen.

Másnap, 1991. november 24-én, vasárnap este aludt el örökre. Két nappal később, zárt körű - szülei kérése szerint zoroasztriánus temetésen vettek búcsút tőle. Fekete koporsóját egyetlen szál vörös rózsa díszítette, útját Aretha Franklin dala kísérte. Testét elhamvasztották, hamvait máig ismeretlen helyre szállították (egyes információk szerint azt édesanyja őrzi). 2013-ban a londoni Kensal Green temetőjében találtak egy francia nyelvű emléktáblát, amin a Farrokh Bulsara, Freddie Mercury eredeti neve szerepel. "Farrokh Bulsara emlékére, mindig közel leszek hozzád a szerelmemmel" - áll félig angolul, félig franciául a plaketten, amire születésének és halálának pontos dátumát rakták, M. aláírással. Egyesek szerint a szignó Mary Austin lehet, a Queen-frontember volt barátnője, akivel hét évet éltek együtt, és aki végül megörökölte az énekes 7 millió fontot érő londoni otthonát. A Genfi-tó partján álló szobra és londoni háza egyaránt a rajongók zarándokhelye.

A Queen megmaradt tagjai megalapították a Mercury Phoenix Trust-ot, amely egy AIDS ellenes szervezet, és megszervezték a Freddie Mercury emlékkoncertet, amelynek teljes nyereségét az alapítvány javára utalták.

Magánélete és jellegzetességei

Biszexualitás

Bár a közvélemény extravagánsnak és hiperaktívnak ismeri, saját bevallása szerint a magánéletében visszahúzódó és zárkózott személyiség volt: „Az a látszat, mintha fölfalnám és tönkretenném az embereket. Senki sem az igazi énemet szereti, mind a hírnévbe, a sztárba szerelmesek. Van egy kemény, férfias leplem, amit a színpadon magamra öltök, de van egy sokkal lágyabb oldalam is, amely olyan olvadékony, mint a vaj”.

Ennek gyökeresen ellentmond a közvéleményben kialakult kép: legjobb példák a legendás partijai. A Living On My Own kislemez videoklipjében egy ilyen, tipikus Mercury parti felvételei szerepelnek, ahol megfigyelhető az énekes központi szerepe, karizmatikus és nárcisztikus személyisége. Legendák keringtek arról, hogy a szerelemben is ilyen rámenős volt, ha meg akart szerezni magának valakit, akkor drága ajándékokkal próbálta meg levenni a lábáról: „Nekem igazából sok szeretetre van szükségem, és rettenetesen elkényeztetem a szeretőimet. Szeretem boldoggá tenni őket és örömet okoz, ha igazán drága és csodálatos ajándékokat adhatok nekik”.

Kevesek számára ismert, hogy valójában biszexuális volt, és az 1970-es évektől egy Mary Austin nevű nővel élt párkapcsolatban. A sajtó a kezdetektől vájkált a magánéletében, és vélt vagy valós bizonyítékokat közölt a másságával kapcsolatban. 1974-ben például a New Musical Express újságírójának így nyilatkozott: „meleg vagyok, mint a kályha, drágám!”. A 80-as években több homoszexuális kapcsolatára is fény derült, például a legtartósabb viszony Jim Huttonhoz fűzte.

Opera

Rajongott az operáért, és ez pályafutásában is tükröződik – kezdve a Queen 1975-ös, A Night at the Opera című albumával, benne az operai hangulatú Bohemian Rhapsodyval, nyilvános operaszerepléseken át az 1988-as Barcelona albumig, amin Montserrat Caballéval énekelt, ötvözve a rockzene és az opera sajátosságait.

Mercury: „Nem tudom, hogy fogják fogadni ezt a Queen rajongói. A legrosszabb, ha rockoperának tartanák, ami rettentő unalmas. Nem lehet beskatulyázni, mert olyan dalokat éneklek, amilyeneket korábban soha, és amelyek mindkettőnk hangjához illenek. Nehéz volt megírni és elénekelni ezeket a dalokat, mert minden regiszternek a helyén kellett lennie és mind duett volt”.

Fogai

Mercury jellegzetes szépséghibája volt, hogy felső elülső négy foga szabályozatlanul kiállt. Soha nem gondolt a szabályozásukra, állítása szerint nem volt rá elég ideje, de egyes állítások szerint az énekhangját féltette. Gyakran viccelt is ezzel: „Rod Stewart, Elton John és én össze akartunk hozni egy bandát. Hármunk után Hair, Nose & Teeth-nek (Haj, Orr és Fogak) neveztük volna. De nem jött össze, mert nem tudtunk megegyezni a szavak sorrendjében. Én természetesen azt akartam, hogy Teeth, Nose & Hair legyen. Nem szeretem, hogy a fogaim előreállnak. Ettől eltekintve tökéletes vagyok”.

Bajsza

A harmincas évei közepén haját rövidre vágta, és bajszot növesztett. Utóbbi idővel az egyik legismertebb stílusjegye lett, pedig kezdetben előfordult, hogy a rajongók koncerten borotvával dobálták meg, ezzel nyilvánítva ki nemtetszésüket új bajsza iránt.

Tovább a Queen oldalára.

Forrás: wikipédia
 

Thomas Lee Bass (született: október 3, 1962), ismertebb nevén Tommy Lee egy amerikai zenész, a Mötley Crüe glam metal csapat alapító tagja. Amellett, hogy állandó dobosa a zenekarnak, megalapította a Methods of Mayhem rap-metál zenekart, illetve folytatott önálló zenei projekteket is. Volt feleségei: Elaine Starchuk modell, valamint Heather Locklear és Pamela Anderson színésznők.

Korai élete

Lee október 3-án született, a görögországi Athénban. Apja David Oliver Bass, az amerikai hadsereg ír származású karbantartója, anyja Vassiliki Papadimitriou, az 1957-es Miss Görögország szépségverseny egyik indulója. Egy évvel születése után a család az Egyesült Államokba költözött, a californiai West Covina-ba. Első dobját 4 évesen, első dobfelszerelését pedig tinédzser korában. Lee-nek van egy húga, Athena Lee (Athena Michelle Bass, született: 1964), aki James Kottak-hoz, a Scorpions dobosához ment feleségül, de dobolt szólózenekarában, a Krunk-ban is.

Lee tinédzserként olyan bandákat hallgatott, mint a Queen, Kiss, Deep Purple, Led Zeppelin és a Judas Priest. Miután meghallgatta a Kiss-t, Peter Criss lett a fő hatása dobok terén. Azután, hogy végzett tanulmányaival a South Hills Középiskolában (West Covina, California), csatlakozott a Royal Oak Középiskola (Covina, California) rezesbandájához

Zenei pályafutása

Első sikeres zenekara, a Suite 19 a los angeles-i Sunset Stripben játszott a 70-es években. Ezidőben találkozott leendő zenésztársával, Nikki Sixx-el. Egyszercsak a Sixx alapított egy epikus bandát, akik a himnikus heavy metal mellett kötelezték el magukat, és lenyűgözte őt Lee dobolása. Ekkoriban változtatta nevét Tommy Lee-re, és kiérdemelte a „T-bone” becenevet magassága, és testalkata miatt. Nem sokkal ezután csatlakozott a zenekarhoz Mick Mars gitáros. Tommy ajánlott egy énekest, akivel még a középiskolában találkozott, Vince Neil-t, aki nem sokkal később csatlakozott, és megalakult a Mötley Crüe.

Mötley Crüe

A zenekar 1981-ben alakult, amikor a basszusgitáros Nikki Sixx kivált a London nevezetű bandából, ahol addig zenélt, és elkezdett zenésztársakat keresni, akik esetleg érdeklődnek egy új együttes iránt. Ekkor talált rá Tommy Lee-re, aki addig a Suite 19 dobosa volt. Ezek után találkoztak egy újsághirdetés útján Mick Mars gitárossal. Énekesnek Tommy Lee egyik középiskolás ismerősét ajánlotta. Meghallgatták Vince Neilt, és mindhárman úgy döntöttek, hogy ő lesz a megfelelő ember. Az első album mérhetetlen sikert aratott (Too Fast For Love). A hirtelen sikerek után a zenekar tagjai mértéktelen alkohol- és drogfogyasztásba kezdtek, amely majdnem Nikki életébe került (a klinikai halál állapotába került), egy egyszeri alkalommal pedig Tommy is épphogy megúszta. Vince Neil és Razzle ittasan autóbalesetet szenvedtek, amely Razzle életébe került, Neilt pénzbüntetésre és közmunkára ítélték. Razzle a Hanoi Rocks dobosa volt. 1994-ben meghalt Vince Neil lánya, Skylar. Neil azért szállt ki az együttesből, mert összeveszett
Nikki Sixx-el (a vita arról folyt, hogy Neil nem tudta úgy elénekelni a Holligans holiday-t, ahogy Sixx megkívánta, ezért otthagyta a Mötley Crüe-t, és a szólókarrierjére koncentrált).Egy másik lehetséges pletyka Vince kiválásáról az, hogy a Dr. Feelgood és Decade of Decadence utáni időszakban inkább csajozott és Ferrariját döngette Malibu-ban mint, hogy a studióba dolgozott volna a többiekkel. Neil helyét egy album erejéig (Mötley Crüe, 1994) John Corabi vette át, de ez az album hatalmasat bukott.Az album egyébként érdekes a 94-es korszak fő rock irányát képezi. Ezek után Vince Neil visszatért.Megcsinálták a Generation Swine lemezt ami szintén fura hangzású és nem a megszokott ez inkább bukás gyanúsabb volt mint a Jon Corabi féle felállású lemez. Az együttes életében voltak dobos váltások is, hiszen 1999-ben Tommy Lee is elhagyta a bandát a szólókarrier reményében (Methods Of Mayhem). Randy Castillo került a helyére, aki több Ozzy-albumon is dobolt már. 2002-ben Castillo viszont elhunyt. A koncerteken már korábban is Samantha Maloney helyettesítette, aki leginkább Courtney Love dobosaként ismert. 2004-ben a Mötley Crüe újra egyesült az eredeti felállásban. 2005-ben elindították a Carnival of Sins Tour-t ami egy World Tour volt. Közben már vissza-vissza tértek mintegy bemelegítésként a Carnival turné előtt. Pl: Rock am Ring, Németországban vagy akár az Ozzfest szereplésekkel. Bár ezeken inkább Tommy Lee és csapata volt jelen.

Párkapcsolatai

Lee feleségül vette Elaine Margaret Starchuk modellt 1984, november 24-én, 1985-ben elváltak.

1986-ban összeházasodott Heather Locklear színésznővel, ám házasságuk 1993-ban véget ért.

1995-ben elvette a színésznő és playmate Pamela Andersont. Két gyermekük született. Anderson és Lee mindössze pár hónappal a megismerkedésük után keltek egybe. 4 nap után kezdtek randizni, miután Lee üldözte Pamelát, aki egy barátjával nyaralt. A tengerparton esküdtek, Anderson csak egy fehér bikinit viselt. 1998-ban váltak el. Ennek ellenére a pár egy kis időre megint összeállt, miután Lee-t kiengedték a börtönből, de rövidesen újra szétmentek.

2008-ben bejelentette, hogy ő és Anderson újra együtt élnek egymással és gyermekeikkel. 2010-ben Tommy Lee randizni kezdett Sofia Toufa  (SOFI) énekesnővel, aki leginkább a deadmau5-zal közös „Sofi Needs a Ladder” című dalból ismert.

Tommy Lee és Pamela Anderson szexvideója

Lee és Anderson videóra vette szexuális együttlétét egy nyaralásuk alkalmával. A videót 1995-ben ellopták, majd megjelent az interneten, a víruspornográfia első számú példájává vált. A The Dirt szerint Tommy Lee azt mondta, hogy mikor végzett a munkával a házában, egy személy (a könyv szerint egy volt pornósztár), aki a házban dolgozott megtalálta a szalagot, és eladta. Pamela beperelte az Internet Entertainment Group videóforgalmazó céget. Végül a Lee házaspár kötött egy bizalmas rendezésről szóló megállapodást velük. Ezt követően a cég elkezdte a videót elérhetővé tenni a weboldaluk feliratkozóinak, melynek eredményeképpen az oldal forgalma megháromszorozódott.

Tovább a Mötley Crüe oldalára.
 

Nikki Sixx (eredeti nevén Franklin Carlton Serafino Feranna) amerikai basszusgitáros, dalszövegíró, és zenei poducer (pl.: Marion Raven, Meat Loaf, Saliva) valamint divattervező (Royal Underground), fényképész és író. Fő dalszövegírója volt a glam metal zenekarnak a Mötley Crüe-nak, valamint játszott a szintén glam metal London-ben, az 58-ben, a hard rock Brides of Destruction-ben valamint jelenleg Dj Ashba-val és James Michael-el a Sixx:A.M.-ben.

Korai élete

A kaliforniai San José-ban született 1958. december 11-én. Apja, Frank Ferrana korán elhagyta a családot, ezt követően anyja, Deana Richards és annak barátja nevelte fel. Hatévesen anyjával egy rövid időre Új-Mexikóba költöztek, majd nagyszüleivel együtt az idahó-i Jerom-ba. Miközben Idahóban élt Sixx-ből igazi vandál lett: betört a szomszédokhoz, bolti lopásokban vett részt, valamint kicsapták az iskolából, mert drogot árult.A család ezt követően még számos alkalommal költözött (El Paso, Anthony). Nagyszülei elküldték az anyjához Seattle-be, hogy vele éljen. Rövid ideig ott is élt, és megtanult basszusgitározni, miután megvette az első hangszerét egy lopott gitárért kapott pénzen.

17 évesen önállósította magát és átköltözött Los Angeles-be, egy likőr raktárban kezdett dolgozni és porszívók telefonos értékesítésével foglalkozott, valamint bandák meghallgatásaira járt. Blackie Lawless-szel (W.A.S.P.) bevették a Sister-be, mielőtt létrejött a London – a helyi glam csapat – a felállás számos változást látott, és jelentős igénye volt a hírnévre az énekes, Nigel Benjamin-nek, aki később a Mott the Hoople-ben énekelt. Nikki később ott hagyta a bandát.

Mötley Crüe

A Mötley Crüe  1981-ben alakult, amikor Nikki Sixx kivált a London nevezetű bandából, ahol addig zenélt, és elkezdett zenésztársakat keresni, akik esetleg érdeklődnek egy új együttes iránt. Ekkor talált rá Tommy Lee-re, aki addig a Suite 19 dobosa volt. Ezek után találkoztak egy újsághirdetés útján Mick Mars gitárossal. Énekesnek Tommy Lee egyik középiskolás ismerősét ajánlotta. Meghallgatták Vince Neilt, és mindhárman úgy döntöttek, hogy ő lesz a megfelelő ember. Az első album mérhetetlen sikert aratott (Too Fast For Love). A hirtelen sikerek után a zenekar tagjai mértéktelen alkohol- és drogfogyasztásba kezdtek, amely majdnem Nikki életébe került (a klinikai halál állapotába került), egy egyszeri alkalommal pedig Tommy is épphogy megúszta. Vince Neil és Razzle ittasan autóbalesetet szenvedtek, amely Razzle életébe került, Neilt pénzbüntetésre és közmunkára ítélték. Razzle a Hanoi Rocks dobosa volt. 1994-ben meghalt Vince Neil lánya, Skylar. Neil azért szállt ki az együttesből, mert összeveszett Nikki Sixxszel (a vita arról folyt, hogy Neil nem tudta úgy elénekelni a Holligans holiday-t, ahogy Sixx megkívánta, ezért otthagyta a Mötley Crüe-t, és a szólókarrierjére koncentrált).Egy másik lehetséges pletyka Vince kiválásáról az, hogy a Dr. Feelgood és Decade of Decadence utáni időszakban inkább csajozott és Ferrariját döngette Malibu-ban mint, hogy a studióba dolgozott volna a többiekkel. Neil helyét egy album erejéig (Motley Crue, 1994) John Corabi vette át, de ez az album hatalmasat bukott.Az album egyébként érdekes a 94-es korszak fő rock irányát képezi. Ezek után Vince Neil visszatért.Megcsinálták a Generation Swine lemezt ami szintén fura hangzású és nem a megszokott ez inkább bukás gyanúsabb volt mint a Jon Corabi féle felállású lemez. Az együttes életében voltak dobos váltások is, hiszen 1999-ben Tommy Lee is elhagyta a bandát a szólókarrier reményében (Methods Of Mayhem). Randy Castillo került a helyére, aki több Ozzy-albumon is dobolt már. 2002-ben Castillo viszont elhunyt. A koncerteken már korábban is Samantha Maloney helyettesítette, aki leginkább Courtney Love dobosaként ismert. 2004-ben a Mötley Crüe újra egyesült az eredeti felállásban. 2005-ben elindították a Carnival of Sins Tour-t ami egy World Tour volt.Közben már vissza-vissza tértek mintegy bemelegítésként a Carnival turné előtt. Pl: Rock am Ring, Németországban vagy akár az Ozzfest-szereplésekkel.

2008-ban kiadták a rocksztárnak a drogokkal küzdő nehéz éveiben írt naplóját: Heroin Naplók (The Heroin Diaries).

Tovább a Mötley Crüe oldalára.

Forrás: wikipédia
 

Mick Mars (született Robert Alan Deal) (Terre Haute, Indiana, 1951. május 4.) amerikai zenész, az amerikai glam metál zenekar, a Mötley Crüe gitárosaként ismert.

Newfounland szülötte. Miután családjával Kaliforniába - Garden Grove költözött, egy sor blues-alapú rockzenekarban játszott, melyek közül egyik sem futott be.

Édesapja a Menasha Container-nél dolgozott (itt készültek a kartondobozok a Fender számára). Ifjú korában próbálkozott énekléssel is, így egy nap, egy családi rendezvényen előadta a Beatles - Money-ját. Erre a produkcióra az unokatestvére (akitől az első gitárját kapta), annyit mondott, hogy akkor se lenne képes normálisan végigvezetni egy dallamot, ha kormány lenne rajta. Annyira elszégyellte magát szegény Mick, hogy soha többé nem próbálkozott énekléssel.

Tinédzser kora végén a család tagjai egyre morcosabban néztek rá, így ideje volt találni magának egy önálló lakást. Nem volt pénze, így átment Orange Country-ba, ahol összeköltözött pár motorossal. Egyszer, amikor kiöntötték a sört a padlóra (mármint a motorosok), belemarkoltak a hajába és azzal törölték fel a mocskot. Mondván, csak azért az ő hajával, hogy ne legyen piszkos a farmerjuk. Ezután egyik barátja (Mike Collins) egyik bulijukra elhozta régi barátnőjét, Sharont (aki akkor úgy 16 éves lehetett). Nem sokkal később Sharon Mick-től teherbe esett. Mick nem akarta a gyermeket, de Sharon kijelentette, hogy megtartja és már talált is munkát Mick számára abban a mosodában, ahol akkoriban ő dolgozott.

Abban az időben Mick egy "Wahtoshi" nevezetű zenekarban játszott általában reggel 6-ig, majd 8-kor már kezdett a mosodában. Mikor ott befejezte, mehetett megint fellépni. Pár hónappal később megszületett fia, LES PAUL (nem véletlen névválasztás). Egy olyan életbe csöppent, amitől egész életében megpróbált távol maradni, lévén, hogy egy nap "rock and roll" - sztár válik belőle, viszont ezen dolgok egyre több esélyt adtak ennek be nem következtére. Ez időben kezdett el betegesgedni. Iszonyatos lázrohamai voltak, időnként eszméletét is elvesztette. Néha, mikor magához tért, azt sem tudta, hogyan került az adott helyre. Ekkor a megőrüléstől való félelmében egy időre Istenhez fordult. Eközben a mosodában egy véletlen baleset következtében összezúzta bal kezét. Felépülése alatt a "Whatoshi" zenekarba új gitárost találtak. Mick, kijelentvén Sharon-nak, hogy több ilyen melót nem vállal, veszekedések sorozata után Sharon fiával, Les Paul-lal (akinek köszönhetően 40 éves kora előtt háromszoros nagyapa lett) együtt lelépett. A mosodai betegesgedései alatt rettenetes csípőfájásai jelentkeztek, majd olyan nehéz légzései, melyek leginkább egy hátba való késdöfésre hasonlíthatnak. A koncertek után sokszor úgy fájt a háta, hogy a Marshall fejet se tudta leemelni a hangszóró tetejéről, sőt mi több, a karját sem bírta felemelni. Egy szakorvosi diagnózis "Ankilotizáló Spondilitisz" nevű betegséget állapított meg nála. Ez egy degenaratív jellegű csontbetegség, ami örökletes. Begyulladnak az ízületek és az inak, aztán megmerevednek. Olyan, mintha forró, gyorsan kötő beton képződne az ember gerincébe. Az anyag az évek során felgyülemlik, nehézzé válik. A beteg sokszor úgy érzi, valami lehúzza a földre. Sokan azt hiszik, azért jár görnyedt háttal, mert félénk. Hát nem. Azért jár így mert a gerince lassan a földre kényszeríti. A gerincferdüléstől jó 3 hüvelykkel (3 x 25,41mm = 76,23mm) alacsonyabb lett, mint középiskolás korában. Az állapota rosszabbodott, beindult nála az IRITIS-nek nevezett folyamat is, amelynek az lett az eredménye, hogy iszonyúan megfájdult a feje, valahányszor erős fényforrásba nézett. Márpedig ez a színpadon nem ritka.

Egy évtizednyi sikertelenség után úgy döntött, hogy változtat: ekkor vette fel a Mick Mars nevet és festette feketére a haját. Újsághirdetésben keresett zenekart, és ez alapján talált rá Nikki Sixx és Tommy Lee, akikkel megalapította a Mötley Crüet. "A betegségemben nem a fájdalom, nem is a görnyedtség a legrosszabb, hanem az, hogy korlátok közé szorítva kell élnem. Amikor felmegyek a színpadra, és látom azt az izgatott embertömeget, sokszor szeretnék lemenni a nézőtérre, de nem tehetem, mert egészen biztos, hogy nem tudnék visszamászni - legfeljebb úgy jutnék fel a színpadra, ha Vince vagy Nikki felrántana. Ha Isten ne adja, valamelyik rajongó berántana az első sorba, egészen biztos, hogy utána kórházi kezelésre szorulnék. Amikor látom, hogy Nikki meg Vince a színpadon rohangál, feszült leszek, idegesség árad szét bennem. Szeretnék én is valami ilyesmit csinálni, de nem lehet - maximum annyi telik tőlem, hogy elmegyek a színpad egyik végéből a másikba. Ha az első sorban nagyon beindul valaki, megpróbálok rámosolyogni, és odadobni neki egy pengetőt. Nagyjából ez minden, amit tehetek." Hát ebből a borzasztó, fájdalmas, kiszolgáltatott állapotból ered "Mick Mars", avagy a "a nagypapa" figura.

A "Girls, Girls, Girls" turné alatt (1987) betegsége miatt olyan frusztrált volt és annyira megviselte a fájdalom, hogy bekattant nála a krónikus depresszió. Az orvosoktól antidepresszánsokat és fájdalom csillapítókat kapott, de hiába, egyik sem segített. Rátalált a saját orvosságára: az a alkoholra. Ez a "csodaszer" úgy felpüffesztette az arcát, hogy az ezen turné utáni rövidebb szünet után saját zenésztársai is alig ismertek rá.

Tovább a Mötley Crüe oldalára.

Forrás: wikipédia
 

Vince Neil (1961. február 8. –) amerikai zenész, az amerikai glam metal zenekar, a Mötley Crüe énekeseként ismert.

Nehéz gyermekkora volt, a folyamatos költözések miatt. Egy bandaháború alkalmával belőttek húga, Valerie ablakán, majd pár nappal később szemtanúja volt, amint négy fiatal kirabol egy ötödiket. Másnap őt is megtámadták egy fagylaltárus kocsija mellett, és fültől fülig vágást ejtettek a nyakán, amellett, hogy kirabolták. Az éjszakát a kórházban töltötte tanárnőjével, a korábbi Palyboy Playmate-el, Mrs. Anderson-al, aki megengedte neki, hogy megfogja a kezét, és másnap is így mentek együtt az iskolába. Ezután Vince komoly érdeklődést mutatott a női nem felé.

Vince ezek után bandázni kezdett. Mindennap az iskola végeztével haverjaival gyakran fegyverekkel játszottak, kukákat égettek, vagy loptak. Egy napon az iskolából hazafelé elloptak három másik fekete gyerekkel egy hátizsákot egy áruházból, ami tele volt korall nyakláncokkal, kagylókkal, szivacsokkal.

Nem egyszer letartóztatták, és kicsapták az iskolából. Egy alkalommal a torna tanár buktatta le, mivel Vince pornóujságokból tépett ki lapokat, amiket aztán eladott az iskolatársainak. 15 évesen ismerkedett meg a droggal, valamint az alkohollal. Egyik nap meglátta ellopott szörfdeszkáját egy focijátékosnál, és hogy elégtételt vehessen betörte az orrát, és az arccsontját. Ettől kezdve társai hősként tisztelték.

Bár kis gyerek kora óta tanult gitározni, érezte, hogy valahogy nem az ő hangszere. Rendszeresen járt a haverjaival csajozni a kori pályára, ahol gyakran rendeztek playback versenyeket. Egy alkalommal meg is nyert egy versenyt a The Kinks "You Really Got Me" dalával. Őt is meglepte azonban, hogy tátogás helyett, ő hangosan énekelte a sorokat.

Rendszeressé vált nála a csajozás, majd az a szokás alakult ki nála, hogy iskolai ebédszünetekben csajokat vitt haza a szülői házba, ez alatt az idő alatt szülei munkában voltak. Egyszer egy alkalommal együtt volt egy Tami nevű lánnyal egy autóparkolóban a kisteherautójának első ülésén. Két hónap múlva – Vince már el is felejtette az affért – amikor a lány felhívta, hogy terhes. 17 éves korában Vince-nek gyermeke született, Neil Jason Wharton 1978 október 3-án. Ő volt az egyedüli az iskolában, aki gyerektartást fizetett, így Vince roadként dolgozott a The Runaways zenekarral az iskola mellett.

James Alverson miután a Charter Oak főiskolára kezdett el járni, Vince-t kérte meg, hogy énekeljen a csapatában. Neki volt a leghosszabb haja az iskolában és ehhez inkább ragaszkodott, mint hogy csatlakozott volna az iskolai baseball csapathoz. James gitározott, Vince volt az énekes, Joe Mark a bőgős, és John Marshall a dobos. Ez volt a Rockandi nevű zenekar. A csapat házibulikon keresett pénzt, és ők lettek az egyik legnépszerűbb helyi formáció '78-ban.

Vince egyre inkább elhanyagolta az iskolát, és ezért kirúgták a főiskoláról. Így kezdett el takarítani egy lemezfelvételekre alkalmas stúdióban. Így a Rockandi stúdiót szerzett a zenéléshez. Szülei kérésére visszairatkozott a Royal Oak főiskolára Covina-ban. Ebben az iskolában hamar összehaverkodott egy sráccal, akivel gyakran lógtak együtt az iskola helyett. A fiút úgy hívták akkor, hogy Tom Bass, ma már úgy ismerjük őt Tommy Lee. Vince egyszer egy partit rendezett a saját házukban, amíg szülei egy hétvégére elmentek otthonról. Az előadás közben Vince szülei hazaérkeztek, de ahelyett hogy nagy balhé kerekedett volna, az apja csatlakozott a táncolókhoz, anyja pedig italokat szolgált fel.

Vince azonban hamar kikerült ebből az iskolából is és otthonról is elment egy bőrönddel. Ezután alkalmi munkákból élt, és Tommy kisteherautójában aludt.

Mötley Crüe

1981-ben jött létre a '80-as évek egyik leghíresebb, legbalhésabb, és legvadabb zenekara, a Mötley Crüe. Miután a szintén balhés életet letudható Nikki Sixx, Tommy Lee társaságában tette le az alapköveket, majd Mick Mars is csatlakozott, Tommy Vince-t ajánlotta énekesnek. Vince örömmel fögadta el az ajánlatot, és rögtön az első albumuk hatalmas sikert aratott. Ugyan eddigi életében is volt alkalma a drogokhoz, ezután még inkább. A Mötley Crüe legsikeresebb éveiben a legjobban testesítette meg a szex, drogok, és rock & roll életstílust. Azóta már nem ilyen heroin függő, whiskey vedelő brigád, mint '86-'87 táján volt. 1995-ben Vince elhagyta a zenekart, és helyére John Corabi érkezett, aki a Scream zenekarban tett szert hírnévre, és jelenlegg Eric Singer zenekarában gitározik és énekel. Később Vince visszatért a zenekarba.

Az autóbaleset, és Vince lányának halála

Vince egy buli után elindult a Hanoy Rocks dobosával, Razzle-vel italért, persze ők már ekkor is ittasak voltak. Vince ugyan túlélte a balesetet, de Razzle életét vesztette és a vétlen autóban ülő két személy is súlyosan megsérült. Letartóztatták, majd 25.000. dollár óvadék ellenében szabadlábra helyezték, végül a védelem, az ügyész és a balesetben érintettek családtagjai közötti megegyezés alapján Vince-nek 30 nap fogházbüntetést kellett letöltenie, 2,6 millió dollár kártérítést kellett fizetnie és 200 óra közmunkát kellett végeznie. Az utóbbiba beszámították, hogy Vince már addig is tartott az alkohol káros hatásairól előadásokat, közben persze társai nagyvígan drogoztak, és vedeltek tovább.

Egy ideig Savannah (1970–1994) pornószínésznővel élt együtt, kapcsolatuk 1993-ban szakadt meg. 1994-ben Vince elveszítette négy éves kislányát. Emlékét egy dal őrzi, valamint az éveként megrendezett golfverseny, The Skylar Neil Memorial Golf Tournament névvel.

Tovább a Mötley Crüe oldalára.

Forrás: wikipédia