roots rock
A roots rock kifejezés az olyan rockzenét jelöli, amely visszanyúl a rock gyökereihez a folk, blues és country stílusok felé. Gyakran hozzák összefüggésbe a ’60-as éves kevert alműfajaival, mint pl. a country rockkal és southern rockkal, melyek lényegét sokan a már-már túláradó pszichedelikus és progresszív rock irányzatok ellensúlyozásában látták. Mivel a roots rock kifejezést gyakran folk-és világzenei stílusok leírására is használják, szükség volt a roots rock egy tágabb definíciójára is, miszerint a roots bármilyen zenére érthető, amely a fenti stílusok bármelyikének elemeit magában foglalja. A ’80-as években, a punk rock, az új hullám és a heavy metal stílusokkal párhuzamosan a roots rock is újra divatba jött.
1966-ban, miközben számos rockzenész az egyre szélesedő, kísérleti pszichedélia felé mozdult el, Bob Dylan a kezdetekhez visszanyúló roots rock mozgalom élére állt. Elment Nashville-be, hogy ott felvegye ’BlondeonBlonde’ című albumát, olyan híres helyi zenészek segítségével, mint Charlie McCoy. Ez, illetve a következő (inkább country rock felé hajló) lemezei, a’JohnWesleyHarding’ (1967) és a ’Nashville Skyline’ (1969) együttesen felelősek a country folk stílus megteremtésért, amely utat még számos más, főleg akusztikus előadó követett. Más formációk, akik valamilyen módon szintén visszafordultak a rock eredeteihez, például a kanadai The Band és a kaliforniai Creedence Clearwater Revival voltak. Mindketten az alapvető rock and rollt keverték a country-val és a blues-zal, ami a kései ’60-as évek legsikeresebb és legbefolyásosabb együttesei közé emelte őket. Még ugyanehhez a mozgalomhoz köthető jó pár kaliforniai szólóénekes pályafutásának kezdete is: RyCooder, BonnieRaitt és Lowell George is ide sorolhatók. A gyökerekhez való visszatérés a Rolling Stones 1968-as ’Beggars Banquet’ és a ’72-es ’Exileon Main Street’ albumain is tetten érhető. A Beatles esetében a ’The White Album’ (1968), a ’LetIt Be’ (1970); a The Doors munkái közül pedig a ’Morrison Hotel’ (1970) és az ’LA Woman’ (1971) tartoznak még ide.
Feltámadás a ’80-as években
A ’80-as évek közepén a roots rock kifejezést újra elővették(sok egyéb új szó mellett), hogy megjelölhessék vele az olyan zenészeket, akik a simulékony, erősen megszerkesztett, pop-alapú newwave és synth pop stílusok helyett ismét visszafordultak az ’50-es és ’60-as évek régi rock ’n’ roll értékei felé. Az irányzat számos kulcsfontosságú képviselőjét besorolták az ún. „tehén punk” stílusba, utalva ezzel a country zene miatt cowboy imidzset vállaló punkokra. Közéjük tartozik a Jason & The Scorchers (Tennessee-ből), a Dash Rip (Louisianából), és a Drivin N Cryin (Georgiából), noha a tehén punk mozgalom központja Los Angeles lett, főleg az olyan együttesek miatt, mint a Long Ryders, a Tex & The Horseheads, a The Rave-Ups, a Lone Justice és a Rank and File. A trend részét képezték, és ezáltal némi mainstream sikert is élveztek még a következő előadók: The Gun Club, Chris Isaak, John Mellencamp, a Bo Deans és a Los Lobos. Mindezek mellett az alternatív country mozgalom – melyet olyan előadók nevei fémjeleznek, mint Steve Earle és az Uncle Tupelo – szintén felfogható a roots rock trend részeseként. A ’90-es években a roots rock népszerűsége ismét apadni kezdett, ám még ekkor is olyan együtteseket adott a zenei életnek, mint a Son Volt, a Wilco és a Bottle Rockets.