Bejelentkezés

x
Search & Filters

progresszív rock

A progresszív rock (gyakran csak prog rock vagy prog) a rockzene egyik válfaja, mely az 1960-as évek második felében alakult ki. Népszerűségének csúcsa az 1970-es években volt. Azok a zenészek, akik progresszív rockot játszanak, elutasítják a popzene korlátozásait, műveiket (melyek kifinomultsága gyakran a jazzel és a klasszikus zenével vetekszik) figyelmes hallgatásra szánják. Gyakran építenek zenéjükbe folk és világzenei elemeket is.

A progresszív rock jellemzői

A progresszív rockra jellemző a dinamikus és virtuóz előadásmód. A rock többi típusával ellentétben – amelyekre könnyű táncolni vagy háttérzenének jók – ezt a zenét a tudatos elmélyedésre hajlandó zenehallgatóknak szánják.

A progresszív rockot játszó zenekarok, zeneszerzők karakterét nehéz néhány jellemzővel úgy megfesteni, hogy az általános érvényű legyen az egyébként szerteágazó stílusirányzatot felvonultató együttesekre. Ezzel együtt néhány stílusjegy többé kevésbé jellemzi a progresszív rockot művelő zenészek alkotásait, előadásmódját, stílusát.

A kompozíciók többnyire hosszú lélegzetűek, nem ritka a 20 percet is meghaladó szerzemény. A szerzők témáikat gyakran tételekre osztják, hasonlóan a klasszikus zenekölteményekhez.

Bár a progresszív rockot a tudatos témafeldolgozás, annak aprólékos, cizellált zenei kifejtése jellemzi, mégis, szinte minden lemezen találhatunk egy-egy olyan dalt, amely "elszakadva" a műtől, önálló életet él. Jó példa erre az Another Brick in the Wall a The Wall című Pink Floyd albumról.

A progresszív rock művelőinek hangszer használata is e stílusra jellemző jegyeket mutat. Az elektronikus és akusztikus hangszerek (szintetizátor, orgona, zongora, fuvola) mellett a zenekarok vokális stílusa is sajátos.

A progresszív rock előadóit nem kötik meg olyan zenei konvenciók, mint a szokványos 4/4-es ritmus képletek, vagy az egy zeneszám – egy hangnem világa. Egy zenei gondolat megvalósításához éppúgy hozzá tartozik a változó ritmuskép, a dinamikusan változó tempó, mint a hangnemek közötti virtuóz átjárás alkalmazása és az extrém széles dinamikatartomány kihasználása.

A progresszív rock legjobb képviselőire a virtuozítás, hangszerük (hangszereik) professzionális használata a jellemző. Az előadóik, zeneszerzőik között nem ritka a magas szintű zenei előképzettségű művész – de számos „iskolázatlan” is van köztük – fontosabb tehát a zsenialitás és a tehetség. A megszerzett képességeket – többek között – szimfonikus jellegű műveikben érhetjük tetten. Jó példa erre az Emerson, Lake & Palmer Works Volume 1. című gyűjteményén a Piano Concerto No. 1 szerzemény.

A progresszív rock története

Az első progresszív zenekarok


Mint ahogy arról korábban már szó volt, a többség a King Crimson debütáló lemezétől számítja a progresszív rock történetét. A 70-es évekre ez a zenei irányzat is számtalan részre tagolódott. A korszak leghírhedtebb és legnagyobb hatású progresszív rock bandái a King Crimson, a Genesis, az Emerson, Lake & Palmer valamint a Yes voltak. Szokás őket a négyek bandájaként is emlegetni. Ide lehetne még sorolni a Pink Floyd nevét is, de ők ekkoriban (60-as évek vége, korai 70-es évek) még inkább álmodozós, space rockot játszottak.

Ha egyetlen zenekart kellene megnevezni, mely zenei világával leginkább kifejezi azt, amit progresszív rocknak nevezünk, akkor a többség valószínűleg a King Crimsonra szavazna. Debütáló lemezük 1969-ben jelent meg, In the Court of the Crimson King címmel. A korong rendhagyó zenei megoldásokkal hívta fel magára a figyelmet. A lemezt nyitó 21st Century Schizoid Man a stílus egyik legismertebb dala, ráadásul egy olyan súlyos metal riff hallható benne, melyet a Tony Iommi névtől eredeztet a rockrajongók többsége. A King Crimson egészen 1974-ig dolgozott, elkészítve több klasszikus lemezt is. Ezeken a korongokon sok minden összesűrűsödött, ami akkoriban a levegőben volt: gótikus atmoszféra, nyers rockerő, pszichedelikus és szimfonikus hangzások, jazzes ritmusok, bartóki szigor és wagneri mélységek. Aztán az állandó tagcserék benyújtották a számlát: a King Crimson egészen a 80-as évek elejéig nem hallatott magáról. Közben Robert Fripp projektjei élén folytatta zenei kalandozásait.

Szintén az első progresszív rockzenekarok közé tartozik a Yes is. Már megalakulásuk után egyből a kor egyik legnépszerűbb brit bandája a Cream előtt játszhattak. Sokan úgy gondolták, hogy a Led Zeppelin mellett a Yes fogja meghatározni a 70-es évek hangzását. Az első lemezeik is figyelemreméltó alkotások voltak, de a Yes igazi arca 1971-re alakult ki, amikor létrejött a klasszikus felállásuk Steve Howe csatlakozásával. Az 1971-es Fragile és az 1972-es Close to the Edge albumok kétségkívűl a progresszív rock csúcsalkotási közé tartoznak. Utóbbin található a progresszív rock emblematikus dala a 18 perces Close to the Edge is. A Yes zenéjét a komolyzenei és szimfonikus hatások mellett, nemcsak Jon Anderson magas énekhangja határozta meg, de a tagok virtuóz hangszerkezelése is. Steve Howe és Rick Wakeman tekintélyt parancsoló szólói, Bill Bruford poliritmikus dobolása és Chris Squire (wah-wah pedállal, és tremolo-val megbolondított) basszusozása kalapemelésre késztették a kritikusokat is. Fénykorukban szinte minden valamire való szakmai szavazáson a dobogóra kerültek. Aztán őket is tagcserék súlytották, ennek ellenére tovább folytatták, habár a 70-es évek második felében készült lemezeiket már nemcsak a kritika, de a rajongók sem fogadták kitörő lelkesedéssel.

A diákkori barátságból alakult Genesis 1969-es debütlemeze szinte észrevétlen maradt, de amit a 70-es évek eleji lemezeikkel megalkottak az a progresszív rock fénykorának kiváló lenyomata. Bonyolult, de kifinomult zene, sötét tónusú, drasztikus és horrorisztikus szövegek jellemezték ekkoriban a Genesis zenéjét. 1972-es Foxtrot lemezükön található az egész B oldalt betöltő, 23 perces Supper's Ready, mely a stílus egyik sokat emlegetett dala. A Genesis a koncertek alkalmával kisebb színpadi előadásokat produkált, amiben az énekes Peter Gabriel játszotta a főszerepet. Bizarr viselkedése, színpadi akció és arcfestése tovább növelte a Genesis hírnevét. 1975-ben Gabriel kilépett, hogy szólóban folytathassa, ekkor döntöttek úgy, hogy Phil Collins veszi át a mikrofont. A 70-es évek második felében készült lemezeik azonban már nem olyan fontosak a progresszív rock fejlődésének szempontjából.

A négyek bandájának utolsó tagja az Emerson, Lake & Palmer is a 70-es évek egyik legsikeresebb progresszív rockzenekara volt. A formáció tagjai korábban már olyan zenekarokban bizonyítottak, mint a Nice (Keith Emerson), a King Crimson (Greg Lake), vagy az Atomic Rooster (Carl Palmer). 1974-ig kiváló albumokkal és felejthetetlen színpadi előadásokkal nyűgözték le a kritikusokat és a rajongókat egyaránt. Ekkoriban születtek meg a legismertebb dalaik is (Lucky Man, From the Beginning). A zenekar hírhedté vált komolyzenei feldolgozásairól is, melyekben Keith Emerson megmutathatta virtuozitását is. Az 1970-es évek közepére azonban annyira megromlott köztük a viszony, hogy az évtized második felében gyakorlatilag már csak papíron léteztek. Az 1978-as Love Beach album is csak azért született meg, hogy eleget tegyenek szerződési kötelezettségeiknek.

A fenti négy zenekar természetesen csak a legsikeresebb és legnagyobb hatású együttesek voltak, rajtuk kívül még számtalan progresszív rock előadó készített minőségi lemezeket. A progresszív rock fénykora, legismertebb előadói és albumai Angliához köthetőek. Ez nem jelenti azt, hogy más országokban vagy földrészeken nem voltak vagy vannak hagyományai az effajta zenének. A 70-es években a progresszív rock is hamar elkezdett osztódni, más stílusokkal érintkezni. Így a műfajnak több irányzatát különböztetjük meg.

Így a klasszicizáló formációkat, (Yes, a Genesis, az Emerson, Lake & Palmer, a Traffic vagy a Renaissance), a kísérletezők (King Crimson, Gentle Giant), a jazz felé hajlókat (Soft Machine, Colosseum), a folkgyökerűeket (Jethro Tull, Strawbs) és a magányos különutasokat is (Van der Graaf Generator, Mike Oldfield).

A másodhullámból is rengeteg zenekar érdemel figyelmet, így a Traffic is. A Blind Faith feloszlása után ujraéledt zenekar főleg a 70-es évek első felében alkotta meg legemlékezetesebb lemezeit.

A Supertramp inkább a könnyen emészthető zenekarok táborát erősíti, de a "csodahangú"-nak titulált Roger Hodgson nem ijedt meg a tízperces terjedelmű melódiáktól sem. Richard Davies elvontabb, kevésbé fülbemászó, komolyabb dalokat írt, hajlamosabb volt az elmélyülésre, a bonyolultabb zongorajátékra, s szövegeikben gyakran fogalmazott meg politikai, filozófiai gondolatokat.

A kanadai Rush triót szokás hard rock és progresszív rockzenekarként is emlegetni. Korai lemezeik (főleg az első) Led Zeppelin hatásokban bővelkedő alkotások, de az 1976-os 2112 és annak 20 perces címadó dala egyértelműen progresszív rock klasszikus. Későbbi lemezeiket is a hard rock dinamizmusa és a progresszív megoldások keveréke jellemzi, a 80-as években azonban inkább a billenytűs hangszerek és az elektronika dominált lemezeiken. Talán a Rush büszkélkedhet a progresszív rockzenekarok közül a legegységesebb diszkográfiával, valamint a kanadai trió azon zenekarok egyike, akik nem igazán adtak ki korábbi önmagukhoz képest gyengébb lemezeket.

A Colosseum a 60-as évek végén az egyik legreménytelibb progresszív rockegyüttes volt. A zenekart John Mayall egykori zenészei hozták létre, 1971-es feloszlásukig mindössze két albumot jelentettek meg. Ezt követően Colosseum II néven jazz-rockot játszottak, majd 1994-ben ujjáalakult a "klasszikus" Colosseum is.

Szintén a másodvonalba tartozik a Gentle Giant is, akik eklektikus és experimentális nagylemezeket adtak ki. 1980-ig játszottak együtt, több figyelemreméltó lemezt is készítve, melyeken minden benne volt ami a Gentle Giant sajátja: többszólamú vokálok, szokatlan ütemek, klasszikus zenei betétek, furcsa ellenpontozások.

A Yes féle vonulatba tartozott a Camel, akik főként instrumentális zenéjükkel tettek szert kisebb rajongótáborra a 70-es évek közepén. A nagyobb sikert azonban az évtized végén kiadott popos hangvételű lemezeik hozták meg.

A Renaissance jellegzetes hangzása többek között Annie Haslam énekesnőnek köszönhető, de ő azonban nem volt ott a kezdeteknél. A zenekart két egykori Yardbirds tag Keith Relf és Jim McCarty alakította a progresszív rock és a folk keresztmetszetén, de dalaikban szívesen idéztek Bach, Chopin, Debussy művekből is. Legerősebb lemezeiket ők is a 70-es évek derekán készítették.

A King Crimson nyomdokain elindult zenekarok közül talán a Jade Warrior produkálta a legfigyelemreméltóbb életművet. Zenekarukat a japán jádé szamurájokról nevezték el. Hangulat és tempóváltásokban gazdag instrumentális dalaik a korszak érdekes lenyomatai. Zenéjük hozzájárult az ambient megerősödéséhez is, melynek születését Brian Eno nevéhez szokás kötni.

Az art-rock és a progresszív rock stílusba is besorolható Audience erős korongok után 1975-ben oszlott fel, míg a londoni Quatermass Black Sheep of the Family dalával aratott sikert. A Catapilla két erős lemezt hagyott az utókor számára, de a Van der Graaf Generator hatásokat mutató Gnidrolog is figyelemre méltó a rendkívül erős kínálatból.

A folk hatású progresszív rock zenekarok közül kétségkívül a Jethro Tull a legismertebb. Progresszív rockos korszakuk 1972-től köszöntött be. Az 1972-es Thick as a Brick egy konceptalbum volt, egyetlen 43 perces dallal. Ezt további nagy lélegzetű, progresszív rockos, zömében konceptalbumok követték a 70-es évek végéig. A 80-as évektől azonban egyre inkább az elektronikai lemezek jellemezték őket.

Az amerikai Kansas korai lemezein bőven voltak progresszív rock elemek is, de aztán a rádióbarátabb, rockzene felé fordultak.

A skót folkelőadó Donovan is egyre inkább a pszichedelia irányába sodródott, de a blues és a jazz is megjelent zenéjében.

A Fairport Conventiont is szokás megnevezni, mint folk hatású rockelőadót, bár zenéjük csak elvétve tartalmaz progresszív elemeket.

Szintén a folk és a progresszív rock határmezsgyéjén alkotott a Strawbs is. Itt kezdte Sandy Denny is aki később a Fairport Convention énekesnője lett, de Rick Wakeman is aki a 70-es évek egyik billentyűsztárja lett, miután a Yeshez csatlakozott.

Érdemes még megemlíteni a jazzes gitárszólókkal dolgozó Trees nevét, a kortárs avantgárd zenével érintkező Comust, a klasszikus zenét folkkal és progresszív rockkal keverő Spirogyra nevét, a besorolhatatlan East of Edent és a Dando Shaft nevét is.

A Van der Graaf Generator még 1967-ben alakult. Első demójukon még inkább bluesos, jazzes zene volt hallható. 1969-es The Aerosol Grey Machine lemezükön azonban már erőteljes progresszív rock volt hallható, jazzes és klasszikus zenei hatásokkal. 1972-es feloszlásukig még két remek progresszív rocklemezt publikáltak, majd Peter Hammill többször újjáalakította az együttest. 2009-ben Budapesten is adtak koncertet.

Mike Oldfield is hozzájárult a progresszív rock történetéhez, többek között 1973-as Tubular Bells albumával és instrumentális kompozícióival. Ennek ellenére nem szokás progresszív rock előadóként emlegetni, de ez igaz a brit Hawkwind együttesre is, akik inkább space rock és hard rock lemezekkel álltak elő, de a progresszív rockból is sokat merítettek.

1971-re véget ért a Pink Floyd pszichedelikus, space rock korszaka, így a Meddle albumtól őket is inkább a progresszív rock stílusba sorolhatjuk. Mindjárt a Meddle lemezen megalkották a progresszív rock talán leghíresebb dalát, az egész B oldalt elfoglaló 23 perces Echoes dalt. Az 1973-as The Dark Side of the Moon, az 1975-ös Wish You Were Here, az 1977-es Animals és az 1979-es The Wall albumokkal aztán beléptek a szupersztárok körébe.

A progresszív rock felemelkedése és hanyatlása

Az első progresszív rockzenekarok már megjelenésükkör széles sikereket könyvelhettek el. A King Crimson a Rolling Stones 1969-es Hyde Park-i koncertjén mutatkozott be, és gyakorlatilag nagyobb sikert arattak, mint Mick Jaggerék, sokan őket tartották a "következő Beatlesnek" Az Emerson, Lake & Palmer már születésekor világhírűvé vált, hiszen a tagok már korábbi zenekaraik élén is sikeresek voltak. A Genesis és a Yes is már a legnagyobb rocksztárok között találta magát a 70-es évek közepére. Rajtuk kívűl még a Jethro Tull büszkélkedhetett több millió eladott lemezzel, a Pink Floyd pedig egyenesen a világ egyik leghíresebb zenekarává nőtte ki magát.

A progresszív rock kétségkívűl 1968 és 1975 között élte fénykorát. Ehhez nagyban hozzájárult, hogy a 60-as évek végére a beatzenekarok kiszámíthatóvá, egysíkuvá váltak. Nagyrészük vagy feloszlott, vagy új elemeket épített zenéjébe. Utóbbira a leghíresebb példa a Beatles. A közönség értékelte az új hangokat, így fordulhatott elő, hogy a 70-es évek első felében a progresszív rock lett a legéletképesebb rockzenei műfaj, a hard rock/heavy metal mellett.

Ehhez nemcsak a lemezek, de a koncertek is nagyban hozzájárultak. Az előadások minél nagyobb termekben, később már arénákban, vagy stadionokban zajlottak. A heavy metal bandák soha korábban nem hallott hangerővel játszottak, a progresszív rockzenekarok pedig soha korábban nem látott színpadi show műsorokat produkáltak (Genesis, Emerson, Lake & Palmer). Előtérbe került a színpadi ruházat is, valamint a világítástechnikát is szokatlan módón alkalmazták. Mindezen tényezők nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a progresszív rock elérje népszerűségének csúcsát.

A sikerek azonban csak a 70-es évek közepéig tartottak. 1975-re a King Crimson feloszlott, az új felállású Yesre már nem voltak annyian kíváncsiak mint néhány évvel korábban, a Genesis Peter Gabriel nélkül folytatta, Keith Emerson kezdetben lélegzetelállító színpadi mutatványai pedig kiszámíthatóvá váltak. A progresszív rockbandák a 70-es évek második felére kifáradtak. Ennek okai a tagcserék következtében kiadott gyengébb lemezek (Yes, Genesis), melyek közül az Emerson, Lake & Palmer 1978-as Love Beach lemeze már feltűnően gyengére sikeredett.

Azonban más okai is voltak a progresszív rock hanyatlásának. A zenehallgatóság nagy részét ekkora már azok a fiatalok alkodták, akik a 60-as, 70-es évek fordulóján koruknál fogva még nem vásároltak lemezeket. Nagyrészüket nem érdekelték a virtuóz hangszeres előadások, a többtételes, epikus dalok. Őket a glam rock korai sztárjai érdekelték, majd 1976-tól hódító útjára indult a punk is, amit a 70-es évek végén a diszkó váltott fel. A punkzenészek nyíltan hangoztatták is, hogy gyűlölik a progresszív rockzenekarokat. A Sex Pistolsból Johnny Rotten rendszeresen mutatkozott "I Hate Pink Floyd" (Utálom a Pink Floydot) feliratú pólóban.

A pogresszív rock ugyan válságos éveket élt át a 70-es évek második felében, de ez nem jelenti azt, hogy akkor ne születtek volna erős lemezek a műfajban. A Rush a 70-es évek második felében és a 80-as években is helytállt, azonban a kevésbé sikeres előadók készítették el az igazán kiemelkedő lemezeket. Ez a válság azonban nem tartott sokáig, a 80-as, de még inkább a 90-es években újra felvirágzott a műfaj, habár akkora sikereket már soha nem ért el, mint a 70-es évek első felében.

Újjászületés: 1980-as évek

1980-ra a punk és a diszkó már a múlt volt. A hard rock és főleg az angliából érkező heavy metal bandák iránt pedig egyre nagyobb volt az igény. Ekkor indult útjára az "Új Hullám" is melyet a gitárcentrikus, dúdolható és dallamos számok és a szintetizátor használata jellemez. E vonulat legismertebb képviselői már akkor is a The Police, a Dire Straits majd a Depeche Mode, a Duran Duran, és a The Cure voltak.

A régi progresszív rockzenekarok számára két válaszható út volt. Vagy feloszlanak vagy alkalmazkodnak a trendekhez. Többségük az utóbbit választotta, életben tartva ezzel a stílust a 80-as években is. A King Crimson újjáalakult 1981-ben. Robert Fripp és Bill Bruford mellett azonban már Tony Levin és Adrian Belew volt látható. 1984-ig több lemezt is készített ez a felállás, azonban a zene már egy új King Crimsont mutatott. A bonyolultság és a kísérletező hajlam megmaradt, de egyre inkább teret nyert az új hullám hatása, a dalok inkább poposak lettek. Korábbi sikereiket nem tudták megismételni, de jó néhány számuk maradt fenn ebből a korszakból is. Az Elephant Talk vagy a Three of A Perfect Pair ma már ugyanúgy hozzátartozik múltjukhoz. A régi rajongók egy részének nem tetszett az új irány, a fiatal zenehallgatók számára pedig túl elvont volt ezért a nagy sikerek elmaradtak, majd nemsokkal később fel is oszlottak.

Szintén a kommercializálódás útjára lépett a Yes és a Genesis. Az új gitárossal kiálló Yes a 90125 lemezre a kornak megfelelő elektronikus effekteket sorakoztatott fel. A sikerrecept bevált. A lemezből 6 millió darabot adtak el, a lemezről kimásolt Owner of a Lonely Heart pedig az egyetlen listavezető daluk lett.

A Genesis is populárisabb vizekre evezett. Az 1986-os Invisible Touch lemezből minden korábbinál több fogyott, és 5 dal is bekerült róla a Top 5-be. 1987-ben pedig elsőként töltötték meg négy egymás utáni este a Wembley Stadiont.

Az Emerson, Lake & Palmer 1985-ben feltámadt Emerson, Lake & Powell néven, ugyanis Cozy Powell ült már a dobok mögött, azonban csak egy nem túl erős lemez maradt utánuk. A Pink Floyd szintén felmerészkedett a slágerlistákra, látványos koncerjeikkel pedig lenyűgözték a fiatalabb generációt is. A Jethro Tull elektronikusabb lett, Mike Oldfield és a Supertramp diszkósabb irányba fordult, a Rush, a Camel pedig rövidebb számokat írt. Nem volt már igény a többtételes zeneművekre.

Azonban új formációk is megszülettek, közülük kettő supergroup is. Az Asia Yes, King Crimson és Emerson, Lake & Palmer tagokból verbúválódott. Zenéjükben a nagyközönség által elvárt rádióbarát rockzenét keverték a progresszív rockkal, hatalmas sikereket aratva. Lemezeikből milliókat adtak el, de a progresszív rock rajongóinak túlságosan slágeres volt a zenéjük.

Lényegesen kevesebb sikert aratott a másik supergroup az UK. Itt megtalálható volt Bill Bruford és Allan Holdsworth is. Ők megőrizték progresszivitásukat, de zenéjükben a modern kor dallamai is megtalálhatóak voltak, ezáltal könnyen befogadhatóvá vált.

A kanadai Rush sokat veszített keménységéből, Geddy Lee sem énekelt már olyan magas tartományokban mint egykoron. Lemezeiken a billentyűsök kaptak nagyobb szerepet, ennek ellenére hírnevük nemhogy nem csökkent, hanem inkább nőtt. Bár ehhez erős lemezeik is bíztosították a hátteret.

Új zenekarok is megjelentek progresszív rock címke alatt. A brit Marillion már a 70-es évek végén mozgolódott, de csak a 80-as években váltak ismertebbé. Kezdetben főleg arra hívták fel magukra a figyelmet, hogy a Fish művésznevet viselő énekes hangja kísértetiesen hasonlított Peter Gabriel orgánumára. 1983-as debütlemezük a Script For A Jester's Tear semmi újdonságot nem tartalmazott, mégis keblükre ölelték a progresszív rock rajongói. A 80-as években szép hírnévre tettek szert. Ennek hátterében az állt, hogy a komoly hangvételű dalaik közé mindig becsempésztek dudólható vagy fütyülhető dalokat is. Fish végül 1988-ban kilépett, hogy szólóban folytassa.

Az 1983-ban alakult angol IQ- zenekar érte el legnagyobb sikereket a progresszív rock második hullámában a Marillion után. Nemcsak zenében, de a színpadi előadásokban is erősen a korai Genesisre hajaztak.

A Pendragon a Pink Floyd útján indult el. Szemben úsztak az árral, hiszen terjengős, hosszú kompozícióikra ekkoriban nem volt valami nagy igény. Nem is értek el szélesebb sikereket.

A 80-as években felbukkant progresszív rockegyüttesek közül még említésre méltó az angol Twelfth Night, az 1980-ban alakult Quasar, a Mach One, vagy a Pallas- is. A Jadis 1989-ben adta ki hasonló nevű bemutatkozó anyagát. Rajtuk kívül is alkottak figyelemreméltó zenekarok nemcsak Anglia és az USA területén, de Európában is.

Ekkoriban progresszívnak nevezték az olyan új hangzásokkal előrukkoló előadókat is, mint a Mission, a U2, vagy a Dire Straits, mely megállapítás semmilyen tekintetben nem helytálló.

Harmadik hullám és prog metal

A progresszív zenék harmadik hulláma a 90-es éveket jelenti, mely gazdagabb kínálatot eredményezett, mint a 80-as évek. 1991-ben újra összeállt a Yes régi tagokkal kibővülve, hogy kiadják az Union albumot. Ezt követően visszaadták a progressszív rock becsületét. 3 órás látványos koncerjeik alkalmával újra vevő volt a közönség a hosszabb dalaikra, valamint előkerültek az egyéni szólóprodukciók is.

A Genesis 1991-ben We Can't Dance címmel adott ki lemezt, majd Phil Collins 1996-ban szólópályára tért.

Az Emerson, Lake & Palmer 1992-ben kiadta a Black Moon albumát, de nem sokkal később feloszlott. Aztán az évtized utolsó éveiben többször is összeálltak turnézni, hogy az újabb rajongók is láthassák őket.

A King Crimson is életre kelt 1994-ben. A 80-as években megismert felálláshoz csatlakozott Trey Gunn (Warr-gitár) és Pat Mastelotto (dob) is. A következő években több albumot is megjelentettek, melyeken tovább folyt a kísérletezés. Ezeken nemcsak a kor legmodernebb technikai eszközei hallhatóak, hanem visszatért a kemény rock is, de egy modernebb formában, nem úgy, mint ahogy azt a 70-es években megszokhatták a rajongók.

A Pink Floyd elkészítette máig utolsó albumát The Division Bell címmel, melyet egy remek koncertlemez is követett az 1995-ös PULSE.

A Rush és a Marillion továbbra is az igényes rockzene kedvelőit célozta meg, utóbbi Steve Hogarth énekessel. Az 1994-es Brave albumuk azóta is az egyik legjobb alkotásuk. Az IQ mindössze két lemezt adott ki az évtizedben, míg az Asia szorgalmasan gyártotta a friss lemezeket.

Természetesen új zenekarok is a felszínre kerültek. Köztük a Tool mely hihetetlen sikereket ért el. Zeneileg az art rock és a pszichedelikus rock között mozognak, némi alternatív és metal ízzel. 1992-es Opiate albumuk már sejtette a sikert, az 1994-es Undertow pedig meg is hozta. Azóta is rendszeresen készítenek lemezeket, sikerük pedig már akkora, hogy az újgenerációs progresszív zenekarok "Pink Floydjának" is nevezhetjük őket.

1992-ben alakult meg az amerikai Spock’s Beard akik az utóbbi 15 év egyik legerősebb progresszív rockbandájaként váltak ismertté. A Genesis hatása ugyan tagadhatatlan, de van egyfajta hard rockos hozzáállásuk is. Gyakran említik együtt őket a The Flower Kings-szel, melynek a hard rock-megfelelőjének tartják a Spock's-ot, illetve a Dream Theater-rel, mely ugyanazt a zenei érzést képviseli, csak éppen progresszív metalban.

Az utóbbi 15 év másik meghatározó zenekara a svéd The Flower Kings, mely a Yes, King Crimson, a Pink Floyd hatásaiból merít. A zenekarban egy ideig dobolt a magyar származású Csörsz Zoltán is. Lemezeiken a nagy lélegzetvételű hossszas dalok dominálnak a 70-es évek szellemében. Garden Of Dreams című daluk a maga 59 percével főhajtás a progresszív rock fénykora előtt.

A Porcupine Tree 1991 óta van jelen, és azóta is úgy tartja őket számon a progresszív rock közönség, mint az utóbbi 20 év talán legerősebb progresszív rockzenekarát.

Említést érdemel a szintén svéd Änglagård, vagy az amerikai Echolyn is. Nagy feltűnést keltett a Anderson Bruford Wakeman Howe névre hallgató szupergpoup is, ahol a progresszív rock legendás alakjai jöttek össze zenélni. Ugyan 1983-ban alakult de csak a 90-es években kezdett albumokat készíteni a brazil Apocalypse. Megalakult a Brainville, melyet korábbi Soft Machine muzsikusok alapítottak. Bár a 80-as években alakult, de életművének javát már a 90-es években készítette az In Cahoots is. Néhány előadó a hihetetlenül széles kínálatból: Amphoteric, Art Rock Circus, Bozzio Levin Stevens, Earthsuit, Glass Hammer, Jovian Storm, Mantra Sunrise, a Dream Theater, King's X és Dixie Dregs tagok alkotta Platypus, Rx Bandits, Species Being, Ten Jinn, Tiles.

A progresszív metal igazából már az 1980-as években is létezett, de akkor még nem volt elterjedt ez a megnevezés. A Watchtower, a Queensrÿche, a Fates Warning, a Voivod, vagy akár a Mekong Delta is nevezhető az első progresszív metal zenekarnak. Azonban a legtöbb rockrajongó a Dream Theaterrel azonosítsa a progresszív metal kifejezést. A 80-as évek progresszív metal zenekarai is operáltak bonyolult hangszeres megoldásokkal, hosszú terjedelmű dalokkal, de a Dream Theater felbukkanása tényleg újdonságként hatott. A misztikus avagy Sci-fi szövegek helyett inkább, a valós élet, valamint a társadalmi problémák jelentették mondanivalójukat, zeneileg pedig a 70-es évek progresszív rockját keverték, a súlyosabb metal bandák hangzásával, virtuóz hangszerkezeléssel. Felbukkanásuk után gombamód elszaporodtak a progresszív metal együttesek, mely folyamat gyakorlatilag a mai napig tart.

2000-es évektől napjainkig

A Dream Theater tagjai által több szupergroup és projekt fáradozott azon, hogy felidézze a progresszív rock fénykorát. Mike Portnoy Spock's Beard tagokkal hozta létre a Transatlanticot, mely a 70-es évek progresszív bandáinak hozzáállását követte. Az OSI projektben Kevin Moore és Jim Matheos voltak a partnerei, de számos vendég is felbukkant elektronikus, indusztriális hatásokban bővelkedő progresszív metal lemezeiken. John Arch A Twist of Fate című 2003-as EP-jén is Mike Portnoy dobolt, melyen két terjedelmes progresszív metal eposz volt hallható. Szintén Dream Theater tagok hozták létre Tony Levinnel kiegészítve a Liquid Tension Experiment formációt. Két lemezük jelent meg a 90-es évek végén, melyeken a jazz ugyanúgy helyt kap, mint a progresszív metal. A 2000-es években Liquid Trio Experiment néven 2007-ben adnak ki lemezt, melyen a Portnoy-Levin-Rudess hármas hallható, míg a Liquid Trio Experiment 2 formációban a Petrucci-Levin-Portnoy hármas hallható. Ez utóbbinak 2009-ben jelent meg lemeze. A The Jelly Jamben John Myung, Rod Morgenstein, és Ty Tabor található. Az Explorers Club soraiban Dream Theater zenészek vagy tucatnyi rocklegendával fogtak össze, hogy terjengős progresszív rock eposzokat alkothassanak.

A brit IQ és a Marillion is bőven adott ki lemezeket a 2000-es években, csakúgy mint a Spock's Beard és a The Flower Kings.

Az Enchant 2004 óta nem hallat magáról, a Tool Lateralus és 10,000 Days albumai pedig milliós példányszámokban keltek el.

A Porcupine Tree keményebb lemezekkel és atmoszférikusabb hangulatúakkal is előrukkolt az évtizedben. A 2009-es The Incident dupla formátumban jelent meg, az első korongon egy 55 perces dallal.

A Gordian Knot két erős albummal hívta fel magára a figyelmet 1999-ben és 2003-ban, míg a norvég Green Carnation 2001-es Light of Day, Day of Darkness albumával keltett érdeklődést, melyen egyetlen 60 perces dal volt hallható. Svédország egyik legígéretesebb progresszív rockzenekara a Beardfish, és a Karmakanic az utóbbi években, míg az amerikai Magellan több lemezt adott ki a 2000-es években, mint az előző évtizedben.

Lengyelországból a Riverside szerzett magának elismerést, míg amerikából a The Mars Volta és a Coheed and Cambria könyvelhet el magának széles sikereket. Neal Morse megtért és 2003-ban kilépett a Spock's Beard soraiból, hogy szólóban folytassa. 2007-es Sola Scriptura albuma 76 perce ellenére is 4 dalt tartalmazott, valamint Paul Gilbert is felbukkant rajta, csakúgy mint a 2008-as Lifeline címűn.

A progresszív metal nagy alakjai (Dream Theater, Fates Warning,Queensrÿche) mellett új bandák is megjelentek. A Symhony X már a 90-es években is minőséget képviselt, de a Pagan's Mind, a norvég Circus Maximus és az Atrox, a 90-es években alakult Shadow Gallery, a svájci Silent Memorial, az olasz Eldritch a kanadai Into Eternity, a power és death/thrash metalos Nevermore, a Meshuggah, az Opeth, Devin Townsend, Between the Buried and Me, Dominici, Vanden Plas, Threshold, Andromeda, Ayreon, a Pain of Salvation, a progresszív power metalt játszó svéd Evergrey is figyelmet érdemel a felsorolhatatlanul hosszú kínálatból.

A progresszív metal mellett a progresszív rock is virágzását éli, az olyan kevésbé ismert bandák által is mint az Æon Spoke, a Circa, a Conspiracy, az Arena, a The Delta Rasa, az indie rockos Facing New York, a Greenwheel, a Guitar Garden, a Karmic Juggernaut, The Kulide o' Scope, az Oucho Sparks, a Presto Ballet, a Romance of Young Tigers, a The Sound of Animals Fighting, a jazzes és popos Swim Deeper, a Tiles, a The Tuna Helpers, az Upsilon Acrux, a We Be the Echo, vagy a Yoso. Lengyelországból az Ordinary Brainwash, a Quidam, a Satellite, a Space Avenue, és a Grendel is megemlíthető.

Svédországból a Sagor & Swing vagy a 70-es években indult Kaipa is kiemelhető, de manapság már csaknem minden országnak megvannak a maga minőségi progresszív rock és metal zenekarai.

Progresszív rock Magyarországon

Mint általában a zenei stílusok többsége, úgy a progresszív rock is néhány év késéssel jelent meg Magyarországon. Pedig a 70-es évekbeli legendás brit zenekaroknak Magyarországon is hamar kultusza támadt. Sőt a nehezen beszerezhető albumok, dalszövegek valóságos státusszimbólumnak számítottak. Az első hazai kísérletek többsége anyagi okok miatt vallott kudarcot. A hazai zenészeknek nem volt rá módjuk, hogy olyan mennyiségű és minőségű hangszereket vegyenek, mint nyugati kollégáik.

Az első próbálkozások egyike volt a Theatrum zenekar. 1973-ban felléptek a miskolci popfesztiválon, ahol Kodály Zoltán és Bartók Béla műveiből is idéztek rockzenei köntösbe bújtatva, zajos sikert aratva. Saját dalokat is írtak, köztük a 30 perces Apokalipszis címűt, azonban lemezszerződés híján feloszlottak.

Voltak hivatalos próbálkozások is a komolyzene népszerűsítésére könnyűzenei eszközökkel. A Népművelési Intézet pályázatot írt ki e célból, melyre 80 együttes jelentkezett, köztük olyanok, mint az Astor, az Interbrass, a Mini, az ÉS vagy az Öt-let.

1973-ban alakult meg a V73, mely instrumentális dalaik mellett Csajkovszkij adaptációkkal is próbálkozott. Ők a TV-ben is kaptak lehetőséget, de végül mégis a feloszlás mellett döntöttek. Romjaiból jött létre a lényegesen populárisabb V’Moto-Rock.

1975-re a hazai progresszív rockzenekarok már több lehetőséget kaptak. A Phanta Rei egyike volt azon esélyeseknek, akik már a lemezkészítésig jutottak. Zenéjükben az elektronikus hatások ugyanúgy jelen voltak, mint Bartók világa. A lemez végül nem jelent meg, mert ifj. Bartók Béla betiltatta, még mielőtt meg jelenhetett volna. Ezt követően a zenekar tagjai nem is próbálkoztak többször, inkább diszkó, folk és pop felvételeket készítettek.

A Color 1978-ban adta ki nagylemezét. Azonban vidéki létükre olyannyira lemaradtak a fősodrástól, hogy ez okozta vesztüket is. A lemez nem keltett különösebb visszhangot, a nagytömegek számára túl igényes volt.

Az első komolyabb sikereket elért hazai progresszív rockzenekar az East volt. 1975-ben alakultak, a 70-es évek végén pedig már kislemezt adhattak ki. A 80-as évek elején kiadott két nagylemezük révén Kelet-Európa egyik legsikeresebb progresszív együttesévé váltak. Az együttes egészen az 1990-es évek közepéig együtt volt. Az állandó tagcserék révén 1996-ra az az érdekes helyzet alakult ki, hogy egyszerre működött két East zenekar egy rövid ideig.

Nagyban hozzájárult a színtérhez a Kérdőjel is. Az első lemezük a zenekar nevét viselte és 1982-ben jelent meg. Zeneileg a Yes, és Bartók Béla hatott rájuk, míg a szövegeiket Ady Endre inspirálta. Ugyan a 80-as évekbeli diszkóláz őket is elsőpörte, ennek ellenére egészen a 2000-es évekig dolgoztak együtt.

Fontos megnevezni a 70-es évek elejéről a Syrius nevet is. Ugyan a zenekar már 1962-ben is együtt volt, de ekkor még nem sok közük volt a progresszív rockhoz. Zenéjüket jazzes hangvétel jellemezte, valamint figyelemre méltó albumokat jelentettek meg (Az ördög álarcosbálja -1971). 1973-ban csatlakozott hozzájuk Tátrai Tibor gitáros.

A Solaris is figyelemre méltó konceptalbumokat készített. Itt gitározott a 80-as évek legelején Bogdán Csaba is. Lemezeiket sci-fi témák inspirálták.

A 90-es évek prog hulláma hazánkat is elérte. 1992-ben alakult meg az Emerson, Lake & Palmer számokat játszó Tasso. Néhány emlékezetes koncert után eltűntek a süllyesztőben.

A Yes munkásságát pedig a You and I formáció interpretálta Völgyessy Szomor Fanni énekesnővel. Emellett saját dalok is születtek a nagy példakép nyomdokain. Három nagylemez után az érdeklődés hiánya miatt feloszlottak, Fanni pedig szólólemezek készítésébe fogott.

A progresszív rock népszerűsítése céljából jött létre 1993-ban a Yes-Klub Egyesület. Céljuk az volt, hogy az érdeklődőkkel megismertessék a progresszív rockzene előadóit, valamint, hogy fórumot biztosítsanak a hazai zenekaroknak. Saját fanzine-t is kiadtak "Közel a peremhez" címmel, azonban az egyesület hamarosan feloszlatta magát.

Böszörményi Gergely a Periferic Records és a budapesti Stereo Shop vezetője rengeteget tett a magyar progresszív rockért. Ő jelenteti meg például az After Crying lemezeit is. A zenekar még 1986-ban alakult, lemezeiken pedig a King Crimson és az Emerson, Lake & Palmer hatások keverednek elmélyült, spirituális dalszövegekkel.

A progresszív metalnak is megvannak a hazai képviselői. Az egykori Unicum States eleinte progresszív rockkal kezdte, majd egyre inkább besúlyosodott. A székesfehérvári formáció egyetlen 1994-es albuma Különleges állapotok címmel jelent meg. Itt kezdte pályafutását Thorday Ákos is, aki később a Nemesis tagja volt, egészen 2004-ben bekövetkezett haláláig. A Nemesis kíváló albumokkal külföldön is hírhedté vált underground körökben, majd Age of Nemesisre változtatták nevüket. A Stonehenge is nemzetközi színvonalú lemezekkel örvendeztette meg a hazai rajongókat, csakúgy mint a szentgotthárdi Da Capo, akik a 2000-es évek elején gyakran megkapták a "hazai Dream Theater" jelzőt. A zenekar a 2000-es évek első felében feloszlott, hogy létrejöhessen a modernebb, súlyosabb hangzással operáló Wendigo.

A Perfect Symmetry már a 90-es évek eleje óta garancia a minőségre, de az Everwood is egyre ismertebb európa szerte. A fiatalabb generációnak már több esélye van mint a 70-es vagy 80-as évekbeli elődjeiknek, de ennek ellenére csak mérsékelt sikerekre számíthatnak az olyan hazai előadók mint az Aquarius, Aebsence, Android, AlarmSystem, Babylon, Chromatica, CodeX, Color, Deadwing, Dreyelands, Eclipse, Fugato, Khan Abyss, Kövi Szabolcs, Lake of Mind, Melody Maze, Mindflowers, Nofertum, Pandagod, Perfect Unity, Rusty Gold, Station X, Tomistars, Yesterday, stb.

A progresszív rock más zenei stílusokban

A progresszív rock az évtizedek során szinte minden stílussal érintkezett már. Hard rock/heavy metal: A Deep Purple már 1969-ben a progresszív rock kezdetén szimfonikus zenekarral adott koncertet. A Led Zeppelin az 1970-es évek első felétől is egyre inkább elmozdult a hagyományos blues-rock felől. Nagyobb szerepet kapott zenélyükben John Paul Jones billentyűjátéka, új hangszereket vonultattak fel, Jimmy Page pedig egyre több keleti zenei hatást szőtt gitárjátékába. Robert Plant pedig misztikus, fantázia szövegeket kezdett írni.

A Kansas korai lemezein még nagyon csak érezhető volt a progresszív rock hatása, de ez helytálló a korai Journey lemezekre is. A Queen pedig hangszerelési megoldásaiban alkalmazott a progresszív rockra jellemző megoldásokat, csakúgy mint a Toto, akik szintén merítettek a progresszív rockból is, főleg hosszabb dalaikban, de Meat Loaf szimfonikus hatású lemezei is ide sorolhatóak.

A Guns n' Roses pedig a 90-es évek elején kezdett el hosszabb, bonyolultabb hangszerelésű dalokat írni.

A heavy metal képviselői között érdemes az Iron Maiden nevét megemlíteni akik szintén operálnak progresszív megoldásokkal hosszabb dalaikban, annak ellenére, hogy a fenti előadókhoz hasonlóan sosem illettek a progresszív zenét játszó együttesek közé. A Helloween zenéjében is felfedezhetőek progresszív törekvések, de a sort akár a végtelenségig lehetne sorolni.

Power Metal: A power metal zenekarok közül a Savatage indult el szimfonikusabb, progosabb irányba, de ide sorolható a thrash és death metalt is a zenéjébe építő Nevermore is, valamint a szimfonikus metalként is számontartott Rhapsody of Fire vagy a német Blind Guardian is, bár egyiküket sem szokás progresszív metalként számon tartani.

Thrash Metal: A Voivod sorolható ide, de a Watchtower is szokatlanul komplex muzsikával rukkolt elő, csakúgy mint a svájci Coroner, vagy a komolyzenei feldozgozásokkal is operáló német Mekong Delta és az amerikai Believer az ismertebb előadók közül.

Death Metal: A Chuck Schuldiner vezette Death 1990-től evezett progreszív vizekre, míg az Atheist, és a Cynic már megalakulásuk idején is progresszív death metalt játszott. Az előbbi inkább a jazzes, komplex vonalat követte, míg utóbbi a technikás részeket elszállósabb, álmodozós részekkel oldotta.

Ide sorolható még a holland Pestilence Spheres albuma is 1993-ból, valamint az amerikai Nocturnus is. A lista nem teljes hiszen rengeteg új death metal banda is dolgozik progresszív dalszerkezetekkel, de ezek ismertségben nem veszik fel a versenyt a fentiekkel.

Black Metal: A legismertebb progresszív megoldásokat alkalmazó black metal zenekar az Emperor. Ide sorolható még a doom, gothic, death, és avantgárd metalként is számon tartott Celtic Frost, akik a 80-as években merész újításokat alkalmaztak az extrém hangzású metal területén belül. A norvég Ulver a kísérleti zenék felé mozdult el, míg az Enslaved a viking metal a black metal és a progresszív metal között kalandozik. A Moonsorrow folk ihletésű black metal dalait a 70-es évek bandáira jellemző módón szerkeszti meg, hosszas dalfolyamokat alkotva.

A norvég Arcturus pedig a szimfonikus és az avantgárd black metal klasszikus lemezeit készíti már a 90-es évek óta. Ide lehetne még sorolni azon megszámlálhatatlanul sok black metal bandát is akik ambient vagy poszt-rock stílusokkal színesítik zenéjüket.
 

John Deacon (Queen)

Születés / Halálozási dátum: 
1951. augusztus 19. vasárnap
Születési hely: 
Leicester - Anglia
progresszív rock
hard rock
Zenekar: 
Származás kategória: 
Külföldi

Biográfia: 

John Richard Deacon (Leicester, 1951. augusztus 19.) brit zenész, a Queen rockegyüttes basszusgitárosa. Az együttes négy tagja közül Deacon volt a legfiatalabb, ő csatlakozott a legkésőbb a zenekarhoz és ő is írta a legkevesebb dalt. Ennek ellenére társaihoz hasonlóan több nagy sikerű dalt írt: You’re My Best Friend, Another One Bites the Dust és I Want to Break Free. Alkalmanként ritmus és akusztikus gitáron, és billentyűsökön is játszott.

Az 1990-es évek végén visszavonult a zenei üzletből, a Queen + Paul Rodgers koprodukcióban sem vesz részt.

Életrajz

1965-ben, a középiskolában alapította meg az első zenekarát, a The Oppositiont. Először ritmusgitáron játszott, majd miután az eredetit kirúgták, átvette a basszusgitáros helyét. Négyévnyi közös zenélés után 1969-ben elhagyta a zenekart, hogy a Chelsea College-ben tanulhasson.

Bár az erősítőjét és a basszusgitárját otthon hagyta, hogy az elektronikai tanulmányaira összpontosíthasson, kevesebb, mint egy év után újra a zenélés gondolata foglalkoztatta. Pont ez időben történt, hogy Brian May, Freddie Mercury és Roger Taylor megalapította a Queen együttest, és meghallgatásokat szerveztek basszusgitárosok után. 1971-ben bemutatták őt Rogernek és Briannek egy diszkóban. Néhány nappal később meghallgatták, és felvették az együttesbe. Állítólag ő volt a hetedik meghallgatott.

Az első albumukon, a Queen-en Deacon Johnként szerepelt a neve. Nem sokkal a kibocsátás után kérte, hogy változtassák ezt meg a saját nevére.

A Sheer Heart Attack albumra írta meg a legelső dalát, a Misfire-t, a mely egy könnyed, karibi stílusú mű. Ugyanezen albumon a Stone Cold Crazy dalban a másik három taggal egyetemben megemlítik szerzőként. Az első nagyobb sikerét az ezt követő A Night at the Opera albumon írta meg, ez volt a You’re My Best Friend. Kislemezen is megjelent, és a hetedik helyet érte el az angol slágerlistán. Az együttes egyik legnépszerűbb szerelmes dala lett.

Ő volt az együttes legcsendesebb tagja, és jól értett a pénzforgalomhoz, ezért ő kezelte az együttes pénzügyeit. Mivel elektronikai tanulmányokat végzett, saját maga készített Maynek egy erősítőt, amit Deacy Ampnek neveztek el, és sok felvételen használták, például a Bohemian Rhapsody egyes gitárszólóiban. Az utolsó nyilvános megjelenése az együttessel egy 1997-es AIDS jótékonysági rendezvényen volt. Az utolsó közös daluk a No-One but You (Only the Good Die Young) volt.

Bár a We Will Rock You musical előkészületeiben még részt vett, végül teljesen visszavonult, még a Queen + Paul Rodgers koncertkörúton sem akart részt venni. A sajtó szerint nem nézte jó szemmel az újkori feldolgozásokat, mint a Robbie Williamsszel közös We Are the Champions-t, a Brintey Spears, Beyoncé és Pink közreműködésével készült 2004-es We Will Rock You reklámot.

Feleségével, Veronica Tetzlaffal Londonban él, 1975. január 18. óta házaséletben. Hat gyermekük van: Robert (született, 1975), Michael (született, 1978), Laura (született, 1979), Joshua (született, 1983), Luke (született, 1992) és Cameron (született, 1993).

Néha meglátogatja a Queen rajongói klubot, hogy tartsa a kapcsolatot a rajongókkal, de általában visszavonultan él.

A Sunday Times szerint 2004-ben vagyona 50 millió angol font volt.

Stílusa

Alapvetően Deacon basszusjátéka a kompozíció egészét szolgálta, hasonlóan általában a rock stílusú basszusgitárosokhoz. Számos Queen-dal a szokásosnál bonyolultabb basszusjátékot tartalmazott, amelyek jól mutatták a stílusát: The Millionaire Waltz, Another One Bites the Dust, I’m Going Slightly Mad. Említésre méltóak azok a dalok, amelyekben a basszusgitár a fő hangszer, és ostinato szerűen ismétlődnek benne a basszusgitár akkordok: Under Pressure, Another One Bites the Dust, A Kind of Magic. Az 1980-as Another One Bites the Dust (Deacon szerzeménye) a basszuskíséretet vezető motívummá emelő funk rock dal volt, ennek sikere után zenéjükben előtérbe kerültek a funk stílusú dalok: Dragon Attack, Body Language, Action This Day (érdekes módon több ilyen dalukban azonban szintetizátorral játszották el a basszus szólamot).

Saját elmondása szerint Deaconnak nincs jó énekhangja, ezért ritkán hallani énekelni a felvételeken. Az albumborítókon sosem jelölték az énekes közreműködéseit, de különféle nyilatkozatokból (például Roy Thomas Baker producer közléseiből) kiderült, hogy elvétve hallható a hangja a felvételeken, bár jobbára akkor is eltűnt a kórusban. A koncertek felvételein később kivágták a háttérvokálját.

Tovább a Queen oldalára.

 

Forrás: wikipédia
 

Egyéb képek: 

Queen - Bohemian Rhapsody
http://www.youtube.com/watch?v=k-ARuoSFflc
Queen - Somebody To Love
http://www.youtube.com/watch?v=2pMM4iwC-ag
Queen - It's A Hard Life
http://www.youtube.com/watch?v=5XxvtQFpB98
Queen - A Kind Of Magic
http://www.youtube.com/watch?v=YWf5BLUOhNM
Queen - Radio Ga Ga
http://www.youtube.com/watch?v=t63_HRwdAgk
Queen - I Want To Break Free
http://www.youtube.com/watch?v=bRdo7WXTVoM
Queen - Don't Stop Me Now
http://www.youtube.com/watch?v=pDMjgckNlz0
Queen - The Miracle
http://www.youtube.com/watch?v=aHPZkAM4dSM
Queen - We Will Rock You
http://www.youtube.com/watch?v=XMLiqEqMQyQ
Queen - Killer Queen
http://www.youtube.com/watch?v=BAf2S6ij2gk
Queen - Under Pressure
http://www.youtube.com/watch?v=CnTFNsmToHg
Queen - I Want It All
http://www.youtube.com/watch?v=1pm4fQRl72k
Queen - Breakthru
http://www.youtube.com/watch?v=pjU-XVcbX_A
Queen - You're My Best Friend
http://www.youtube.com/watch?v=c2JSUXaY-tw
Queen - Flash
http://www.youtube.com/watch?v=Pv7HNAtCH74
Queen - Another One Bites The Dust
http://www.youtube.com/watch?v=eqyUAtzS_6M
Queen - Who Wants To Live Forever
http://www.youtube.com/watch?v=QohvQH4b7ns
Queen - We Are The Champions
http://www.youtube.com/watch?v=qRlGFXl_e1E
Queen - Scandal
http://www.youtube.com/watch?v=-fhnWpGUOr0
Queen - One Vision
http://www.youtube.com/watch?v=r4UNoECibYk
Queen - Crazy Little Thing Called Love
http://www.youtube.com/watch?v=EE34cSvZCd8
Queen - I'm Going Slightly Mad
http://www.youtube.com/watch?v=Fb-3seZSQ_Q
Queen - Friends Will Be Friends
http://www.youtube.com/watch?v=Klq6CNUcsZw
Queen - Princes Of The Universe
http://www.youtube.com/watch?v=G4RTtcmh5tU
Queen - Too Much Love Will Kill You
http://www.youtube.com/watch?v=JwUR6c8lTE0
Queen - The Show Must Go On
http://www.youtube.com/watch?v=KnVEbHLtp6U
Queen - Play The Game
http://www.youtube.com/watch?v=3TMwz6hIypU
Queen - Tie Your Mother Down
http://www.youtube.com/watch?v=cLHChLq5peQ
Queen - Hammer To Fall
http://www.youtube.com/watch?v=RVdaT3trcrY
Queen - The Invisible Man
http://www.youtube.com/watch?v=7fIrajum1DA

Brian May (Queen)

Születés / Halálozási dátum: 
1947. július 19. szombat
Születési hely: 
London - Anglia
progresszív rock
hard rock
Zenekar: 
Származás kategória: 
Külföldi

Biográfia: 

Brian May (született 1947. július 19-én) angol gitáros és dalszerző, a Queen rockegyüttes szólógitárosa. Gyermekkorában először bendzsón és zongorán tanult játszani, majd apjával közösen építettek egy gitárt, amelynek a Red Special nevet adta, és amellyel egész pályafutása során játszott. Az iskolai évei alatt tudományos pályára készült, de ezzel párhuzamosan több egyetemi zenekarnak is a tagja volt. 1970-ben a alapító tagja volt a Queennek, amely tagjaként később világhírűvé vált. A kezdetektől fogva Freddie Mercury mellett ő írta a legtöbb dalt a lemezeikre, ezek közül több sikeres és elismert sláger lett, mint a „Keep Yourself Alive”, a „We Will Rock You”, vagy a „Hammer to Fall”. Erőteljes, aprólékosan megtervezett gitárjátékával, és könnyen felismerhető dallamaival nagy része volt a Queen hangzásának kialakításában. Ezenfelül rendszeresen vokálozott, több Queen-dalban énekelt, akusztikus gitáron, zongorán és szintetizátoron játszott, és – főleg az 1970-es években – egyéb hangszerekkel is kísérletezett.

1983-ban adta ki első szólólemezét Star Fleet Project címen, amellyel a példaképei előtt tisztelgett, majd Mercury halála után még jobban a szólókarrierjére koncentrált: az 1993-ban megjelenő Back to the Light mérsékelt sikert ért el Angliában, de az utána következő 1998-as Another World, és az azonos című film zenéjét tartalmazó 2000-es Furia kevés feltűnést keltett. Az énekes halála óta Roger Taylor dobossal karöltve több az együttes nevéhez fűződő produkcióban vett részt, több régi dalukat dolgozták fel újra más előadókkal, és a We Will Rock You musical megalkotásában is részt vettek. Ezek a produkciók jellemzően kereskedelmileg voltak sikeresek, a kritikusok általában negatívan írtak róluk, és gyakran vádolták azzal Mayt és Taylort, hogy egykori együttesük elmúlt sikeréből akarnak tőkét kovácsolni. 2004 és 2009 között Paul Rodgers énekessel a Queen + Paul Rodgers formáció keretében turnéztak, és adtak ki lemezeket, de sem kritikailag, sem kereskedelmileg nem voltak sikeresek.

2007-ben tovább folytatta korábban félbehagyott tanulmányait, és doktori címet szerzett asztrofizikából az Imperial College-ban. Három tudományos könyv társszerzője. Kétszer nősült: első felesége 1975 és 1988 között Christine Mullen volt, második feleségét, a színésznő Anita Dobsont 1988-ban ismerte meg, és 2000-ben vette el.

Gyermekkora és tanulmányai

Brian May 1947. július 18-án született Angliában, a middlesex-i Hamptonban. Szülei Ruth és Harold May voltak. Harold szakmája elektroműszerész volt, és a Légügyi Minisztériumban dolgozott műszaki rajzolóként. May egész kiskorától kezdve szerette a zenét, ezt látva szülei zongoraórára járatták, amit viszont akkoriban még nem szeretett, mert elvette a szabad hétvégéit. Hatévesen az apja – George Formby rajongójaként – megtanította ukulelén játszani, ami viszont megtetszett Maynek, így a hetedik születésnapjára kapott egy spanyolgitárt. Az ukulelén megismert akkordokat próbálta játszani a gitáron, de a vastag nyak miatt csak nehezen boldogult vele. Többek közöt emiatt az apjával átalakították a hangszert, könnyítettek a fogásán, és elektromos hangszedőket is építettek bele.

Ekkoriban kezdte hallgatni Buddy Holly, az Everly Brothers és Lonnie Donegan zenéjét, valamint nagy rajongójává vált a Crickets-nek. Közben a zongorázást is megkedvelte, és kilencévesen negyedik szintű vizsgát tett belőle. 1958-ban, 11 évesen beíratták a hamptoni gimnáziumba, ahol egész végig kiváló eredményeket ért el, és egyre jobban érdekelni kezdte a csillagászat. A gimnáziumban tovább folytatta a gitározást, és sokat barátkozott az ugyancsak zenész iskolatársaival. Időközben egyre jobban szeretett volna már egy valódi elektromos gitárt, de a szülei nem tudták volna megfizetni, ezért 1963 augusztusában az apjával közösen hozzáláttak, hogy saját maguk építsenek egyet. Másfél év alatt építették meg a gitárt, amelynek egyetlen boltban vásárolt alkatrésze a Burns márkájú hangszedő volt, ezen felül csak újrahasznosított anyagokat használtak fel: egy régi kandallópárkány darabját, egy motorkerékpár szeleprugóit, és gyöngyház berakásos gombokat.

1964 elején pár iskolatársával zenekart alapított, a nevük 1984 lett George Orwell azonos című regénye alapján. Az együttesben May gitározott, Tim Staffell énekelt és harmonikázott, Richard Thompson dobolt, Dave Dilloway basszusgitározott, és John Sanger zongorázott. Sosem értek el nagy sikert, jórészt feldolgozásokat játszottak, és kisebb rendezvényeken léptek fel. May szerint: „Az 1984 vonzódott a technikai újdonságokhoz és lenézte a bluest. De Yardbirds valósággal sugározta magából a nyílt szexualitást és a haragot, és a The Who-val együtt pusztító erő és anarchikus szellem áradt belőlük.” 1967. december 23-án a londoni Olympiában a Pink Floyd és Jimi Hendrix után léptek fel. „Abba a felszerelésbe dugtam a gitáromat, amit Hendrix is használt.” – mondta később May. – „Amikor ő játszott rajta, úgy szólt, mintha az egész világ megelevenedne. Nálam meg úgy, mint egy tranzisztoros rádió.” Önbizalmát elvesztve 1968 elején kilépett a zenekarból, és inkább a tanulásra koncentrált. A különböző vidéki kutatási lehetőségeket mégis visszautasította, nem kis részben azért, mert továbbra is szándéka volt a zenével foglalkozni, és erre a legjobb esélye Londonban volt.

A Smile együttes

May és Staffell továbbra is tartották a kapcsolatot, és szándékuk volt egy ütőképes zenekar összehozása. Feladtak egy hirdetést az Imperial hirdetőtábláján, amelyben egy „Mitch Mitchell/Ginger Baker típusú” dobost kerestek, így találtak rá Roger Taylorra. Az új együttesüket Smile-nak nevezték el, és 1968. október 26-án az Imperial College-ben, a Pink Floyd előzenekaraként mutatkoztak be. Később sokat játszottak az Imperial College-ben, és nagyrészt csak ott tudtak próbálni is, ezért lassan úgy tekintettek rájuk, mint az egyetem házi együttesére. Az itt adott koncerteken csak előzenekarok lehettek, olyan főelőadók mellett mint a Pink Floyd, a Yes, vagy a T. Rex. Taylor közbenjárásának köszönhetően több koncertet adhattak Truroban is, ezen alkalmakkor vagy Taylor édesanyjánál, vagy barátoknál szálltak meg. A repertoárjuk nagyrészt feldolgozásokból állt: játszották Tom Hardintól az „If I Was a Carpenter”-t, és a Tommy James and the Shondelles-től a „Mony Mony”-t. Saját dalaik közt volt Staffel „Earth”-je és May
„See What a Fool I’ve Been”-je.

1969 elején Taylor és May megismerték Freddie Mercury-t, aki Staffel évfolyamtársa volt a művészeti iskolában. Jól kijöttek egymással, a közös kapcsolódási pontjuk Jimi Hendrix volt, akit mindannyian istenítettek. Mercury onnantól kezdve rendszeresen eljárt a próbákra, és sok ötlete volt velük kapcsolatban, például hogy nagyobb hangsúlyt fektessenek a színpadi produkcióra. 1969. április 19-én felléptek a londoni Revolution klubban. A fellépés felvétele eljutott Lou Reiznerhez, a Mercury Records egyik vezetőjéhez, aki szerződést kötött az együttessel. 1969 júniusában a Trident Studiosban felvettek két dalt John Anthony produceri felügyelete mellett. 1969 augusztusában a Mercury Records Amerikában kiadta az „Eart”/„Step On Me” kislemezt, de az bármiféle érdeklődés nélkül eltűnt a süllyesztőben. A Mercury ettől függetlenül nem tett le arról, hogy egy teljes lemezt készítsen az együttessel, így 1969 végén a De Lane Lea Studiosban Fritz Freyer producer társaságában felvettek néhány dalt: az „April Lady” eredetileg Stanley Lucas dala volt, a „Blag” Taylor instrumentális kompozíciója, a „Polar Bear”-t pedig May szerezte, és ő is énekelte. A dalok azonban nem győzték meg a Mercury döntnökeit, így végül mégsem jelenhettek meg.

A kudarcok hatására a tagok eltávolodtak egymástól. May egyre inkább a tudományos munkára koncentrált, és 1970 elején több hétre Tenerifére utazott, hogy részt vegyen egy kutatásban. Mire visszatért, a gyorsabb sikerre vágyó Staffel azzal a hírrel fogadta, hogy kiszáll az együttesből. Az énekes nélkül maradt együtteshez 1970 áprilisában csatlakozott Mercury, és az ő tanácsára Queenre változtatták a nevüket. Több basszusgitáros is megfordult a zenekarban, míg végül 1971-ben John Deacon került a posztra. Nem sokkal később kis szerencsével lemezszerződést kötöttek a Trident Studiosszal.

A Queen együttes

Az együttes első kislemezét, az 1973. július 6-án megjelent „Keep Yourself Alive”-ot May írta. Az első közös lemezük, a Queen 1973. július 13-án jelent meg, és a kislemezhez hasonlóan nyers, gitárvezérelt hangzása volt, amely többek közt annak is köszönhető, hogy May nem kötött semmilyen kompromisszumot a gitárhangzását illetően. Elvetette a hangmérnökök tanácsát a különböző zajszűrő szerkezetekről, és természetes hangzást rögzítettek. A kislemez és az album mégsem lett sikeres, ami nagy csalódás volt Maynek is. Az 1974. március 8-án megjelenő Queen II-t Mercury ötletére fekete és fehér oldalakra osztották, és a fehér oldalra May lírai, érzelmeket közvetítő dalai kerültek. Az albumot követő amerikai turné nagy élmény és inspiráció volt számukra, de félúton kiderült, hogy Maynek fertőző májgyulladása van, ezért azonnal haza kellett utazniuk. A szüntet kihasználva az együttes a stúdióba ment, hogy elkezdjék rögzíteni a következő lemezüket, de May újra megbetegedett, ezúttal nyombélfekéllyel. Amíg a többiek a stúdióban dolgoztak, ő a kórházban lábadozott, és attól félt, hogy hátráltatja az együttest. A többieknek azonban eszébe sem jutott helyettesíteni őt, a gitárszólókkal megvárták amíg felépül. Az 1974. november 8-án megjelenő Sheer Heart Attack végre meghozta az együttes első nagyobb sikerét, és a „Now I’m Here”, amelyet May az amerikai élményeikről írt, kislemezként a tizenegyedik helyet érte el Angliában.

Ekkorra érezték elérkezettnek az időt, hogy függetlenedjenek a Tridenttől, de a beléjük fektetett pénz miatt kárpótlást kellett fizetniük. Ezután új menedzsment után néztek, a zűrzavaros időszakban pedig felröppent az a hír is, hogy feloszlik az együttes, és Maynek ajánlatot tett a Sparks együttes, amit ő visszautasított. Végül John Reid cégéhez szerződtek. Az 1975. október 31-én megjelent „Bohemian Rhapsody” kislemezzel, és az egy hónapra rá kiadott, nagyon aprólékosan kidolgozott A Night at the Opera albummal nagy sikert értek el Angliában és Európában. A lemezt négy hónapig csiszolgatták hét különböző stúdióban, gyakran egyszerre kettőben, a legmodernebb, huszonnégy sávos felvételi módszerek kihasználásával. A lemezre költött összeget 40 és 50 ezer font közé becsülik, ami akkoriban óriásinak számított. 1976-ban egy nagyon hasonló lemezzel, az A Day at the Races-el jelentkeztek, amelyen a kislemezként is megjelenő „Tie Your Mother Down” May dala volt.

Az aprólékosan elkészített, túldíszített lemezek után úgy döntöttek, hogy visszatérnek az alapokhoz, és egy kemény, nyers albumot vesznek fel. Ez volt az 1977. október 28-án megjelenő News of the World. Az albumról megjelent a nagyon sikeres „We Are the Champions”/„We Will Rock You” kislemez – előbbi Mercury, utóbbi May szerzeménye –, mindkét dalt azzal a gondolattal írták meg, hogy a közönség könnyen tudja énekelni velük együtt a koncerteken. Az ezt követő turnékon May szavaival élve sikerült meghódítaniuk Amerikát. Miután az apja, aki addig szkeptikus volt a fia zenei karrierjével kapcsolatban, látta az 1977. december 1-jei fellépésüket a Madison Square Gardenben, elismerte, mennyire büszke rá. A következő Jazz albumukat az angol adótörvények elől menekülve már teljes egészében külföldön vették fel. Ez azt jelentette, hogy még jobban belemerültek a bulikba és az ivásba, és egyre több volt a feszültség a stúdióban, ami az érzékeny lelkű, depresszióra hajlamos Mayt megviselte hosszú távon: „Abban az időszakban teljesen elmerültünk a saját dolgainkban, és utáltuk azt, amit a másik csinál. Hogy őszinte legyek, akkoriban semmit sem toleráltunk, ami túlesett a látókörünkön.” Ráadásul az albumot, és azon May dalát, a „Fat Bottomed Girls”-t sok kritikus szexistának nevezte. Az albumot követő turnék felvételeiből 1979-ben összeállították első koncertalbumukat, a Live Killerst.

A soron következő albumukat új producerrel, a német Reinhold Mackel, és új helyen, a müncheni Musicland Studiosban rögzítették. Mack a kevesebb több módszer híve volt, ennek szellemében igyekezett visszafogni May gitárjátékát, és előtérbe került az addig mellőzött szintetizátor. Hatással volt a zenéjükre a müncheni éjszaki élet is, és egyik törzshelyük, a Sugar Shack klub: „Eljátszottunk párat a régi dalaink közül, például a „Tie Your Mother Down”-t, de nem működött, mert túl volt zsúfolva, nem volt benne szabad tér. Ezután kifejezetten olyan dalokat írtunk, amelyekben sok szabad helyet hagytunk, így remekül hangzottak a Sugar Shackben.” Az 1980. június 30-án megjelent The Game, majd az arról kimásolt két kislemez: a „Crazy Little Thing Called Love” és az „Another One Bites the Dust” újra nagy siker lett világszerte. Ugyancsak 1980-ban elkészítették a Flash Gordon című film zenéjét, a filmzenealbum decemberben Flash Gordon címmel jelent meg. A főleg szintetizátoros aláfestő zenéből és zörejekből álló, kísérletező lemez producere May volt. A következő albumukon, az 1982. május 25-én megjelenő Hot Space-en Mercury és Deacon hatására a diszkó és funk hangzással próbálkoztak. May gitárjátéka kevesebb szerepet kapott az album dalaiban, így – Taylor mellett – ellenezte a változást. A lemez megosztotta az együttes rajongóit, és kevesebb példányban kelt el, mint az előző kiadványaik, Amerikában pedig annyira megcsappant irántuk az érdeklődés, hogy 1982 után nem is koncerteztek többet az országban.

A kudarcot követően úgy döntöttek, hogy visszatérnek a kemény rockhoz, így az 1984. február 27-én megjelenő The Works dalai keményebbek, egyszersmind slágeresebbek lettek. May szerzeménye, a hidegháborúra referáló „Hammer to Fall” kislemezen is megjelent, és a tizenharmadik helyet érte el a slágerlistán. Az „I Want to Break Free” videoklipjében mindannyian női ruhába öltöztek, egy népszerű angol szappanoperát parodizálva, Amerikában ez visszatetszést váltott ki. A lemezt követő turnén felléptek a Dél-afrikai Köztársaságban is, amiért sokan támadták őket, mert az ország az ENSZ kulturális bojkottja alatt állt az apartheid rendszere miatt. Részben a kritikák miatt, részben mert a The Works nem lett olyan sikeres, mint remélték, szünetet tartottak, és az is megfordult a fejükben, hogy feloszlanak. A szünetet az 1985. július 13-án megrendezett Live Aid koncert szakította meg. A Queen először meg sem akart jelenni a rendezvényen, de végül mégis felléptek, és hatalmas sikerük volt. A meleg fogadtatás meggyőzte őket, hogy van még igény a zenéjükre.

1986-ban Russell Mulcahy rendező felkérésére írták meg a Hegylakó című film zenéjét, az 1986. június 3-án megjelenő A Kind of Magic album dalainak fele a filmhez készült. Ezek közül az egyik legismertebb May szerzeménye, a szimfonikus „Who Wants to Live Forever” a huszonnegyedik helyet érte el az angol slágerlistán. Ezt követően három év szünetet tartottak, majd 1989. május 30-án kiadták a The Miracle albumot, amelyen minden dalt közös szerzeményként jeleztek. Erre az időszakra egyre jobban a figyelem középpontjába kerültek May válása, és Mercury betegsége miatt. 1991. január 17-én jelent meg az Innuendo albumuk, rajta a Maytől eredő „The Show Must Go On”-nal. Mercury 1991. november 24-én AIDS betegségben elhunyt, a túlélő tagok pedig 1992. április 20-án megrendezték a Freddie Mercury emlékkoncertet, amelyen vendégelőadókkal adták elő az együttes dalait.

Szólókarrier

May első szólóalbumát még 1983-ban adta ki Star Fleet Project címen. A három számot tartalmazó mini lemez egy véletlen során készült el: az akkoriban huzamosabb ideig Los Angelesben élő May összejött pár jó ismerősével, Eddie Van Halennel, Phil Chen basszusgitárossal, Alan Gratzer dobossal és Fred Mandellel a Record Plant Studiosban egy egész napos örömzenélésre Nem terveztek felvenni semmit, a felvevő mégis egész idő alatt forgott a háttérben, így végül három dalt rögzítettek, amely a lemezre került: a May által írt „Let Me Out”-ot, a Star Fleet című gyermekműsor főcímdalának feldolgozását, és a majd tizenhárom perces, spontán örömzenét, a „Blues Breaker”-t, amellyel John Mayall 1966-os Blues Breakers with Eric Clapton albuma előtt tisztelegtek. A felvett anyagot végül csak kiadták egy rövidke albumon, a Queen hírnevét igyekezve reklámul kihasználni. A lemez azonban nem lett siker, csak a harmincötödik helyet érte el Angliában. A Kerrang! kedvelte: „minden résztvevő mélyre ásott a kollektív zenei szókincséhez, hogy létrehozzanak egy hosszú csipkelődést, amely kötelező minden blues rajongónak. Akár szörnyű is lehetne, mégis egy hihetetlenül élvezetes közjáték,” évekkel később az Allmusic két csillagra értékelte a lehetséges ötből, nagy hibájának felróva a rövidségét: „véget ér, mielőtt beindulna.”

Ezek után éveken keresztül újra a Queenre koncentrált, és csak 1988 körül kezdett újra szólódalokon dolgozni. A munka lassan haladt, mert bár egyre hosszabb szüneteket tartottak két album között, a Queen azért még aktív volt, és May több dalát is átengedte az együttes lemezeire, jó példa erre a „Headlong”. 1991-ben elvállalta, hogy dalt ír az az év júliusában induló Ford reklámkampányhoz, így született meg a „Driven by You”. A dal 1991. november 25-én megjelent kislemezen, és – részben a Mercury-t övező médiaérdeklődés miatt – a hatodik helyet érte el Angliában. 1992. április 20-án a Freddie Mercury emlékkoncerten bemutatta a „Too Much Love Will Kill You” című új dalát, majd augusztus 24-én kislemezen is kiadta, ami az ötödik helyet érte el Angliában. 1992. szeptember 28-án jelent meg végül az első valóban önálló szólólemeze, a Back to the Light. A Star Fleet Projecttől eltérően ez egy teljes hosszúságú mainstream pop-rock lemez volt, amelynek ráadásul egyes dalai az akkoriban megélt traumáit, félelmeit dolgozta fel. A lemezt főleg Angliában fogadták jól, a hatodik helyet érte el, és több mint százezres eladással aranylemez lett. A Rolling Stone kritikusa az énekét dicsérte: „A Queen-rajongóknak, akik felfedezik ezt az albumot, valószínűleg az lesz a legmegrázóbb élményük, hogy rájönnek: milyen jó énekes,” évekkel később az 'llmusic pedig azt írta: „a kemény hangzásra fókuszál, amelyet a Queen gyakran a háttérbe szorított az 1980-as években. Bár egyértelműen hasonlónak hangzik az egykori együttesének egy-két munkájához, May irányvonala mégis keményebb és érzelmesebb, mint a Queen dalainak nagy része.”

A lemez reklámozására May újra koncertezni kezdett, ehhez összehozta a The Brian May Bandet, amelyben ő énekelt és gitározott, Spike Edney billentyűsökön játszott, Neil Murray basszusgitározott (őt később Jamie Moses váltotta fel), és Cozy Powel dobolt. A turné megszakításokkal 1992 decemberétől 1993 decemberéig tartott, Joe Cocker és a Guns N’ Roses előzenekaraként felléptek Európában, Észak Amerikában és Japánban. A Queennel a telt stadionokhoz szokott Maynek meg kellett tapasztalnia az előzenekarok nehéz sorsát: fellépéseiket kevesen nézték meg, az emberek ki és be járkáltak az előadásuk alatt, előzenekarként pedig ki voltak téve a fő zenekar (és főleg Axl Rose) szeszélyeinek. Angliában két koncertet is adtak a Brixton Akadémián, az itt felvett előadás 1994. november 21-én jelent meg a Live at the Brixton Academy koncertfilmen.

A turnét követően May egy időre újra a Queen ügyeivel foglalkozott, 1993 és 1995 között készítették el az együttes utolsó albumát, a Made in Heavent. 1997 januárjában May, Deacon, Taylor és Elton John a párizsi Théâtre National de Chaillot-ban a részben a Queen zenéjére épülő A Ballet for Life műsorban előadták a „The Show Must Go On”-t. Ugyanebben az évben az EMI felkérte az együttest, hogy állítsanak össze egy válogatást a Queen keményebb dalaiból. A válogatás a Queen Rocks címet kapta, és november 3-án jelent meg. Egyetlen új dalt tartalmazott, a May által írt „No-One but You (Only the Good Die Young)”-ot, amely 1998 januárjában jelent meg kislemezen, és a tizenharmadik helyet érte el a slágerlistán.

1998 tavaszára fejezte be saját házi stúdiójában a tervezett harmadik albuma, az Another World dalait. Először feldolgozáslemezt akart készíteni, de végül csak pár dal került be például Jimi Hendrixtől és Larry Williams-től, a lemez nagy részét pedig eredeti dalok tették ki. A felvételeken egy-egy dalban Jeff Beck, Ian Hunter és Taylor Hawkins is közreműködött. A lemez 1998. június 1-jén jelent meg, és mindössze a huszonharmadik helyet érte el Angliában. A gitáros csalódott volt a langyos fogadtatás miatt: „csináltam néhány átkozottul jó számot, melyek nagyobb figyelmet érdemeltek volna.” Az Allmusic kritikusa két és fél csillagra értékelte: „az album nagy része nem tud felnőni a kezdő szám kemény rockjához, de még így is jól megmutatja, mennyivel magabiztosabban énekel és játszik nagyon kemény rockot May az 1992-es Back to the Lighthoz képest.”

Ezután 1998 szeptemberében és novemberében újra a The Brian May Banddel turnézott Angliában, Európában, Japánban és Ausztráliában. A nemrég elhunyt Cozy Powelt Eric Singer váltotta a doboknál. 2000-ben Furia címen kiadta az azonos című francia filmhez írt filmzenealbumot, majd ő és Taylor a Five nevű angol fiúcsapattal kiegészülve átdolgozta a „We Will Rock You”-t, gyorsítottak a tempóján, extra szöveggel és rap betéttel toldották meg. A kislemezen is kiadott dal ugyan az első helyet érte el az angol slágerlistán, de kritikailag nagyon elmarasztalták, és általános vélekedés szerint az együttes a saját emlékét tiporta sárba ezzel a feldolgozással. Ugyancsak 2000-ben Robbie Williams társaságában dolgozták át a „We Are the Champions”-t a Lovagregény című filmhez. Az együttműködés után felmerült, hogy Williams lehetne az együttes új énekese, de ez a rajongók és Deacon rosszallásának is köszönhetően végül is nem valósult meg.

2002-ben Robert De Niro produceri közreműködésével Londonban bemutatták az együttes zenéjére épülő We Will Rock You musicalt. A zene átdolgozásában May és Taylor is részt vett, a darab jövőben játszódó történetét pedig Ben Elton írta. A kritikusok sekélyesnek, bárgyúnak és unalmasnak találták. 2003-ban May és Taylor Nelson Mandela felkérésére szervezőként és zenei igazgatóként is közreműködtek a 46664 alapítvány AIDS ellenes koncertsorozatának megvalósításában. Ennek keretében világszerte több nagy koncertet szerveztek, amelyeken ők is felléptek. Az első koncerten, Fokvárosban három új AIDS témájú dalt is bemutattak, ezek voltak a „The Call”, a „Say It’s Not True” és az „Invincible Hope”.

Queen + Paul Rodgers és utána

2004-ben May fellépett a Fender cég által szervezett ünnepségen, ahol Paul Rodgerssel, a Free és Bad Company együttesek egykori énekesével közösen előadták az „All Right Now” című Free-dalt. Az eset után még abban az évben Taylorral kiegészülve az UK Music Hall of Fame gálán adtak elő Queen és Free dalokat. Úgy érezték, hogy olyan jól megértik egymást a színpadon, hogy érdemes lenne lebonyolítaniuk egy közös turnét. Deacont is megkeresték az ötlettel, de szokása szerint nem reagált semmit. A turné 2005-ben nagyrészt Európában zajlott, de felléptek Japánban és egy alkalommal Amerikában is. Ahogyan a weboldalukon is megerősítették, Queen + Paul Rodgers néven léptek fel, de három kiegészítő zenész segítette őket a koncerteken: Spike Edney billentyűs, Jamie Moses gitáros és Danny Miranda basszusgitáros. A turné során felvett anyagból 2005 szeptemberében megjelent a Return of the Champions koncertalbum és DVD.

Ezután rövidebb szünetet tartottak, de már előre bejelentették, hogy közös albumot készülnek felvenni. A lemezen nagyrészt May és Taylor házi stúdiójában dolgoztak, a dalokat külön ötletekből hárman formálták véglegesre, és nem jelölték külön melyiknek ki a szerzője. 2008. szeptember 15-én The Cosmos Rocks címen jelent meg a lemez, és ahogyan arra az előzetes nyilatkozatokban is utaltak, a dalok főleg Rodgers blues-rock múltját elevenítették fel. Nem kapott jó fogadtatást, csak az ötödik helyet érte el az angol listán, nagyrészt mert rengetegen kifogásolták, hogy az új formáció miért viseli a Queen nevet; valamint úgy vélték, hogy ezzel meggyalázzák a Queen örökségét. A kritikusok pár ritka kivétellel nagyon negatívan írtak róla – a Metacritic kritikákat összegző weboldal szerint minden idők egyik legrosszabbul fogadott lemeze. Két kislemez is megjelent róla: az AIDS témájú „Say It’s Not True”-t 2007. december 1-jén ingyenesen elérhetővé tették az interneten, az AIDS elleni küzdelem buzdítására, később a megvásárolható változata a 90. helyre került az angol slágerlistán; a celebeket kifigurázó „C-lebrity” pedig 2008. szeptember 8-án jelent meg, és a 33. helyet érte el.[90] Bár a 2008-as turné jó látogatottságú volt (október 28-án felléptek Budapesten is), 2009 áprilisában mégis bejelentették, hogy felhagynak a közös zenéléssel.

May és Taylor az ezt követő időszakban is aktívak maradtak, hol külön, hol együtt lépnek fel Queen dalokat előadva. 2009 novemberében megjelent az újabb karrierösszegző Absolute Greatest válogatáslemez, ami jól fogyott Angliában. 2010-ben elhagyták az őket évek óta képviselő EMI kiadót, és az Island Recordshoz szerződtek. Ennek alkalmából az Island újra kiadta az együttes stúdióalbumait felújított hangzással és mindaddig kiadatlan bónuszdalokkal. Miután Kerry Ellis színésznő-énekesnőt beválasztották a We Will Rock You musical szereplői közé, May többször együtt dolgozott vele. Ő volt a producere az énekesnő 2008-as Wicked in Rock című középlemezének, és 2010-es Anthems című albumának. Több alkalommal léptek fel közösen élőben. Lady Gaga 2011 májusában megjelent Born This Way albumának „You and I” című dalában May gitározott. 2011. augusztus 28-án közösen előadták a dalt az MTV Video Music Awards gálán Los Angeles-ben. May és Taylor 2012 folyamán többször is az American Idolban híressé váló Adam Lamberttel léptek fel, ami miatt meg is indult a találgatás, hogy esetleg Lambert lesz majd az együttes énekese, de ezt az énekes cáfolta. A 2012. évi nyári olimpiai játékok záróünnepségén Mercury-t kivetítőn idézték fel, May és Taylor pedig Jessie J társaságában adott elő Queen-dalokat. 2013 elején azt nyilatkozta, hogy Tony Iommival olyan közös albumot tervez kiadni, amelyen csak gitárriffek hallhatóak.

Stílusa

May saját magától tanult meg gitározni: az apja megmutatott neki öt-hat akkordot az ukulele-bendzsón, és később ezeket alkalmazta a gitáron is. Fiatalkorában Ricky Nelson, Elvis Presley és a Shadows lemezeit hallgatva utánozta az azon hallható hangzást. Később még nagyobb hatással volt rá George Harrison vegyes stílusú, „szabadgondolkodó” játéka, Eric Clapton, aki ráirányította a figyelmét a blues-rockra, Jeff Beck, akinek csodálta a torzított hangzását, Jimi Hendrix tudása pedig annyira elbűvölte, hogy valahányszor látta vagy hallotta játszani, elvesztette az önbizalmát.

May szólói bonyolultak, mintha egy mini szerzemény lenne egy dalon belül, dallamosak, és gyakran használják fel a rock és blues kliséket. A szólók nagy részét ő dolgozta ki, ritkább esetben a dalszerző elképzelései mentén dolgozott. Rendszerint még a felvétel elején felvették az alapot, amely tartalmazott egy útmutató éneket, ami segítségével tudták tartani a ritmust. May elmondása szerint legtöbbször már ekkor elkezdett gondolkozni a szólón, az útmutató éneket figyelembe véve: „azok a legjobb szólók, amelyeket ugyanúgy lehetne énekelni, mint a szám dallamát. Azokat a fajta szólókat szeretem, amelyek utalnak a dallamra, de valamelyest meg is változtatják, ezáltal hozzáadva valami pluszt a dalhoz.”

A gyorsabb részeknél szinte kizárólag hammer on és pull off technikát alkalmaz. Vékony húrokat használ, ezért a vibratója lágy és puha. Túlnyomórészt standard hangolással játszik, de a keményebb dalokban (például „White Man,” vagy „The Prophet’s Song”) drop D hangolást használ. Egyedi szokása, hogy a power akkordok lefogásánál gyakran használja a hüvelykujját. A korai években még élőben is keveset improvizált, mert félt, hogy így könnyebben hibázik, de a 2000-es évektől a koncerteken egyre többet rögtönzött. Egy-két dalban kipróbálta többek közt a tapping (It’s Late), slide (Drowse)és sweep picking (Was It All Worth It) technikákat is.

Szinte a védjegyévé vált a stúdióban alapos munkával, többszörös rájátszásokkal felépített, vastag, három, vagy annál több szólamú gitárhangzása. Legelőször a Queen II album dalain sikerült kialakítania ezt, és rendkívül büszke volt rá. Az így kialakított hangzás annyira sokrétű lett, hogy az együttes korai idejében sokan szintetizátornak vélték, ezért is írták rá az első lemezeikre, hogy „nem használunk szintetizátort.” A gitár természetes gerjedését kihasználva, a Deacon által épített Deaky Amp és az AC30-as kombinációjával gyakran utánozta a hegedű, vagy fúvós hangszerek hangját. Élőben a wah wah pedállal befolyásolja a tónust, így próbálja utánozni a stúdióbeli hangzását. A jobb keze a pengetés mellett ilyenkor folyamatosan mozog, aprókat módosít a gitár beállításain. Az együttes koncertjeinek állandó része volt az 1986-ra kilencpercesre nyúlt gitárszólója, amelyben kétszeresen visszhangosítva játszott.

A bonyolult felvételeket rendkívüli műgonddal, gyakran hangról-hangra vette fel, képes volt napokat, heteket eltölteni egy-egy rövid részlet kidolgozásával, és nem egyszer még hajnali háromkor is a stúdióban volt, hogy – saját szavával szólva – folytassa a „örök törekvést a tökéletességre.” Az együttesen belül nem egy összetűzés adódott abból, hogy a többiek nem tudták kivárni, amíg May kínos alapossággal beállítja a felszerelését, amiben az is hátráltatta, hogy igen szórakozott volt. Peter Hince szerint: „[a koncertek kezdetén] Briant a színfalak mögé kísérték, hogy felhangolja a gitárjait […] Mindig ragaszkodott hozzá, hogy közben beszélgessen vele valaki, ami elterelte a figyelmét, de közben el is felejtette, hogy melyik gitárt hangolta már be és melyiket nem, így unos-untalan újra kellett kezdenie. A kezdés már a küszöbön áll, és Brian hiábavalóan vesződik azzal, hogy egy ukulelét bedugjon egy elektronikus hangolóba.” Reinhold Mack azt mondta róla: „ha jött egy jó ötlete, rögtön elveszett a legjelentéktelenebb részletekben.”

Magánélete

1969 környékén ismerte meg Christine Mullent, akivel később össze is költözött, és az együttes korai idejében szerény körülmények között együtt élt. 1975 májusában házasodtak össze, és mivel akkoriban már jobban ment az együttesnek, egy nagyobb házba költöztek. Három gyermekük született: 1978-ban James, 1981-ben Lousia, 1987-ben pedig Emily. A házasságuk végül tönkrement, és 1988 nyarán elváltak. 1986-ban egy filmbemutatón ismerkedett meg Anita Dobson színésznővel. Először munkakapcsolat alakult ki közöttük, dalokat írt neki, és producerként segítette. Később, még May házassága alatt titkos viszonyt folytattak, amit a válása után nyilvánosságra hoztak. 1999 augusztusában egy angol bulvárújság megírta, hogy Dobson háta mögött viszonyt folytatott a személyi asszisztensével, Julie Gloverrel. A cikket egyik fél sem kommentálta, de Glover nem sokkal később felmondott. 2000 novemberében pár havi különélés után szűk körben összeházasodtak Dobsonnal. A The Sunday Times szerint 2013-ban nagyjából 95 millió font volt a vagyona.

Közeli ismerősei érzékeny lelkű, önbizalom hiányos embernek írták le. Harry Doherty újságíró, aki 2008-ban találkozott vele, elmondása szerint meglepődve tapasztalta, hogy még mindig olyan önbizalmi válságokat élt át, mint fiatalkorában. Az együttesen belüli civódások nagyon megviselték, és bár a Queen egyik legtermékenyebb szerzője volt, gyakran aggódott, hogy a többiek esetleg nem is értékelik, amit csinál. 1986 után depressziós lett, amelyet 1988-ban két esemény, a válása, és apja halála súlyosbított. 1990 környékére tudta túltenni magát a válságán.

May elkötelezett állatvédő. 2010-ben megalapította a Save Me elnevezésű állatvédő szervezetet, amellyel a rókák vadászatának és a borzok állat-egészségügyi okokból való kiirtásának engedélyezése ellen kampányol.

Tovább a Queen oldalára.

 

Forrás: wikipédia


 

Egyéb képek: 

Címkék: 
Queen - Bohemian Rhapsody
http://www.youtube.com/watch?v=k-ARuoSFflc
Queen - Somebody To Love
http://www.youtube.com/watch?v=2pMM4iwC-ag
Queen - It's A Hard Life
http://www.youtube.com/watch?v=5XxvtQFpB98
Queen - A Kind Of Magic
http://www.youtube.com/watch?v=YWf5BLUOhNM
Queen - Radio Ga Ga
http://www.youtube.com/watch?v=t63_HRwdAgk
Queen - I Want To Break Free
http://www.youtube.com/watch?v=bRdo7WXTVoM
Queen - Don't Stop Me Now
http://www.youtube.com/watch?v=pDMjgckNlz0
Queen - The Miracle
http://www.youtube.com/watch?v=aHPZkAM4dSM
Queen - We Will Rock You
http://www.youtube.com/watch?v=XMLiqEqMQyQ
Queen - Killer Queen
http://www.youtube.com/watch?v=BAf2S6ij2gk
Queen - Under Pressure
http://www.youtube.com/watch?v=CnTFNsmToHg
Queen - I Want It All
http://www.youtube.com/watch?v=1pm4fQRl72k
Queen - Breakthru
http://www.youtube.com/watch?v=pjU-XVcbX_A
Queen - You're My Best Friend
http://www.youtube.com/watch?v=c2JSUXaY-tw
Queen - Flash
http://www.youtube.com/watch?v=Pv7HNAtCH74
Queen - Another One Bites The Dust
http://www.youtube.com/watch?v=eqyUAtzS_6M
Queen - Who Wants To Live Forever
http://www.youtube.com/watch?v=QohvQH4b7ns
Queen - We Are The Champions
http://www.youtube.com/watch?v=qRlGFXl_e1E
Queen - Scandal
http://www.youtube.com/watch?v=-fhnWpGUOr0
Queen - One Vision
http://www.youtube.com/watch?v=r4UNoECibYk
Queen - Crazy Little Thing Called Love
http://www.youtube.com/watch?v=EE34cSvZCd8
Queen - I'm Going Slightly Mad
http://www.youtube.com/watch?v=Fb-3seZSQ_Q
Queen - Friends Will Be Friends
http://www.youtube.com/watch?v=Klq6CNUcsZw
Queen - Princes Of The Universe
http://www.youtube.com/watch?v=G4RTtcmh5tU
Queen - Too Much Love Will Kill You
http://www.youtube.com/watch?v=JwUR6c8lTE0
Queen - The Show Must Go On
http://www.youtube.com/watch?v=KnVEbHLtp6U
Queen - Play The Game
http://www.youtube.com/watch?v=3TMwz6hIypU
Queen - Tie Your Mother Down
http://www.youtube.com/watch?v=cLHChLq5peQ
Queen - Hammer To Fall
http://www.youtube.com/watch?v=RVdaT3trcrY
Queen - The Invisible Man
http://www.youtube.com/watch?v=7fIrajum1DA

Freddie Mercury (Queen)

Születés / Halálozási dátum: 
1946. szeptember 05. csütörtök - 1991. november 24. vasárnap
Születési hely: 
Stone Town - Zanzibár
progresszív rock
hard rock
Zenekar: 
Származás kategória: 
Külföldi

Biográfia: 

Freddie Mercury (született Farrokh Bulsara, Zanzibár, 1946. szeptember 5. – London, 1991. november 24.) párszi indiai származású brit énekes és zenész, a Queen rockegyüttes egykori énekese és dalszerzője. Fő dalszerzőként jelentősen meghatározta az együttes stílusát, a legtöbb sikeres dalukat ő írta. Az 1980-as évek közepén szólókarrierbe kezdett, és Montserrat Caballé opera-énekesnővel közösen operai hatású könnyűzenei albumot készített Barcelona címen. Gyakran azonosítják magával az együttessel, népszerűsége többször háttérbe szorította az együttes többi tagját. Általános vélekedések szerint az egyik legtehetségesebb hangú könnyűzenei énekes, és kivételes tehetségű frontember és koncertzenész volt. Bár a halála pillanatáig titkolta mind a betegségét, mind a szexuális irányultságát, mégis az egyik leghíresebb biszexuális zenei előadó lett, valamint az AIDS betegség egyik leghíresebb áldozata.

Származása és fiatalkora

A rajongók között gyakran tapasztalható Mercury nemzeti eredetére vonatkozó zavar. Többen úgy vélik, hogy Mercury angol (európai) és perzsa ősökkel rendelkezik, vagy csak perzsa, iráni származással. A valóság azonban az, hogy számos zoroasztriánus perzsa menekült el Perzsiából a muszlim invázió elől, és telepedett le Indiában, és több száz év alatt a helyi lakosságba asszimilálódtak. Mercury születési anyakönyve indiaiként hivatkozik rá.

Freddie Mercury eredetileg Farrokh Bulsara néven született a zanzibári Stone Townban, párszi indiai szülők gyermekeként. Szülei, Bomi és Jer Bulsara azért vándoroltak ki Zanzibárba, hogy apja pénztáros maradhasson a Brit Gyarmati Hivatalban. Húgát Kashmirának hívják.

Tanulmányait a Bombay melletti panchgani (Satara) St. Peter's boarding school-ban kezdte, és itt lépett először nyilvánosság elé a The Hectics nevű együttesben. Szintén a St. Peter's-ben kapta a Freddie becenevet. Ezután 17 éves koráig a mazagoni (Bombay) St. Mary's High School-ban tanult, majd családjával az 1964-es zanzibári forradalom elől Angliába menekült.

Zenei karrierje

Miközben már a Wreckage nevű együttesben énekelt, 1970-ben megismerkedett az akkor a Smile-ban zenélő Roger Taylorral és Brian May-jel. Mikor ők együttes nélkül maradtak, Freddie beszállt a zenekarba, megalapítva a Queen-t. A végleges felállás 1971-ben született meg, amikor egy meghallgatás során bevették a csapatba John Deacon basszusgitárost, amivel kezdetét vette minden idők egyik legsikeresebb rockzenekarának története.

A '80-as évek elején New Yorkban és Münchenben élt, meglehetősen kicsapongó életet. Mindkét végéről és középről is égette a gyertyát, a Queen munkáinak szüneteiben féktelen mulatságok központi figurája volt. Legendás bulikat és partikat adott a legfelkapottabb bárokban: egy alkalommal a teljes baráti társaságának repülőt bérelt, és a frissen felfedezett playboy-szigetre, Ibizára repítette őket. Ismert boltok és áruházak nem egyszer zárás után fogadták, hogy vásárlási szenvedélyének hódolhasson. Nem sajnálta a pénzt, a legdrágább pezsgőt és kaviárt, a luxuslakosztályt, a kokaint, a Concorde jegyeket, a drága ajándékokat, a virágokat és bókokat azoktól, akik féktelen életviteléhez társulni vágytak. Barátságával és szerelmével sokan visszaéltek, ezeket a keserű történeteket dalaiban örökítette meg. Első szólólemeze Mr. Bad Guy címmel, 1985-ben jelent meg, és egy excentrikus, túlfűtött, érzelmes világsztár önéletrajzának, egyúttal egy korszak lezárásának tekinthető.

Londonban vásárolt villájának felújítása 1985-re készült el: a Japánban készült fabútorok, a Sotheby's aukcióin hozzáértéssel megszerzett képek és kárpitok, a koi pontyokkal ékesített japánkert, a drága porcelánok, számos macska és egyéb viktoriánus kellék között egy nyugodtabb életet kezdhetett.

1987-ben duettet énekelt Montserrat Caballéval: Barcelona című daluk a közelgő spanyol nyári olimpia hivatalos dala lett. Hasonló című, a rockzene és az opera sajátosságait ötvöző lemezükön Freddie Mercury méltó partnere volt a világ egyik legünnepeltebb dívájának.

Betegsége és halála

A legvalószínűbb feltevések szerint Mercury már 1987-ben elkapta a HIV vírust. Ezt a nézetet támasztják alá az ezután megritkult stúdiólemezek, és a teljesen abbahagyott koncertek. 1988 után szinte alig mutatkozott a nyilvánosság előtt. A lesifotósok képein egyre soványabb, szakállas Freddie Mercury egészségi állapotával kapcsolatos találgatások szinte folyamatossá váltak. Mivel már 1989-ben külsőleg is felfedezhetők voltak a tünetek, a sajtó gyakran cikkezett az egészségi állapotáról, titokzatos betegségeket találgatva, sőt, emlegették az AIDS betegséget is vele kapcsolatban. Ritka nyilvános szereplései alkalmával az egykori partysztár visszahúzódó főnemes benyomását keltette. Ugyanakkor folyamatosan és fantasztikus lendülettel dolgozott a Queen svájci és londoni stúdiójában, melyek eredményeként a zenekar 1989-ben és 1991-ben is új albummal jelentkezett.

A zenekar tagjaival 1989. május 22-én tudatta az állapotát. Az utolsó Queen munka, melyben részt vett, a These Are the Days of Our Lives dal videoklipje volt. Ekkorra már szembeötlő volt leromlott egészségi állapota, bőrét a Kaposi-szarkóma sebei lepték el. 1991 őszén, soványan és betegen már azzal a tudattal énekelte szalagra a Queen drámai dalait, hogy azokat a közönség már csak a halála után fogja hallani.

1991. november 23-án közleményben tudatta a világgal, hogy AIDS betegségben szenved. A háza előtt fotósok és operatőrök százai gyűltek össze – a tömeget a rendőrség tartotta féken.

Mivel az elmúlt két évben annyiféle találgatást olvastam a lapokban, szeretném bejelenteni, hogy a vizsgálatok HIV-pozitívnak mutattak és AIDS-ben szenvedek. Úgy tartottam helyesnek, hogy nem hozom nyilvánosságra a dolgot, azok érdekében, akik a környezetemben élnek. De eljött az idő, hogy barátaim és rajongóim megtudják az igazat, és remélem mindenki csatlakozik hozzám, orvosaimhoz és mindazokhoz, akik szerte a világon küzdenek ez ellen a szörnyű kór ellen.

Másnap, 1991. november 24-én, vasárnap este aludt el örökre. Két nappal később, zárt körű - szülei kérése szerint zoroasztriánus temetésen vettek búcsút tőle. Fekete koporsóját egyetlen szál vörös rózsa díszítette, útját Aretha Franklin dala kísérte. Testét elhamvasztották, hamvait máig ismeretlen helyre szállították (egyes információk szerint azt édesanyja őrzi). 2013-ban a londoni Kensal Green temetőjében találtak egy francia nyelvű emléktáblát, amin a Farrokh Bulsara, Freddie Mercury eredeti neve szerepel. "Farrokh Bulsara emlékére, mindig közel leszek hozzád a szerelmemmel" - áll félig angolul, félig franciául a plaketten, amire születésének és halálának pontos dátumát rakták, M. aláírással. Egyesek szerint a szignó Mary Austin lehet, a Queen-frontember volt barátnője, akivel hét évet éltek együtt, és aki végül megörökölte az énekes 7 millió fontot érő londoni otthonát. A Genfi-tó partján álló szobra és londoni háza egyaránt a rajongók zarándokhelye.

A Queen megmaradt tagjai megalapították a Mercury Phoenix Trust-ot, amely egy AIDS ellenes szervezet, és megszervezték a Freddie Mercury emlékkoncertet, amelynek teljes nyereségét az alapítvány javára utalták.

Magánélete és jellegzetességei

Biszexualitás


Bár a közvélemény extravagánsnak és hiperaktívnak ismeri, saját bevallása szerint a magánéletében visszahúzódó és zárkózott személyiség volt: „Az a látszat, mintha fölfalnám és tönkretenném az embereket. Senki sem az igazi énemet szereti, mind a hírnévbe, a sztárba szerelmesek. Van egy kemény, férfias leplem, amit a színpadon magamra öltök, de van egy sokkal lágyabb oldalam is, amely olyan olvadékony, mint a vaj”.

Ennek gyökeresen ellentmond a közvéleményben kialakult kép: legjobb példák a legendás partijai. A Living On My Own kislemez videoklipjében egy ilyen, tipikus Mercury parti felvételei szerepelnek, ahol megfigyelhető az énekes központi szerepe, karizmatikus és nárcisztikus személyisége. Legendák keringtek arról, hogy a szerelemben is ilyen rámenős volt, ha meg akart szerezni magának valakit, akkor drága ajándékokkal próbálta meg levenni a lábáról: „Nekem igazából sok szeretetre van szükségem, és rettenetesen elkényeztetem a szeretőimet. Szeretem boldoggá tenni őket és örömet okoz, ha igazán drága és csodálatos ajándékokat adhatok nekik”.

Kevesek számára ismert, hogy valójában biszexuális volt, és az 1970-es évektől egy Mary Austin nevű nővel élt párkapcsolatban. A sajtó a kezdetektől vájkált a magánéletében, és vélt vagy valós bizonyítékokat közölt a másságával kapcsolatban. 1974-ben például a New Musical Express újságírójának így nyilatkozott: „meleg vagyok, mint a kályha, drágám!”. A 80-as években több homoszexuális kapcsolatára is fény derült, például a legtartósabb viszony Jim Huttonhoz fűzte.

Opera

Rajongott az operáért, és ez pályafutásában is tükröződik – kezdve a Queen 1975-ös, A Night at the Opera című albumával, benne az operai hangulatú Bohemian Rhapsodyval, nyilvános operaszerepléseken át az 1988-as Barcelona albumig, amin Montserrat Caballéval énekelt, ötvözve a rockzene és az opera sajátosságait.

Mercury: „Nem tudom, hogy fogják fogadni ezt a Queen rajongói. A legrosszabb, ha rockoperának tartanák, ami rettentő unalmas. Nem lehet beskatulyázni, mert olyan dalokat éneklek, amilyeneket korábban soha, és amelyek mindkettőnk hangjához illenek. Nehéz volt megírni és elénekelni ezeket a dalokat, mert minden regiszternek a helyén kellett lennie és mind duett volt”.

Fogai

Mercury jellegzetes szépséghibája volt, hogy felső elülső négy foga szabályozatlanul kiállt. Soha nem gondolt a szabályozásukra, állítása szerint nem volt rá elég ideje, de egyes állítások szerint az énekhangját féltette. Gyakran viccelt is ezzel: „Rod Stewart, Elton John és én össze akartunk hozni egy bandát. Hármunk után Hair, Nose & Teeth-nek (Haj, Orr és Fogak) neveztük volna. De nem jött össze, mert nem tudtunk megegyezni a szavak sorrendjében. Én természetesen azt akartam, hogy Teeth, Nose & Hair legyen. Nem szeretem, hogy a fogaim előreállnak. Ettől eltekintve tökéletes vagyok”.

Bajsza

A harmincas évei közepén haját rövidre vágta, és bajszot növesztett. Utóbbi idővel az egyik legismertebb stílusjegye lett, pedig kezdetben előfordult, hogy a rajongók koncerten borotvával dobálták meg, ezzel nyilvánítva ki nemtetszésüket új bajsza iránt.

Tovább a Queen oldalára.

 

Forrás: wikipédia
 

Egyéb képek: 

Queen - Bohemian Rhapsody
http://www.youtube.com/watch?v=k-ARuoSFflc
Queen - Somebody To Love
http://www.youtube.com/watch?v=2pMM4iwC-ag
Queen - It's A Hard Life
http://www.youtube.com/watch?v=5XxvtQFpB98
Queen - A Kind Of Magic
http://www.youtube.com/watch?v=YWf5BLUOhNM
Queen - Radio Ga Ga
http://www.youtube.com/watch?v=t63_HRwdAgk
Queen - I Want To Break Free
http://www.youtube.com/watch?v=bRdo7WXTVoM
Queen - Don't Stop Me Now
http://www.youtube.com/watch?v=pDMjgckNlz0
Queen - The Miracle
http://www.youtube.com/watch?v=aHPZkAM4dSM
Queen - We Will Rock You
http://www.youtube.com/watch?v=XMLiqEqMQyQ
Queen - Killer Queen
http://www.youtube.com/watch?v=BAf2S6ij2gk
Queen - Under Pressure
http://www.youtube.com/watch?v=CnTFNsmToHg
Queen - I Want It All
http://www.youtube.com/watch?v=1pm4fQRl72k
Queen - Breakthru
http://www.youtube.com/watch?v=pjU-XVcbX_A
Queen - You're My Best Friend
http://www.youtube.com/watch?v=c2JSUXaY-tw
Queen - Flash
http://www.youtube.com/watch?v=Pv7HNAtCH74
Queen - Another One Bites The Dust
http://www.youtube.com/watch?v=eqyUAtzS_6M
Queen - Who Wants To Live Forever
http://www.youtube.com/watch?v=QohvQH4b7ns
Queen - We Are The Champions
http://www.youtube.com/watch?v=qRlGFXl_e1E
Queen - Scandal
http://www.youtube.com/watch?v=-fhnWpGUOr0
Queen - One Vision
http://www.youtube.com/watch?v=r4UNoECibYk
Queen - Crazy Little Thing Called Love
http://www.youtube.com/watch?v=EE34cSvZCd8
Queen - I'm Going Slightly Mad
http://www.youtube.com/watch?v=Fb-3seZSQ_Q
Queen - Friends Will Be Friends
http://www.youtube.com/watch?v=Klq6CNUcsZw
Queen - Princes Of The Universe
http://www.youtube.com/watch?v=G4RTtcmh5tU
Queen - Too Much Love Will Kill You
http://www.youtube.com/watch?v=JwUR6c8lTE0
Queen - The Show Must Go On
http://www.youtube.com/watch?v=KnVEbHLtp6U
Queen - Play The Game
http://www.youtube.com/watch?v=3TMwz6hIypU
Queen - Tie Your Mother Down
http://www.youtube.com/watch?v=cLHChLq5peQ
Queen - Hammer To Fall
http://www.youtube.com/watch?v=RVdaT3trcrY
Queen - The Invisible Man
http://www.youtube.com/watch?v=7fIrajum1DA

Matthew Bellamy (Muse)

Születés / Halálozási dátum: 
1978. június 09. péntek
Születési hely: 
Cambridge - Anglia
alternatív rock
progresszív rock
space rock
Zenekar: 
Származás kategória: 
Külföldi

Biográfia: 

Matthew James Bellamy (1978. június 9. –) angol zenész, zeneszerző, leginkább a Muse nevű angol alternatív rockegyüttes énekeseként, gitárosaként és zongoristájaként ismert.

Bellamy apja, George az 1960-as években híressé vált együttes, a Tornados gitárosaként vált ismertté. Ők voltak az első angol együttes, akik az USA toplistáján első helyezést értek el a Telstar című dalukkal. A Muse "Knights Of Cydonia" című száma egyfajta tisztelgés ez előtt a dal előtt. Bellamy anyja, Marilyn Belfastban született, majd 1970-ben Angliába költözött. Bellamynak egy idősebb testvére van, Paul. 10 évesen kezdett el zongorázni, majd szülei válása után nagyanyjához költözött, aki arra biztatta, hogy játsszon gitáron is, immáron 13 évesen

A Muse történetét 1994-ig lehet visszavezetni. Ekkor alapította ugyanis Matthew Bellamy, Christopher Wolstenholme (basszusgitár és vokál) és Dominic Howard (dobok) a Rocket Baby Dolls nevű formácíót. Miután megnyerték a "Battle of the Bands" címet viselő versenyt, elkezdték komolyan venni a zenélést.

A Muse tagjai a Teignmouth Community Collegeben találkoztak, Bellamy több formációnak is tagja volt már előtte, például a Carnage Mayhemnek vagy a Gothic Plague-nek Howarddal együtt. Nem sokkal később találkoztak Wolstenholme-mel, és megkérték, hogy csatlakozzon. Ő akkoriban dobolt és gitározott, de Bellamyék kedvéért megtanult basszusgitározni is. Akkoriban még nem volt nagy rajongótáboruk, de napjainkban már a világ legsikeresebb együttesei közé sorolják őket.

A Muse alternatív rockot, hard rockot, progresszív rockot és klasszikus zenét játszik, de elektronikát is kevernek bele, ismertek egyedi kombinációikról. Nagyon híresek a remek élő zenéjükről, koncertjeik zöme telt házas. 2007. június 6-án és 7-én is telt házas koncertet adtak a frissen felújított londoni Wembley Stadiumban. Ők voltak az első együttes, akik meg tudták tölteni az új arénát. Eddig 6 lemezük jelent meg, Showbiz(1999), Origin of Symmetry (2001), Absolution (2003), Black Holes and Revelations (2006) The Resistance (2009) és The 2nd Law címen.

Koncertfelvételeket is megjelentettek, ezek a Hullabaloo Soundtrack (2002) és a HAARP (2008).

Bellamy ateista, erről tanúskodik több interjú, és dal is, példának okáért a Thoughts of a Dying Atheist. Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy "Ateistának lenni annyit jelent, hogy felfogod, hogy amikor meghalsz, azzal vége. Megpróbálod kihozni az itt töltött időből a legtöbbet, befolyásolni az embereket, és emlékeket hagyni, ami egy gyereket, de dalokat is jelenthet". 2000-ben azt nyilatkozta, hogy Jézus anyja, Mária "igazán cool" lehetett, hogy miután megszülte a gyermekét, el tudta hitetni mindenkivel, hogy még mindig szűz. Bellamy elmondása szerint Jézus Krisztussal találkozna a legszívesebben. 2007-ben azt is elmondta, hogy szerinte Isten létezhet, de pokolban vagy mennyországban aligha hisz.

Magánélete

Matt és volt barátnője egy bárban találkoztak, Milánóban. Egy 2007-ben adott interjúban Gaia Polloni elmondta, hogy akkor már 6 éve jártak, és 2 hónapja voltak jegyesek. Kapcsolatukban apróbb szünetek voltak, mivel a lány olasz. Bellamy végül úgy döntött, hogy ő is Olaszországba költözik. A Muse több dala is róla szól, például az USA-ban igen nagy sikereknek örvendő "Starlight". Matthew azonban a Muse egy berlini koncertjén a "Map of the Problematique" című dal szövegét "Since I Met You" (mióta megismertelek) -ról "Since I Lost You" (mióta elveszítettelek) -ra változtatta. Mint kiderült, azért mert a kapcsolatuk a végét járta. A pár végül 2009 decemberében szakított.

Bellamyt a Glastonbury Fesztiválon együtt látták Kate Hudson amerikai színésznővel. Már ekkor szárnyra kaptak a pletykák a kettőjük viszonyáról. Az énekes végül egy a The Sun magazinnak adott interjúban megerősítette, hogy járnak. Nem sokkal később bejelentették, hogy Kate várandós. Fiuk, Bingham "Bing" Hawn Bellamy 2011. július 9-én született Los Angelesben.

Tovább a Muse oldalára.

 

Forrás: wikipédia
 

Egyéb képek: 

Címkék: 
Muse - Hysteria
http://www.youtube.com/watch?v=3dm_5qWWDV8
Muse - Undisclosed Desires
http://www.youtube.com/watch?v=R8OOWcsFj0U
Muse - Bliss
http://www.youtube.com/watch?v=eMqsWc8muj8
Muse - Neutron Star Collision
http://www.youtube.com/watch?v=MTvgnYGu9bg
Muse - Uprising
http://www.youtube.com/watch?v=w8KQmps-Sog
Muse - New Born
http://www.youtube.com/watch?v=qhduQhDqtb4
Muse - Time Is Running Out
http://www.youtube.com/watch?v=zhAmug6Ts6o
Muse - Resistance
http://www.youtube.com/watch?v=TPE9uSFFxrI
Muse - Unintended
http://www.youtube.com/watch?v=i9LOFXwPwC4
Muse - Feeling Good
http://www.youtube.com/watch?v=CmwRQqJsegw
Muse - Starlight
http://www.youtube.com/watch?v=4ggNOb2oFn8
Muse - Invincible
http://www.youtube.com/watch?v=D_5V8We3hgg
Muse - Plug In Baby
http://www.youtube.com/watch?v=dbB-mICjkQM
Muse - Sing For Absolution
http://www.youtube.com/watch?v=6Ck6Hcg2cjk
Muse - Knights Of Cydonia
http://www.youtube.com/watch?v=Q3Yc3HhSl1Q
Muse - Sunburn
http://www.youtube.com/watch?v=N9SZaOJEWXU
Muse - Butterflies And Hurricanes
http://www.youtube.com/watch?v=EzCKrwOme2U

Carl Palmer (Emerson, Lake and Palmer, Asia, Atomic Rooster)

Születés / Halálozási dátum: 
1950. március 20. hétfő
Születési hely: 
Birmingham - Anglia
art rock
progresszív rock
hard rock
Származás kategória: 
Külföldi

Biográfia: 

Carl Frederick Kendall Palmer (Birmingham, 1950. március 20. –) dobos.

Egészen kis gyermekként kezdett el érdeklődni a komolyzene iránt. Első hangszere a hegedű volt, de 11 évesen már csak dobolni szeretett volna, hisz látta játszani Sal Mineo-t a Drum Crazy című filmben.

14. születésnapjára megkapta első dobfelszerelését, Tommy Cunliffe oktatótól tanulta meg az első lépéseket. Első lemeze a Buddy Rich Sings Tony Mercer volt, melynek a címében az egyik példaképét "rejtette el" (Buddy Rich).

Első profi zenekara a The Mecca Dance Band lett, ám itt csak 6 hónapig játszott. 15 évesen már a Kings Bees-ben játszott, melynek a neve nemsokára The Craig-re változott. Itt se volt sokáig: leszerződött Chris Farlowe mellé, aki a Thunderbirds tagja volt. Itt Mick Jagger volt a menedzser mégsem sikerült az átütő siker, így Carl továbblépett: a The Crazy World of Arthur Brown-nak lett a dobosa. Itt elnyomták a játékát: minden rajongó csupán Arthur Brown showelemeire figyelt. Nem is maradt tovább: lelépett Vincent Crane-nel, majd megalapította az Atomic Rooster-t. A banda progresszív zenét játszott, így a rajongóknak, s a kritikusoknak is nagyon tetszett a zene, melyet Carl elképesztő szólói tettek még izgalmasabbá.

Innen kezdődött csak a karrierjének felívelése, hisz Keith Emerson felkereste, s elmondta neki, hogy a King Crimson-os Greg Lake-kel új trió alapul, s szeretné őt látni a dobos szerepében. Palmer-t először hidegen hagyta az ügy, hisz az Atomic Rooster egyre sikeresebb lett, de miután elment egy próbára egyből csatlakozott az együtteshez. Az együttes az Emerson, Lake & Palmer nevet vette fel.

Az ELP világsikernek örvendett, hisz telt házas koncertjeik mellett, 30 millió lemezük fogyott el világszerte. Miközben a trió tagjai a nagy sikerű Works Volume 1-en, s a Volume 2-n dolgoztak, addig Carl egy saját ütőhangszeres concerto-t írt.

A banda 1979-ben feloszlott, de Palmer folytatta a pályafutását: saját együttest alapított, melynek a neve PM lett. Az együttesre sose kacsintott a szerencse, így nemsokára abbahagyták a zenélést.

1981-ben megkereste őt Brian Lane, aki Steve Howe-nak keresett új együttest. Palmer beleegyezett, míg mellette John Wetton, s Geoffrey Downes lettek a tagok. Az együttes neve Asia lett, míg első lemezüket szintén ugyanígy nevezték el. Az albumon olyan slágerek szerepeltek, mint a Heat of the Moment, az Only Time Will Tell vagy a Sole Survivor. Ezek a számok hamar a slágerlisták élére ugrottak. Egy évvel később 1983-ban kiadták az újabb lemezt, melynek Alpha lett a neve. Itt is volt két sikerszám: a Don't Cry, s a The Smile Has Left Your Eyes. Ekkor kilépett Wetton, míg helyére Greg Lake érkezett. Steve Howe is távozott, őt az eddig ismeretlen Mandy Meyer váltotta. Kiadták az Astra-t, melyen csak a Voice of America tudott átütő sikert hozni. Ekkor ideiglenesen kilépett Carl: ismét összeállt Emerson-nal, s a kaliforniai Robert Berry-vel. Így hárman felvették a To the Power of Three című lemezt, de a rajongók folyamatos ELP-ezése miatt felbomlottak. Visszament az Asia-hoz, ahol a korszakot lezárva kiadták a Then & Now című korongot, melyen mind új, mind régebbi számok rajta voltak. A Days Like These, s a Prayin'4 a Miracle hozott nagy örömöt a rajongóknak. Ismét elhagyták a bandát tagok, s jöttek újak, de Palmer is már csak egy albumon játszott: az 1992-es Aqua-n. Ez zárta karrierjének Asia-s szakaszát.

Ezután újra akarta alakítani az ELP-t, de először csak egy filmhez írt zenét a trió. Ám az együttes nemsokára egy albummal is kedveskedett a rajongóinak: diadalmasan visszatértek a Black Moon című koronggal. 1994-ben kiadták második lemezüket is (az új egyesülés óta), ennek neve In The Hot Seat.

A mesteri dobos szólókarrierbe kezdett: világkörüli koncertturnéra indult új zenészeivel.

Tovább az Emerson, Lake and Palmer oldalára.

 

Forrás: wikipédia
 

Egyéb képek: 

Asia - Heat Of The Moment
http://www.youtube.com/watch?v=pKAYzdMYWnY
Asia - Don't Cry
http://www.youtube.com/watch?v=40nYZbX0uCM
Asia - Go
http://www.youtube.com/watch?v=OubZVZyl2ww
Asia - Face On The Bridge
http://www.youtube.com/watch?v=3BnTSkqNG_o
Asia - Only Time Will Tell
http://www.youtube.com/watch?v=1lTgLhTLHr8

Keith Emerson (Emerson, Lake & Palmer, Nice)

Születés / Halálozási dátum: 
1944. november 02. csütörtök
Születési hely: 
Todmorden - Anglia
rock
jazz fusion
progresszív rock
Származás kategória: 
Külföldi

Biográfia: 

Keith Emerson (1944. november 2.) angol billentyűs és zeneszerző. A Nice, majd az Emerson, Lake & Palmer tagjaként vált világhírűvé. Őt tekintik a szimfonikus rocknak nevezett irány elindítójának.

Nice

A Nice zenéjét Keith tehetsége, ízlése, virtuozitása és excentrikussága határozta meg. Ekkoriban főként két, a klasszikus zene és a jazz közötti hidat építő zongorista hatott játékára: a francia Jacques Loussier és az ekkortájt a Charles Lloyd Quartetben játszó Keith Jarrett. A Nice rendszeresen játszott is a Lloyd repertoárjából (mindenekelőtt a Sombrero Samet és a Sorceryt). Az 1968-as második lemez (Ars Longa Vita Brevis) már teljesen a billentyűzsonglőr elképzeléseit tükrözte. Az A oldalon részletek hallhatóak Sibelius Karélia szvitjéből, a B oldal pedig Johann Sebastian Bach III. Brandenburgi versenyének rock átirata. Teljesítményére már a szakma is meglepetten kapta fel a fejét. 1969 októberében jelent meg az öttételes Five Bridges, amelyen Emerson kiélhette grandiózus vágyait: Bach, Csajkovszkij, Guida, Sibelius, Bob Dylan és Coleman Hawkins dallamit gyúrta összefüggő szvitté és bolondította meg helyenként jazzes futamokkal és boogie-woogie-val.

Emerson Lake and Palmer

1969-ben a szaksajtó a billentyűs hangszerek Jimi Hendrixe címkével illette. Az első lemezekkel a progresszív rock egyik legnépszerűbb formációja lett az ELP. Keith Bartók Béla- és Muszorgszkij-feldolgozásaival legendássá vált, és a komolyzeneértők elismerését is kivívta. Az ELP saját kompozíciói szintén azt a hitet erősítették, hogy a progresszív rock új dimenziókat nyit a rock világában. Sikerük csak 1974-ig tartott, utána a zenekar feloszlott. Ezután többször újjáalakultak a ’80-as és a ’90-es években. Keith az utóbbi időkben már saját neve alatt turnézik. Az utóbbi években Marc Bonilla gitárossal játssza számait.

Stílusa

Emerson a Nice-ban és az ELP korai éveiben nem nélkülözte a botrányos színpadi jeleneteket sem: szabályos „ökölharcot” vívott Hammond L-100-as orgonájával. Kézzel, lábbal, bokszerrel, korbáccsal és minden keze ügyébe kerülő eszközzel ütötte, verte felszerelését, ami két Hammond-orgonából, egy elektromos zongorából, egy Moog-szintetizátorból, egy mellotronból és egy Steinway hangversenyzongorából állt. Később ez a szadista magatartás annyira eluralkodott rajta, hogy zenésztársait sem kímélte. Egyik alkalommal például dobszólója közben korbáccsal úgy eltángálta Carl Palmert, hogy a zenészt kórházba kellett szállítani. Fellépéseik további látványossága volt, hogy Emerson előadásonként „kibelezett”, szétmarcangolt egy Hammond-orgonát is. Mint szemtanúk elmondták: A zsinórokat úgy szaggatta ki belőle, mint a tyúkbelet, és Emersont a koncertek végén félholtként támogatták az öltözőbe, ahol órákon át injekciókkal élesztgették. Legendás tettei közé tartozik még, hogy Leonard Bernstein Amerika című számának szatirikus előadása közben elégette az amerikai lobogót. Dallamos és virtuóz stílusával számos újítást vezetett be: ő alkalmazta zenéjében először a Hammond-orgonát, majd a Moogot, ő szólaltatott meg néhány billentyűsorral hegedűket, kórusokat, nagyzenekari hangzást.

Tovább az Emerson, Lake and Palmer oldalára.

 

Forrás: wikipédia
 

Egyéb képek: 

Emerson Lake & Palmer - Nutrocker
http://www.youtube.com/watch?v=rX0vOYwHj30
Emerson Lake & Palmer - Promenade & The Gnome
http://www.youtube.com/watch?v=_Y1x04hAUT4
Emerson,Lake & Palmer - C'est La Vie
http://www.youtube.com/watch?v=kj1Cy3YtK9w
Emerson,Lake & Palmer - Knife Edge
http://www.youtube.com/watch?v=-B3UrB_dex8
Emerson, Lake & Palmer - Toccata
http://www.youtube.com/watch?v=O6vN9nadqtQ
Emerson, Lake & Palmer - The Sage
http://www.youtube.com/watch?v=L9Ippzdh0Qg
Emerson, Lake & Palmer - Tarkus
http://www.youtube.com/watch?v=AH4LAitSXCM

James LaBrie (Dream Theater, Mullmuzler)

Születés / Halálozási dátum: 
1963. május 05. vasárnap
Születési hely: 
Penetanguisheneben (Ontario) - Kanada
power metal
progresszív metal
progresszív rock
Zenekar: 
Származás kategória: 
Külföldi

Biográfia: 

Kevin James LaBrie (1963. május 5. –) kanadai énekes. Jelenleg a Dream Theater tagja.

Kevin James LaBrie Kanada Ontario tartományában, Penetanguisheneben született. Itt kezdett el énekelni és dobolni. Már fiatalon több együttesben, illetve lemezen szerepelt, ám ekkor még nem tudott kibontakozni, így 18 évesen Toronto városába költözött zenei pályájának fellendülése érdekében. Ma Midlandben él feleségével és két gyermekével.

Első nevesebb együttese az 1980-as évekbeli glam metal-banda, a Winter Rose volt, mellyel 1987-ben kiadták egyetlen, az együttes nevével azonos című lemezüket.

1991-ben megtudta, hogy az amerikai progresszív metalt játszó Dream Theater énekest keres. A hír hallatán egyből New Yorkba utazott, ahol 200 jelentkező közül esett rá a választás.

Mivel az együttesben két John volt (Petrucci és Myung), valamint már egy Kevin is (Moore), így LaBrie úgy határozott, hogy ezentúl James LaBrie néven fog szerepelni.

Az 1992-ben megjelenő Images and a Words óta minden albumon ő énekel. A komponálásban és a dalszövegírásban viszonylag kis szerepe van.

1994. december 29-én, miközben Kubában vakációzott, ételmérgezést szenvedett, és miközben hányt, hangszalagjai megrepedtek. Három torokspecialistához is elment, de mind azt mondták neki, hogy nem tehetnek érte semmit, az egyetlen megoldás az, hogy pihenteti a hangját, amennyire csak lehetséges. 1995. január 12-én az orvosok intelmei ellenére Japánban részt vett az Awake turnéján, ahol hangja nagyon messze volt a normálistól. Később elmondta, hogy körülbelül 1997-ig nem érezte magát tökéletesen hangilag. A 2000-es Scenes from a Memory-turné majdnem teljesen tönkretette a hangját. Elmondása alapján nagyon nehéz időket élt meg akkoriban énekesként. Depresszív hangulata volt, el akarta hagyni a Dream Theatert. Társai viszont kiálltak mellette és maradásra biztatták. A Six Degrees of Inner Turbulence turnéja után érezte, hogy hangja teljesen visszatért. James szerint az elmúlt 7 év alatti rendszeres gyakorlás segített a meggyógyulásában.

Zenei stílusára olyan különböző művészek vannak hatással, mint a Metallica, az Aerosmith, Eddie Van Halen, a Journey, a Judas Priest, Wolfgang Amadeus Mozart, Antonio Vivaldi, Ludwig van Beethoven, Steve Parry, Freddie Mercury, Sting, Paul Rodgers vagy Nat King Cole. LaBrie elmondása szerint ezek a hatások leginkább az Octavarium című albumon figyelhetőek meg.

A Dream Theater énekeseként több alkalommal vendégzenészkedett más előadók mellett: szerepelt Trent Gardner Leonardo: The Absolute Man, az Ayreon The Human Equation, valamint a Shadow Gallery Tryanny című lemezén. Emellett tagja volt az Explorers Club nevű progresszív rock szupergrupnak, melynek megalapítása szintén Trent Gardner, illetve testvére, Wayne Gardner nevéhez fűződik.

Matt Guillory és Mike Mangini közreműködésével eddig három szólóalbumot adott ki különböző neveken (MullMuzzler, James LaBrie's MullMuzzler és James LaBrie simán). Legutóbbi szólólemeze, az Elements of Persuasion 2005 márciusában jelent meg, ám már készülnek az új album felvételei.

2004 óta dolgozik a True Symphonic Rockestra elnevezésű projekten, amelynek produceri munkálatait a Brainworx és a Marinsound végzi.

Az arrongáns doktor szerepét játssza Henning Pauly Babysteps című, 2006-ban kiadott lemezén.

James több régebbi interjújában beszélt arról, hogy keresztény, s rendszeresen gyakorolja vallását, azonban újabb nyilatkozataiban és egyes dalszövegeiben egy sokkal spirituálisabb, deista perspektívát mutat be, ami távol áll a szervezett vallástól.

Tovább a Dream Theater oldalára.

 

Forrás: wikipédia
 

Egyéb képek: 

Dream Theater - On The Backs Of Angels
http://www.youtube.com/watch?v=28MmnThlYOo
Dream Theater - Constant Motion
http://www.youtube.com/watch?v=RFiexmXEccE
Dream Theater - The Spirits Carries On
http://www.youtube.com/watch?v=xtnz2O4Chfw
Dream Theater - Forsaken
http://www.youtube.com/watch?v=C7oH6Ku27Us
Dream Theater - Another Day
http://www.youtube.com/watch?v=LYtiDCXLAcQ
Dream Theater - Lie
http://www.youtube.com/watch?v=VD7OdyY1js4
Dream Theater - As I Am
http://www.youtube.com/watch?v=IIyoGPOwqLM
Dream Theater - Home
http://www.youtube.com/watch?v=hXIHPOV2yl8
Dream Theater - Surrounded
http://www.youtube.com/watch?v=6mJmJ6PpGzI
Dream Theater - Take The Time
http://www.youtube.com/watch?v=KSChdfAzbqg
Dream Theater - A Rite Of Passage
http://www.youtube.com/watch?v=gX6jirCykI0
Dream Theater - Under A Glass Moon
http://www.youtube.com/watch?v=tzxFZBDLLrs
Dream Theater - Pull Me Under
http://www.youtube.com/watch?v=5VxYflVXB_c
Dream Theater - Wither
http://www.youtube.com/watch?v=-boKk8uhmcY
Dream Theater - Endless Sacrifice
http://www.youtube.com/watch?v=dFXq1ixoE8k
Dream Theater - Hollow Years
http://www.youtube.com/watch?v=qU6fmgnWDfk
Dream Theater - I Walk Beside You
http://www.youtube.com/watch?v=yijAe4M2yoI
Dream Theater - The Dark Eternal Night In
http://www.youtube.com/watch?v=EkF4JD2rO3Q
Dream Theater - The Count Of Tuscany
http://www.youtube.com/watch?v=E4yzYKIiV9Y
Dream Theater - These Walls
http://www.youtube.com/watch?v=Uk9WTBYuVUI

John Myung (Dream Theater, Platypus)

Születés / Halálozási dátum: 
1967. január 24. kedd
Születési hely: 
Chicago - USA
jazz fusion
progresszív metal
progresszív rock
Zenekar: 
Származás kategória: 
Külföldi

Biográfia: 

John Myung (teljes nevén John Ro Myung) (Chicago, 1967. január 24.) basszusgitáros, dalszerző, a progresszív metal együttes Dream Theater alapító tagja.

Zenei pályája

A Chicagóban született, koreai származású Myung a Long Island-i Kings Parkban nőtt fel. Öt évesen kezdett hegedülni és egészen 15 éves koráig a hegedű volt a hangszere, amíg fel nem kérték, hogy csatlakozzon egy iskolai együtteshez basszusgitárosként. Érettségi után iskolai barátjával, John Petruccival, jelentkeztek a Berklee College of Musicba, ahol megismerkedtek Mike Portnoyjal. Hárman alapították meg a Majesty nevű zenekart 1985-ben, amely később felvette a Dream Theater nevet.

Habár zeneileg fő tevékenysége a Dream Theater, karrierje során több projektben is részt vett. Első Dream Theateren kívüli zenei kalandja a prog rock Platypus volt Rod Morgenstein (Dixie Dregs) dobossal, Ty Tabor (King's X) gitárossal és Derek Sherinian (ex-Dream Theater) billentyűssel. A Platypus folytatásaként értelmezhető The Jelly Jam ugyanezzel a felállással működött, kivéve Sheriniant. Ezen zenekarai mellett számtalan felvételen játszott vendégként.

A visszahúzódó természetű Myung fő hatásai között Chris Squire, Steve Harris, Geddy Lee és Cliff Burton említhető, és az ő csapataik, a Yes, az Iron Maiden, a Rush és a Metallica.

Tovább a Dream Theater oldalára.

 

Forrás: wikipédia
 

Egyéb képek: 

Dream Theater - On The Backs Of Angels
http://www.youtube.com/watch?v=28MmnThlYOo
Dream Theater - Constant Motion
http://www.youtube.com/watch?v=RFiexmXEccE
Dream Theater - The Spirits Carries On
http://www.youtube.com/watch?v=xtnz2O4Chfw
Dream Theater - Forsaken
http://www.youtube.com/watch?v=C7oH6Ku27Us
Dream Theater - Another Day
http://www.youtube.com/watch?v=LYtiDCXLAcQ
Dream Theater - Lie
http://www.youtube.com/watch?v=VD7OdyY1js4
Dream Theater - As I Am
http://www.youtube.com/watch?v=IIyoGPOwqLM
Dream Theater - Home
http://www.youtube.com/watch?v=hXIHPOV2yl8
Dream Theater - Surrounded
http://www.youtube.com/watch?v=6mJmJ6PpGzI
Dream Theater - Take The Time
http://www.youtube.com/watch?v=KSChdfAzbqg
Dream Theater - A Rite Of Passage
http://www.youtube.com/watch?v=gX6jirCykI0
Dream Theater - Under A Glass Moon
http://www.youtube.com/watch?v=tzxFZBDLLrs
Dream Theater - Pull Me Under
http://www.youtube.com/watch?v=5VxYflVXB_c
Dream Theater - Wither
http://www.youtube.com/watch?v=-boKk8uhmcY
Dream Theater - Endless Sacrifice
http://www.youtube.com/watch?v=dFXq1ixoE8k
Dream Theater - Hollow Years
http://www.youtube.com/watch?v=qU6fmgnWDfk
Dream Theater - I Walk Beside You
http://www.youtube.com/watch?v=yijAe4M2yoI
Dream Theater - The Dark Eternal Night In
http://www.youtube.com/watch?v=EkF4JD2rO3Q
Dream Theater - The Count Of Tuscany
http://www.youtube.com/watch?v=E4yzYKIiV9Y
Dream Theater - These Walls
http://www.youtube.com/watch?v=Uk9WTBYuVUI

John Petrucci (Dream Theater, Liquid Tension Experiment)

Születés / Halálozási dátum: 
1967. július 12. szerda
Születési hely: 
Long Island (New York) - USA
instrumental rock
progresszív metal
progresszív rock
Származás kategória: 
Külföldi

Biográfia: 

John Peter Petrucci (1967. július 12. –) amerikai gitáros, dalszerző, aki főként a Dream Theater progresszív metalzenekar alapító tagjaként ismert. Nemcsak az együttes egyik fő dalszerzője, de ő írja a zenekar dalszövegeinek nagy részét is, valamint az 1999-es Metropolis Pt. 2: Scenes from a Memory album óta pedig producere is a zenekarnak (2010-es kiválásáig Mike Portnoy is betöltötte ezt a szerepkört). A Dream Theater mellett számtalan projektben megfordult már, közülük a Liquid Tension Experiment az egyik legismertebb, de többször is színpadra lépett a G3 keretein belül is. A G3-ba hatszor hívták meg, többször mint bármely más gitárost. Emellett több projektben is részt vett, de 2005-ben egy instrumentális albumot is megjelentetett Suspended Animation címmel. A Rockbook Rockmagazin a Dream Theater 9. magyarországi koncertjén, 2014. július 26-án, a Budapest Parkban videóinterjút készített John Petrucci-val, amelyet ide kattintva megtekinthettek.

Az utóbbi 25 év egyik legelismertebb és legnépszerűbb metalgitárosa, aki több zenei stílusban is otthonosan mozog. Joel McIver 2009-ben megjelent The 100 Greatest Metal Guitarists című könyve alapján John Petrucci lett minden idők 2. legjobb metalgitárosa (a dobogó legfelső fokára Dave Mustaine került). Emellett szerepelt a GuitarOne magazin Top 10 Greatest Guitar Shredders of All Time (minden idők leggyorsabb gitárosai) listáján is

Életrajz

Kings Parkban, New York egyik városrészében nőtt fel, Long Island-en. Először 8 éves korában vett gitárt a kezébe, de a hangszer ekkoriban még nem kötötte le eléggé a figyelmét. Gyerekkori barátja, a későbbi Dream Theater billentyűs Kevin Moore hatására kezdett el újra gitározni 12 éves korában. Petrucci így hamarosan Moore akkori zenekarában játszott. Zeneelméletet kivéve nem vett hagyományos gitárórákat, hanem példaképeit figyelve tökéletesítette tudását. Ekkoriban olyan zenekarok voltak rá hatással, mint a Beatles, a Metallica, az Iron Maiden, a Queen, valamint a 70-es évek progresszív rock előadói. Gitárosként nagy hatást gyakorolt rá többek között Steve Morse, Steve Howe, Steve Vai, Stevie Ray Vaughan, Al Di Meola, Alex Lifeson, David Gilmour és Allan Holdsworth játéka is. A 80-as évek elején ismerte meg Yngwie J. Malmsteen játékát, akiről később így nyilatkozott: Miután először hallottam őt a Steelerben, teljesen megőrjített. Az összes szólóját, mindet megtanultam. A középiskola elvégzése után beiratkozott amerika egyik legnevesebb zeneiskolájába a Berklee College of Music-ba. Vele tartott gyermekkori barátja a basszusgitáros John Myung is. Az intézmény falai között találkoztak Mike Portnoy dobossal, akivel megalapították a Dream Theater elődjének tekinthető Majesty zenekart. Már Kevin Moore-al és Charlie Dominici-vel kiegészülve vették fel a debütáló When Dream and Day Unite albumot. A korong csak európában és japánban keltett kisebb feltűnést, de James LaBrie csatlakozása és az 1992-es Images and Words lemez meghozta a zenekar számára az áttörést.

A Dream Theater ezt követően a progresszív metal legnagyobb alakjává nőtte ki magát, John Petrucci pedig az utóbbi 2 és fél évtized egyik legnagyobb hatású metalgitárosává vált. Számos szakmai elismerést tudhat magáénak, 1994-ben elnyerte az "év gitárosa" címet, míg egy másik magazin a 3. legjobb gitárosnak szavazta meg Jimi Hendrix és Eddie Van Halen után. Legutóbb 2007-ben nyerte el a Total Guitar Magazine "év gitárosa" címét, 2011-ben pedig a Dream Theater The Dark Eternal Night című dala nyomán szerzett elismerést, melynek riffjét a Total Guitar Magazine kinevezte a 21. század negyedik legjobb gitárrifjének.

1995-ben kiadta első oktatóvideóját Rock Discipline címmel. A kiadványon nemcsak szólógitárosi képességeit osztja meg az érdeklődőkkel, hanem szó esik bemelegítő gyakorlatokról és akkordjátékról is. Ugyan a kiadvány nem kezdő gitárosoknak készült, ennek ellenére máig keresett darabnak számít. Emellett gyakran közölt írásokat a Guitar World Magazine magazin "Wild Stringdom" ("vad húr-birodalom") című rovatába is. Ebből később egy könyvet is kiadtak ugyanezen címmel. A Dream Theater mellett számtalan projektben is részt vett, melyek száma különösen a 90-es évek végén emelkedett meg. Ezek közül az egyik legismertebb a Liquid Tension Experiment, de játszott az Explorers Club első lemezén is. Az Age of Impact című anyag terjedelmes hosszuságú progresszív rock/metal dalaiban olyan legendás zenészekkel játszott együtt, mint Terry Bozzio, Billy Sheehan, Steve Howe, James Murphy, vagy Trent Gardner. Egyéb projektjei közé tartozik a Nightmare Cinema rockparódia is, ahol Johnny James álnéven szerepel. Hírneve jócskán megnőtt a G3 turnéknak köszönhetően, ahová először 2001-ben hívták meg. Ezt követően 2005-ben 2006-ban és 2007-ben is kapott meghívást, így többször turnézott a G3-mal, mint bármely más gitáros. A koncerteken olyan legendás gitárosokkal lépett egy színpadra, mint Joe Satriani, Steve Vai, vagy Paul Gilbert. Saját műsorában Mike Portnoy és a Dixie Dregs-ből ismert Dave LaRue játszott mellette.

G3 koncert 2006. decemberében Ausztráliában. A jobb szélen John Petrucci.

A G3-turnék saját lemez kiadására inspirálták, mely Suspended Animation címmel 2005-ben jelent meg a Sound Mind Music gondozásában. Az instrumentális anyag produceri munkálatait maga Petrucci látta el, mely egy gitárközpontúbb Dream Theater és Liquid Tension Experiment keverékeként leírható muzsikát tartalmazott. Az anyag nagy sikert aratott a rajongók és a kritikusok körében is, melyről a Glasgow Kiss és a Damage Control dalok váltak legismertebbé, köszönhetően a harmadik G3 kiadványnak, amelyen Petrucci ezekkel a dalokkal szerepelt Steve Vai és Joe Satriani mellett. További vendégszereplései közé tartozik egy Queen tribute lemez, de felbukkant Marty Friedman, Jordan Rudess és Derek Sherinian lemezein is. Emellett zenét írt a Digital Pinball: Necronomicon című videojátékhoz. A két perc hosszuságú szerzemények a Prologue és az Epilogue címet kapták. Egy Jordan Rudess interjúban kiderült, hogy Petrucci gyakorló katolikus[6]. Felesége Rena Sands aki a Meanstreak nevű női heavy metal együttes gitárosa. Három gyerekük van: Samantha és Reny (ők ikrek), valamint Kiara. Unokaöccse Jake Bowen aki szintén gitározik, mégpedig a Periphery nevű progresszív metalegyüttesben. Szabadidejét főként családjával tölti, szeret filmeket nézni, és síelni. Nagy rajongója a testépítésnek, maga is rendszeresen jár edzeni, emellett tagja a NARAS nevű amerikai zenei szervezetnek is.

Zenei stílus

John Petrucci az utóbbi 25 év egyik legnagyobb hatású és legismertebb gitárosa, aki játékába képes számos egyéb zenei stílust is beépíteni. Rugalmas gitáros, aki a dallamformálásban, az áthangszerelésben és a nagyzenekari hangszerelésben is otthonosan mozog. A 90-es években nagy szerepet játszott a zúzós, szaggatott riffelés népszerűsítésében, ritmusjátékán nemcsak Dimebag Darrell, de James Hetfield hatása is érezhető. Széles technikai tárházzal rendelkezik, játékában megtalálható a váltott és sweep pengetés, a tapping, legato futamok, arpeggiok, vibratójáték, valamint a bonyolult akkordmenetek. Utóbbiban nagy hatást gyakorolt rá Alex Lifeson a Rush gitárosa. Sokan a sebességgel azonosítják, ezért néha támadják is, mondván hogy öncélúan virtuóz, kevésbé élvezhető. Elképesztő sebességgel képes játszani, ezért a gyorsaságra koncentráló gitárosok körében is rendkívül népszerű. A technikai oldalt kidomborító, vagy más néven "shredder" jellegű szólógitározás legfontosabb alkotóeleme a sebesség, melyet Petrucci saját elmondása szerint a két kéz szoros összehangolásával éri el.

Játékára a legváratlanabb időközökben érkező hangnem és tempóváltások jellemzőek[8], aprólékosan kidolgozott témái, pedig magas fokú zeneelméleti tudásról tesznek tanúbizonyságot. Játékának egyik legfontosabb alkotóeleme a pengetéstechnikája, mely téren Steve Morse hatása tagadhatatlan, akit saját bevallása szerint a mindenkori kedvencének tart. Komplex módon ötvözi a legnehezebb pengetéstechnikákat, mely által témái igencsak igénybe veszik a pengetőkezet is. A kromatikus futamok császáraként is aposztrofálható Petrucci, ugyan nagy hangsúlyt fektet a technikai oldalra, ennek ellenére azon kevés shredder közé tartozik, akik lírai fronton is kimagaslót tudnak nyújtani. Érzelemgazdag szólóin David Gilmour hatása is érezhető, akinek témáit többször is megidézte már a Dream Theater koncerteken. A Chaos in Motion 2007–2008 című koncertlemezen hallható Surrounded dalban a Mother egyes momentumai hallhatóak, míg az Once in a LIVEtime lemezen hallható Peruvian Skies című dalban a Metallica féle Enter Sandman mellett a Pink Floyd Have a Cigar dala is megidézésre kerül.

Felszerelés

A Dream Theater korai éveiben rendre floyd rose húrlábas Ibanez gitárokat használt, 6 és 7 húros kivitelben is. 1994 óta használ 7 húros gitárokat is, melyek népszerűsítésében elévülhetetlen érdemeket tudhat magáénak. Számos gitáros az ő hatására kezdett el érdeklődni a plusz egy húrral gazdagabb gitárok iránt. A 90-es évek vége óta Ernie Ball/Music Man endorser (endorser: egy adott gyártó a művész kívánságainak megfelelően mesterhangszert készít a művésznek, aki ezt azután ingyen használhatja, majd a gyártó ugyanazt a hangszertípust "<művésznév> Signature" néven forgalomba hozza. A Signature hangszerek általában jóval drágábbak a szériahangszereknél, és a művésznek is szerződése van, hogy bizonyos fellépéseken, csak az adott gyártó hangszereit használhatja). Johnnak 6 és 7-húros signature modellt is készítettek John Petrucci BFR néven. Hűséges használója a Mesa Boogie erősítőknek, és endorsere a Dimarzionak és a Dunlopnak is.

Tovább a Dream Theater oldalára.

 

Forrás: wikipédia
 

Egyéb képek: 

Dream Theater - On The Backs Of Angels
http://www.youtube.com/watch?v=28MmnThlYOo
Dream Theater - Constant Motion
http://www.youtube.com/watch?v=RFiexmXEccE
Dream Theater - The Spirits Carries On
http://www.youtube.com/watch?v=xtnz2O4Chfw
Dream Theater - Forsaken
http://www.youtube.com/watch?v=C7oH6Ku27Us
Dream Theater - Another Day
http://www.youtube.com/watch?v=LYtiDCXLAcQ
Dream Theater - Lie
http://www.youtube.com/watch?v=VD7OdyY1js4
Dream Theater - As I Am
http://www.youtube.com/watch?v=IIyoGPOwqLM
Dream Theater - Home
http://www.youtube.com/watch?v=hXIHPOV2yl8
Dream Theater - Surrounded
http://www.youtube.com/watch?v=6mJmJ6PpGzI
Dream Theater - Take The Time
http://www.youtube.com/watch?v=KSChdfAzbqg
Dream Theater - A Rite Of Passage
http://www.youtube.com/watch?v=gX6jirCykI0
Dream Theater - Under A Glass Moon
http://www.youtube.com/watch?v=tzxFZBDLLrs
Dream Theater - Pull Me Under
http://www.youtube.com/watch?v=5VxYflVXB_c
Dream Theater - Wither
http://www.youtube.com/watch?v=-boKk8uhmcY
Dream Theater - Endless Sacrifice
http://www.youtube.com/watch?v=dFXq1ixoE8k
Dream Theater - Hollow Years
http://www.youtube.com/watch?v=qU6fmgnWDfk
Dream Theater - I Walk Beside You
http://www.youtube.com/watch?v=yijAe4M2yoI
Dream Theater - The Dark Eternal Night In
http://www.youtube.com/watch?v=EkF4JD2rO3Q
Dream Theater - The Count Of Tuscany
http://www.youtube.com/watch?v=E4yzYKIiV9Y
Dream Theater - These Walls
http://www.youtube.com/watch?v=Uk9WTBYuVUI

Jordan Rudess (Dream Theater, Dixie Dregs, Liquid Tension Experiment)

Születés / Halálozási dátum: 
1956. november 04. vasárnap
Születési hely: 
Great Neck (New York) - USA
jazz fusion
progresszív metal
progresszív rock
Származás kategória: 
Külföldi

Biográfia: 

Jordan Rudess (eredeti nevén Jordan Charles Rudes) (Great Neck, NY, 1956. november 4.) billentyűs, dalszerző, a Dream Theater amerikai progresszív metal együttes tagja.

Zenei pályája

Jordan 1956-ban született a Rudes család gyermekeként. Második osztályos korában a tanára figyelt fel zongorajátékára és rögtön tanítani kezdte. Kilencévesen beiratkozott a neves Juilliard School of Music előkészítő szakára, hogy klasszikus zongorázást tanuljon, de tinédzser évei végén érdeklődése a szintetizátorok és a progresszív rock felé fordult. Szülei és tanárai tanácsának ellenére otthagyta a klasszikus zongorát és prog rock billentyűs lett.

Első szólóalbuma 1988-ban jelent meg Arrival címmel (még Rudes néven), majd szerepelt Vinnie Moore gitáros és Tom Coster billentyűs albumain. 1994-ben a Keyboard Magazin szavazásán a "Legjobb új tehetségnek" választották meg az előző évben megjelent Listen című második szólóalbumán nyújtott teljesítménye miatt. (Ugyanezen a szavazáson a Dream Theater akkori billentyűse, Kevin Moore lett a második.) Szólópályája során Rudess egyaránt készített komolyzenei ihletésű és progresszív rock lemezeket.

1995-ben a Dream Theater és a Dixie Dregs is meghívta a soraiba, hogy az éppen megüresedett billentyűs posztot betöltse. Rudess végül a Dixie Dregs mellett döntött, mivel friss családapaként a Dream Theater intenzív turnézását nem tudta vállalni. A csapattal töltött években hozta létre Rudess a Dixie Dregs-dobos Rod Morgensteinnel közös projektjét. A duó ötlete egy Dixie Dregs koncerten született meg, amikor egy váratlan áramszünet során egyedül Rudess szintetizátora maradt működőképes és persze a dobok. Amíg az áramszünet tartott Rudess és Morgenstein szórakoztatták a közönséget.

A Rudess Morgenstein Project 1997-ben adta ki eddigi egyetlen stúdióalbumát. A lemezbemutató turnén a Dream Theater előzenekaraként játszottak. Ugyanebben az évben hozta létre a Dream Theater-dobos Mike Portnoy a Liquid Tension Experiment nevű projektet John Petrucci gitárossal és Tony Levin basszusgitárossal, amelybe billentyűsként Jordan Rudesst hívta meg. 1998-ban és 1999-ben két albumot készített a Liqiud Tension Experiment, amikor a Dream Theater újra felkérte Rudesst, csatlakozzon az együtteshez. Rudess pár nap gondolkodás után igent mondott.

Az első Dream Theater album, amelyen Jordan Rudess volt a zenekar billentyűse, a nagy sikerű Metropolis Pt. 2: Scenes from a Memory. A Dream Theater teljes jogú tagjaként is számtalan projektben vesz részt. 2000-ben a Dream Theater-gitáros John Petruccival duóban készített nagylemezt (An Evening with John Petrucci and Jordan Rudess), szerepelt David Bowie 2002-es és Neal Morse 2005-ös albumán. 2007-ben az instrumentális prog rockot játszó magyar K3 zenekar Under a Spell című albumán is játszott vendégként. Legutóbbi szólóalbumán (Notes on a Dream, 2009) Dream Theater dalok átiratait játssza.

Elmondása szerint Rudess példaképei billentyűsként Keith Emerson, Rick Wakeman és Patrick Moraz. Kedvenc együttesei pedig a Gentle Giant, a Yes, a Genesis, a Pink Floyd, az Emerson Lake and Palmer, a King Crimson, Jimi Hendrix, az Autechre és az Aphex Twin.

Tovább a Dream Theater oldalára.

 

Forrás: wikipédia
 

Egyéb képek: 

Dixie Dregs - The Bash
http://www.youtube.com/watch?v=VohubM8Hls4
Dixie Dregs - Odyssey
http://www.youtube.com/watch?v=CdK1ESw3KL0
Dixie Dregs - Kat Food
http://www.youtube.com/watch?v=Qk0o0yR_GRs

Oldalak