A The Cure brit zenekar, az alternatív rock egyik legjelentősebb formációja. 1976-os megalakulása óta a felállás többször változott, az egyetlen állandó tag Robert Smith, a zenekar jellegzetes hangú, tupírozott hajú énekese, gitárosa és dalszerzője. Az együttes zenéjét olyan albumok fémjelzik, mint a Pornography, a Kiss Me Kiss Me Kiss Me és a Disintegration, legismertebb dalai a Boys don't cry, a Close to Me és a Lullaby.
A zenekar az angliai Crawley-ban alakult 1976-ban, Easy Cure néven. Az együttes alapító tagjai Robert Smith (ének, gitár), Michael Dempsey (basszusgitár), Lol Tolhurst (dobok) és Porl Thompson (gitár) voltak. A megalakulást követően hamarosan már saját dalokat írtak és 1977 áprilisától koncerteket is adtak. 1978-ban kilépett a zenekarból Porl Tompson és ezzel egyidőben a trió The Cure-ra egyszerűsítette a nevét.
Első kislemezük 1978-ban jelent meg Killing An Arab címmel a Small Wonder Records-nál. A lemez rasszistának tűnő címe miatt (Megölni egy arabot) kisebb botrányt kavart, pedig a téma valójában a dal ihletforrásából, a francia egzisztencialista író, Albert Camus regényéből, A közönyből származik.
Az együttes számos kiadónak elküldte demófelvételeit, közülük Chris Parry figyelt fel a zenekarra, akivel szerződést írtak alá az újonnan alapított Fiction Recordshoz, amelyhez az együttes hű maradt egészen 2001-ig. A zenekar hivatalos honlapján első lemezükként a Fiction Records által 1979. február 6-án megjelent "Killing Arab" szerepel.
A zenekar bemutatkozó albuma 1979. május 8-án jelent meg az Egyesült Királyságban Three Imaginary Boys címmel. Ezt követte első lemezük az Egyesült Államokban Boys Dont't Cry címmel. A két lemez számos dalban és azok sorrendjében is különbözik.
A Seventeen Seconds című, 1980-ban kiadott második nagylemezükön, található "A Forest" című dallal érték el első nagyobb sikerüket, amikor a dal a brit slágerlista 31. helyét érte el. A lemez erősen elütött az előző produkciótól, mivel ezt már az együttes későbbi munkáin eluralkodó sötét, melankolikus hangnem jellemezte. Ezt követte a Faith című lemez, majd 1982-ben a Pornography, amelyet mind a kritika, mind a rajongók a a csapat legsötétebb albumának tekintenek. Az alkotást a disszonáns hanghatások, a végsőkig redukált, repetitív dobritmusok és a fájdalom, vergődés képeit megjelenítő szövegek határozzák meg. A lemezt indító, hangulatában az őskáoszt vagy az apokalipszist idéző "One Hundred Years" azóta is a koncertek gyakran játszott dala.
A borús hangulatú Pornography után könnyedebb hangvételű dalok készültek. 1982 novemberében jelent meg a "Let's Go to Bed" kislemez, melynek videoklipjét Tim Pope rendezte, akinek ez volt első együttműködése a The Cure-ral. A zenekar és a rendező jó kapcsolatát mutatja, hogy a következő években számos dalnak, köztük nem egy slágernek, Pope készítette a videoklipjét ("Close to Me", "Inbetween Days", "The Caterpillar", "Why Can't I Be You", "Lullaby", "Friday I'm in Love", "High"). Az 1983-ban megjelent "The Walk" és a "The Love Cats"[7] kislemezekből és azok b-oldalas dalaiból állt össze 1983 decemberére a Japanese Whispers című lemez.
A The Top című lemezt Robert Smith egyedül készítette, bár a kiadványon feltüntette a csapat többi tagjának a nevét is. A korongon ugyan találhatók az előző sötét korszakot idéző, kiábrándultságot és reménytelenséget árasztó dalok ("The Wailing Wall", "The Top"), de ugyanakkor elmozdulás is érezhető a korábbi hangzásvilágtól. A "The Caterpillar" című dalra dallamosság és játékosság jellemző. Hasonló hangulat érezhető az 1985-ben kiadott The Head on the Door című albumon is, amely az együttes egyik legnagyobb slágerét, a "Close to Me" című dalt is tartalmazza.
1987-ben jelent meg a Kiss Me Kiss Me Kiss Me című dupla album, rajta "Why Can't I be You?" és a "Just Like Heaven" című slágerekkel. Két évvel később, 1989. május 1-én adták ki a Disintegration című albumot, amely a csapat máig legismertebb és legnépszerűbb alkotása, és amely visszatérést jelentett a korábbi sötét korszakhoz.
1992-ben jelent meg a Wish című album, amely első helyezést ért el az Egyesült Királyságban és második lett az Egyesült Államok slágerlistáin. A "High" és a "Friday I'm in love" című dalok az albumról felkerültek a nemzetközi slágerlistákra is.
A Wish-t követően rendre négyévente jelennek meg a zenekar következő stúdióalbumai. 1996-ban jelent meg a színes zenei világú Wild Mood Swings, amelyet 2000-ben újabb melankólikusabb album, a Bloodflowers követett, majd 2004-ben került piacra a The Cure című album.
2008-ban különleges módon jelent meg a zenekar soron következő, tizenharmadik nagylemeze. Az album megjelenését megelőzően minden hónapban kiadtak egy-egy kislemezt: "The Only One" (május), "Freakshow" (június), "Sleep When I'm Dead" (július), "The Perfect Boy" (augusztus), valamint a Hypnagogic States című EP-t (szeptember). Egyedülálló módon - szintén az album piacra kerülése előtt - a zenekar az új album összes dalát előadta egy élő koncert keretében Rómában.A 4:13 Dream című album 2008. október 27-én jelent meg.
