Bejelentkezés

x
Search & Filters

instrumental rock

Az instrumentális rock a rockzene egy válfaja, ami azzal emeli ki a hangszerek hatását, hogy az ének szerepét akár teljesen visszaszorítja. Az instrumentális rock olyasmi, ami gyakorlatilag minden más rockzenei műfajban előfordulhat. Egyes előadók külön erre szakosodnak; ilyen pl. Joe Satriani, Steve Vai, Link Wray, Eric Johnson, Chuck Berry, Surfaris, Dick Dale, The Ventures, The Shadows, Jeff Beck, Paul Gilbert, Les Fradkin, Booker T and the MG’s és The Champs. Az instrumentális rock még a rock and roll első évtizedében (1950-es és ’60-as évek között), a brit invázió előtt élte fénykorát.

Eredet

A korai hangszeres dalok közül az egyik legemlítésreméltóbb a Bill Doggett Combo-tól a ’Honky Tonk” című dal, melyet feszes ütem és egy hullámzó szaxofon-szólam jellemzett. A blues stílusban játszó Jimmy Reed a ’Boogie in the Dark’ és ’Roll and Rhumba’ című dalokkal ért el sikereket a műfajon belül.

A jazz-szaxofonos Earl Bostic instrumentális számokkal támasztotta fel zenei karrierjét, többek között a ’Harlem Nocturne’-nel és az ’Earl’s Rhumboogie’-val. (Egyéb jazz-zenészek, akiknek szintén sikerült a stílusban nagyot alkotni: Tab Smith és Arnett Cobb.) Ezen kívül a ritmikus- és blues stílusú szaxofonosok is gyakran álltak elő instrumentális számokkal, pl. Big Jay McNeeley, Red Prysock és Lee Allen is, akinek a ’Walking with Mr. Lee’ című szerzeménye volt igen népszerű.

Az 1950-es évek során rengeteg hangszeres megoldású blues-nótáról tudunk. Little Walter mulatós hangulatú ’Juke’-ja például bombasztikus siker volt.

Az instrumentális slágerek jellemzően vagy az elektromos orgonát hangsúlyozták ki (The Tornados: ‘Telstar’, Dave "Baby" Cortez: ‘The Happy Organ’, Johnny&theHurricanes: ‘Red River Rock’), vagy a szaxofont (The Champs: ‘Tequila’, Bill Black Combo: ‘Don’t Be Cruel’, The Pilt down Men: ‘McDonald’s Cave’), de a leggyakrabban a gitáré lett a főszerep. DuaneEddy több ilyen slágert is gyártott, melyek közül talán a ‘Rebel ‘Rouser’ a leghíresebb.Eddy volt az egyik első olyan előadó a rock and roll történelmében, aki sztereóban adott ki lemezt. Link Wray ominózus’Rumble’ című dala valószínűleg az egyetlen olyan instrumentális sláger, amit valaha letiltottak a rádióadók.

A The Fireballs - akik soraiban ott zenél az ezer közül felismerhető gitáros George Tomsco is – pont hangszeres dalokkal törtek be a köztudatba, még a kései ’50-es évek végén (’Torquay’ és ’Bulldog’). Ez az együttes kísérletezte ki a gitár/gitár/basszusgitár/dob összeállítás működőképességét, melyek kikövezték az utat a The Ventures és a The Shadows zenekarok számára, nem beszélve a szörf-zene stílusról. A The Fireballs egyike volt azon kevés instrumentális együtteseknek, akik később sikeresen alakultak át vokális bandává; sőt, odáig mentek, hogy 1963 legnagyobb sikert arató száma is az övék volt (’Sugar Shack’).

Az 1960-as évek

A brit The Shadows együttes 1960-t követően adta ki az Európában nagy slágerekké avanzsált számaikat, mint pl. az ’Apache’-t, a ’Wonderful Land’-et, az ’FBI’-t, stb. Az ő sikerük receptje az amerikai Fender Stratocaster típusú gitár; brit Voxerősítő; és a vezérgitárhoz tartozó hangvisszaverő/visszhang-generáló készülék. A The Shadows (Cliff Richarddal) 1959-től 1963-ig uralta a zenei toplistákat, tehát addig, amíg ki nem tört a Beatles-láz, és amíg a DJ-k el nem vesztették érdeklődésüket a vokál nélküli dalok iránt.

A The Ventures precíz gitárjátéka sok későbbi rock-gitárosra is nagy hatással volt, emellett hozzájárultak a szörf-zene kialakulásához, ami akkoriban szinte kizárólag az erőteljesen visszhangos gitárra írt instrumentális dalokat jelentette.

A szörf-zene elég közkedveltnek számított az 1960-as években, a viszonylag egyszerű és dallamos mivoltával – ezalól egyedül Dick Dale jelent kivételt, aki a gyors gitárjátékáról híresült el. Dale-re nagy hatással volt a Middle East zenéje, és gyakran hagyatkozott szokatlan skálákra.

A brit inváziót követően a rock lényegesen megváltozott; ettől kezdve leginkább az R&B stílusban jöttek létre instrumentális számok. Közülük érdemes megemlíteni a Booker T. & the MG’s-t, valamint a szaxofonos Junior Walkert.

A Fleetwood Mac egy korai felállása Peter Green vezetése alatt felküzdötte magát az áhított első helyre a chartokon, mikor 1969 februárjában megjelent a gitárközpontú ’Albatross (composition)’.

Az instrumentális rock utolsó fontos fejleménye a brit invázió előtt nem más volt, mint LonnieMack saját verziója a Chuck Berry által írt ’Memphis’-ről, ami a Billboard Pop listán az ötödik helyet szerezte meg 1963 júniusában. Ez a teljes-hosszúságú, nagy szakértelmet igénylő gitár-dal – ami a blues skálát és a torzítást egyszerre alkalmazta – bevezette a blues-rock gitár korszakát. A korstílus Eric Clapton, Jimi Hendrix és Stevie Ray Vaughan kései munkássága alatt érte el csúcspontját. Régebben csak két olyan instrumentális rock szám létezett, ami képes volt beverekedni magát a Billboard listájának első öt helyére, s mindkettő 1960-ban jelent meg: Duane Eddytől a ’Because You’re Young’ és a The Ventures-től a ’Walk, Don’t Run.’

1964 augusztusában a Checker Records kiadó megjelentette a ’Two Great Guitars’ című albumot, amin a rock and roll úttörői, Chuck Berry és Bo Diddley játszottak. Ez a korong volt a rocktörténelem egyik legelső, kizárólag gitárjátékot tartalmazó lemeze.

Az 1970-es évek

A ’70-es évek jazz-mozgalma miatt gyakran a rock dalokba is belekevertek némi jazzt, így az olyan együttesek, mint a Return to Forever, Mahavishnu Orchestra és a Weather Report a rockzene kedvelői között is nagy rajongótáborra tettek szert.

A The Allman Brothers Bandet gyakran nem sorolják az instrumentális rockegyüttesek sorába, annak ellenére, hogy sok számukat meghosszabbítják és kiadják hangszeres változatban is. Erre jó példa a 22 percesre növelt ’Whipping Post’, ami az ’At Fillmore East’ című albumon hallható. Hangszeres számaik, mint pl. az ’In Memory of Elizabeth Reed’ és a ’Jessica’ a legnépszerűbbek közé tartoznak – a ’Jessica a Top Gear sorozat ’77-es és 2002-es változatában is feltűnt.

A ’70-es évek-ben Jeff Beck szintén készített 100%-ig instrumentális albumokat: ezek a ’Blowby Blow’ és a ’Wired’. Mindkettőt erős szálak fűzik a jazzhez, és a mainstream zene kedvelőinél is népszerűek voltak. A ’Wired’ számai között hallható Charles Mingus standard jazz stílusú ’Goodby Pork Pie Hat’-jének a feldolgozása is.

Valamennyi figyelmet a ’60-as, ’70-es évek progresszív rock és art rock stílusok művelőinek is szentelnünk kell. Közülük sokan éltek a virtuóz hangszeres előadások nyújtotta sikerrel, és bár akadtak instrumentális számaik, zenéjük nagyobb részében ének is hallható. King Crimson a ’60-as évek végétől a következő évtized végéig hatalmas rajongótábort szerzett azáltal, hogy instrumentális dalaiban ötvözte a rockot, a jazzt, a komoly zenét és a heavy metal stílust is. Mike Oldfield’ Tubular Bells’című progresszív rock lemeze teljesen instrumentális volt (leszámítva pár elszavalt részt). Az album 1973-ban jelent meg, de a mai napig is az egyik legjobban kereső instrumentális lemez, több mint 16 millió eladott példánnyal. A holland Finch zenekar három kizárólag hangszeres zenét tartalmazó albumot is készített már, válaszul a nem szűnő érdeklődésre.

A szörf-zene második hullámáról 1979. óta beszélhetünk, mikor megjelent a Jon & the Nightriders első lemeze.

1980-as évek

A ’80-as évekbeli instrumentális rock műfajt leginkább gitár-szólisták uralták.

A sziporkázó tehetségű svéd gitáros, Yngwie Malmsteen úgy tört be a köztudatba 1984-ben, hogy tagja lett az Alcatrazz együttesek, majd az év hátralévő részében megjelentette az első szólóalbumát, a ’Rising Force’-t, ami a Billboard Charts 60. helyére volt elég. Joe Satriani ’87-es ’Surfing With The Alien’ című lemeze váratlan sikert aratott, főleg a rajta található örök sláger, az ’Always With Me, Always With You’, valamint a blues boogie jellegű ’Satch Boogie’. Mindkét dal szinte kötelező tananyag a kezdő gitárosoknak. Satriani következő albuma, a ’Flying in a Blue Dream’ két évvel később jelent meg. Miután Malmsteen kilépett az Alcatrazzból, helyére az extravagáns Steve Vai-t vették fel, aki azelőtt Frank Zappa együttesében játszott. A hagyományt folytatva (és egy rövid kitérő után David Lee Roth zenekarában) Vai következő lépése egy pár nagyra értékelt szólalbum kiadása volt. Ezek közül vitathatóan a legismertebb az 1990-es lemez, a ’Passion and Warfare’ volt.

Szintén rengeteg ember tartotta nagy zenésznek Jason Beckert, aki a Cacophonyval karöltve két lemezt is kiadott. A Cacophony elsősorban instrumentális bandának számított; leghíresebb tagjai Becker és Marty Friedman voltak (ezutóbbi később csatlakozott a legendás thrash metal együtteshez, a Megadeth-hez). A Cacophony második albumának, a ’88-as ’GoOff!’-nak a kiadása után Becker két szólóalbumot készített, majd ALS-sel diagnosztizálták. Napjainkban már mozgáskorlátozottnak számít, és teljesen képtelen a gitáron játszani.

1990-es évek

1990-ben Steve Vai piacra dobta a ’Passion and Warfare’-t. A ’Passion and Warfare’ – rock, jazz, klasszikus és keleti tonalitású zenéket keverve – egy igazi technikai áttörésnek számított, mivel előrevetítette, hogy mi mindent lehet még elérni a gitárra írt számok és a zene-technika terén. Ezt 1995-ben az ’Alien Love Secrets’ követte, majd egy évre rá megjelent sokak szerint Vai legnagyobb és legösszetettebb műve, a ’Fire Garden’.

1995-ben Michael Angelo Batio a Nitro zenekarban megszerzett hírnevére építkezve kiadta a ’No Boundaries’ CD-t, ami szólókarrierje kezdetét jelentette. Albumai túlnyomórészt instrumentális rockot tartalmaznak, ám néhány számon a saját, vagy más énekesek vokálja hallható. Napjainkig Batio nevéhez már nyolc szólóalbum fűződik.

Az ’90-es években a hangszeres zeneszámok leginkább az indie-rock és az ún. posztrock stílusok köreiben voltak elterjedtek. Utóbbihoz kötődik többek között a Tortoise, a Mogwai és a Cul de Sac.

Ekkor tájt került reflektorfénybe Don Caballero, ahogyan egyes neo-szörf-rockerek is, mint pl. The Mermen és Man or Astro-Man?.

Quentin Tarantino nagysikerű filmje, a Pulp Fiction java részt rock-instrumentális számokat vonultatott fel a hivatalos zenei CD-n. Mindez felkeltette az érdeklődést a komolyzenei hangszeres dalok iránt, illetve Dick Dale karrierjének is löketet adott.

A grunge stílus felemelkedése alatt a ’80-as években még közkedvelt gitárközpontú instrumentális-rock számok háttérbe szorultak; csak nagyon kevés előadónak sikerült a stílussal további sikereket elérnie.

2000-es évek

A múlt évtizedben számos új hangszeres rock dal látott napvilágot. A ’80-as évek népszerű gitárhőseinek nagy része – sokak örömére - újfent visszatért, ami főleg a legújabb lemezeiken tapasztalt újragondolt, revitalizált zenének volt köszönhető. Az olyan előadók, mint Steve Morse, Marty Friedman, Paul Gilbert, Ron Jarzombek, Joe Satriani és Malmsteen továbbra sem hagytak fel az instrumentális lemezek gyártásával, s közben nagy sikerrel turnéztak a világ körül. Mindezek ellenére a mai napig is meglepőnek számít, ha instrumentális számot hallunk a rádióban, vagy ha a zenei toplistákon találkozunk egy-egy ilyen címmel. Les Fradkin a Beatleszenei katalógusát ültette át gitárcentrikus instrumentális zenére, majd az Apple iTunes-ra feltöltve népszerűsítette a műfajt.

A 2000-es évek új stílusú előadóknak nyitottak teret. John Lowery (más néven John 5) 2003-ban kilépett Marilyn Manson együtteséből, majd hangszeres szólóalbumot készített. A ’Vertigo’ a metal, a rockabilly, a rock and roll és a bluegrass zenei stílusok egy ravasz összeállítása. Azelőtt senki nem hitte volna róla, hogy ilyesmire is képes, egyrészt a külseje (smink, gót csizma, hidrogénszőke haj), másrészt az előző munkái miatt (Marilyn Manson, David Lee Roth, Rob Halford). Az album azonban siker lett, sőt, a következő lemez, a Steve Vai és Albert Lee által kiegészített ’Songs for Sanity’ még nagyobbat kaszált (ugyanis a Shrapnel kiadó egyik legtöbbet kereső lemezéről van szó). Mindezt 2007-ben a ’Devil Knows My Name’-mel toldotta meg, amin Joe Satriani, Jim Root és Eric Johnson is vendégszerepelt. Kicsivel később ugyanezzel a címmel egy DVD is megjelent. A DVD abban volt forradalmi, hogy még soha ezelőtt nem adtak ki korhatáros gitároktató-filmet. 2008-ban a ’Requeim’ című album is megjelent.

A 2000-es években az egykor még posztrock stílusba sorolt bandák találtak egyre növekvő népszerűségre, és sokan közülük instrumentális rock dalokat is játszottak. A Constellation Records adta ki a legismertebb instrumentális posztrock dalokat, mint pl. ’God speed You! Black Emperor’, ‘Do Make Say Think’, ‘Mogwai’, ‘God Is An Astronaut’, ‘Russian Circles’ és ‘Explosions in the Sky’.

Köztudott, hogy a gyerekeknek szóló tévéműsorok gyakran alkalmaznak hangszeres rockzenét. Ezt a tényt használta ki a Black Moth Super Rainbow, egy instrumentális dob/basszusgitár/szintetizátor trió, akik rengeteg inspirációt merítenek az 1970-es években a PBS csatornán hallott szintetizátor-uralta stílusból.

John Petrucci (Dream Theater, Liquid Tension Experiment)

Születés / Halálozási dátum: 
1967. július 12. szerda
Születési hely: 
Long Island (New York) - USA
instrumental rock
progresszív metal
progresszív rock
Származás kategória: 
Külföldi

Biográfia: 

John Peter Petrucci (1967. július 12. –) amerikai gitáros, dalszerző, aki főként a Dream Theater progresszív metalzenekar alapító tagjaként ismert. Nemcsak az együttes egyik fő dalszerzője, de ő írja a zenekar dalszövegeinek nagy részét is, valamint az 1999-es Metropolis Pt. 2: Scenes from a Memory album óta pedig producere is a zenekarnak (2010-es kiválásáig Mike Portnoy is betöltötte ezt a szerepkört). A Dream Theater mellett számtalan projektben megfordult már, közülük a Liquid Tension Experiment az egyik legismertebb, de többször is színpadra lépett a G3 keretein belül is. A G3-ba hatszor hívták meg, többször mint bármely más gitárost. Emellett több projektben is részt vett, de 2005-ben egy instrumentális albumot is megjelentetett Suspended Animation címmel. A Rockbook Rockmagazin a Dream Theater 9. magyarországi koncertjén, 2014. július 26-án, a Budapest Parkban videóinterjút készített John Petrucci-val, amelyet ide kattintva megtekinthettek.

Az utóbbi 25 év egyik legelismertebb és legnépszerűbb metalgitárosa, aki több zenei stílusban is otthonosan mozog. Joel McIver 2009-ben megjelent The 100 Greatest Metal Guitarists című könyve alapján John Petrucci lett minden idők 2. legjobb metalgitárosa (a dobogó legfelső fokára Dave Mustaine került). Emellett szerepelt a GuitarOne magazin Top 10 Greatest Guitar Shredders of All Time (minden idők leggyorsabb gitárosai) listáján is

Életrajz

Kings Parkban, New York egyik városrészében nőtt fel, Long Island-en. Először 8 éves korában vett gitárt a kezébe, de a hangszer ekkoriban még nem kötötte le eléggé a figyelmét. Gyerekkori barátja, a későbbi Dream Theater billentyűs Kevin Moore hatására kezdett el újra gitározni 12 éves korában. Petrucci így hamarosan Moore akkori zenekarában játszott. Zeneelméletet kivéve nem vett hagyományos gitárórákat, hanem példaképeit figyelve tökéletesítette tudását. Ekkoriban olyan zenekarok voltak rá hatással, mint a Beatles, a Metallica, az Iron Maiden, a Queen, valamint a 70-es évek progresszív rock előadói. Gitárosként nagy hatást gyakorolt rá többek között Steve Morse, Steve Howe, Steve Vai, Stevie Ray Vaughan, Al Di Meola, Alex Lifeson, David Gilmour és Allan Holdsworth játéka is. A 80-as évek elején ismerte meg Yngwie J. Malmsteen játékát, akiről később így nyilatkozott: Miután először hallottam őt a Steelerben, teljesen megőrjített. Az összes szólóját, mindet megtanultam. A középiskola elvégzése után beiratkozott amerika egyik legnevesebb zeneiskolájába a Berklee College of Music-ba. Vele tartott gyermekkori barátja a basszusgitáros John Myung is. Az intézmény falai között találkoztak Mike Portnoy dobossal, akivel megalapították a Dream Theater elődjének tekinthető Majesty zenekart. Már Kevin Moore-al és Charlie Dominici-vel kiegészülve vették fel a debütáló When Dream and Day Unite albumot. A korong csak európában és japánban keltett kisebb feltűnést, de James LaBrie csatlakozása és az 1992-es Images and Words lemez meghozta a zenekar számára az áttörést.

A Dream Theater ezt követően a progresszív metal legnagyobb alakjává nőtte ki magát, John Petrucci pedig az utóbbi 2 és fél évtized egyik legnagyobb hatású metalgitárosává vált. Számos szakmai elismerést tudhat magáénak, 1994-ben elnyerte az "év gitárosa" címet, míg egy másik magazin a 3. legjobb gitárosnak szavazta meg Jimi Hendrix és Eddie Van Halen után. Legutóbb 2007-ben nyerte el a Total Guitar Magazine "év gitárosa" címét, 2011-ben pedig a Dream Theater The Dark Eternal Night című dala nyomán szerzett elismerést, melynek riffjét a Total Guitar Magazine kinevezte a 21. század negyedik legjobb gitárrifjének.

1995-ben kiadta első oktatóvideóját Rock Discipline címmel. A kiadványon nemcsak szólógitárosi képességeit osztja meg az érdeklődőkkel, hanem szó esik bemelegítő gyakorlatokról és akkordjátékról is. Ugyan a kiadvány nem kezdő gitárosoknak készült, ennek ellenére máig keresett darabnak számít. Emellett gyakran közölt írásokat a Guitar World Magazine magazin "Wild Stringdom" ("vad húr-birodalom") című rovatába is. Ebből később egy könyvet is kiadtak ugyanezen címmel. A Dream Theater mellett számtalan projektben is részt vett, melyek száma különösen a 90-es évek végén emelkedett meg. Ezek közül az egyik legismertebb a Liquid Tension Experiment, de játszott az Explorers Club első lemezén is. Az Age of Impact című anyag terjedelmes hosszuságú progresszív rock/metal dalaiban olyan legendás zenészekkel játszott együtt, mint Terry Bozzio, Billy Sheehan, Steve Howe, James Murphy, vagy Trent Gardner. Egyéb projektjei közé tartozik a Nightmare Cinema rockparódia is, ahol Johnny James álnéven szerepel. Hírneve jócskán megnőtt a G3 turnéknak köszönhetően, ahová először 2001-ben hívták meg. Ezt követően 2005-ben 2006-ban és 2007-ben is kapott meghívást, így többször turnézott a G3-mal, mint bármely más gitáros. A koncerteken olyan legendás gitárosokkal lépett egy színpadra, mint Joe Satriani, Steve Vai, vagy Paul Gilbert. Saját műsorában Mike Portnoy és a Dixie Dregs-ből ismert Dave LaRue játszott mellette.

G3 koncert 2006. decemberében Ausztráliában. A jobb szélen John Petrucci.

A G3-turnék saját lemez kiadására inspirálták, mely Suspended Animation címmel 2005-ben jelent meg a Sound Mind Music gondozásában. Az instrumentális anyag produceri munkálatait maga Petrucci látta el, mely egy gitárközpontúbb Dream Theater és Liquid Tension Experiment keverékeként leírható muzsikát tartalmazott. Az anyag nagy sikert aratott a rajongók és a kritikusok körében is, melyről a Glasgow Kiss és a Damage Control dalok váltak legismertebbé, köszönhetően a harmadik G3 kiadványnak, amelyen Petrucci ezekkel a dalokkal szerepelt Steve Vai és Joe Satriani mellett. További vendégszereplései közé tartozik egy Queen tribute lemez, de felbukkant Marty Friedman, Jordan Rudess és Derek Sherinian lemezein is. Emellett zenét írt a Digital Pinball: Necronomicon című videojátékhoz. A két perc hosszuságú szerzemények a Prologue és az Epilogue címet kapták. Egy Jordan Rudess interjúban kiderült, hogy Petrucci gyakorló katolikus[6]. Felesége Rena Sands aki a Meanstreak nevű női heavy metal együttes gitárosa. Három gyerekük van: Samantha és Reny (ők ikrek), valamint Kiara. Unokaöccse Jake Bowen aki szintén gitározik, mégpedig a Periphery nevű progresszív metalegyüttesben. Szabadidejét főként családjával tölti, szeret filmeket nézni, és síelni. Nagy rajongója a testépítésnek, maga is rendszeresen jár edzeni, emellett tagja a NARAS nevű amerikai zenei szervezetnek is.

Zenei stílus

John Petrucci az utóbbi 25 év egyik legnagyobb hatású és legismertebb gitárosa, aki játékába képes számos egyéb zenei stílust is beépíteni. Rugalmas gitáros, aki a dallamformálásban, az áthangszerelésben és a nagyzenekari hangszerelésben is otthonosan mozog. A 90-es években nagy szerepet játszott a zúzós, szaggatott riffelés népszerűsítésében, ritmusjátékán nemcsak Dimebag Darrell, de James Hetfield hatása is érezhető. Széles technikai tárházzal rendelkezik, játékában megtalálható a váltott és sweep pengetés, a tapping, legato futamok, arpeggiok, vibratójáték, valamint a bonyolult akkordmenetek. Utóbbiban nagy hatást gyakorolt rá Alex Lifeson a Rush gitárosa. Sokan a sebességgel azonosítják, ezért néha támadják is, mondván hogy öncélúan virtuóz, kevésbé élvezhető. Elképesztő sebességgel képes játszani, ezért a gyorsaságra koncentráló gitárosok körében is rendkívül népszerű. A technikai oldalt kidomborító, vagy más néven "shredder" jellegű szólógitározás legfontosabb alkotóeleme a sebesség, melyet Petrucci saját elmondása szerint a két kéz szoros összehangolásával éri el.

Játékára a legváratlanabb időközökben érkező hangnem és tempóváltások jellemzőek[8], aprólékosan kidolgozott témái, pedig magas fokú zeneelméleti tudásról tesznek tanúbizonyságot. Játékának egyik legfontosabb alkotóeleme a pengetéstechnikája, mely téren Steve Morse hatása tagadhatatlan, akit saját bevallása szerint a mindenkori kedvencének tart. Komplex módon ötvözi a legnehezebb pengetéstechnikákat, mely által témái igencsak igénybe veszik a pengetőkezet is. A kromatikus futamok császáraként is aposztrofálható Petrucci, ugyan nagy hangsúlyt fektet a technikai oldalra, ennek ellenére azon kevés shredder közé tartozik, akik lírai fronton is kimagaslót tudnak nyújtani. Érzelemgazdag szólóin David Gilmour hatása is érezhető, akinek témáit többször is megidézte már a Dream Theater koncerteken. A Chaos in Motion 2007–2008 című koncertlemezen hallható Surrounded dalban a Mother egyes momentumai hallhatóak, míg az Once in a LIVEtime lemezen hallható Peruvian Skies című dalban a Metallica féle Enter Sandman mellett a Pink Floyd Have a Cigar dala is megidézésre kerül.

Felszerelés

A Dream Theater korai éveiben rendre floyd rose húrlábas Ibanez gitárokat használt, 6 és 7 húros kivitelben is. 1994 óta használ 7 húros gitárokat is, melyek népszerűsítésében elévülhetetlen érdemeket tudhat magáénak. Számos gitáros az ő hatására kezdett el érdeklődni a plusz egy húrral gazdagabb gitárok iránt. A 90-es évek vége óta Ernie Ball/Music Man endorser (endorser: egy adott gyártó a művész kívánságainak megfelelően mesterhangszert készít a művésznek, aki ezt azután ingyen használhatja, majd a gyártó ugyanazt a hangszertípust "<művésznév> Signature" néven forgalomba hozza. A Signature hangszerek általában jóval drágábbak a szériahangszereknél, és a művésznek is szerződése van, hogy bizonyos fellépéseken, csak az adott gyártó hangszereit használhatja). Johnnak 6 és 7-húros signature modellt is készítettek John Petrucci BFR néven. Hűséges használója a Mesa Boogie erősítőknek, és endorsere a Dimarzionak és a Dunlopnak is.

Tovább a Dream Theater oldalára.

 

Forrás: wikipédia
 

Egyéb képek: 

Dream Theater - On The Backs Of Angels
http://www.youtube.com/watch?v=28MmnThlYOo
Dream Theater - Constant Motion
http://www.youtube.com/watch?v=RFiexmXEccE
Dream Theater - The Spirits Carries On
http://www.youtube.com/watch?v=xtnz2O4Chfw
Dream Theater - Forsaken
http://www.youtube.com/watch?v=C7oH6Ku27Us
Dream Theater - Another Day
http://www.youtube.com/watch?v=LYtiDCXLAcQ
Dream Theater - Lie
http://www.youtube.com/watch?v=VD7OdyY1js4
Dream Theater - As I Am
http://www.youtube.com/watch?v=IIyoGPOwqLM
Dream Theater - Home
http://www.youtube.com/watch?v=hXIHPOV2yl8
Dream Theater - Surrounded
http://www.youtube.com/watch?v=6mJmJ6PpGzI
Dream Theater - Take The Time
http://www.youtube.com/watch?v=KSChdfAzbqg
Dream Theater - A Rite Of Passage
http://www.youtube.com/watch?v=gX6jirCykI0
Dream Theater - Under A Glass Moon
http://www.youtube.com/watch?v=tzxFZBDLLrs
Dream Theater - Pull Me Under
http://www.youtube.com/watch?v=5VxYflVXB_c
Dream Theater - Wither
http://www.youtube.com/watch?v=-boKk8uhmcY
Dream Theater - Endless Sacrifice
http://www.youtube.com/watch?v=dFXq1ixoE8k
Dream Theater - Hollow Years
http://www.youtube.com/watch?v=qU6fmgnWDfk
Dream Theater - I Walk Beside You
http://www.youtube.com/watch?v=yijAe4M2yoI
Dream Theater - The Dark Eternal Night In
http://www.youtube.com/watch?v=EkF4JD2rO3Q
Dream Theater - The Count Of Tuscany
http://www.youtube.com/watch?v=E4yzYKIiV9Y
Dream Theater - These Walls
http://www.youtube.com/watch?v=Uk9WTBYuVUI

Oldalak