Chick Corea az egyik legjelentősebb jazz zenész a 60-as évek óta. Soha nem ült a babérjain, mindig valamilyen fontos zenei projekten dolgozott, zenei kíváncsisága pedig sohasem lankadt. Nagyszerű zongorista, akár csak Herbie Hancock és Keith Jarrett, aki a rengeteg művész közül kiemelkedett Bill Evans és McCoy Tyner után, és még egy a sok elektronikus billentyűs közül, aki igen egyedi tudott lenni és felismerhető szintetizátoron. Ezen felül, számos jazz számot szerzett, mint pl. a "Spain," "La Fiesta," és "Windows."
Corea 4 évesen kezdett zongorázni, és már az elején nagy hatást gyakorolt rá Horace Silver és Bud Powell. Igen sok élményt és tapasztalatot szerzett, mikor olyan együttesekkel és zenészekkel játszott mint, a Mongo Santamaria vagy Willie Bobo (1962-1963), Blue Mitchell (1964-1966), Herbie Mann, és Stan Getz. Az 1966-os Tones for Joan’s Bones együttesben debütált mint szólamvezető, és az 1968-as trióját (Miroslav Vitous-szal és Roy Haynes-szel), ami Now He Sings, Now He Sobs névre hallgat, pedig klasszikusnak tekintik. Kis ideig Sarah Vaughannal dolgozott együtt, majd ezután Miles Davis-hez csatlakozott és váltotta fel fokozatosan Herbie Hancockot mellette. Egy átmeneti, de mégis igen jelentős időtartamot töltött el Davis mellett (1968-1970). A trombitás győzte meg, hogy kezdjen el elektronikus zongorán játszani és szerepelt olyan jelentős lemezeken mint a Filles de Kilimanjaro, In a Silent Way, Bitches Brew, és Miles Davis at the Fillmore. Mikor otthagyta Davist, Corea először avantgard aukusztikus jazz-t játszott a Circle-ben, ami egy kvartett volt Anthony Braxton, Dave Holland, és Barry Altschul közreműködésével. Azonban 1971 végén megint új irányzat felé nézett.
A Circle elhagyása utána rövid ideig Stan Getz-el játszott együtt, majd megalapította a Return to Forever-t, ami melodikus brazil zenét játszó együttesnek indult Stanley Clarkekal, Joe Farrellel Airtoval és Flora Purimmal. Kb. egy év elteltével Corea (Clarkkal, Bill Connors-szal és Lenny White-tal) stílust váltott, egy nagy erejű fúziós zenét játszó együttest hozott létre, Connors helyét pedig Al DiMeola vette át 1974-ben. Habár a zene egyre inkább a rock felé hajlott, még mindig megtartotta a jazz-re jellemző improvizációt, és Corea továbbra is felismerhető maradt, még az elnyomó elektronikus zene alatt is. Amikor a RTF felbomlott a 70-es évek végén, Corea megőrizte a nevet egy későbbi nagy banda találkozóra Clarkel. Az elkövetkező néhány évben, általában az akusztikus zenét hangsúlyozta és igen sok formában tűnt fel a színpadon, duózott pl. Gary Burtonnel ill. Herbie Hancockkal, négyesben zenélt velük és még Michael Breckerrel, trióban jelent meg Miroslav Vitous-szal és roy Haynes-szel, Thelonious Monk tiszteletére játszott, és néhány klasszikus zenét is hallhattunk tőle.
1985-ben Chick egy újabb fúziós zenét játszó együttest, The Elektrik Band, alapított, ami végül John Patitucci basszista, Frank Gamble gitáros, Eric Marienthal szaxofonos és Dave Weckl dobos közreműködésével jött létre. Hogy kiegyensúlyozza zenéjét, pár évvel később megalapította az Akoustic Trio-t Patituccival és Weckl-el. A 90-es évek elején, mikor Patitucci kilépett és saját karriert kezdett, a tagok változtak, de Corea továbbra is vezette a zenekarokat (beleértve egy kvartettet Patituccival és Bob Breggel) 1996-97-ben, Corea egy all-star kvintettel turnézott (Kenny Garrett és Wallace Ronex is jelen volt). A zenekar a Bud Powell és a Thelonious Monk zenéinek modern verzióját játszotta. Máig nagyon fontos szerepet játszik a modern jazz zenében és fejlődésének minden egyes mozzanatát remek minőségű lemezeken rögzítették.
Corea a 21. századot két szóló zongora lemez kiadásával indította, Solo Piano: Originals és Solo Pianos: Standards címen 2000-ben, majd 2001-ben jelent meg harmadik ilyen lemeze a Past, Present & Future. 2003-ban adta ki Rendezvous in New York c. lemezét, amit 2004-ben a To the Stars követett. Legutóbbi lemezét, The Ultimare Adventure, 2006-ban adta ki.
