Bejelentkezés

x
Search & Filters

neo-progresszív rock

A neo-progresszív rock - amit gyakran neo-prognak rövidítenek (nem szabad összekeverni a jelentősen modernebb newproggal!) – a progresszív rockzene egyik Angliából származó válfaja, mely a ’80-as években élte fénykorát, bár a mai napig is létező stílus.

A neo-progresszív rockot mély érzelmi töltet jellemzi, melyet gyakran drámai dalszövegekkel, gazdag képalkotással és színpadiassággal adnak elő. A dalok általában nagy odafigyelés mellett, tökéletesen kitalálva születnek meg, tehát az improvizáció jelentősen háttérbe szorul. A stílus erőteljesen támaszkodik a tiszta, dallamos és érzelmes elektromos gitár-szólókra, melyet általában valamilyen billentyűs kísér. A neo-prog legnevesebb művelői között említhetjük a Genesis-t, a Yes-t, a Camel-t és a Pink Floydot.

A korai neo-prog stílust kifinomult szövegek és gyakran sötét tematika uralta. Bár azt vitatják, hogy a neo-prog mennyire tartozott a rock-főáramlat műfajai közé, az általánosan elmondható, hogy a stílus a rövidebb dalaival jobban passzolt a rádióadásokba, mint a korai progresszív rock legtöbb száma. Ennek ellenére a neo-prog sosem érte el azt a népszerűséget, mint amit a legnevesebb képviselője, a Pink Floyd tudhatott magáénak.

A kezdeti neo-prog albumok közül a legjelentősebbek: Twelfth Night– ’Fact and Fiction’ (1982); Marillion – ’Scriptfor a Jester’s Tear’ (1983); IQ – ’The Wake’ (1985) és Pallas – ’The Sentinel’ (1984).

A The Progressive Rock Files című könyv szerzője, Jerry Lucky egy egész fejezetet szentelt a neo-progresszív rocknak, ’A Neo Beginning!’ címmel. Eszerint a stílus „1981 végén tűnt fel először, bizonyítva, hogy mennyire időállók a progresszív rock e jellegzetes értékei”, de közben el is tér a felmenőjétől abban, hogy „egy kicsit jobban odaszúr, és kicsit jobban megvan benne a ’80-as évek hangulata”.

A könyv további fejezeteiben Jerry Lucky utalt arra is, hogy a neo-progresszív rock a ’80-as évek közepén érte el népszerűsége csúcsát. „Mikor elérkezett az 1984-es esztendő, az összes brit neo-prog banda piacra dobott valamit. Ekkor jelent meg a Marillion második lemeze, a ’Fugazi’; a Pallas ’The Sentinel’-je; a Pendragontól a ’Fly High Fall Far’; a Twelfth Nighttól az ’Art and Illusion’; a Solstice-től a ’Silent Dance’, a Quasartól a ’Fire in the Sky’, és még sokan mások, mint például Haze: ’C’est La Vie’, ’Craft’; Mach One: ’Lost For Words’; Barclay James Harvest: ’Victims or Circumstance’; The Enid: ’The Spell’, és még sorolhatnám.”

A Marillion szinte minden kétséget kizáróan a legsikeresebb neo-prog együttes, amely sikerre két albumukkal, a ’85-ös ’Misplaced Childhood’-dal és a ’87-es ’Clutching at Straws’-zal tettek szert. Ezt az üzleti csúcsot követően azonban a stílus is hanyatlani kezdett, habár a műfaj három úttörője tudomásunk szerint a mai napig is aktív (2009), nem beszélve arról a maréknyi újabb keletű együttesről, akik szintén neo-prog területen munkálkodtak és munkálkodnak a ’90-es és a 2000-es években.

A progresszív rock egyes rajongói azzal támadják a neo-progot, hogy nem elég eredeti, különösen a saját kedvenc stílusukhoz képest. Ilyenkor gyakran veszik összehasonlításuk alapjául az olyan előadókat, mint pl. Rovert John Godfrey-t a The Enidtől, akit viszont ironikus módon a neo-prog rajongói is gyakran a saját oldalukra sorolnak.

A kritikák ellenére a neo-prog mostanáig is jelentős rajongótáborral bír, új albumok pedig folyamatosan jelennek meg a stílusban. A legnevesebb lemezkiadójuk az InsideOut Music. A Progressive Archives weboldal szerint a legkedveltebb neo-prog előadók a Marillion, az IQ, az Arena, és a Pendragon. A stílushoz tartozó együttesekről friss hírekkel szolgál a The Dutch Progressive Rock nevű internetes oldal.