Bejelentkezés

x
Search & Filters

heartland rock

A heartland rock a rockzene egy válfaja, amely a ’70-es években alakult ki és a ’80-as években élte fénykorát, amikor az USA területén a legeladhatóbb műfajnak számított. Őszinte, nyílt stílus; szövegei az amerikai munkásosztály életével foglalkoznak, és egyik alap hittétele, hogy a rockzenének a szórakoztatásnál egy fontosabb, közösségkovácsoló feladata is van. A heartland rock sikerét az olyan énekes-dalszerzők bizonyítják, mint Bruce Springsteen, Bob Seger, Tomy Petty és John Mellencamp, valamint pár kevésbé ismert zenekar: Southside Johnny and the Asbury Jukes és az Iron City Houserockers. Továbbá, a műfajnak köze van egyes country-énekesekhez is, mint pl. Steve Earle-höz és Joe Ely-hoz. A ’90-es évek a stílus szétesését hozták, ami sok ismert együttes vesztéhez vezetett, ám a heartland rock legnagyobbjai még sokáig aktívak maradtak.

Jellemzők

A heartland rock elnevezés a ’80-as évekig nem egy elkülönült műfajt jelölt. A stílusát illetően tulajdonképpen egyszerű rock and rollról van szó, bár néha feltűnhet benne az americana és a country egy-egy eleme is. A legtöbb előadó kerülte a ’80-as évek elektronikus rockját uraló szintetizátor használatát, s helyette a gitárra helyezték a hangsúlyt. Az alapvető R&B felállást preferálták: dob, billentyűk, illetve néha rézfúvósok, pl. szaxofon kapott szerepet. A hitelesség elérése érdekében a dalszövegeket gyakran durva, csiszolatlan stílusban adták elő. Erőteljesen hatottak rá az amerikai folk és folk rock zenészek, mint pl. Hank Williams, Woody Guthrie, Bob Dylan, The Byrds, Creedence Clearwater Revival, és az észak-ír származású, ámbár erőteljesen amerikai lelkületű Van Morrison; továbbá a ’60-as évek alapköve, a garage rock és a The Rolling Stones.

A versszakok általában történetet mesélnek el, főképp nehéz időszakokon átvergődő emberekről. A refrén gyakran himnikus hangvételű. A téma legtöbbször a vidéki kisemberekhez, a munkásosztályba tartozókhoz kötődik; kifejezetten az USA középnyugati és északkeleti, fehér emberek uralta iparvidékeiről. A műfajt túlnyomóan romantikusnak jellemzik, amely „egyszerű városi sikátorokra és háztetőkre fókuszál”; a legkedveltebb témái között a „munkanélküliséget, a kisváros pusztulását, a kiábrándulást, a korlátozott lehetőségeket és a keserű nosztalgiát” említik; de helyet kap benne az elidegenedés és a kétségbeesés érzése is.

Eredete (’70-es évek)

Az énekes, akik először hívta fel az USA és az egész földkerekség figyelmét a heartland rockra, az a stílus valaha élt legsikeresebb képviselője, Bruce Springsteen volt. Miután az E Street Band társaságában kiadott pár nagyra értékelt, ám viszonylag kevés példányban eladott lemezt, Springsteen a ’75-ös ’Born to Run’ című albummal tört be a zenei élvonalba, ami veszteségről, árulásról, bukásról és menekülésről szólt, s mindezt a saját szülőföldjén, a New Jersey-menti partvidékeken. A dalokat az ’50-es évekbeli rock and roll, valamint Bob Dylan és Phil Spector lemeze, a ’Wall of Sound’ ihlette. A sikert követően, amíg Springsteen három éven keresztül jogi vitákba bonyolódott, hasonló zenét játszó előadók bukkantak fel a színen. Közöttük volt Bob Seger, a Silver Bullet Band, Tom Petty and the Heartbrakers, Eddie Money és a szintén a Jersey Partvidékről származó Southside Johnny and the Asbury Jukes.

A detroiti Bob Seger már a ’60-es évek elejétől kezdve zenélt, de nemzetközi elismerést csak Springsteen sikere után, a Silver Bullet Band segítségével tudott elérni. Seger zenéjére nagyobb hatással volt a garage rock, a soul és az R&B, mint Springsteenre; a szakértők úgy vélik, hogy „a középnyugatnak, azaz Amerika centrumának (heartland) egy követendő példát állított fel”. A nagy áttörést a duplakorongos élőfelvétel, a ’Live Bullet’ (1976) hozta meg, ami idővel négyszeres platinalemez lett. Az ezt követő stúdióalbumok, a ’Night Moves’ (1976) és a ’Stranger in Town’ (1978) beküzdötték magukat az amerikai toplisták első tíz helyébe, és rengeteg slágerrel látták el az országot.

A floridai születésű Tom Petty és zenekara, a Heartbreakers egyenesen a Byrds és a Rolling Stones stílusából merített ihletet. Első, önmaguk után elnevezett albumuk 1976-ben jelent meg. Az USA-ban nem figyeltek fel rájuk, de egy angliai koncertsorozattal sikerült elérniük a nagy áttörést, amit a már Amerikában is sikeressé váló kislemezeik követtek. Az ’American Girl’ nevű single például a top 40-be jutott. A második alkotásuk, a ’You’re Gonna Get It!’ (1978) a Heartbreakers első olyan teljes hosszúságú lemeze lett, ami a legjobb negyven közé kerülhetett. Bár az együttesnek szerződések kapcsán problémái merültek fel, azért még elég szabadidejük maradt a ’79-es ’Damn the Torpedoes’ című album megjelentetésére, ami bebizonyította, hogy a sztárok között van a helyük: a lemez az amerikai chartokon második volt, a rajta szereplő ’Don’t Do Me Like That’ című szám pedig a legjobb tízbe került. A korong eddig kétmillió példányban kelt el.

A New Yorkban született Eddie Money munkássága ennél egyértelműbben köthető a főáramlatbeli zenéhez; kifejezetten stúdióba való rockzenéjének szintén a munkásosztály képezi az alapját. Pályafutása során jó pár nagysikerű albumot adott ki, melyek közül az első a ’77-es Eddie Money volt. Ezen a lemezen szerepeltek a top 40-es ’Baby Hold On’ és ’Two Tickets to Paradise’. A második album, a ’78-as ’Life for the Taking’ már általánosabb, szélesebb körű számokat produkált. Nemcsak az album, hanem a rajta hallható két szám, a ’Can’t Keep a Good Man Down’ és a ’Maybe I’m a Fool’ is bekerült a top 40-be a saját kategóriájukban.

Voltak a stílusban ennél szerényebb népszerűségre szert tevő együttesek is: köztük említhetjük a Southside Johhny and the Asbury Jukest. Ez utóbbi szintén New Jersey partjairól származott, voltak emberei az E Street Bandben is, de zenei stílusuk inkább az R&B-re és a soulra hasonlított. Az első két lemezükön, az ’I Don’t Want To Go Home’-on (1976) és a ’This Time It’s for Real’-en szinte túlzásba vitték a Springsteen által írt dalok felhasználását. Karrierjük csúcsát sokak szerint a ’78-as ’Hearts of Stone’-nal érték el, de mivel nem sikerült betörniük a zenei köztudatba, már sorozatban a második kiadójuk mondott fel nekik.

A heartland fénykora (’80-as évek)

A heartland rock hírnév, művésziesség és befolyás szempontjából a ’80-as évek közepén érte el csúcspontját, miután Springsteen kiadta a ’84-es ’Born in the USA’ című lemezét, amely világszerte első volt a chartokon és számos top tízes dalt produkált. Az évtized a már sikeres előadók számára ugyanolyan gyümölcsöző volt, mint a műfaj újoncainak: közöttük volt John Mellencamp, Michael Stanley, Steve Earle, illetve néhány kevésbé kemény énekes-dalszövegíró, mint pl. Bruce Hornsby. Ekkoriban hozták összefüggésbe a heartland rockkal a country stílus néhány előadóját, pl. Steve Earle-t és Joe Ely-t is.

1978-ban Springsteen az amerikai chartokon a top tízes ’Darkness on the Edge of Town’ című albummal tért vissza, majd megfejelte azt az első helyre kerülő ’The River’-rel (1980). Ezek a lemezek is folytatták a már megszokott ipari- és magánéleti pusztulás témáját, valamint igen sok számból vált sláger a későbbiekben. A két korong – a leegyszerűsített és sötétebb hangulatú ’Nebraska’-val (1982) együtt – sokak szerint egy heartland lavinát indított el. Mindezek ellenére továbbra is a ’Born in the USA’ volt az az alkotás, ami tagadhatatlanul Springsteen karrierjének csúcspontját, s egyben a műfaj fénykorát is jelentette. A nagy albumot egy óriási, két éven át tartó, nemzetközi turnésorozat követte; sokáig a toplisták első helyén trónolt; 30 millió példányban kelt el, és hét slágert adott a nagyérdeműnek, melyek között a legjelentősebbek a címadó dal, illetve a ’Dancing in the Dark,’ ami Springsteen első Grammy díját hozta a konyhára. A monumentális jelentőségű művet Springsteen a személyesebb hangvételű, introvertáltabb ’Tunnel of Love’-val gondolta jónak folytatni, mely ’87-ban került a boltokba. Az új album megint a chartok első helyén landolt, két top tízes kislemezzel, ám a ’80-as évek végén Springsteen elvonult a nyilvánosság elől, ’89-ben pedig még az E-Street Bandet is feloszlatta.

A ’80-as években még mindig talpon lévő előadók közül Seger volt az egyik legsikeresebb. Az ’Against the Wind’ (1980) volt az első olyan lemeze, ami megkaparintotta az első helyet a chartokon; a ’81-es ’Nine Tonight’ című koncertfelvétel pedig többszörös platina-siker lett, amiből hárommillió példányt adtak el, és ami amerikai toplistán a harmadik helyig jutott. Bár Seger ezután kiadott kislemezei még sokáig keresettek voltak, a következő teljes hosszúságú album, a ’The Distance’ már nem szerepelt valami jól. A Silver Bullet Band folyamatos tagcseréken ment keresztül, az énekesnek pedig vissza kellett fognia a turnézást és a stúdiómunkát, ami miatt az évtized végéig már csak egy album, a ’86-os ’Like a Rock’ készült el.

Tom Petty and the Heartbreakers nevéhez a ’81-es ’Hard Promises’ fűződik, ami nemcsak top tízes lett, hanem platinalemez is, melyen a ’The Waiting’ című sláger volt hallható. A ’82-ben piacra dobott ’Long After Dark’ lett az együttes zsinórban harmadik top tízbe kerülő lemeze. Három évnek kellett eltelnie a folytatásig, ami a ’Southern Accents’ címet kapta, s amelyen már tapasztalható némi irányváltás, névleg a neo-pszichedelikus rock, a soul és a country műfajok megjelenése. Petty figyelmét a későbbiekben már inkább szóló-munkák, a Dylannel való közös munka és a Travelling Willburys zenekar tagsága kötötte le.

A ’80-as évek elején Eddie Money humoros, elbeszélő-jellegű videoklipek gyártásába kezdett. A ’Shakin’’ és a ’Think I’m in Love’ videói például a korai MTV műsorának leggyakrabban leadott videói közé tartozott. Money karrierje azonban megingott a ’80-as évek közepén, mikor kiderültek súlyos függőségei. A ’86-os ’Can’t Hold Back’ az első tízbe jutott, a róla származó single, az ’I Wanna Go Back’ pedig 20. helyre volt elég. Mindezt a ’88-as ’Nothing to Lose’ követte, majd a legutolsó igazi sikert arató sláger a ’Peace in Our Time’ lett a ’Greatest Hits: The Sound of Money’ című válogatáslemezről. A Southside Johnny and the Ashbury Jukes az együttes felállásának folyamatos változásai ellenére is kiadta a ’The Jukes’-t ’79-ben, amin a tagok saját dalszerzői tehetségüket hagyták érvényesülni. Az albumot a ’Love Is a Sacrifice’ (1980) és a koncerten felvett duplakorongos ’Reach Up and Touch the Sky’ (1984) követték. A nem éppen megszokott stílusú ’Trash It Up!’ (1983) után az ’In the Heat’ (1984) került a boltokba. Annak ellenére, hogy sosem sikerült igazán a reflektorfénybe kerülniük, és hogy a személyzetük is megcsappant, a zenekar továbbmenetelt a ’86-os ’At Least We Got Shoes’-zal.

A heartland rock második generációjához tartozott az Indiana államból származó John Mellencamp. Az kezdetben Johnny Cougar művésznéven tevékenykedő énekesnek a ’70-es években még nehezére esett bekerülnie a főáramlatbeli zenészek közé, amíg meg nem érkezett a ’82-es nagy áttörés, az ’American Fool. Bár a lemez önmagában is az első helyet kaparintotta meg, a sikert a rajta szereplő két slágernek, a ’Hurts So Good’-nak és a ’Jack & Diane’-nek is köszönhette, amik az amerikai slágerlistákon az első és második legnépszerűbb számok voltak. A ’83-ban megjelenő folytatás, az ’Uh-Huh’ szintén sikert aratott, ám Mellencampnek továbbra is küzdenie kellett a kritikusok elismeréséért, akik egy egyszerű Springsteen utánzatnak titulálták. A várva-várt szakértői dícséretet a ’85-ös ’Scarecrow’ hozta meg neki, ami összességében a legsikeresebb lemeze volt, három top tízes dallal. A ’Scarecrow’ témája a társadalmi problémák és a zenészek élete köré szerveződött. Mellencamp kitartott a társadalmi témák fejtegetése mellett a ’87-es ’The Lonesone Jubilee’ című albumán is, ami ezúttal némi Appalach-vidékifolk és country hatást is éreztetett magán. Ez szintén telitalálat volt: a toplistákon hatodik volt, és három nagy slágert is ”szült”, ellentétben a ’89-es ’Big Daddy’-vel, aminek - bár általánosságban jó fogadtatásban részesült - egyetlen dala sem vált slágerré.

Szintén a ’80-as évek elején tűnt fel a pittsburghi Joe Grushecky and the Iron City Houserockers, ami 1979-ben debütált a ’Love’s SoTough’ című lemezzel. A ’80-as években kiadott albumsorozat a kritikusi elismerés ellenére sem hozta meg a nagy áttörést a banda számára. A clevelandi Michael Stanley már a ’60-as években is zenélt, ám a ’80-ban kiadott ’Heartland’ című albumával, s rajta a nagysikerű ’He Can’t Love You’-val a heartland rock felé mozdult el. A második, és egyben utolsó top 40-es dala a himnusszá vált ’My Town’ volt. Stanley és együttese ennek sikerére építve még kiadott néhány lemezt, de képtelenek voltak betörni az élvonalba. Az énekes és az együttes külön-külön is megjelentettek egy-egy albumot a ’87-ben bekövetkező feloszlás előtt. Bruce Hornsby, a Virginia államban található Hampton Roads nevű régió szülötte. A The Range nevű zenekarával együtt a heartland rock egy finomabb válfaját igyekezett kidolgozni, főleg Hornsby zongorán nyújtott teljesítményét hangsúlyozva. Debütáló albumuk, a ’The Way It Is’ 1986-ban jelent meg, és hamarosan három száma is a top húsz közé jutott, beleértve a társadalmi témájú címadó single-t, ami majdnem másfél évig tudta magát a chartokon tartani. Ez idő alatt kétmillió példányban kelt el, és még egy Grammy-díjat is bezsebelt. Hornsby második albuma, a ’88-as ’Scenes from the Southside’ nem volt sikeresnek mondható, de egymillió példányban még így is elkelt, ráadásul egyik száma a legjobb tíz közé került; ez volt a ’The Valley Road’. Melissa Etheridge valószínűleg a heartland stílus első kiemelendő női képviselője volt, akinek maga után elnevezett ’88-as debütáló albuma a kritikusok szerint Springsteennel és Mellencamppal emelte őt azonos szintre. A lemez bearanyozódott, és egyik száma, a ’Bring Me Some Water’ ismert slágerré vált.

Számos olyan country énekes, akiket az outlaw country mozgalomhoz kötnek, a heartland rockkal is kapcsolatba hozható. Ilyen például a virginiai születésű, ám Texasban nevelkedett Steve Earle, aki jó pár Springsteen dalt dolgozott már fel; míg saját szerzeményeinek témái a heartland rock témáihoz hasonlóak. Ez az áttörést hozó ’86-os ’GuitarTown’, a ’87-es ’Exit 0’ és főleg a ’88-as ’Copperhead Road’ című albumon érezhető. Ez utóbbi ugyan nem tetszett a country hallgatóságának, rock albumként tökéletesen megfelelt. Mindez azelőtt történt, hogy az évtized vége felé Earle magánélete és zenei karrierje ütközni kezdett volna. Joe Ely munkássága hasonlóan nehezen körülírható. Az amarillo-i (texasi) énekest a ’Joe Ely’ című bemutatkozó szólóalbuma miatt country-énekesként próbálták eladni; ám Ely-ra nagy hatással volt a rockzene is, hiszen olyan zenekarokkal turnézott, mint a The Clash, The Rolling Stones és Tom Petty and the Heartbreakers. A ’80-as évek második felére a country-elemek szép lassan kifogytak Ely zenéjéből, így a végeredmény már inkább Mellencamp és Tom Petty stílusára emlékeztetett. Szintén Texasból és Virginiából érkezett James McMurty – az ő zenéje is társadalmi, később pedig politikai témákat dolgozott fel. Első albumának, a ’Too Long in the Wasteland’-nek (1989) a produceri teendőit részben Mellencamp látta el.

Hanyatlás és túlélés (’90-es évek)

A korai ’90-es évek során a heartland rockot egyre kevésbé ismerték el mint mainstream műfaj, mivel általánosságban a rockzene, de főleg a fehérbőrű munkásosztályról szóló dalok nem érdekelték már annyira a fiatal közönséget. És bár jó néhány heartland rock előadó idővel eltűnt, voltak olyanok is, akik továbbra is sikerrel munkálkodnak, nemcsak a rajongók, hanem a kritikusok szemszögéből is. Közülük a legjelentősebbek Bruce Sprinsteen, Tom Petty és John Mellencamp. Az új korszakban zenéjük személyesebb és kísérletezőbb lett, amit nehezen lehetne egyik vagy másik stílusba besorolni. Az olyan újkeletű előadók, akiket a ’70-es, ’80-as években még heartland rockernek neveztek volna, ma már az alt-country kategóriába esnek. Ilyen például a BottleRockets (Missouri) és az Uncle Tupelo (Illinois).

1992-ben Springsteen egy új háttérzenekarral tért vissza, s közben két albumot is piacra dobott: a ’Human Touch’-t és a ’Lucky Town’-t. A két lemez a második és harmadik helyig jutott, mindkettő platina lett, és még ennek ellenére is visszaesésként foghatók fel, ha az előző sikerekhez hasonlítjuk őket. Springsteen újra maga mellé vette az E-Street Bandet, hogy a ’Greatest Hits’-hez vegyenek fel számokat, a projectből azonban végül egy eléggé jelentéktelen, gyenge új lemez lett, a ’The Ghost of Tom Joad’ (1995), amiben a felhasznált témák köre a latin-amerikai kisebbséggel és a hajléktalanokkal bővült. Bár nyert érte egy Grammy-díjat, sosem érte el az első tízet a toplistákon, és csak aranylemez lett, ami azt sugallta, hogy Springsteen uralma gyenge lábakon áll. Mindazonáltal az E-Street Band újraalkalmazása, illetve egy teltházas koncertsorozat után a tagok összedugták a fejüket, hogy elkészítsék a 2002-es megjelenésű ’The Rising’-ot, ami a szeptember 11-ei terrortámadás ügyére reagált. A kritikusok által magasztalt, Amerikában első helyet megkaparintó lemez kétmillió példányban kelt el világszerte, és két Grammy-t is szerzett Springsteennek. A következő állomás a 2005-ös ’Devils and Dust’ volt, ami szintén bearanyozódott és begyűjött egy újabb Grammy-t; s csak hogy a minta folytatódjon, a folk rock gyökereit felfedező énekes 2006-ban kiadta a’We Shall Overcome: The Seeger Sessions’ című albumot, ami megintcsak bekerült a top tízbe, aranylemez lett, és kapott egy Grammy-t. Az E-Street Banddel való újbóli összeverődés – már-már menetrendszerűen – két új világelső lemezt adott ki, a ’Magic’-et (2007) és a ’Workingon a Dream’-et (2009).

A túlélők közé tartozott Seger is, aki 1991-ben a ’The Fire Inside’ című lemezzel tért vissza. Az énekes leginkább hűséges rajongóinak köszönheti, hogy a korong bekerült a top 10-be. Miután a ’Live Bullet’-nek nem sikerült elérnie a platina státuszt, Seger kiadta az ’It’s a Mystersy’-t, ami szintén csak az aranylemez szintjéig jutott el. Csalódottságában Seger egy 11 éves szünetet tartott, amit 2006-ban a ’Face the Promise’ tört meg. Petty újra összeállt a Heartbreakers-zel, melynek gyümölcse a ’91-es ’Intothe Great Wide Open’ lett; a kész mű remek kritikákat kapott, és platinalemezzé vált. A következő project hivatalosan szóló-albumnak volt elkönyvelve, ám a zenekar is hozzátett valamelyest: ez volt a ’Wildflowers’, ami a kritikusok lelkesítő fogadtatásában részesült, és hatalmas eladási rátájával utolérte és túlszárnyalta Petty legutóbbi szóló-munkáját. A lemez háromszoros platinává vált, a nyolcadik helyre került a toplistákon, és három új, remekbeszabott kislemezt adott a heartland rock világának. A zenész innentől kezdve újra a Heartbreakers-zel dolgozott; az ’Echo’ (1999), a ’The Last DJ’ (2002), a ’Highway Companion’ és a ’Mojo’ (2010) mind betört az amerikai top tízbe, és minimum aranylemezzé vált. Southside Johnny a ’91-es ’Better Days’-szel támasztotta fel zenei karrierjét, melyben ismét a Springsteen-stílushoz nyúlt, ám sikerét nagyban gátolta, hogy a kiadója időközben tönkrement. Egy tíz éves kihagyás után megalapította saját kiadóját, amire támaszkodva több albumot is forgalomba hozott. Az első ezek közül a ’Messin’ withthe Blues’ volt, 2000-ből.

Mellencamp visszatérését a ’Whenever We Wanted’ című lemez fémjelezte (1991), ami a 17. helyre volt elég. Mellencamp az ’93-as ’Human Wheels’-ért kapta eddigi legjobb kritikáit, de hiába startolt a hetedik helyen, mert egyik száma se futott be. Azonban a ’94-es ’Dance Naked’a ’Big Daddy’ óta Mellencamp legsikeresebb albuma lett, ami kiadása után pár hónappal már aranylemez volt. Ezt követően egy szívroham miatt halasztania kellett a turnézást, és csak ’96-ban bukkant fel újra, mikor a tánczene-lelkületű ’Mr Happy Go Lucky’ a boltokba került és bearanyozódott. A 2001-es ’Cuttin’ Heads’ című album a ’Peaceful World’ című számot tette a rádiók kedvencévé. A ’Freedom’s Road (2007), a ’Life, Death, Love and Freedom’ (2008) és a ’No Better Than This’ mind beküzdötte magát az amerikai chartok top 10-ébe. Bruce Hornsby különböző stílusokkal kezdett kísérletezni, többek között a rock, a bluegrass és a jazz elemeinek beépítésével, ami a 2007-es ’Camp Meeting’-en és a 2009-es ’Levitate’-en érezhető leginkább. Melissa Etheridge pedig a ’Yes I Am’ című ’93-as lemezével törte be magát a zenei élvonalba, ami hatmillió példányban kelt el világszerte, és ami egy Grammy-t is szerzett az énekesnőnek. Későbbi albumai már nem keltek el ilyen tetemes mennyiségben, de továbbra is bent voltak a top 20-ban.

Steve Earle személyes jellegű problémáit az 1990-es albuma, a ’The Hard Way’ is tükrözte, ami nem tett szert nagy népszerűségre, sőt, az énekes magánéleti- és szerződésekhez köthető nehézségeit csak még jobban elindította a lejtőn. Az elvonó után a kritikusok által nagyra értékelt és jól menő, ’94-es ’Train a Comin’’-nal, illetve a ’96-os ’I Feel Alright’-tal tért vissza, ami visszahódította a country-t kedvelő közönségét. Zenéjére a szeptember 11-ei katasztrófa ótanyíltabb politizálás jellemző, mint ahogyan az a 2002-ben napvilágott látott ’Jerusalem’ és a 2004-es ’Revolution Starts Now’ is mutatja. Ely megmaradt a szólókarrier mellet, habár néha közreműködött a heartland rock legnagyobb alakjaival, mint pl. Earle-lel, Mellencamppel és Springsteennel. McMurtry, aki továbbra is a ’92-es ’Candyland’-hez és a ’95-ös ’Where’d You Hide the Body’-hoz hasonló albumokat készített, a terrortámadást követően szintén beleszőtte politikai véleményét a zenéjébe. A ’Childish Things’ című lemez például a munkásosztály himnuszát, a ’We Can’t Make It Here’-t mutatta be a közönségnek, míg a 2008-as ’Just Us Kids’ nyíltan kritizálta a Bush-féle államigazgatást.