Bejelentkezés

x
Search & Filters

Cathedral

Megalakulás dátuma/Aktív évek: 
1989

További képek

Biográfia: 

Valamikor 1989-ben Lee Dorrian és Mark (Griff) Griffiths összefutottak egy Carcass-koncerten, ahol Griff mint mindenes és roadie tevékenykedett. És ahogy leültek sörözni, többek között az is kiderült, hogy nagyon sok közös kedvenc zenekaruk van: Trouble, Pentagram, Black Sabbath, St. Vitus, Melvins, Candlemass stb. Még jó néhány sör után a páros arra a döntésre jutott, hogy nekik mindenképpen alakítaniuk kell egy együttest, amely zenei hőseik nyomdokába lép. Így született meg az angol Cathedral ötlete.

Aztán másnap (ami tényleg másnap volt), jött a következő kérdés: Oké, csinálunk egy doom-metal bandát, de ki az ördög fog zenélni mögöttünk…?" A death metal ekkoriban volt népszerűsége csúcspontján (minden hülye death metal bandát alakított), szóval nem túl sokan kedvelték ekkoriban a lassú, melankolikus dolgokat.

Griff már hosszabb ideje foglalkozott egy Under The Oak című fanzine-nel, amiből még egy évvel korábban eladott egy példányt valami Gary (Gaz) Jenningsnek. Ez teljesen lényegtelen, lényeg hogy ismerte. És Dorrian úgyszintén ismerte, mert valaki korábban bemutatta őt neki. És mind a ketten ismerték Gaznek a Morbid Doom nevű együttesnél nyújtott korábbi produkcióját, úgyhogy egyértelmű volt: ő kell zenésznek.

Az első próba 1990 tavaszán volt, a Rich Bitch Studióban. Dorrian volt az énekes, Griff ritmusgitározott, Gazé volt a főgitár és Andy Baker dobolt. Ezen a próbán persze nagy dolog nem volt hallható, Gaz és Griff elpróbálgatott egy-két Vitus dallamot, meg megpróbáltak összerakni néhány riffet, ennyi. Néhány hasonló próba után nyilvánvalóvá vált, hogy Andy nem lelkesedik eléggé eziránt a lassúcska, idegőrlő stílusért, úgyhogy le lett cserélve jól, az egykori Coventry-dobos Ben Mochrie-re. Miután basszerost nem tudtak találni, végül Griff váltott hatról négy húrra, de mivel a srácok nagyon oda voltak a páros gitárharmóniákért, mindenképpen szerezni akartak egy másodgitárost: így jött Adam Lehan a képbe, aki éppen az első demo felvétele előtt csatlakozott.

Amikor a Cathedral zenéje először felcsendült az underground körökben, kétségtelenül ez volt a világ leglassabb és legfájdalmasabb zenéje: komolyan, mintha nem is emberek komponálták volna, idegtépően nyújtott témák, és egy aberrált beteg bácsi hangja, aki valami öreg pópára emlékeztető patetikussággal énekel. Ez igen meglepő volt ahhoz képest, hogy két tag korábban mindenféle thrash meg egyéb pörgős együttesekben nyomta: Gaz Jennings valami Acid Reign-ben, Lee Dorrian pedig a grindcore istenség Napalm Death-ben.

Az első kiadvány az In Memorium”címet kapta; Lee-nek véletlen éppen akkor volt formálódóban egy lemezkiadó cége, a Rise Above Records, úgyhogy itt adták ki. Meglehetősen nagy volt az érdeklődés, olyannyira hogy a kiadás után nem sokkal már koncertek is voltak, nem kisebb előadók társaságában, mint pl. a Saint Vitus, vagy a Morbid Angel.

A következő évben sor került a Forest Of Equilibrium felvételére. A dobos még korábban lelépett, úgyhogy az albumon Mike Smail volt hallható (ex-Dream Death, később Penance dobos). Ezt az anyagot úgyszintén az undergroundnak szánták, jó lett. Ehhez hasonló nyomasztó, fullasztó és fájdalmas fetrengést én még nem is hallottam, mint ami ezen az albumon van…, a manapság doomnak gúnyolt zenék ehhez képest sehol sincsenek. Annyira jó lett, hogy még a Columbia Records is felfigyelt rá az Államokból.

1992-ben végre sikerült egy végleges dobost beszerezni, bizonyos Mark Whartont (szintén az Acid Reign-ből), és felvették a Soul Sacrifice című EP-t: ez volt az első felvétel, amin először feltűnt a Cathedralt továbbiakban meghatározó stílus és hangzás, ami kissé hajazott a ’70es évek hard-rock bandáira, de szokták stoner-doomnak is gúnyolni, és ez már az USA-ban is megjelent a Columbia Recordsnak köszönhetően. A banda csatlakozott a hírhedt Gods Of Grind turnéhoz, olyanok oldalán, mint pl. a Carcass vagy az Entombed, aztán nyomtak egy turnét Európában is a Saint Vitus-szal. Majd következett egy maratoni hosszúságú észak-atlanti-turné a Napalm Death, a Carcass és a Brutal Truth társaságában: The Campaign For Musical Destruction. Ez a növekvő hajtás, és a bandára nehezedő nyomás a kiadó részéről szomorú következménnyel járt: a koncertek után Griff úgy döntött, kilép az együttesből. Aztán még egy-két koncert itt-ott, de már születőben volt az új album, az Ethereal Mirror. Mivel Griff távozása után a basszerosi posztot nem sikerült véglegesen betölteni, ezen az albumon Gaz játszott a basszgitáron.

Az album érdekes módon jó fogadtatásra lelt, úgyhogy mehetett tovább a koncertezés orrba-szájba: Európa-turné a Sleep-pel és Penance-szal , sőt a Cannibal Corpse-szal és a Fear Factoryval is, majd bemutatkozás Japánban. Mike Hickey nem sokkal ezután lelépett, helyére a grindcore legenda Scott Wilson érkezett, aki igen nagy hatással volt a banda zenéjére, bár rövid itt-tartózkodása alatt egyetlen album se készült.

A fiúk nagyjából ekkor kezdték felfogni, micsoda istencsapást jelenthet egy nagy kiadóvállalat a zenész számára: a Columbiát semmi más nem érdekelte, minthogy minél több koncertet adjanak, kifulladásig. Szóval a srácok eléggé feszültek voltak már, aminek az lett az eredménye, hogy a többek között a Mercyful Fate-tel közösen csinált turné közepén Dorrian durván beszólt King Diamondnak (aki ugye a Mercyfulban volt akkortájt), amit nem kellett volna, és végül a Cathedral egyszerűen meglépett a koncertkörútról. A feszített tempó és a sok feszültség az együttesnek sem tett jót: hamarosan Adam Lehan és Mark Wharton is távozott (1993-ban), de még kilépésük előtt sikerült rögzíteni a Statik Majik című EP-t, ami nagyjából egy húszperces monumentális darabból, meg egy Wclehúzásból állt össze, de jó lett, az Államokban Cosmic Requiem néven vált ismertté a Columbia révén; a kiadóval kapcsolatos konfliktusok egyre súlyosabbak lettek.

Aztán éppen akkor, amikor két tag lelépett, jött a felkérés, hogy játszanak együtt a Black Sabbathékkal. Hát ez kihagyhatatlan volt, úgyhogy meghívtak két zenészt a Pentagramból, Victor Griffint (gitár) és Joe Hassalvandert. Az új srácokkal egész jól mentek a dolgok, de aztán sajnos Victornak haza kellett utaznia, éppen a budapesti koncert után, szóval folytatták négy taggal. Érdekes módon azóta is ennyien vannak: ez valószínűleg a nagy Tony Iomminak (Black Sabbath) köszönhető, aki Victor távozása után nem sokkal rohadt jónak találta a négytagú felállás zenéjét...

Azonban hogy ki legyen ez a négy tag, az továbbra is erősen bizonytalan volt. Ennek az együttesnek amúgy így lehet összefoglalni a történetét: koncertek orrba-szájba, miközben alig van valaki, aki egy évnél tovább bírta volna a bandában (leszámítva az alapító Dorriant)….

De mivel a Columbia már rinyált az új anyagért, valamit lépni kellett: volt egy-két zenészhaverjuk Chicagóban, és a felvétel is pont ott volt, úgyhogy a két angol, Lee és Gaz kimentek, játszottak kint egy kicsit, és úgy nézett ki, összeáll végre egy jó line-up Scott Wilsonnal és Dave Hornyakkal… Aztán az év végén karácsonykor Lee kapott egy telefont, hogy a Columbia nem akar többet velük dolgozni, és így a két amerikai zenész sem maradhatott.…

Talán ez volt a legkritikusabb időszak az együttes történetében, ekkor ugyanis felderengett a feloszlás veszélye. De a duó úgy gondolta, a Cathedral ennél jóval többre hivatott, így nekiálltak új, brit tagokat toborozni, és végre valahára sikerült végleges megoldást találniuk: Leo Smee basszeros és Brian Dixon dobos személyében, akik a mai napig a Cathedral zenészei.

Az új felállás első bemutatkozására a Deicide-dal közös turnén került sor, majd nemsokára jött a meglehetősen új hangzású The Carnival Bizarre című 1995-ös album, ami nekem egy kicsit túl boogie-woogie lett, szóval olyan bulizik a doom-metaller dizájn talán, de magában hallgatva nem nevezhető jónak, mert nagyon jó.

Aztán… turnék megint (Motörhead, Paradise Lost) Hopkins EP (I'm Matthew Hopkins, Witchfinder..." ), meg még sok-sok meglepetés, pl. amikor kihozták a Purple Wonderlandot meg a Devil’s Summitot .

Majd jött a Supernatural Birth Machine, 1996-ban, pont egy évvel a Carnival Bizarre után: ennek az albumnak az az érdekessége, hogy összvíz egy hétig próbálták, talán még annyit sem, néhány szám szövegét Lee a próbák alatt írta, és gyakorlatilag élből vették is fel őket. Ennek megfelelően a fogadtatás is elég vegyes volt, meg voltak is kisebb nagyobb összezörrenések a régi-új kiadóval (Earache).

És akkor persze turné, ezúttal Dél-Amerikában: elég érdekesre sült el a dolog, mert Lee-t és Leot Kolumbiában letartóztatták (majdnem le is lőtték), aztán meg a turné közepén lelépett a szponzor, így kvázi nem tudtak továbbutazni a következő koncert helyszínére, szóval a Dél-amerikai sorozatot félbe kellett hagyniuk, visszamentek Angliába. A felállás azonban nem ingott meg, így folytatták a koncertezést, Európában a My Dying Bride-dal.

Az újabb balhék azonban ahhoz éppen elegendőek voltak, hogy a kiadó nélkül maradjanak. Úgyhogy a történet elakadt egy kicsit, és nagyon úgy nézett ki, hogy most már tényleg annyi….

Aztán háromévnyi semmittevés után az akkorra már legendás hírű Cathedral egyszer csak újra felbukkant: 1998-bna felléptek a Dynamo fesztiválon, és a következő évben egy új album is megjelent, ez volt a Caravan Beyond Redemption, 1999-ben. Az album újra reflektorfénybe állította őket, ezt kihasználva gyorsan újra kiadták a korai demók és EP-k némelyikét. Aztán 2001-ben megszületett az Endtyme, egy a korábbi monumentális darabokhoz hasonló album, a korábbinál talán kissé érettebb, lehiggadtabb hangzással, mindenképpen egy jól összeszedett, és végre a kellő mértékben előkészített alkotás. Meg persze DVD, 7 EP (Gargoylian, Earth in the Grip of Skeletal Hand).

Az Endtyme óta egy turnéjuk volt, amely Európa és Japán mellett újra érintette az Államokat is. Valamint hozzánk is eljutottak a svájci Samael társaságában.Ez volt amúgy az utolsó kiadvány, ami az Earache Recordsnál jelent meg: tíz év után a Cathedral végre felszabadult, és ezek után a Dreamcatcher Recordshoz írt . 2002-ben nekiálltak a hetedik album előkészítésének Liverpoolban. Ez lett a The VIIth Coming.

2006-ban pedig újabb albumot hoztak ki The Garden of Unearthly Delights címen és ismét útba ejtették hazánkat:a 2006-os Szigeten léptek fel headlinerként a Hammer színpadon.

2010-ben kiadták a soron következő, The Guessing Game című albumukat.

2011 február 6.-án bejelentették, hogy 21 év munka után feloszlik a zenekar, de előtte 2012-ben megjelentetnek egy búcsú albumot pályafutásunk lezárásaként, amely The Last Spire címmel lát napvilágot.
 

Utolsó felállás: 

NévHangszer
Lee Dorrian
ének
Garry "Gaz" Jennings
gitár
Scott Carlson
basszusgitár
Brian Dixon
dob