Bejelentkezés

x
Search & Filters

Black Sabbath

Megalakulás dátuma/Aktív évek: 
1968

További képek

Biográfia: 

A Black Sabbath egy angol heavy metal együttes, amit John "Ozzy" Osbourne (ének), Tony Iommi (gitár), Terence "Geezer" Butler (basszusgitár) és Bill Ward (dob) alapított.

A zenekar azóta több tagcserén is átesett, egyedül Tony Iommi gitáros tekinthető állandó tagnak. Összességében több, mint 20 zenész fordult meg a zenekarban, az elmúlt több mint négy évtizedben. Az eredetileg Earth néven indult zenekar a korai névváltással egy időben kezdett okkultizmus és horror inspirálta dalszövegeket írni egyedien mélyre hangolt gitárhangzással megszólaló dalaihoz, de írtak dalokat szociális és politikai kérdésekről, háborúkról, drogokról és kábítószerekről. Az 1970-es évek elején megjelent nagylemezeivel a Black Sabbath az egyik legelső és legnagyobb hatású heavy metal együttes lett.

Előzmények (1968–1969)

Tony Iommi gitáros és Bill Ward dobos már a Mythology nevű blues együttesben is együtt zenélt, ez a formáció azonban 1968-ban feloszlott. Iommi és Ward ezt követően egy The Rest nevű csapatban zenéltek tovább. Ozzy Osbourne énekes és osztálytársa Terence "Geezer" Butler pedig 1967 őszén megalapították a rövid életű Rare Breedet. Később különváltak, de 1968-ban ismét összekerültek a The Polka Tulk Blues Band együttes soraiban. Ebben az együttesben már együtt játszott a későbbi csapat, ugyanis Osbourne és Butler mellett Iommi gitározott, és Bill Ward dobolt. A felállás Jimmy Phillips gitáros és Alan "Aker" Clarke szaxofonos tagságával lett teljes. A zenekarnevet Osbourne találta ki, miután az anyja fürdőszobájában megpillantott egy hasonló nevű hintőpor márkát. Ezt követően a nevüket lerövidítették Polka Tulkra, majd megváltoztatták Earthre (amit Osbourne gyűlölt). A névváltoztatást követően Phillips és Clarke elhagyta a zenekart, így alakult ki a klasszikus Osbourne–Iommi–Butler–Ward felállás.

1968 decemberében Tony Iommi kilépett az Earth soraiból, és elfogadta a Jethro Tull meghívását. Iommi csak pár hónapig volt a Jethro Tull tagja és csak egyszer lépett fel velük, akkor azonban a Rolling Stones híres "Rock and Roll Circus"-ában.

Iomminak nem tetszett Ian Anderson munkamódszere, így 1969 januárjában visszatért az Earth soraiba. Mivel még egy Earth nevű formáció is létezett, a zenekar tagjai elhatározták, hogy nevet változtatnak. Egy közös mozilátogatás alkalmával nézték meg Boris Karloff Black Sabbath című filmjét. A Mario Bava által rendezett film olyan hatással volt rájuk, hogy Butler írt egy hasonlóan okkult témájú dalt, amelynek a Black Sabbath címet adta. Később a Sabbath újraegyesülési koncertjén azt mondták, hogy Geezer egyik éjszaka egy sötét dolgot látott az ágya végében, másnap pedig észrevette, hogy az egyik okkult könyv, amit Osbourne-tól kapott, eltűnt. Állítólag ez ihlette a dalt. A szerzemény alapján 1969 augusztusában választották zenekarnévnek a Black Sabbathot, amelynek jelentése "fekete szombat", és amelyből a "sabat" a zsidók szent napját jelenti.

Butler imádta Dennis Wheatley fekete mágiáról szóló regényeit, ennek hatására egyre keményebb zenét kezdtek játszani, okkult témájú dalszövegekkel. Az immáron Black Sabbath néven koncertező formáció nagy meglepetést okozott újszerű hangzásával a korábbi rajongóinak. Főleg akkor, amikor még az Earth néven játszott dalok is a koncertprogram részét képezték. Ezután direkt írtak sötét tónusú szövegeket és baljós riffeket, hogy zenei választ adjanak a horrorfilmekre.

Black Sabbath és Paranoid (1970–1971)

1969 decemberében aláírtak egy lemezszerződést a Philips Records-al és megjelent első kislemezük Evil Woman címmel, 1970 januárjában. A nagylemez munkálatai január végén kezdődtek, és a dalokat egyszeri eljátszás után rögzítették, "második menet" soha nem volt. A debütáló lemez 1970. február 13-án (pénteki nap) jelent meg Black Sabbath címmel. Az eredetileg játszott blues alapú hard rock háttérbe szorult a lemezen, egyre több európai népzenei és gótikus íz keveredett zenéjükbe, amelyhez foghatót akkoriban még senki sem produkált. A lemezen egy lassabb, baljósabb összhatás bontakozott ki, mely Tony Iommi minden korábbinál súlyosabb gitárhangzásával együtt a heavy metal alapvető elemeit fektette le. Szövegeikben sokkal sötétebb témákkal foglalkoztak, mint a korabeli rockegyüttesek. Amikor az 1960-as évek végén a legtöbb együttes a békéért harcolt és pszichedelikus zenét játszott, a Sabbath – hogy megkülönböztessék magukat tőlük – olyan témákkal foglalkozott, mint az okkultizmus, a háború, a világvége és a gótikus történetmesélés. Zenéjükben a düh és az intézményellenesség nyilvánult meg; azelőtt ilyen sosem fordult elő. Az album üzletileg sikeres lett, a kritikusok azonban, többnyire széles körben lehúzták.

Kihasználván az album sikerét, 1970 júniusában újra stúdióba vonultak, hogy rögzítsék következő nagylemezüket, mindössze négy hónappal azután, hogy megjelent a debütáló albumuk. A második lemezt eredetileg a War Pigs dal után kívánta elnevezni a zenekar, mely a Vietnami háborúra utalt. A Warner azonban elvetette az ötletet, félve a lehetséges bonyodalmaktól, visszhangoktól, és a Paranoid dal nyomán választották a címet. A címadó dal a stúdiózás utolsó pillanatában született meg. Bill Ward elmondása szerint nem volt elég dal a lemezen, mire Iommi egyszer csak elkezdett gitározni, (hogy megírjon egy "töltelék dalt") és 25 perc alatt össze is állt az egész szám. Második nagylemezük végül 1970 szeptemberében jelent meg Angliában, Paranoid címmel. Amerikában csak 1971 januárjában jelent meg.

Az album az elődje sikerét messze túlszárnyalta, és mára, gyakorlatilag rádiós támogatás nélkül kelt el belőle az Egyesült Államokban több mint 4 millió példány. Zeneileg talán még kiforrottabb és hatásosabb lemez született, mely ma már a heavy metal egyik legalapvetőbb és legnagyobb hatású albuma. Az olyan baljós, sötét aurájú dalok mellett, mint az Electric Funeral, a War Pigs a Hand of Doom, vagy a Planet Caravan, olyan slágerek is szerepet kaptak az albumon, mint a címadó dal vagy az Iron Man.
Az albumot a kritikák nagy része ismét lehúzta, de ezúttal pozitív visszajelzésekből is több érkezett. Elsősorban a Paranoid kislemez sikere tette lehetővé, hogy a zenekar megkezdje első amerikai turnéját 1970 decemberében.

Az előadások mindenhol zajos sikert arattak. Ozzy Osbourne excentrikus színpadi akcióival, bizarr megjelenésével, féktelen viselkedésével, a zenekar a hetvenes évek elejének egyik legnépszerűbb formációja lett. A Led Zeppelin és a Deep Purple mellett a kemény zenei színtér vezető alakjaivá váltak, kiknek okkultizmusuk sokakban ellenérzést szült. A "sátánista" jelzőt - melyet a zenekar mindig is elutasított - teljes egészében sosem sikerült levakarni magukról. Osbournenak pedig a közvélemény gyakran felajánlotta az "Antikrisztus" becenevet.

Master of Reality és Volume 4 (1971–1973)

1971 februárjában visszatértek a stúdióba, hogy nekilássanak a harmadik lemez munkálatainak. A Paranoid sikerének köszönhetően most már több stúdióidő és pénz állt a rendelkezésükre, de ezzel párhuzamosan drogokra is többet költöttek. Az albumot 1971 februárjában és áprilisában vették fel, Los Angelesben, a Record Plant Stúdióban. Ez volt az első albuma a Black Sabbath-nak, amelyet hazájuk, Anglia határain kívül rögzítették. A felvételek hat hónappal a Paranoid amerikai kiadása után elkészültek. A lemez Master of Reality címmel jelent meg 1971 júliusában, ismét Rodger Bain producer közreműködésével. Az album mind az Egyesült Államokban, mind az Egyesült Királyságban bejutott a Top 10-be, és aranylemez lett kevesebb, mint két hónap alatt. Az 1980-as években platinalemez lett, míg a 21. század elejére dupla platina. Zeneileg legfőképpen a sötét atmoszférájú, doom metalos, komor dalok dominálnak, de ezek mellett újdonságként felbukkantak akusztikus dolgok is.

Míg a rajongók körében a lemez sikert aratott, addig a kritikusok továbbra is negatívan viszonyultak hozzájuk. Lester Bangs a Rolling Stone kritikusa naiv, egyszerű, és ismétlődő szavakkal hordta le az albumot.

1972-ben a lemez népszerűsítése céljából világturnéra indultak. A megfeszített tempó azonban kezdte kifárasztani a zenekar tagjait, így úgy döntöttek, hogy az első három lemez után egy új korszakot nyitnak.

1972 júniusában újra Los Angelesbe költöztek, hogy rögzítsék következő albumukat a Record Plant Studióban. A felvételi folyamat azonban akadályokba ütközött, ugyanis a zenekar drogfüggősége tovább fokozódott. A Cornucopia rögzítésénél Bill Ward csak ült a szoba közepén, és küszködött a felvételekkel. A többiek ezért kis híján kirúgták a zenekarból. De persze a többiek is hasonló gondokkal küszködtek. Az album címe eredetileg Snow Blind lett volna az azonos című dal nyomán, de mivel a szövege leplezetlenül a kokain okozta „gyönyörökről” szól, a kiadó nem egyezett bele az ötletbe. Így Black Sabbath Vol. 4 címmel jelent meg negyedik albumuk, amely 1972. szeptember 25-én látott napvilágot.

Zeneileg az előző albumon is felbukkanó kísérletezések itt még jobban kiteljesedtek. A továbbra is meglévő súlyos metal riffek mellett nagy szerepet kaptak a hard rockosabb, lazább dalok, valamint az olyan új megoldások, mint a billentyűsük, vonósok használata. A Tomorrow’s Dream pszichedeliája, vagy a Changes billentyűsökkel előadott szerelmes lírája révén sokan kommersznek titulálták a zenekart. Tény, hogy ez lett az addigi legváltozatosabb lemezük. A kísérletezést erősítette az FX és a Laguna Sunrise, melyek instrumentális darabok. A kiadványon több Black Sabbath klasszikus is helyet kapott. Ilyen dal többek között a Snowblind, a Tomorrow's Dream, a Supernaut és a Changes.

A kritikusok továbbra is elítélték őket, a lemez a rajongók körében ismét népszerűségnek örvendett. Kevesebb mint egy hónap alatt aranylemez státust ért el, és a zenekarnak a negyedik olyan albuma lett, mely át lépte az egy milliós példányt az Egyesült Államokban. A "Tomorrow's Dream" nevű dalt kiadták ugyan kislemezként, ám nem ért el helyezéseket a listákon. Nem sokkal később egy turnéra indultak, először az USA területén, majd 1973 elején Ausztráliában léptek fel, pályájuk során először, majd a turnét Európában fejezték be.

Sabbath Bloody Sabbath és Sabotage (1973–1976)

A Vol 4. világkörüli turnéját követően visszatértek Los Angelesbe, dolgozni a következő albumon. A zenekar elégedett volt a lemezzel, így arra törekedtek, hogy egy hasonló hangulatú, kisérletezősebb albumot hozzanak létre. A lemez munkálatait ismét a Record Plant Studió-ban kezdték meg, a produceri teendőket azonban már saját maguk látták el. A korszak zenei újításainak megfelelően, egy óriási szintetizátorral gazdagodott a stúdió, és ez nagyban befolyásolta a zenekar hozzáállását is. A zenekar Bel Air-ben kibérelt egy házat, és itt is elkezdtek dolgozni a készülödő lemezen, 1973 nyarán. Részben fáradtság miatt, részben pedig azért költöztek ki, mert nem tudtak befejezni minden dalt. A dolgokat nehezítette, hogy Iommi dalszerzői vénája apadni látszott, így sokszor rá vártak a többiek és nem csináltak semmit.

Miután a Los Angeles-i munkának egy hónap után se lett eredménye, úgy döntöttek, hogy Angliába költöznek. Itt a munkálatok a Clearwell Castle nevezetű gótikus kastélyban folytatódtak. A zenekart saját elmondásuk szerint hátborzongató élmények érték az épületben, és ezek hatására a dalszerzés is megindult. 1973 decemberében jelent meg ötödik albumuk Sabbath Bloody Sabbath címmel. Zeneileg még tovább távolodtak a korai lemezek bórus, súlyos világától. A mainstream felé való nyitást egyesek szerint ugyanúgy befolyásolták a Led Zeppelin sikerei, mint a pszichedelikus rock mesterei. A lázadást és a dühöt egyfajta csendes szemlélődés váltotta fel, a riffek komorságát pedig a dallamok emészthetőbb jellege. A Killing Yourself To Live filmzenés bevezetője, a Who Are You szintetizátorral puhított ütemei, a Looking For Today glames verzéi, vagy a Spiral Architect napfényes, hegedűs slágertémái egy megújult zenekar képét mutatták. A szintetizátorok ismét nagy szerepet kaptak, melyeket a Sabbra Cadabra, és a Who Are You? című dalokban vendégzenészként Rick Wakeman a Yes billentyűse játszott fel.

A lemez meglepő módon nem csak a rajongóktól kapott kedvező kritikákat, hanem a sajtótól is. Gordon Fletcher a Rolling Stone magazin kritikusa rendkívül izgalmasnak titulálta, és megjósolta, hogy nagy siker lesz. Az Allmusic egyik kritikusa Eduardo Rivadavia kijelentette, hogy az album egy olyan mestermű, mely elengedhetetlen egy heavy metal gyűjteményben. A brit listákon a negyedik, míg az Egyesült Államokban a 11. helyen debütált. A Sabbath Bloody Sabbath az ötödik olyan albumuk volt, mely platinalemez lett az Egyesült Államokban.

1974 januárjában ismét világkörüli turnéra indultak, melynek nyitókoncertje április 6-án volt, a kaliforniai Ontarioban, a California Jam fesztiválon, mely révén egy szélesebb közönség is megismerhette a Black Sabbathot.

Majd 1975 februárjában ismét stúdióba vonultak rögzíteni készülő lemezüket. Döntő elképzelésük volt, hogy az előző albumtól egy eltérő lemezt készítsenek. A produceri munkálatokat Mike Butcher segítségével ismét maga a zenekar látta el. A Sabotage címre keresztelt lemez , amely1975. július 28-án jelent meg. A lemezen ugyanúgy szerepet kaptak a rock and rollos, slágeres témák, mint a komor metal riffek. A szerzemények könyebben befogadhatóbbá váltak, példa erre az Am I Going Insane (Radio), vagy a Supertzar vidám, slágertémái. Ugyanakkor a Hole in the Sky, a Sympton of the Universe, vagy a Megalomania dalok gondoskodtak arról, hogy a zenekart ne lehessen kommersznek nevezni. Az albumot, mint ahogy az előzőnél is, nem csak a rajongók nagy része fogadta pozitívan, hanem a kritikák is. Megjelenése után a Rolling Stone magazin szerint ez az album nem csak az 1970-es Paranoid óta a legjobb lemeze a Sabbathnak, de valószínűleg fennállásuk óta a legjobb hanganyaguk.

A lemezbemutató turné az amerikai KISS előzenekaraként ment végbe, melyet kénytelenek voltak csökkenteni, mivel Osbourne 1975 novemberében motorbalesetet szenvedett. Ennek következtében az énekes hátán megrepedt egy izom.

Technical Ecstasy és Never Say Die! (1976–1979)

1976 júniusában kezdődtek meg a következő album felvételei, ezentúl a Miamiban lévő Criteria Studios-ban. A produceri teendőket ismét magukra vállalták, valamint Gerald Woodruffe személyében egy billentyűssel is egyűttműködtek, hogy tovább színesítsék hangzásvilágukat. Ő kisebb mértékben már a Sabotage albumon is vendégszerepelt. Hetedik nagylemezüknek a Technical Ecstasy címet adták és 1976. szeptember 25-én jelent meg. Az album nagy meglepetés volt tőlük, ugyanis korántsem a Sabbath-tól megszokott stílusú lett. Míg az első hat albumról nagyjából el lehetett mondani, hogy egy adott vonalon mozognak, nem nélkülözve a kisérletező szándékot sem, addig a Technical Ecstasy egy minden korábbinál kisérletezősebb lemez lett. Ez annak volt köszönhető, hogy a zenekart a stúdiózás kezdetén mindenféle belső viszály zilálta szét. A zenekarvezető Tony Iommi a stúdióban gyakorlatilag egyedül maradt, és kísérletezett mindenféle hangzásokkal, és stílusokkal. A szintetizátorok, szimfónikus zenekarok nagy arányú alkalmazása, vagy a Bill Ward énekelte, Beatles szerűen popos It's Alright csalódást váltottak ki a rajongótábor nagy részéből. A lemezt a zenekar addigi legambiciózusabb vállalkozásának tartották, melyet nemcsak a kritikusok de a rajongók is bukásként könyveltek el. Annak ellenére is, hogy olyan klasszikus dalok is szerepet kaptak rajta, mint a Dirty Woman, vagy a Rock and Roll Doctor.

A lemezt támogató turné 1976 novemberében kezdődött az Egyesült Államokban, ahol a Boston és Ted Nugent voltak a turnépartnereik. A körút 1977 áprilisában Európában folytatódott, ahol az AC/DC melegítette be számukra a színpadot. Az ausztrál rockegyüttest azonban hamarosan kitették a körútról, mivel Malcolm Young gitáros összebalhézott Butlerrel, és még meg is pofozta. A zenekaron belüli feszültségek az élő előadásokon is éreztették hatásukat.

1977 novemberében még mielőtt stúdióba vonultak volna a következő album próbáihoz, Ozzy Osbourne kilépett az együttesből, 1978 januárjában azonban visszament a Sabbath soraiba. Iommi is akarta, hogy jöjjön vissza, az énekes azonban a drogok eluralkodása nyomán már nem volt hajlandó semmire. A készülödő lemez felvételei a kanadai Torontoban zajlottak, melyet Iommi később kínszenvedésnek nevezett. Többek között egy jéghideg moziban is probáltak dalokat írni, esténként pedig nekiálltak rögzíteni a friss témákat. Ilyen körülmények között Iommi számára nehéz volt, hogy ötleteket dolgozzon ki, és gyorsan dalokká is formálja őket. A lemez öt hónapig készült a Torontói Sound Interchange stúdióban, és Never Say Die! címmel 1978. szeptember 28.-án jelent meg.

Zeneileg az előző Technical Ecstasy által megkezdett kisérletezős utat követte. A szintetizátor használatát ezentúl Don Aireyre bízták, de ezenkívül harmonika, és egyéb kisérletező jellegű dolgok kerültek fel az albumra. Az utolsó számként szereplő Swinging the Chaint Bill Ward dobos énekli, mivel Osbourne nem volt hajlandó rá, hogy felénekelje. A zenekar tábora leginkább az energikus címadót, és a slágeres A Hard Roadt kedvelte, melyeket kislemezen is megjelentettek. A rajongók többsége azonban megint negatívan viszonyult hozzájuk, sokak szerint a zenekar kezdett önismétlővé, monotonná válni.

A lemezt támogató turné 1978 májusában vette kezdetét, a Van Halen előzenekari közreműködésével. A koncertek látogatottsága csökkent a korábbi turnékhoz képest, és akik megnézték a zenekart lélektelen és fáradt jelzőkkel ihlették teljesítményüket. Ezzel ellentétben az akkor induló Van Halen kirobbanó formát nyújtott, akik Iommi elmondása szerint minden este a porba alázták őket. A turnét követően visszatértek Los Angelesbe, és a Bel Air-en béreltek egy házat, hogy nekiláthassanak, új dalokat írni a készülő jubileumi lemezhez, amelyet a tizedik születésnaphoz igazítottak volna. Ezt azonban hátráltatta a nyomás a lemezkiadójuknál, akik már rég nem foglalkoztak a "megtépázott" Black Sabbath névvel. A legkomolyabb gond azonban Ozzy Osbourne állandó alkohol és kábítószer problémái voltak. A próbák alkalmával pár ötleten kívül semmi nem történt, így Iommi elhatározta, hogy új énekes után kutat. Noha mindenki élt drogokkal, az Ozzyhoz közel álló Bill Ward helyzete is nagyon súlyos volt.

Heaven and Hell és Mob Rules (1979–1982)

Mivel a munka megrekedt Ozzyval, Iommi körülnézett ki jöhetne szóba énekesként. Szóba került David Coverdale és Robert Plant is. Egy 1986-os interjú során Iommi elárulta, hogy Coverdale-t több ízben is felkérte, de valahogy mindig olyankor, amikor neki más kötelezettségei voltak. Glenn Hughes neve is felmerült, de Iommi tudta, hogy a basszusgitáros/énekes bevétele konfliktust okozna a csapat és Butler között. Választása így Ronnie James Diora esett, aki korábban a Rainbowban nyújtott teljesítménye révén lett élvonalbeli vokalista. Innen azonban távoznia kellett, mivel gótikus hangulatokkal és középkori romantikával átitatott szövegvilága nem volt alkalmas arra, hogy a csapat slágerlistás sikereket arathasson. Ritchie Blackmore a zenekar gitárosa ugyanis az amerikai rádiókat akarta bevenni. Dio ezután Connecticutban igyekezett összerakni egy új bandát és itt hívta fel Iommi is. Egy idő után azonban már nem hívta többet, így Ronnie Los Angelesbe költözött formálódó csapatával. Egy este alkalmával azonban találkoztak a Rainbow bárban, ahol kettejükön kívül jelen volt Sharon Arden aki ekkor még nem volt Ozzy Osbourne menedzsere, csupán a Sabbath menedzser Don Arden lánya. Ezt követően ellátogattak a Bel Air-ben lévő stúdiójukba és dzsemmeltek egy készülődő nótára, a későbbi Children of The Seare. Dio azonban közölte Iommival, hogy semmilyen zavaros ügybe nem hagyja belerángatni magát, és ha tisztába teszik a dolgaikat szóljanak. Hivatalosan ugyanis még Ozzy volt a Sabbath énekese. Másnap Iommi azzal hívta fel Dio-t, hogy kirúgták Osbournet. Dio hivatalosan 1979. júniusában lett a zenekar tagja.

Mire azonban meg lett a zenekar új énekese Geezer Butler már elhagyta a zenekart. A basszusgitárosi posztra Ronnie az egykori Rainbow-os kollégáját Craig Grubertet javasolta, aki meg is felelt a meghallgatáson, de Iommi mégsem bízott abban, hogy maximális odaadással fog zenélni (szerinte Craig túl amerikai volt). Iomminak végül sikerült visszacsalogatnia Geezer Butlert 1980 januárjában. Az új felállású Sabbathban Dionak is komoly szerep jutott a dalszerzésben, míg korábban Ozzy csak elénekelte amit odatettek elébe.

Miután rendeződtek soraik a Miamiben lévő Criteria Recording Stúdióba vonultak rögzíteni a következő lemezüket. A lemez készítése azonban nem ment egyszerűen. Bill Ward nem bírta feldolgozni az eredeti felállás elveszítését, ráadásul a édesanyja is akkortájt halt meg. A keverés eredetileg Londonban zajlott volna, de Iommi adóügyei miatt végül Párizsba utaztak. Az album végül 1980. április 25-én jelent meg Heaven and Hell címmel. Zeneileg egy a korábbiaknál energikusabb, újabb elemekkel bővülő anyag született, mely simán megállta a helyét, a korszakban kibontakozó A brit heavy metal új hulláma zenekarainak albumai mellett. Ennek révén számos, új fiatal rajongót is megnyertek maguknak. Dio képzett, széles hangterjedelme, az epikusabb, monumentális megközelítés egy újjászületett Black Sabbathot mutatott. Az album híre szájról szájra terjedt, és sokat segített az is, hogy a technikusok rendre ezt a lemezt tették be a rockbulik előtt, és a rajongók egymást kérdezgették, hogy mi szól. Sokan el sem hitték, hogy ez a Sabbath.

Ennek a hatására a Warner is komolyabban a csapat mögé állt, olyannyira, hogy a csapat megkérdezése nélkül piacra dobtak egy koncertlemezt Live at Last címmel.
A lemezmegjelenést nagyszabású világturné követte. Dio első élő fellépésére Németországban került sor 1980. április 17-én. Az előadások alkalmával sikerült meggyőzniük a közönséget, Ronnie ördögvilla, vagy ördögszarv kézmozdulatai elterjedtek a heavy metal szubkultúrában, és rajongók valamint más zenészek egyaránt átvették. A siker hatására Ozzy Osbournes a sajtón keresztül támadta volt társait, az interjúk során előszeretettel élcelődött Dio nem éppen daliás termetén, de a "Black Rainbow" gúnynevet is előszeretettel aggatta rájuk. A turné azonban tovább folytatódott és mire Londonba ért, már olyan híre volt az új felállásnak, hogy a Hammersmith Odeonban rendezett koncerten a komplett Led Zeppelin is megjelent. Egy közös turné gondolata is felmerült, ez azonban John Bonham szeptemberi halála miatt már nem valósult meg.

Az 1980. augusztus 18-án tartott Minnesota-i koncert után Bill Ward kilépett az együttesből. Ward utált utazni, gyűlölte a repülést, elege volt már mindenből, ráadásul folyamatosan ivott. Mentálisan és fizikailag is ki volt készülve. Miután Ward bejelentette Denverben, hogy kilép a csapat visszarepült Los Angelesbe, és ott két napon át próbáltak Vinny Appice dobossal, majd folytatták a turnét. 1980. augusztus 31-én Hawaiin már az új dobossal (aki Carmine Appice öccse) léptek fel.

Tizedik nagylemezük Mob Rules címmel 1981. november 4-én jelent meg. A felvételeken már az új dobos Vinny Appice mutatkozott be, aki kemény és fifikás játékával kiválóan pótolta elődjét. Zeneileg a Heaven and Hell által megkezdett utat folytatták, és ismét egy erős lemezt sikerült alkotniuk. A rajongók kitörő lelkesedéssel fogadták, a kritikák viszont nem voltak egyöntetűen pozitívak. Az album aranylemez minősítést ért el az Egyesült Államokban. A The Mob Rules című számot John Lennon egy régi angliai házában rögzítették. A dal szerepelt az 1981-es Heavy Metal című filmben is, noha eltérő változatban mint a lemezen.

Az együttes a Mob Rules album megjelenése után egy újabb világturnéra indult, mely az Egyesült Államokat is szerte érintette. Mivel a zenekar nem volt teljes mértékben elégedett a Live at Last koncertlemez minőségével, úgy döntöttek, hogy kiadnak még egy koncertlemezt. Ez 1982. decemberében jelent meg Live Evil címmel, rajta a Mob Rules turné hanganyagával. Az anyag keverésénél azonban komoly gondok keletkeztek a zenekar tagjai között. Iommi, Butler és Nichols azt mondták akkor, hogy ők napközben keverték az anyagot, és minden reggel azt vették észre, hogy másként állnak a gombok a keverőpulton, mint ahogy elözőleg hagyták. Szerintük Dio és Appice éjszakánként egy Dio szólóalbum dalain dolgoztak, és közben az énekes hangját is hangsúlyosabbra vették az élő albumon. Noha Dio teljes mértékben tényleg nem volt elégedett az anyaggal, de szerinte semmiféle trükközés nem volt (ezt azóta már Iommi is elismerte). Elmondása szerint Butlerék meg sem jelentek a stúdióban, és mivel sürgetett az idő, ők Vinnyvel ki akarták használni a stúdió adta lehetőségeket. Iomminak azonban úgy 10 nap után elege lett, és kitette a bandából az énekest, aki vitte magával Vinnyt is. Ronnie 1982. novemberében elindította saját zenekarát Dio néven, mellyel jelentős sikereket ért el.

A Live Evil koncertlemez eladásait beárnyékolta Ozzy Osbourne Speak of the Devil című koncertlemeze, mely szintén Black Sabbath dalokat tartalmazott. Ugyanis Ozzy lemeze előbb jelent meg és platina minősítést szerzett.

Born Again (1983–1984)

A két egyedül maradt alapító tag, Tony Iommi és Geezer Butler elkezdett meghallgatásokra járni, hogy új énekest keressenek. Újra szóba került David Coverdale a Whitesnakeből, továbbá Nicky Moore a Samsonból, és John Sloman a Lone Starból. Állandó tagként végül Ian Gillant a Deep Purple egykori legendás énekesét választották, aki 1982 decemberében lett a csapat tagja.

Eredetileg más nevet akartak felvenni, a kiadó azonban ragaszkodott a Black Sabbath névhez, így végül továbbra is megtartották nevüket. Dobosként visszatért hozzájuk az immár józan Bill Ward. A négyes az angliai Shipton-on-Cherwell-be utazott (Oxfordshire-ben található), hogy nekilássanak az új album felvételeinek, a The Manor Studio-ban. Az album Born Again címmel, 1983. szeptemberében jelent meg. Az albumot követő turné után Bill Ward ismét elhagyta az együttest, helyére a korábban az Electric Light Orchestraban is megfordult Bev Bevan került. Az 1983-84-ben lebonyolított világturnét már ő játszotta végig.

A feloszlás és a Seventh Star (1984–1986)

A Born Again turnéja 1984 márciusában véget ért. Ezt követően Ian Gillan kilépett az együttesből, hogy csatlakozzon a klasszikus felállásában újjáalakult Deep Purple-höz. Őt egy ismeretlen Los Angelesi énekessel David Donatoval helyettesítették. Az új felállás 1984 októberében felvett egy demót, Bob Ezrin produceri közreműködésével. A zenekar azonban elégedetlen volt az eredménnyel, így a Sabbath és Donato útjai rövid időn belül elváltak. Geezer Butler megunta a folytonos tagcseréket, így 1984 novemberében ő is elhagyta a zenekart. Ő már az Ian Gillannes felállással is elégedetlen volt.

Butler kilépésével már csak Tony Iommi maradt egyedül az eredeti tagságból, és ő is félretette a Black Sabbath-al való elképzeléseit. 1985-ben Bob Geldof felajánlotta, hogy a Live Aid jótékonysági koncerten felléphetne az eredeti felállású Black Sabbath. A tagok elfogadták az ajánlatot, így 1978 óta újra az eredeti felállásban léptek színpadra, Philadelphiaban, 1985. július 13-án. Három számot adtak elő (Children Of The Grave, Iron Man és Paranoid). Az eseményen a The Who és a Led Zeppelin is fellépett. A négyes azonban nem maradt együtt, Ozzy folytatta tovább sikeres szólókarrierjét. Iommi Dave Spitz basszusgitárossal, Eric Singer dobossal, folytatta tovább egyéni elképzeléseit. Énekesként olyan nevek merültek fel számára, mint Rob Halford a Judas Priestből, az egykori Trapeze és Deep Purple tag Glenn Hughes, vagy a korábbi Sabbath énekes Ronnie James Dio. Olyan elképzelés is felmerült, hogy több vendégénekes fog közreműködni az albumon, de főleg egyeztetési problémák miatt ez nem valósult meg. Glenn Hughesszel már készültek közös ötletek, így végül úgy döntöttek, hogy az egész anyagot ő fogja felénekelni.

A formáció az Atlantai Cheshire Sound Studios-ba vonult, hogy rögzítsék ötleteiket. Tony Iommi saját nevén, szólólemezként akarta megjelentetni, a Warner kiadó azonban ezt megtiltotta, és ragaszkodott a Black Sabbath névhez. A lemez végül Black Sabbath featuring Tony Iommi név alatt Seventh Star címmel 1986. január 28-án jelent meg. Zeneileg egy dallamosabb, közérthetőbb irányba indultak el, melyen érezhető volt a Sunset Strip-beli amerikai dallamos hard rock hatása is. A rajongói visszajelzések vegyesek voltak, és Iommi megjegyezte, hogy ha szólólemezként jelenhetett volna meg, akkor sokkal többen elfogadták volna. Az album kereskedelmi szempontból sem lett egyöntetű siker.

Az új felállás hat hétig készült az újabb világturnéra, és a zenekar e téren is kénytelen volt használni a Black Sabbath nevet. Glenn Hughes egy Iommi projektnek tekintette a zenekart, magát nem tekintette Sabbath-tagnak. Négy nappal a turné előtt Hughes egy kocsmai verekedésben úgy megsérült a szemén, hogy nem vehetett részt a turnén, és elhagyta a zenekart. Hogy a zenekar turnéra indulhasson bevették új énekesként Ray Gillent, és már az ő frontemberkedésével vágtak neki a turnénak olyan zenekarok társaságában, mint a WASP és az Anthrax. A rossz jegyeladások miatt azonban törölni kellett az amerikai dátumokat.

The Eternal Idol, Headless Cross, és Tyr (1986–1990)

1986 októberében, a Montserratban levő Air Studios-ban kezdtek dolgozni egy új anyagon. Még mielőtt az album elkészült volna Daisley és Eric Singer dobos egy rövidebb ideig csatlakozott Gary Moore zenekarához. 1987 januárjában folytatták a munkát ezentúl már az angliai Morgan Studios-ban Chris Tsangarides közreműködésével. A felvételek közben Gillen kilépett az együttesből, hogy csatlakozzon John Sykes Blue Murder nevű formációjához. Helyére Tony Martin került, de meggyőzték Bev Bevan korábbi dobost is, hogy vendégként működjön közre a lemezen. Végül két számban (Scarlet Pimpernel, Eternal Idol) szerepelt Bevan ütőhangszereken.

Az új albumot végül Eric Singer és Bob Daisley közreműködésével befejezték, és The Eternal Idol néven 1987. november 1.-jén jelent meg az Egyesült Királyságban. Az Egyesült Államokban csak 1987. december 8-án látott napvilágot.

Miután a zenekar gyenge lemezeladásokat produkált, a zenekar 1988 augusztusában visszavonult, hogy a következő albumra koncentrálhasson. Iommi egy új kezdetnek nevezte ezt a korszakot, a zenekar kezdte megtalálni hitelét. Iommi bevette basszusgitárosnak Laurence Cottle stúdiózenészt, az új dobos pedig a legendás Cozy Powell lett. Ez a felállás egy olcsó angliai stúdióba vonult, hogy nekilássanak a munkálatoknak. 1989. április 1-jén jelent meg sorrendben tizennegyedik nagylemezük Headless Cross címmel. Az album egy megerősödött zenekar képét mutatta, ennek megfelelően a fogadtatása is igen pozitív volt. A When Death Calls című dalban a gitárszólót Iommi jó barátja, a Queen gitárosa, Brian May játszotta fel. Zeneileg a Dio korszak óta jellemző, monumentális heavy metal irány hallható

Az amerikai turné 1989 májusában kezdődött, de nyolc előadás után azonban törölni kellett a körutat, mivel a jegyeladások nagyon alacsonyak voltak. Az Európai turné szeptemberben kezdődött, ahol viszont csakúgy mint a lemez, a koncertek is sikeresek lettek. Egy Japán kitérő után Oroszországban turnéztak a brit Girlschool társaságában. A Black Sabbath volt az egyik első nyugati zenekar, amelyik fellépett Oroszországban, miután Mihail Gorbacsov megnyitotta az ország nyugati határait.

A koncertek után 1990. februárjában visszatértek a stúdióba, dolgozni a friss ötleteiken. A készülő lemez végül Tyr címmel jelent meg 1990. augusztus 20.-án Angliában, míg Amerikában csak augusztus 31.-én. A rajongók fogadtatása jó volt, míg a kritikák lesújtó véleménnyel voltak róluk. A lemez turnéja a Circus of Power zenekarral zajlott le Európában, de a rossz jegyértékesítések miatt hét brit fellépést töröltek. Első alkalommal fordult elő, hogy a zenekar az új anyagát az Egyesült Államokban már meg sem turnéztatta.

Dehumanizer (1990–1993)

Időközben Dio szólópályája a kezdeti sikerek után akadozni kezdett. A Lock Up The Wolves turnéja után úgy gondolta, érdemes próbát tenni sikereinek egy korábbi színterén, vagyis a Black Sabbath élén. Geezer Butler szintén benne volt a dologban, aki Iommit is próbálta meggyőzni az újjáalakulásról. Iommi végül elbocsátotta Neil Murray basszusgitárost, és Tony Martin énekest, a helyükre pedig Dio és Vinny Appice dobos érkezett, 1990 őszén. Az újjáalakulás mögött sokan csak a pénz iránti vágyat látták, Iommi azonban tagadta ezeket a kijelentéseket. A felvételeket eredetileg Cozy Powell dobossal tervezték, aki éppen rosszban volt Dio-val. Az énekes állítólag válaszút elé állította Tony-t, mondván vagy ő megy vagy Cozy. A gitárosnak mégsem kellett döntenie ugyanis Powell lovasbalesetet szenvedett. Így lett újra Vinny a dobos. A felvételek nem mentek zökkenőmentesen, ugyanis Dio és Iommi között volt némi feszültség, valamint több dalt is többször kellett újrajátszani.. Az album készítése hosszú ideig elhúzódott, ami anyagilag is megterhelő volt, utóbb azonban Dio és Iommi is úgy nyilatkozott, hogy megérte az erőfeszítés. Iommi elmondása szerint néha kell egy kis feszültség, mely révén az eredmény is jobb lehet.

Az album 1992. június 22-én jelent meg Dehumanizer címmel. Általánosságban mindenki a Heaven and Hell és a Mob Rules, vagyis a korábban Dio-val készült albumok folytatását várta. Végeredményül pedig megszületett a zenekar legsúlyosabb, legsötétebb, és legelidegenítőbb albuma. A rajongók lelkesen fogadták az új művet, a kritikai visszhangok viszont vegyesek voltak. Az album turnéját 1992 júliusában kezdték meg a Testament, a Danzig, a Prong és az Exodus társaságában. Ozzy Osbourne ekkortájt szintén turnézott, és felajánlotta, hogy a Black Sabbath felléphet előtte a Costa Mesa-i koncertjén. A zenekar elfogadta az ajánlatot, kivéve Ronnie James Diot. A koncerten végül Rob Halford lépett fel a Sabbath élén, két koncert erjéig, Dio pedig folytatta szólókarrierjét. Egy rövid előadás erejéig Bill Ward és Ozzy ismét csatlakozott a Black Sabbath-hoz, így 1985 óta újra együtt lépett fel a kezdeti négyes.

Cross Purposes és Forbidden (1993–1996)

1993-ra Vinny Appice dobos is elhagyta a zenekart, hogy csatlakozzon Dio szólócsapatához. Így szerepelt Dio Strange Highways és Angry Machines albumain is. Iommi és Butler választása az egykori Rainbow dobosra Bobby Rondinellire esett, énekesként pedig visszahívták Tony Martint. Az új felállású zenekar stúdióba vonult, egy új lemez elkészítésének céljából. A Black Sabbath névtől megint próbáltak megválni, mivel Butler elmondása szerint ez inkább volt egy Iommi-Butler projekt, semmint a Sabbath. A nagylemez 1994. január 31-én jelent meg világszerte, Cross Purposes címmel. Az albumon található Evil Eye dalban Eddie Van Halen is részt vett szerzőként, ezt azonban kiadói korlátozások miatt nem tüntették fel.

A lemezt támogató turné 1994 februárjában startolt Amerikában, és a dobok mögéismét Bill Ward került. A Dél-Amerikai koncerteken már ő játszott.

Nem sokkal ezután azonban Geezer Butler hagyta el az együttest, aki elmondása szerint teljesen kiábrándult a zenekarból. Butler GZR néven megalapította saját zenekarát, mellyel 1995-ben megjelentette Plastic Planet című albumát. Miután Butler kilépett Ward is távozott, így Iommi visszahívta Neil Murray basszusgitárost, és Cozy Powell dobost. Ezzel újra a Tyr korszakos felállás jött össze. Miután rendeződtek soraik, megkezdték a munkálatokat a következő albumhoz. A lemez 1995. június 8-án jelent meg Forbidden címmel. Sem az Egyesült Államokban, sem az Egyesült Királyságban nem aratott sikert. Az albumot nagyon lehúzták a kritikusok, a dalokat pedig unalmasnak, lélektelennek minősítették. Érdekesség, hogy az albumot nyitó számhoz, a The Illusion of Power-hez Ice T. írta a szöveget, és énekel is benne.

1997-ben Tony Iommi feloszlatta az akkori felállást, hogy újra összejöjjön az eredeti négyes, azaz az Ozzy-Iommi-Butler-Ward felállás.

Az eredeti felállás újraegyesülése (1997–2006)

Az eredeti négyes hivatalosan 1997 nyarán alakult újjá. A zenekar fellépett az énekes Ozzfest nevezetű fesztivál turnéján főzenekarként. A fellépéseken átmenetileg azonban Ozzy csapatából és a Faith No More soraiból ismert Mike Bordin dobolt, mivel Ward még érvényben lévő szerződéses kötelezettségben állt a Bill Ward Banddel. Ward végül 1997 december elején csatlakozott az együtteshez. Még e hónap 4. és 5. napján két koncertet is adtak Birminghamben, melyek rögzítésre is kerültek. A felvételek 1998. október 20-án jelentek meg dupla CD-n az Epic Records gondozásában, Reunion címmel. Az albumról az Iron Man meghozta a zenekar számára az első Grammy jelölést, 2000-ben a legjobb metal teljesítmény kategóriában, 30 évvel a dal eredeti megjelenése után.

1998 nyarán Európai turnéra indultak, azonban Bill Ward szívrohamot kapott, így ideiglenesen megint elhagyta a zenekart. Helyére Vinny Appice került. 1999. januárjában Ward már visszatért és amerikai turnéra indultak a Pantera társaságában. A körút nyáron folytatódott, az Ozzfest fesztivál keretein belül, ahol főzenekarként léptek fel.

2001 tavaszán stúdióba vonultak Rick Rubin producer közreműködésével, hogy nekilássanak egy új lemeznek, de a felvételeket nyáron abba kellett hagyniuk, hogy Osbourne befejezhesse készülő albumát. Iommi sajnálta, hogy a folyamatot félbe kellett szakítani, mert véleménye szerint igazán jó dalok születtek. A munkát tovább hátráltatta, hogy The Osbournes néven sorozat indult az MTV zenecsatornáján, mely az énekes mindennapjait követte nyomon. A show hatalmas sikert aratott, mely révén sok fiatal megismerte Ozzyt és a Sabbathot. Ennek nyomán a Sanctuary Records kiadott egy Past Lives című dupla koncertalbumot, mely 2002. augusztus 20-án jelent meg.

2002. október 22-én egy 2 CD-ből álló válogatást jelentettek meg Symptom of the Universe: The Original Black Sabbath 1970–1978 címmel. Az anyagon csak 1970 és '78 közötti dalok kaptak helyet. Ez után újabb pihenőidőszak következett, majd 2004 és 2005 nyarán is felléptek az Ozzfest fesztiválokon.

2005 novemberében beiktatták őket az UK Music Hall of Famebe, majd 2006 márciusában a zenekar bekerült az amerikai Rock and Roll Hall of Famebe is. A díjátadóan a zenekar tiszteletére a Metallica előadta a Hole in the Sky és az Iron Man dalokat.

The Dio Years, Heaven & Hell, és Black Sabbath (2006–2010)

Miközben 2006-ban Ozzy Osbourne újabb szólóanyagán dolgozott, a Rhino Records megjelentett egy Black Sabbath: The Dio Years című válogatáslemezt, melyen kizárólag a Ronnie James Dio énekével készült Sabbath albumról válogatták össze a dalokat. Az együttműködés következtében pletykák röppentek fel egy esetleges Dio-érás újjáalakulásról. Ezt erősítette az is, hogy Ozzyval a zenekar évek óta stagnált. Végül a pletykák igaznak bizonyultak, és Iommi összehívta a Heaven and Hell érás felállást, hogy világkörüli turnéra induljanak. Hivatalosan azonban Ozzy, Iommi, Butler és Ward a Black Sabbath tagjai, így a félreértések elkerülése végett Heaven and Hell néven indultak turnéra. Az elnevezés az 1980-as album után született meg, így eredetileg Bill Ward is részt vett volna a projektben, de többek között zenei különbségekre is hivatkozva nem vállalta a fellépéseket. A dobos posztra így Vinny Appice került, aki a Mob Rules és a Dehumanizer albumokon is játszott a Iommi–Butler–Ronnie trióval. 2007 novemberében Dio megerősítette, hogy készülnek egy új stúdióalbum munkálatai.

2008 áprilisában újabb nagysikerű turnét bonyolítottak le, "Metal Masters Tour" elnevezés alatt, ahol folyamatosan íródtak az új dalok is, melynek stúdiómunkálatai Dio stúdiójában zajlottak. Az album végül 2009. április 28-án jelent meg, The Devil You Know címmel. Az album zeneileg a korábbi Dio-s albumok irányvonalára tehető, így a rajongók nagyon pozitívan fogadták, és a sajtóvisszhangja is igen kedvező volt. 2009 májusában Ozzy Osbourne arra kérte Iommit, hogy mindenkinek juttasson a zenekari jogdíjakból. Iommi ebbe nem egyezett bele, hiszen 2000 óta ő birtokolja a nevet. Ozzy később azonban már a bíróságon követelte igazát, és így a két zenész között alaposan elmérgesedett a viszony. Ezt az egymásról adott nyilatkozataik is megerősítették. 2009 novemberében kénytelenek voltak szünetet tartani, miután bejelentették hogy Dio gyomorrákkal küzd. Az énekes többszöri sugárkezelésen is részt vett a gyógyulás érdekében.

Pletykák az újraegyesülésről (2010-től)

Ronnie elhúzodó betegsége miatt 2010 tavaszáig stagnáltak, majd május 16-án felesége, Wendy jelentette be az énekes halálát. A heavy metal egyik legnagyobb hangú énekesének eltávozása után, számos zenekar tisztelgett feldolgozásokkal Dio munkássága és a Black Sabbath előtt.

Az énekes halálát követően az együttes eredeti tagjai lezárták a pert, a zenekar névbirtoklásáról. Osbourne interjújában kijelentette, hogy tulajdonképpen Iommival mindig is szerették egymást, a bírósági per kizárólag üzleti ügy volt, személyes ellentétek egy pillanatig sem voltak közöttük.

2010 augusztusában Ozzy azt nyilatkozta, hogy nem zárja ki a lehetőségét annak, hogy az eredeti felállású Black Sabbath készítsen még egy stúdiólemezt, mielőtt nyugdíjba vonul. Ám később hozzátette, hogy akkor van benne, ha cserébe "Geezer abbahagyja a siránkozást".

2011. január 24-én Osbourne azt mondta, hogy már tárgyal zenésztársaival egy lehetséges újraegyesülésről.

2012-ben felléptek a Download fesztiválon, ahol Bill Ward helyétt Vinny Appice foglalta el a doboknál.

Zene, stílus

A Black Sabbath zenéjét gyakran szokás ős-metálként vagy heavy metalként is definiálni. Felbukkanásukkor kétségkívül a korszak legkeményebb együttesének számítottak, kiutat mutatva a blues-rock és beat zenekarok tömegéből. Korai albumaikon a heavy metal, éppúgy helyet kap mint a hard rock vagy a doom metal. A zenekar sötét hangulatú, baljós és súlyos hangzása, valamint igazi műfajteremtő zenei újításuk valójában egy baleset következménye: a gitáros Tony Iommi fémmegmunkálás közben elveszítette két ujjának begyét. Mivel az újjvégek a gyógyulás után is érzékenyek maradtak, ezért kímélésként gitárjának húrjait négy hanggal lejjebb hangolta. Így az első fekvésben E dúr helyett C dúr szólt. Butler értelemszerűen ugyanígy lehangolta basszusgitárját, és ettől a Sabbath zenéje vaskosabb hangzást kapott. A baleset után Iommi majdnem abbahagyta a gitározást, de Django Reinhardt jazzgitáros hatására folytatta, aki szintén elveszítette két ujjának begyét. A korai albumok sötét hangzását elutasították a korszak rock kritikusai, és hasonlóan a többi heavy metal zenekarhoz a rádiók is elutasították őket.

Az 1972-es Black Sabbath Vol. 4 lemezük óta a kísérletezős jelleg minden korábbinál jobban kiteljesedett. Így a többi Osbourne-al készült albumokon már helyet kaptak, slágeresebb, dallamosabb szerzemények, melyek felbukkanását akkoriban kommersz húzásnak titulálták. A billentyűs hangszerek, vonósok, és egyéb hangszerek állandó kellékei lettek az 1970-es évek második felétől megjelent Black Sabbath albumoknak.

Ronnie James Dio belépésével egy, a '70-es évek második felében készült albumokhoz képest energikusabb, a korszellemnek megfelelő irányba indultak el.

Hatásuk

A zenekar felbecsülhetetlen hatással volt a későbbi metal együttesekre, legyen szó a heavy metal, a power metal, a doom metal, a thrash metal, vagy a black és death metal stílusok képviselőiről. Ezek mellett jelentős befolyással voltak a stoner rock, a sludge metal, és a gothic metal műfajokra is.

Azon zenekarok listája, kik fontos hatásukként jelölték meg a Sabbathot (a teljesség igénye nélkül): Iron Maiden, Metallica, Guns N' Roses, Slayer, Death, Korn, Mayhem, Venom, Judas Priest, Alice in Chains, Anthrax, Disturbed, Opeth, Pantera, Megadeth, The Smashing Pumpkins, Slipknot, Foo Fighters, Fear Factory, Candlemass, Godsmack, Paradise Lost, Celtic Frost, Cannibal Corpse, Dream Theater, Fates Warning, HIM, Sepultura, Savatage, Queensryche, Symphony X, Van Halen, Soundgarden, Saxon, Manowar, Rush.
 

Jelenlegi felállás: 

NévHangszer
Ozzy Osbourne
ének
harmónika
Tony Iommy
gitár
billentyűsök
fuvola
Geezer Butler
basszusgitár
szintetizátor
Billy Ward
dob
ütőhangszerek
vokál