Bejelentkezés

x
Search & Filters

jazz rock

A fúziós jazz egy összetett zenei műfaj, ami a kései ’60-as években alakult ki a jazz egyes elemeinek felhasználásával (például az improvizáció előtérbe helyezésével); ám ezt a funk és R&B műfajokra jellemző ritmussal és dallamokkal, valamint a rock felerősített elektronikus hangszerelésével és effektjeivel adja elő. Bár „fúziós jazz” helyett gyakran használják a „jazz rock” kifejezést, igazából a ’60-as, ’70-es években aktív rockegyüttesekre is utalhatnak vele, akik a jazzre emlékeztető vonásokkal tették különlegessé zenéjüket (többek között imprózással is).

A ’70-es évek „felkészülési időszakát” követően a fúziós jazz még a ’80-as, ’90-es években is csiszolta improvizatív és kísérletező jellegű zenéjét.

A fúziós albumok – még azok is, amiket ugyanaz az előadó készített – gyakran különböző stílusokat vonultatnak fel. A fusiont ne egy szigorúan meghatározott zenei stílusnak értsük, hanem inkább zenei hagyománynak, vagy megközelítésnek kell tekinteni. Még a progresszív rockzene képviselői között is akadnak olyanok, akikre ráillik a fúziós jelző. A fúziós zene általában instrumentális, amit gyakran bonyolult ütemmutatók és ritmus-mértékek kísérnek. Másik fő jellemvonása, hogy a dalok általában az átlagosnál hosszabbak, ami teret nyit az improvizációnak. A fúziós jazz elismert zenészei közül sokuk híresült el nagymértékű virtuozitásukról, amit komplex szerzeményeikben, bonyolult ütemek mellett mutatnak be. A basszusgitáros és énekes Randy Jackson szerint a jazz fusion egy túlmenően nehéz műfaj, ha valaki az eljátszására vállalkozik. Jackson a következőt vallja: „Az én választásom azért esett a fúziós jazzre, mert én akartam lenni a legjobb képzettségű, verhetetlen zenész, aki mindent képes eljátszani. Számomra pedig mindig is a jazz fusion volt a legrafkósabb műfaj. Tökéletesen kell tudnod kezelni a hangszeredet, például tudnod kell azonnal tempót változtatni, meg ilyenek. Mindenképpen a legnehezebb műfajt akartam, hiszen, ha azt meg tudom csinálni, akkor minden menni fog.”

A ’60-as évek vége

Az All Music Guide szerint „nagyjából 1967-ig a rock és a jazz világának szinte semmi köze nem volt egymáshoz.” Azonban, „…ahogyan a rock egyre kreatívabb lett és zenetechnikailag fejlődni kezdett, valamint ahogy a jazz megunta a hardbop stílust és hátat fordított az avantgárd zenéknek, a két műfaj egymásra talált és hol ötleteket cseréltek, hol pedig egyesítették erőiket.” A zeneszakértő Piero Scaruffi a jazz-rock feltalálásának érdemét az indianai születésű vibrafonos Gary Burtonnek ítéli, aki „ az 1966-os ’The Time Machine’ című albumon kezdett először kísérletezni a rock ritmusaival”. Burton volt az, aki 1967-ben Larry Coryell segítségével kiadta a ’Duster’-t, azaz Scaruffi szerint a világ első jazz rock lemezét. Scaruffi véleménye az, hogy akár Coryell is „indulhatna a jazz-rock feltalálója címért”, hiszen a texasi gitáros 1966-ban maga is megjelentetett egy jazz-rock felvételt, az ’Out of Sight And Sound’-ot.

A trombitás zeneszerző Miles Davisnek is nagy szerepe volt a jazz fusion kialakulásában, főleg a ’68-as albuma, a ’Miles in the Sky’ miatt. Ez volt Davis első olyan lemeze, ami elektromos hangszereket is megszólaltatott: Herbie Hancock az elektromos zongorán, Ron Carter pedig a basszusgitáron játszott. Davis azonban tovább feszegette felfedezését az elektromos hangszerekkel kapcsolatban, így a ’68-as ’Filles de Kilimanjaro’ című lemez is hasonló lelkülettel készült, ahol Chick Corea volt a zongora-, és Dave Holland a basszusgitár felelőse.

1969-ben Davis kiteljesítette az elektromos hangszerek és a jazz nászát az ’In a Silent Way’-en, ami tulajdonképpen Davis első igazi fusion lemeze. A Teo Macero producer által erősen megszerkesztett, két oldalra elég zene miatt az album csendes, statikus jellegű lett, s így később az ambient stílus kialakulásának is alapját képezte. A lemez olyan zenészek hozzájárulásával készült, akik a ’70-es években saját együtteseik élén maguk is a fusion evangéliumának terjesztésébe fogtak; köztük említhetjük Shortert, Hancockot, Coreát, a zongorista Josef Zawinult, a gitáros John McLaughlint, Hollandet és Williamst is. Williams később kilépett a formációból hogy megalakítsa a The Tony Williams Lifetime nevű zenekart, John McLaughlinnal és az orgonista Larry Younggal az oldalán. Még ugyanebben az évben debütáltak az ’Emergency!’ című albummal, ami sokak szerint szintén az egyik legrégebbi elismert jazz fusion lemez.

Jazz rock

A „jazz-rock” kifejezést gyakran a fúziós jazz szinonimájaként használják. Néhányan azonban különbséget tesznek a kettő között. Az egyik legrégebbre tehető jazz-rock együttes a The Free Spirits. A kései ’60-as években, pont mikor a jazz-zenészek nekiálltak elektromos hangszerekkel és rockra emlékeztető ritmussal kísérletezni, a rock-zenekarok, mint a Cream vagy a Grateful Dead is „belekóstoltak az improvizálásba, és elkezdték belevinni a jazz alkotóelemeit a saját zenéjükbe.” Más együttesek viszont – pl. a Blood, Sweat and Tears – „kapásból a hagyományos jazz-hangszerek harmonikus, dallamos és ritmikus tulajdonságait vették kölcsön”. Scaruffi megjegyzi, hogy azok a rockzenészek, akik a jazzből merítettek ihletet (itt felsorolja a Soft Machine-t, a Colosseumot, a Caravant, a Nucleust, a Chicagot és Frank Zappát) a két stílus keverékét „teljesen feje tetejére állították”, mondván, hogy „a megfelelő hangzás elérése helyett a rockerek inkább a dinamikát kereseték”, amit a mesterségesen felerősített hangszerekkel tudtak elérni. Scaruffi összehasonlítja Davis fúziós jazzét – „ami sima, gördülékeny és elegáns” volt – a progresszív rockkal, amit viszont általában túlbonyolítottnak, durvának jellemez. Frank Zappa két nagylemezt is kiadott az 1972-es év során; a ’The Grand Wazoo’ és a ’Waka/Jawaka’ is nagyon jazz-orientált volt. Az albumokon egy-két termékeny jazz-előadó, úgymint George Duke és Aynsley Dunbar is szerepet kapott.

Az Allmusic szerint a jazz-rock kifejezés „akár jelentheti a fúziós jazz leghangosabb, legvadabb, „legelektronikusabb” jazz-zenekarait is, de sokkal gyakrabban utal azokra az előadókra, akik az egyenlet rock-oldaláról származnak.” A The Guide azt írja, hogy „a jazz-rock első feltűnését a kései ’60-as évek végére tehetjük, mikor a rock zsigerekben érzett erejét a jazz zenei összetettségével, improvizatív színpompájával kívánták elegyíteni. Mivel a rock gyakran a közvetlenséget és egyszerűséget választotta a virtuozitás felett, a jazz-rock idővel kinőtte még a legfantáziadúsabb,’60-as, ’70-es évekbeli rock-stílusokat is, úgymint a pszichedelikus rockot, a progresszív rockot, illetve az énekes/dalszerző zenészek korszakát is.”

Davis 1970-es lemeze, a ’Bitches Brew’ felhagyott a hagyományos jazzel, s helyette a rock-ra emlékeztető ritmusszekciót választotta, amit az elektromos basszusgitár segítségével szilárdított meg a zenéjében. A felvétel „…úgy érte el a lehengerlően egységes hatást, hogy keverte a kötöttségek nélküli jazzt az elektromos zongorával, az elektromos gitárral és az ütősök széles választékával.” Szintén a rock-hatás számlájára írható, hogy Davis elektronikus effektekkel és pedálokkal szerelte fel még a trombitáját is. Bár az album aranylemezzé vált, az elektromos hangszerek és a rock-ütemek használata alaposan megdöbbentette a tradicionalista jazzkritikusokat.

Davis remek tehetségkutatónak is bizonyult; a ’70-es évek fúziós jazzének zömét olyan zenekarok adták elő, amiket Davis egykori diákjai alapítottak. Köztük volt a The Tony Williams Lifetime, a Weather Report, a The Mahavishnu Orchestra, a Return to Forever és Herbie Hancock funk-lelkületű bandája, a Headhunters is. Davis és öregdiákjai mellett a korai fúziós jazz további nagy alakjai közé tartozik még Larry Coryell és Billy Cobham; utóbbi különösen a ’Spectrum’ című albuma miatt. Herbie Hancock először Miles Davis nyomdokaiba lépett a kísérletező hangú lemezeivel (pl. ’Crossings’, 1972.), később azonban a „jazz-funk” egyik fontos megalakítója vált belőle az olyan stílusteremtő címekkel, mint a ’Headhunters’ (1973) és a ’Thrust’ (1974). A ’70-es, ’80-as évek fordulóján Hancock zenéje már jobban meg akart felelni a nép igényeinek is. Ő volt az egyik első olyan jazz-zenész, aki szintetizátort használt.

Kezdetben a Weather Report egy avantgárd kísérleti jazz-zenekar volt, ami az In a Silent Way által kikövezett utat járta. Az együttes fellépéseit és lemezeit pályafutása elején meglehetősen sokan követték figyelemmel; voltak olyan számaik is, amik akár fél óráig is eltartottak. A több rajongóra szomjazó együttes később egy hétköznapibb hangra váltott, ami például a Joe Zawinul által íródott ’Birdland’ című számban is tetten érhető. A Weather Report albumokra hatással volt a latin-, az afrikai- és az európai zene is, így korai betekintést nyújtottak a fúziós világzene variációiba. JacoPastorius, az innovatív, laza basszusgitáros 1976-ban, azaz a Black Market felvétele alatt csatlakozott az együtteshez; a ’77-es Heavy Weather-ön Zawinul mellett társproduceri teendőket látott el; a ’79-ben kiadott ’8:30’ című koncertfelvételen pedig kifejezetten központi szerepben tetszeleg. A Heavy Weather a műfaj legtöbb példányban eladott lemeze.

Angliában a fúziós-jazz mozgalma élén az Ian Carr által vezetett Nucleus együttes állt, melynek kulcsemberei az a Karl Jenkins és John Marshall voltak, akik a termékeny jazz-rock zenekar, a Soft Machineélére állva a Canterbury szcéna vezéregyéniségei lettek. A legtöbb példányban eladott lemezük, az 1970-ből származó ’Third’ egy duplakorongos összeállítás volt, melyen oldalanként csupán egy-egy szám szerepelt, méghozzá Miles Davis fentebb említett számainak stílusában. A Blood, Sweat & Tears, és a Chicago jazz-rock stílusához hasonlított az a zene is, amit az If zenekar játszott; a kiemelkedő angol együttes csak a ’70-es évek során összesen hét albumot adott ki.

Chick Corea 1972-ben alapította meg a Return to Forever-nek keresztelt együttesét, ami latinos ízlésvilágú zenével indult (Flora Purim vokalista és Airto Moreira dobos részvételével), ám 1973-ra jazz-rock zenekarrá alakult, ami részben a pszichedelikus-, részben pedig a progresszív rock stílusoktól is vett át elemeket. A változást követően Lenny White lett a dobos, aki szintén játszott már Miles Davis oldalán. A Return to Forever dalkínálata jellegzetesen dallamos volt, amit főleg Corea zeneszerzői ízlésvilágának és Stanley Clarke basszusgitár-technikájának köszönhettek. Clarke-ot egyébként a ’70-es évek egyik legbefolyásosabb basszusgitárosának tartják, Pastorius mellett. Bill Connors gitáros 1973-ban lépett be Corea együttesébe, majd segédkezett a ’Hymn of the Seventh Galaxy’ felvételében is. Connors a saját zenéjében Claptonra és Coltrane-re emlékeztető jegyeket vél felfedezni.

A gitáros Al Di Meola, aki 1974-ben pont a Return to Forever oldalán kezdte meg pályafutását, idővel a fúziós jazz egyik kiemelendő gitárosa lett.
John McLaughlin megalakította a Mahavisnu Orchestra nevű fúziós jazz együttest, melynek tagjai Billy Cobham dobos, Jerry Goodman hegedűs, Rick Laird basszusgitáros és Jan Hammer billentyűs. A csapat 1971-ben állt elő első albumával, a ’The Inner Mounting Flame’-mel. Hammer volt a Minimoog típusú szintetizátor úttörője, ami nemcsak a hang torzítására volt képes, hanem még hangmagasság-szabályozóval is ellátták, amitől a billentyűs hangszer is elektromos-gitárszerűen szólalt meg. A Mahavishnu Orchestra stílusát a pszichedelikus rock és a klasszikus indiai zene alakította végleges formájára.

Bár a zenekar első felállása két stúdióalbum és egy koncertfelvétel kiadása után szétesett, McLaughlin létrehozott még egy együttest ugyanazon a néven, amibe ezúttal Jean-Luc Ponty-t is felvette. Ponty egy jazz-hegedűs, aki már saját neve alatt is számos jelentős fúziós albumot jelentetett meg, ám csapatban is dolgozott. Kísérői Frank Zappa, Narada Michael Walden dobos, GayleMoran billentyűs, és Ralph Armstrong basszusgitáros voltak. McLaughlin a ’70-es években Carlos Santanával, a híres latin-rock gitárossal is együtt zenélt.

Kezdetben Santana San Franciscoi központú együttese a salsát, a rockot, a bluest, és a jazzt is vegyítette egymással, amiket Santana tiszta gitárjátéka és a háttérben zajló latin hangszerelés – pl. timbale-dobok és konga-dobok – tettek egésszé. Második pályaszakaszukban, azaz ’73 és ’76 között azonban az erőteljes fúziós hatás vált a legmeghatározóbbá a stílusukban. Ezt főleg Santana erősen elnyújtott improvizációs szólóiban lehet észrevenni, de benne van Tom Coster harmonikus zongoraszólamaiban is (a zenekar ’70-es évekbeli lemezeinek többségén). 1973-ban Santana egy majdnem két óra hosszúságú anyagot vett lemezre, amin javarészt instrumentális fúziós jazz stílusú számok hallhatók. Ez volt a ’Lotus’, ami húsz éven át csak Európában és Japánban volt kapható.

Az 1970-es évek fúziós zenészei közül jelentős volt még az elektromos gitáron játszó Pat Metheny, és a gitáros Larry Coryell a The Eleventh House nevű együttesével. A ’77-ben alapított Pat Metheny Group a pop és a jazz toplistákat egyszerre hódította meg ’AmericanGarage’ című albumával (1980). Bár egyes jazz-zenészek kritizálták a fúziós jazz vonzalmát a rock különféle stílusaihoz illetve az elektromos hangszerekhez, idővel a jazz tapasztalt veteránjai, mint Buddy Rich, Maynard Ferguson és Dexter Gordon is belecsempészett némi fúziós elemet a saját zenéjébe. A fúziós jazz hatása nem csak Amerikára és Európára terjedt ki: a műfaj ugyanis a ’70-es évek Japánjában is hódított, melynek eredményeként ’76-ban megalakulhatott a Casiopea és a T-Square (The Square). A fiatal generáció kifejezetten megszerette a stílust, így a ’80-as évek felé haladva népszerűsége gyorsan nőtt. A T-Square dala, a ’Truth’ később a Japánban tartott Forma-1-es versenyek megnyitódala lett.

A ’80-as évek

Smooth jazz


A ’80-as évek elejére az eredeti fúziós rock nagy része a jazz és a rock egyéb alműfajainak lett alárendelve, különösen a smooth jazznek, ami stílusában az R&B, a funk és a pop jellemzőit mutatja magán. A smooth jazz gyökerei visszavezethetők legalább a ’60-as évek végéig, amikor a producer Creed Taylor Wes Montgomery gitárossal három nagysikerű albumon dolgozott éppen. Taylor létesítette a CTI Records nevű kiadót. Meglehetősen sok elismert jazz-zenésznek volt a CTI-vel szerződése, többek között Freddie Hubbard, Chet Baker, George Benson és Stanley Turrentine is ott jelentette meg lemezeit. A Taylor felügyelete alatt zajló stúdiómunka általában a pop-közönséget is legalább annyira célozta, mint a jazz rajongóit.

A ’70-es évek közepén és végén a smooth jazz már bebizonyította, hogy mennyire életképes műfaj. Úttörői között említhetjük Lee Ritenourt; Larry Carltont; Grover Washington Jr-t.; Spyro Gyra-t (olyan dalokkal, mint a ’Morning Dance’); George Bensont; Chuck Mangione-t; Sérgio Mendest, David Sanbornt,Tom Scottot, Dave és Don Grusint; Bob James-t and Joe Sample-t.

A jazz és a pop/rock egyesüléséből keletkezett zene a ’70-es évek végén és a ’80-as évek elején már üzletiesebb irányt vett, amit főleg a finomabb zenei palettával ellátott dalokkal értek el, hiszen ezeket a soft-rock rádióadók is könnyűszívvel leadhatták. Az Allmusic fúziós zenéről írt cikkében kifejelnti, hogy „mivel sajnos a fúziós jazz pénzéhes lett, a rock fantáziája pedig a ’70-es évektől kezdve hanyatlik, mostanra megállapítható, hogy amit eddig hibásan fúziónak hívtunk, igazából könnyű popzenével vagy enyhe R&B-vel ízesített jazz volt.”

Egyes előadók, mint pl. Lee Ritenour, Al Jarreau, Kenny G, Bob James és David Sanborn ennek a pop-centrikus, kevert műfajnak az élére álltak (a stílust hívták „nyugati partinak” vagy ”AOR fúziónak” is). A műfaj leggyakoribb megnevezése a „smooth jazz”, de a mainstream jazz és a fúziós jazz hűséges rajongói szerint ez nem nevezhető igazi fúziós zenének, főleg mivel nem, vagy alig tartalmazza azokat az improvizált szakaszokat, amiket évtizedekkel ezelőtt a jazz a magáénak mondhatott. Szerintük a smooth jazz eladta a lelkét a közízlésnek, csak hogy az amerikai rádióadók mindegyike lejátszhassa a stílusban született dalokat.

A zenei kritikus Piero Scaruffi így jellemezte a fúziós popzenét: „nyájas, lagymatag, romantikus zene, amit középszerű zenészek származék-együttesei adnak elő.” Scaruffi szerint Michael és RandyBrecker néhány lemeze csupán „elcsépelt tánczene”, de még az alto-szaxofonos David Sanbornról is azt írta, hogy „fülbemászó és táncraperdítő műjazz unalmas kolleckiója.” Kenny G kifejezetten azok közé az előadók közé tartozik, akik hatalmas népszerűségük ellenére egyfolytában piszkálódás céltáblái, legyen szó a fúziós zene-, a jazz rajongóiról, vagy akár más szakmabeliekről. A zenekritikus George Graham állítása szerint az „ún. „smooth jazz” stílus, ahogyan Kenny G játssza, már nem tartalmazza azt a tüzet és kreativitást, ami a fúziós jazz legjobbjait jellemezte még a ’70-es évekbeli fénykora idején.”

A fúziós jazzt több oldalról is támadták: egyrészt a tradicionális jazz kedvelői, akik a mainstream jazz pártját fogják (főleg az új műfaj kibontakozása alatt); másrészt a smooth jazz rajongói, akik a könnyebben „megfogható” zenét szeretik. Ez ahhoz hasonlít, mint mikor a ’40-es években a swing jazz követői leszólták a be-bopot, vagy mint mikor a Dixieland (a New Orleansi stílus) támogatói a ’20-as évek új swing stílusát ócsárolták. Egyes szakértők szerint a fúziós megközelítés mesterkélt, míg mások azt mondják, hogy a fúziós jazz már-már hajhássza a zenei virtuozitást. Mindezek ellenére a fúziós jazz segített lebontani a falat egyes rockműfajok és a jazz között, valamint új műfajokat is köszönhetünk neki, mint pl. a ’80-as években felbukkanó, elektromos-lelkületű acid jazzt.

Egyéb stílusok

Bár a „smooth jazz” előretörésével a „fúzió” megnevezés kissé homályos lett, a ’80-as évek közepén és végén pár együttes segítségével megkezdődött a fúziós jazz feltámasztásának folyamata. A ’80-as években a kritikusok véleménye a következő volt: „…a fúziós jazz nem igazán váltotta be a hozzá fűzött ígéreteket, habár a mai napig is léteznek a stílust művelő zenekarok, mint pl. a Tribal Tech és a Chick Corea Elektric Band.” A talpon maradt, és sokak által ismert fúziós énekesek szinte kivétel nélkül már valamelyik korai, úttörő fúziós jazz-együttesben is játszottak; sőt, még a ’70-es évek „óriásai” közül is megmaradt néhány ember a zeneiparban.

A kései ’70-es években sokáig elvonult Miles Davis a hosszú kihagyás után végül folytatta karrierjét. Az énekes – ifjú, pályakezdő zenészekkel az oldalán - a ’80-as évek ideje alatt fúziós jazzt adott elő, lerázva magáról mindazt a kritikát, amit a régebbi főáramlatbeli zenéjének kedvelőitől kapott. Bár Davis munkássága a ’80-as évekből továbbra is vitatott marad, ekkortájt kiadott lemezeivel elnyerte a fúziós zene és más stílusok követőinek tiszteletét is. 1985-ben Chick Corea létrehozta a Chick Corea Elektric Bandet, amiben fiatal zenészek, úgymint Dave Weckl dobos, John Patitucci basszusgitáros, Frank Gambale gitáros és Eric Marienthal szaxofonos kaptak helyet.

A ’90-es és 2000-es évek

Joe Zawinul fúziós zenekara, a The Zawinul Syndicate a ’90-es években egyre több világzenei elemet kezdett hozzáadni a zenéjéhez. Az egyik legemlítésreméltóbb együttes, ami ’90-es évek elején futott be, a Tribal Tech volt, amit Scott Henderson gitáros és Gary Willis basszusgitáros vezetett. A ’80-as évek végén Henderson, amíg a saját zenekarát szervezte, Corea és Zawinul csapatában is dolgozott. A Tribal Tech legismertebb felállása Scott Kinsey billentyűst és Kirk Covington dobost is magába foglalja, de Willis és Kinsey maguk is előálltak a saját fúziós szólólemezükkel. Henderson egyébként a Steve Smith (Vital Information) által rendezett projectekben is szerepelt, melyben társa az eklektikus együttes, a Bela Fleck and the Flecktones basszusgitárosa, Victor Wooten volt. A munkájukat Vital Tech Tones néven hozták nyilvánosságra.

Allan Holdsworth egy olyan gitárművész, aki jazz, fúziós jazz és rock stílusokban is játszik. Más gitárosok, mint pl. Eddie Van Halen, Steve Vai és Yngwie Malmsteen is csak dícsérni tudták azt, ahogyan a fúziós jazzt adja elő. A kései ’80-as években kiadott lemezein gyakran használt Synth Axe típusú gitár-szintetizátort, ami szerinte rendkívül kiszélesítette a gitárjátéka skáláját. Holdsworth még sokáig folytatta a fúziós lemezek gyártását, és a világkörüli turnézást. A Soft Machine másik egykori gitárosa, Andy Summers (jelenleg a The Police tagja) is több fúziós jazz albumot adott ki a ’90-as évek elején.

Az utóbbi két évtizedben John Scofield és Bill Frisell gitárosok szintén számos fúziós lemezzel álltak elő, miközben egyéb stílusokkal is kísérleteztek. Erre jó példa Scofieldtől a ’Pick Hits Live’ és a ’Still Warm’; míg Frisell megközelítése örökre egyedi marad abban, hogy erősen a hagyományos USA-beli zenére támaszkodott. A japán gitáros, Kazumi Watanabe, jó pár fúziós jazz albumot dobott piacra a ’80-as és ’90-es évek során; ezek közül a legkiemelkedőbbek talán a ’Mobo Splash’ és a ’Spice of Life’.

Brett Garsed-et és T. J. Helmerich-et szintén jelentős fúziós jazz gitárosoknak tartják, akik a ’90-es évek elejétől kezdve sok albumot jelentettek meg közösen, pl.: ’Quid Pro Quo’ (1992); ’Exempt (1994); ’Under the Lash of Gravity’ (1999); ’Uncle Moe’s Space Ranch’ (2001); és Moe’s Town’ (2007). Emellett egyéb projectekben is részt vettek, vagy szólóalbumokat adtak ki, amik szintén a stílushoz köthetők (Brett Garsed: ’Big Sky’).

A néhai szaxofonos, Bob Berg, aki legelőször Miles Davis együttesében tűnt fel, barátjával és zenekari kollégájával, Mike Sternnel együtt készített néhány fúziós lemezt. Stern a mai napig a világ minden táján fellép fúziós jazz zenéjével, ám leggyakrabban New Yorkban fordul meg. A két barát gyakran a világhírű Dennis Chambersszel dolgozott együtt, aki már maga sem volt idegen a fúziós jazztől. Chambers ezen kívül a CAB tagja is, melyet a basszusgitáros Bunny Brunel vezet, és ami Tony McAlpine billentyűs- és gitárjátékát vonultatja fel. A CAB2 2002-ben egy Grammy-jelölést is begyűjtött. McAlpine „másodállásban” a Planet X nevű fúziós metal együttes gitárosaként szolgál. A zenekar billentyűse Derek Sherinian, dobosa pedig Virgil Donati. Miles Davis ’80-as évekbeli csapatából volt még egy ember, aki fúziós jazz lemezeket készített; ő volt Bill Evans szaxofonos, akinek legkiemelkedőbb munkája a ’92-es ’Petite Blonde’ volt.

A gyors, zúzós gitárszólókra szakosodott alkalmi fúziós jazz-zenész GregHowe a következő albumokkal tette gazdagabbá a műfajt: ’Introspection’ (1993), ’Parallax’ (1995), ’Five’ (1996), ’Ascend’ (1999), ’Hyperacuity’ (2000), ’Extraction’ (2003) és ’Sound Proof’ (2008) – az utolsó kivételével mindegyikben Victor Wooten basszusgitáros és Dennis Chambers dobos segédkezett. Howe a rockot, a bluest, és a latin zenét vegyíti a jazzel, amihez egy körülményes, ám dallamos gitárstílust alkalmaz.

Pat Metheny és a dobos Jack De Johnette Parallel Realities nevű együttese, amiben Miles Davis többi tanítványa, pl. Dave Holland és Herbie Hancock is szerepelt, a ’90-es években voltak a legaktívabbak – ebből az időből több lemez és turné fűződik a nevükhöz, melyből a legfontosabb a philadelphiai Mellon Jazz Fesztiválon készült DVD. A jazz-gitáros Christian McBride két olyan fúziós albumot adott ki, aminek a jazz-funk stílus az alapköve: ezek a ’Sci-Fi’ (2000) és a ’Vertical Vision’ (2003). Egyéb új, említésre méltó fúziós jazz albumok készítői között említhetjük még: Mitchel Forman billentyűst és együttesét, a Metro-t; a Mahavishnu egykori basszusgitárosát, Jonas Hellborgot; az elhunyt gitárvirtuóz Shawn Lane-t és a billentyűs Tom Costert.

Oldalak