A Deep Purple egy brit hard rock együttes, mely 1968-ban Roundabout néven alakult Hertfordben. Nevüket Peter DeRose azonos című dalából vették át. A stílus egyik legismertebb és legnagyobb hatású zenekara, melyet sokan a Led Zeppelin és a Black Sabbath mellett a heavy metal előfutárának tartanak, bár a zenészek sosem tartották magukat heavy metal együttesnek. Az együttest ugyan hard rock zenekarként tartják számon, emellett azonban több zenei stílus is megtalálható a zenéjükben. A 60-as évek végén készült lemezeiket a progresszív rock, a pszichedelikus és blues-rock (Hush), a klasszikus zene (Anthem, April) valamint a korszak popzenéje jellemezte. Az 1970-es évek elején készült albumaikkal egy keményebb zenei világ felé fordultak, mely révén a világ egyik legnépszerűbb hard rock zenekarává nőtték ki magukat.

Az együttes 1969 nyarán kialakult, klasszikus felállása (Ian Gillan, Roger Glover, Jon Lord, Ian Paice, Ritchie Blackmore) 1973-ban felbomlott. Ez a felállás jelentette az együttes legsikeresebb korszakát, mely olyan klasszikus rockdalokat hagyott az utókor számára, mint a Black Night, a Fireball, a Highway Star, a Child in Time vagy a minden idők egyik leghíresebb gitárrifjével indító Smoke on the Water. Ezt követően az együttes még kiadott néhány lemezt a 70-es évek derekán, de 1976-ban feloszlott a formáció. 1984-ben újra összeállt a klasszikus Paice-Lord-Gillan-Blackmore-Glover felállású Deep Purple, azonban újra tagcserék sújtották a zenekart. 1994-ben Steve Morse lett az együttes gitárosa, 2001 óta pedig Don Airey kezeli a billentyűs hangszereket. Az alapító tagok közül ma már csak Ian Paice tagja az együttesnek.

A világszerte több mint 100 millió lemezt eladott együttes bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe is, mint a leghangosabb popzenekar.

Előtörténet (1966-1968)

A Deep Puprle gyökerei az 1967-ben alakult Flower Pot Men együttesik nyúlnak vissza, melynek korábbi neve The Ivy League volt. Érdekességüket az adta, hogy négy énekesük volt. Nevüket a The Flowerpot Men című gyerekműsorból vették.

1968 márciusában kialakult a Jon Lord, Nick Simper, Ian Paice, Rod Evans, Ritchie Blackmore összetételű zenekar, mely a Deep Purple első felállását is képezi egyben. Ekkoriban azonban még a Roundabout nevet használták, így az 1968-as dániai turnén is ez a név szerepelt a plakátokon.

Az együttes elhatározta, hogy lecseréli a Roundabout nevet. A lehetséges zenekarnevek között szerepelt a "Concrete God" is, de Blackmore -nagynénjének kedvenc Peter DeRose slágerét alapul véve- a Deep Purple nevet ajánlotta.

Shades of Deep Purple (1968)

Az együttes első felvétele, az 1968-ban kislemezként is megjelent Hush volt. A dal eredetileg egy Joe South szerzemény, mely a Purple feldolgozásában óriási sikert aratott az Amerikai Egyesült Államokban (az Egyesült Királyságban viszont alig ismerték az együttest).

Az albumon hallható szerzeményekben ugyanúgy megtalálható volt a korszak pop és rock zenéje, mint a pszichedelikus és a progresszív rock hatása. A lemezen még csak csírájában volt hallható a zenekarra később jellemző hangzásvilág. Blackmore játéka itt még nem olyan egyéni, mint később, a dalok többsége pedig Jon Lord játékán alapszik. Mivel Lord volt az együttes legidősebb és legtapasztaltabb tagja, ezért az albumon is kiemelt fontosságot kapott a játéka.

Az amerikai turnén felléptek Hugh Hefner otthonában a Playboy Mansionben is, majd a Cream búcsúturnéján voltak az előzenekar. Egyetlen koncertlemezük ebből a korból innen található, a Live at Inglewood, San Diego, október 18, 1968. Azonban a Deep Purple estéről estére nagyobb sikereket aratott, mint a Cream, ezért kivették őket a programból.

The Book of Taliesyn (1968)

1968 augusztusában Londonban kezdődtek meg a második album felvételei, melyek októberig tartottak. A korong egyik legismertebb szerzeménye, egy instrumentális dal a jazzes Wring That Neck. Az amerikai kiadáson Hard Road-ként jelent meg, mert az amerikaiak túl agresszívnak találták az eredeti címet. Az album híressé vált dalai közé tartozik a klasszikus zenei betéteket is felvonultató Anthem, mely egy Evans/Lord szerzemény. A dalt bonyolult szerkezete miatt, élőben nem játszotta a zenekar. A dalt nyitó Bach-jellegű téma utáni gitárjáték azon kevesek egyike, melyet Blackmore akusztikus hangszerrel játszott fel és az egyetlen Purple szám, ahol Lord mellotront használt. A The Book of Taliesyn ugyan elődjénél kiforrottabb alkotás volt, ennek ellenére az album kevesebb elismerést hozott a zenekarnak, mint elődje.

Deep Purple (1969)

1969 januárjában ismét stúdióba vonult az együttes, hogy rögzítse harmadik nagylemezét. A lemez nem aratott sikert, amerikában mindössze a 162. helyig jutott a listákon, mely a korábbi két album fényében kiábrándítóan rossz eredménynek számított. A zenekaron belül ekkor már egyre nagyobb volt a feszültség. Blackmore egyre inkább keményebb zenét akart játszani, azonban Simper és Evans nem díjazták a gitáros ezen ötletét. Blackmore egy egyedibb stílust szeretett volna kialakítani, ekkoriban a zenekart többször is a Vanilla Fudge formációhoz hasonlították, de Lord is erősen éreztette gyökereit (Bach, Rimszkij-Korszakov). 1969-ben egy Emmaretta című kislemez is megjelent, azonban ez nem aratott sikert. Ezt követően Nick Simpert és Rod Evanst minden előzetes bejelentés nélkül kirúgták a zenekarból. Evans egyszeri összeget kért a lelépésért, ami 10.000 font volt, a későbbi jogokról lemondva. Simper inkább választotta a továbbiakban is a jogdíjakat, ami számára is fényes jövőt hozott többszázezer fonttal. A későbbi sikerek árnyékában a korábbi felvételeket is immár felfedezték és valódi értékükön kezelték.

Concerto for Group and Orchestra (1969)

Az 1969-ben megjelent első két Led Zeppelin album nagy szenzációnak számított az akkori zenei világban, így Blackmore is egyre inkább a hard rock felé húzta az együttest. A legenda szerint Blackmore olyan énekest keresett, aki fel tudja venni a "versenyt" Robert Planttel. A lehetséges énekesek listáján Terry Reid is szerepelt, aki egy évvel korábban csaknem a Led Zeppelin énekese lett. Reid azonban visszautasította Blackmore ajánlatát, inkább szólókarrierjére koncentrált. Így lett a zenekar énekese Ian Gillan, míg a basszusgitárosi posztot Roger Glover töltötte be. Gillan és Glover csatlakozásával 1969 júliusában létrejött az együttes legklassszikusabb és legnagyobb sikereket hozó felállása (Mark II). Az Ian Gillan-Jon Lord-Ian Paice-Ritchie Blackmore-Roger Glover felállású ötös nekiállt koncertezni, többek között felléptek Bilzenben és Montreuxban is.

1969. szeptember 24.-én a londoni Royal Albert Hall színpadán adtak történelmi jelentőségű koncertet. Ez volt az első alkalom, hogy rockegyüttes szimfonikus nagyzenekari kísérettel lépett színpadra. Jon Lord grandiózus alkotása és a koncert Angliában is elismerésre késztette a kritikusokat, bár egyesek megjegyezték, hogy az előadásnak "nagyobb volt a füstje, mint a lángja".
Az eseményt megörökítő Concerto for Group and Orchestra album 1969. decemberében jelent meg. Az anyag sikere okán a Deep Purple neve egyre többször forgott úgy a köztudatban, úgy mint egy "nagyzenekarral" játszó együttes, aminek a tagok nem örültek (főleg a keményebb hangzást erőltető Blackmore).

In Rock (1970)

A Concerto megjelenése után az együttes lázas turnézásba kezdett, nemcsak Amerikát és Angliát érintve, hanem számos európai országot is. 1969 augusztusában stúdióba vonultak, hogy felvegyék az új felállás bemutatkozó nagylemezét.

Az Deep Purple in Rock album egy új zenei világgal rendelkező együttes képét mutatta, melyen eltűntek a korábbi popos, pszichedelikus és progresszív törekvések. Az energikus hard rock szerzerményeket tartalmazó lemez olyan dalokat tartalmazott, mint a Speed King, az Into The Fire, vagy a Flight of the Rat. A lemez leghíresebb szerzeménye a 10 perces Child in Tme, mely az Ian Gillan által kiénekelt igen magas hangokról híresült el. A szám balladaként kezdődik, de a közepén több improvizációt is tartalmaz, melyet Ritchie Blackmore egy Gibson ES-335 gitárral játszott fel a szokásos Fender Stratocaster helyett. A szám érdekessége hogy eredetileg az It's A Beautiful Day nevű kaliforniai együttes 1969-es Bombay Calling száma volt, amelyet engedély nélkül használták föl. A dolgot lerendezően, az együttes viszont felhasználhatott egy számot a Purple-től, amely az akkor sikeres Wring That Neck alapján átdolgozott Don And Dewey lett 1970-ben. Az album óriási sikert aratott, kiváló kritikákban részesült, mely nemcsak a Deep Purple diszkográfia, de a rocktörténelem egyik legfontosabb és legnagyobb hatású lemeze is.

Fireball (1971)

Az In Rock révén a Deep Purple 1970 végére már a világ egyik legsikeresebb hard rock együttesének számított. A következő album munkálatai eltérő időpontokban zajlottak 1970 szeptemberétől 1971 júniusáig. Zeneileg egy kísérletezősebb, progresszívabb album született, mint az In Rock. A dalok kevésbé sikerültek keményre, az albumon a változatosság került előtérbe. Ugyan az együttes nem tartja egy klasszikus alkotásnak ezen albumot, Ian Gillannek a mai napig a Fireball a kedvenc Deep Purple albuma.
A kritikusok ismét dicsérték a zenekart, maga az album pedig az angol lemezlista 1. helyén nyitott. Az USA-ban 2001-ben aranyozódott be a Fireball, miután több, mint 500 ezer darabot adtak el belőle.

Machine Head, Made in Japan (1972)

Miközben folyt a Fireball album turnéja, a zenekar már írta a következő album dalait. Az együttes 1971. decemberében Svájcba utazott, hogy rögzítse hatodik nagylemezét. A felvételekre Montreuxban került sor december 6.-a és december 21.-e között.

A Machine Head megjelenésével a zenekar mind művészileg, mind kereskedelmileg a csúcsra ért. Az album felbecsülhetetlen hatást gyakorolt a heavy metal műfaj fejlődésére is, melyet a Led Zeppelin címnélküli (Led Zeppelin IV) és a Black Sabbath Paranoid albuma mellett, gyakran a brit hard rock/heavy metal harmadik legfontosabb lemezeként emlegetnek. Az album olyan klasszikusokat tartalmazott, mint a koncertek állandó nyitódarabjává váló Highway Star (melynek akkordmeneteit Blackmore egy Bach téma hatására dolgozta ki), a közönségkedvenc Lazy, vagy a koncerteken improvizációkkal kiegészített Space Truckin. A Smoke on the Water pedig a zenekar leghíresebb dalává vált, melynek kezdő gitárriffje a 20. századi zenetörténelem egyik leghírhedtebb momentumává vált. Az "évezred gitárrifje" címet is birtokló dal arról is híressé vált, hogy a legtöbb rockgitáros általában ezt a dalt tanulja meg először. A dal megtörtént eseményről szól: a felvételek ideje alatt Frank Zappa Montreuxben tartott épp koncertet, aminek során a helyszínül szolgáló kaszinó kigyulladt. Gillan állította, hogy látott egy alakot, aki jelzőrakétát lőtt a sátor mennyezetébe, az gyújtotta fel az épületet.Az album nemcsak kereskedelmileg aratott óriási sikert, de a kritikák is kedvezőek voltak.

Ezt követően világkörüli turnén vettek részt, melynek egyes állomásain a skót Nazareth volt az előzenekar. Négy észak-amerikai turné után az együttes 1972. augusztusában Japán felé vette az irányt. A tokiói és oszakai koncertek rögzítésre is kerültek, egy koncertlemez kiadásának céljából. Az EMI és a Warner Bros. Records kiadásában megjelenő Made in Japan tökéletes lenyomata a csúcskorszakát élő együttes élő fellépéseinek. A hosszas improvizációkkal, dzsemmelésekkel tarkított dalokat augusztus 15.-e és 17.-e között rögzítette a zenekar. A dupla formátumban megjelenő album világszerte óriási sikert aratott, melyet szokás minden idők egyik legjobb koncertlemezének is nevezni. Az anyag eredetileg csak Japánban került volna kiadásra, de az együttes látván a sikert, bele ment a nemzetközi terjesztésbe is. Jon Lordnak ez a kedvenc Deep Purple albuma, mely két hét alatt platinalemezzé vált. A ma már legendás koncertlemez hatását mi sem bizonyítja jobban, minthogy a Dream Theater 2006-ban kétszer is előadta a teljes albumot. 1972-től Blackmore és Gillan között azonban eléggé ellenségessé vált a légkör.

Who Do We Think We Are, Burn (1973-1974)

Az együttes még a Machine Head turnéja alatt elkezdte írni következő albumának dalait. Ugyan zeneileg egy erős album született, a Who Do We Think We Are nem vált akkora klasszikussá, mint három elődje. Az 1970 és 1973 között készült négy stúdióalbum közül sokan ezt a lemezt tartják a leggyengébbnek. A korongról csak a klasszikus Blackmore riffel indító Woman from Tokyo vált slágerré, melyet az együttes a koncerteken akkor soha nem játszott. Az albumot már a kritika sem dicsérte annyira, mint elődjeit, a zenekaron belüli feszültség pedig egyre csak nőtt. Főleg Gillan és Blackmore viszonya kezdett egyre jobban elmérgesedni. Gillan koncertteljesítménye ekkoriban már meglehetősen ingadozó volt, melyet Blackmore gyakran a szemére vetett. A gitárosnak egyre inkább nem tetszett Gillan hangja, és ezen véleményét nem rejtette véka alá. Kettejük viszonya odáig fajult, hogy Gillan megpofozta Blackmore-t, de úgy, hogy az énekesnek eltörött a keze. Blackmore ezidőtájt egyre inkább hajlott a más zenészekkel való munkára, többek között ekkor ismerte meg Ronnie James Dio énekest is, akit Roger Glover mutatott be neki (Dio később Blackmore zenekarának a Rainbownak az énekese lett). A Who Do We Think We Are megjelenése után az együttes június végéig még turnézott a világ körül, de ekkoriban már igencsak kérdéses volt a csapat jövője.

A Lord-Glover-Paice-Blackmore-Gillan felállású Deep Purple utolsó koncertjére 1973. június 29.-én Osaka városában került sor. Gillan a befejező szám a Space Truckin után tudatta a közönséggel, hogy elhagyja a zenekart. A csalódott, feldühödött közönség a küzdőtéren elhelyezett székeket összetörte. Ian Paice a dobszerelését a színpadon felrúgta, majd átgázolt rajta. Az eset után Roger Glover is elhagyta az együttest. Gillan Ian Gillan Band néven új együttest hozott létre, mely egy jazz-rockosabb irányba indult el. Az énekes Gillan névre keresztelt formációjával tért vissza a hagyományosabb hard rockhoz, melyet 1978-ban hozott létre. Roger Glover producerként dolgozott tovább.

Lord-Paice és Blackmore ismét hármasban maradt, majd nekiláttak új tagokat keresni. Az eseményeket nagy kíváncsisággal figyelte a korabeli rocksajtó. Roger Glover helyére Glenn Hughes került, a mérsékelten sikeres Trapeze zenekarból. A legtöbben úgy gondolták, hogy egy ismert énekes fogja átvenni Ian Gillan helyét, erre az együttes egy teljesen ismeretlen énekest mutatott be, az 1951-ben született David Coverdale személyében. Blackmore-nak tetszett Coverdale férfias, blues-os hangja, így 1973. júniusában kialakult a Deep Purple harmadik felállása (Mark III).

Az új felállású együttes 1973. novemberében Svájcba utazott, hogy elkészítse a soron következő nagylemezt. A Burn címet kapott albumot a Purple Records jelentette meg, 1974. február 15.-én. Az anyag nyitó és címadó dala a Burn hamar klasszikussá vált, melynek kezdő gitártémája az egyik legismertebb Blackmore riff. Emellett még a Mistreated ballada a legismertebb az albumról, melyen Coverdale bizonyította énekesi kvalitásait. Mivel Glenn Hughes Coverdale-hez hasonlóan elképesztő hangterjedelemmel rendelkezett, a zenekar kihasználta az ő hangját is, így a dalokat Hughes és Coverdale énekelte koncerten és lemezen egyaránt. Ketten olyan vokális megoldásokat dolgoztak ki, melyeket korábban nem lehetett hallani az együttestől. Maga az album ismét egy kreatív és ereje teljében levő együttest mutatott, mely zenéjébe nem fél belecsempészni a funk hatásokat sem. Bár ezek a Covardale és Hughes személyéhez köthető momentumok csak a következő két albumon váltak hangsúlyossá.

Az együttes 1974. április 16.-án fellépett a hírhedt California Jam fesztiválon is, melyen több, mint 200 ezer ember vett részt.

Stormbringer, Come Taste the Band, feloszlás (1974-1976)

1974-ben a Deep Purple-nek már évek óta szupersztár gázsi járt egy-egy koncertért, nem volt ritka eset, hogy 20-30 dollárt kaptak egyetlen fellépésért. 1974. augusztustusában bevonultak a müncheni Musicland stúdióba, hogy felvegyék az új albumot.

A Stormbringer címet kapott album borítójának alapját egy híres fotó szolgáltatta, melyet Lucille Handberg készített 1927. július 8.-án. Handberg a Jasper (Minnesota állam) városa felé közeledő hurrikánt fényképezte le. A "Stormbringer" kifejezés korábban pedig Michael Moorcock több regényében is olvasható volt, mely egy mágikus kardot jelent.

Zenei szempontból felerősödtek a funk és a blues hatások, mely irány egyáltalán nem tetszett Blackmore-nak. A gitáros azonban nem tiltakozott, inkább beletörődött a ténybe, hogy Hughes és Coverdale egyre jobban belefolyik a dalszerzésbe. Hughes a funk, míg Coverdale a blues vonalat erőltette. A lemez a rajongók többségének csalódást okozott, a kritikusok pedig a valaha született leggyengébb Deep Purple albumnak tartották. A megjelenést ismét világkörüli turné követte, a Deep Purple iránt óriási volt az érdeklődés. 1974. szeptember 18-án, Brémában óriási botrányt keltettek, mikor a 4000 férőhelyes csarnokon kívül maradt 12 ezer rajongó kövekkel kezdte hajigálni az épületet. A tömeget a rendőrség könnygázgránátok bevetésével oszlatta szét. 1975. márciusában Belgrádban adtak koncertet, ahol Blackmore összetörte a gitárját, majd bejelentette távozását. Ezt követően Ronnie James Dio-val, valamint az Elf tagjaival létrehozta a Rainbow együttest, mellyel jelentős sikereket ért el.

A négyesben maradt Deep Purple több tagja is projektekbe fogott. Coverdale felvetette az ötletet, hogy mi lenne ha Tommy Bolint kérnék fel az együttműködésre. Bolin azonban később úgy nyilatkozott, hogy magától jelentkezett a meghallgatásra. A korábban számtalan együttesben megforduló (Zephyr, Denny & The Triumphs, American Standard) Bolin Billy Cobham legendás 1973-as Spectrum albumán is gitározott, mely a korszak egyik legünnepeltebb fúziós jazz albuma volt. A félig indián származású Bolin elfogadta a meghívást, akinek bluesos, jazzes stílusa nagyon megtetszett az együttesnek, habár technikailag nem volt olyan képzett, mint Blackmore. A Bolin-Lord-Paice-Coverdale-Hughes felállás a Deep Purple negyedik felállása volt (Mark IV), mely 1975 júniusában szilárdult meg.

A müncheni Musicland stúdióban rögzített Come Taste the Band címet kapott anyag ismét erősen a funk és a blues befolyása alatt készült, de több hard rockos pillanatot tartalmazott, mint elődje, valamint jobb kritikákban is részesült. A lemezre rögzített énektémák nagyrészét Hughes énekelte, melyek közül a Gettin' Tighter és a You Keep on Moving a koncertek állandó darabjává vált. Az anyag nem aratott akkora sikert, mint elődjei, ezáltal rendesen megosztotta a rajongótábort.

A megjelenést követő turné 1975 végén indult Új-Zélandi és Ausztráliai dátumokkal. A drogfüggő Tommy Bolin a turné alatt olyannyira belőtte magát, hogy nem tudta a bal kezét mozgatni. A koncertek lemondása azonban további botrányokat okozott volna, így a színpadon Bolin csak a legegyszerűbb akkordokat tudta lefogni, a szólókat pedig Jon Lord játszotta. Az 1976 januári amerikai turnén Bolin már rendbe jött, azonban a zenekaron belül egyre rosszabb lett a hangulat. Tovább rontott a helyzeten, hogy az európai rajongók nem fogadták el Blackmore helyén Bolint. Az együttes olyan gyenge koncerteket produkált, hogy azt Lord és Paice már nem bírta elviselni, ezért 1976. március 15-én a liverpooli Empire Theatre-ben adott koncert közben felkeltek hangszerük mögül és vissza sem jöttek többé.

Ezzel egyértelművé vált, hogy a Deep Purple befejezte pályafutását. Ugyan a sajtóban megjelentek olyan kijelentések, miszerint a zenekar a csúcson akarja abbahagyni, ezeket a mondatokat azonban maga a zenekar sem vette komolyan.

Újjáalakulás, Perfect Strangers, The House of Blue Light (1984-1988)

1984. áprilisában a Friday Rock Show-ban bejelentették, hogy újra összeáll a klasszikus Lord-Gillan-Glover-Blackmore-Paice felállású Deep Purple. Habár Ian Paice dobosnak érvényes szerződése volt Gary Moore-ral, a gitáros nem akart útjába állni az újraegyesülésnek, így nagylelkűségéből kifolyólag megtörtént az újraegyesülés. Az együttes a PolyGram Records és a Mercury Records kiadókhoz szerződött, majd 1984. augusztusában stúdióba vonult, hogy rögzítse visszatérő albumát. Az együttes által producelt album 1984. szeptember 16.-án jelent meg.

A Perfect Strangers címet kapott korongot óriási várakozás előzte meg, így az album 5. lett az angol, míg 17. az USA lemezeladási listákon. A korong inkább az évek múlásával győzte meg a kritikusokat, a rajongók már a megjelenéskor is szorgalmasan vették. Az album az együttes egyik legkeményebb lemeze lett, melyre csupa súlyos dal került fel.

A lemezt követő turnénra olyan hamar elkeltek a jegyek, hogy az együttesnek be kellett iktatnia még néhány állomást az eredeti programba, hogy minden rajongó láthassa őket. A világkörüli turné pénzügyi szempontból is óriási sikert aratott. Az együttes szerepelt az 1985-ös Knebworth fesztiválon is, mely koncert az év egyik legnagyobb zenei eseményének számított.

Az együttes a világturné lecsengése után ismét stúdióba vonult. Az 1987. január 12.-én The House of Blue Light címmel megjelenő albumot nagyrészt pozitívan fogadta a kritika. Az anyag szemben a Perfect Strangers már-már heavy metalos keménységével egy könnyedebb hangvételű album lett, melynek egyes dalain érezni lehetett a korszak slágercentrikus rockbandáinak a hatását.

A megjelenést újabb világkörüli turné követte, mely során Magyarországon is felléptek. 1988-ban egy Nobody’s Perfect című koncertalbum jelent meg, melyen helyet kapott a Hush új stúdióváltozata is, az együttes fennállásának 20. évfordulója alkalmából. Ekkortájt Gillan és Blackmore között ismét megromlott a viszony. Blackmore többször az énekes szemére vetette, hogy az évek múlásával igencsak megkopott a hangja. Blackmore kijelentésében volt igazság, ennek ellenére Gillan ismét megharagudott. 1989-ben végül távozott is az énekes.

Slaves and Masters, The Battle Rages On (1989-1994)

Ian Gillan utódja a Survivor frontember Jimi Jamison lett volna, azonban a zenekar úgy döntött, hogy Ritchie Blackmore Rainbowjának egykori énekesét Joe Lynn Turnert veszik be az együttesbe. A Blackmore-Glover-Paice-Lord-Turner felállás megszületésével, 1989. decemberében kialakult a Deep Purple ötödik felállása (Mark V). A zenekar ezt követően stúdióba vonult, hogy rögzítse 13. nagylemezét, amely 1990. októberében Slaves and Masters címmel jelent meg. A Roger Glover producerkedésével készült albumon, a The House of Blue Light anyaghoz hasonlóan ismét erősen jelen volt az amerikai arena rock hatása is. Az anyagot a kritika nem fogadta lelkesen, de a rajongókat is eléggé megosztotta az anyag.

A megjelenést követően a zenekar világkörüli turnéra indult, mely során Izraelben is koncerteztek. Az európai turné pénzügyileg is sikert aratott, sokan dicsérték az együttes színpadi produkcióját. A turné végeztével ez a felállás nekilátott megírni a következő nagylemezt, ám a dalokat Joe Lynn Turner már nem énekelhette fel. Az együttes 1993-ban ünnepelte fenállásának 25 éves jubileumát, ezért a kiadó azt tanácsolta, hogy hívják visssza Ian Gillant. Jon Lord ekkoriban azt nyilatkozta, hogy Ian Gillan a legmegfelelőbb énekes a Deep Purple számára, így a zenekar is örömmel hívta vissza Gillant. Kivéve Blackmore-t, akit csak 250 ezer dollárral lehetett meggyőzni.

Joe Lynn Turner énekessel mindössze egy Deep Purple album készült (Slaves and Masters-1990). Ezidő alatt a vele felálló Deep Purple megkapta a "Deep Rainbow" gúnynevet. Turner-nek Ian Gillan visszatérése miatt 1992-ben távoznia kellett a zenekarból.

Ezt követően a Gillan-Glover-Paice-Lord-Blackmore felállású zenekar (utoljára) stúdióba vonult, hogy rögzítse 14. nagylemezét. Az 1993. júliusában megjelenő The Battle Rages On című album nem győzte meg maradéktalanul a kritikusokat. Ennek ellenére a címadó The Battle Rages On a későbbi koncerteken is sikert aratott. Az albumot promotáló turné ismét sikeresnek bizonyult, ám Blackmore és Gillan kapcsolata ismét rosszra fordult. Blackmore nem volt elégedett Gillan énekteljesítméyével, ezért 1993. novemberében kilépett az együttesből. Ezt követően kiadott egy Rainbow albumot, majd feleségével Candice Night énekesnővel 1997-ben létrehozta a Blackmore's Night együttest, mellyel a mai napig folk és reneszánsz hangulatú lemezeket készít.

A Deep Purple ezt követően 1993. decemberében megtalálta Blackmore utódját. Az együttes új gitárosa Joe Satriani lett, aki szólólemezei révén ekkor éppen kereskedelmi sikereinek a csúcsán volt. A modern rockgitározást nagymértékben befolyásoló Satriani csatlakozásával, 1993. decemberében létrejött a Lord-Glover-Paice-Gillan-Satriani felállás, mely a Deep Purple hatodik felállását jelenti (Mark VI). Az új felállás Új-Zélandon és Ausztráliában is adott koncerteket. Satriani hiába pótolta kiválóan Blackmore-t, szerződéses kötelezettségei nem tették lehetővé, hogy az együttessel maradjon.

Purpendicular, Abandon (1994-1999)

Miután Satriani kénytelen volt elhagyni a zenekart, a Deep Purple ismét gitáros nélkül maradt. Az együttes választása Steve Morse-ra esett, aki korábban a Dixie Dregs, zenekarban szerzett magának komoly gitárhősi hírnevet, de felbukkant a Kansasben is. Morse csatlakozásával 1994. novemberében kialakult a Lord-Glover-Gillan-Paice-Morse felállás, mely a Deep Purple hetedik felállását jelenti (MK VII).

Ezt követően az együttes ismét koncerteket adott, Morse először 1994. novemberében egy mexikói koncerten lépett fel az együttessel. A koncertek végeztével stúdióba vonult az ötös, hogy rögzítse 15. nagylemezét. A Purpendicular című korongot, nagyrészt pozitívan fogadta a kritika, kiemelve az anyag újszerű, kísérletező jellegét. Az anyagon Jon Lord kevesebb szerepet kapott, inkább az új gitáros Steve Morse került előtérbe, így az album hangzása is keményebb, hard rockosabb lett.

A megjelenést egy hosszas brit turné követte, majd ezt követően felléptek a világ többi pontján is. 1997-ben egy Live at the Olympia '96 című koncertlemez jelent meg, amelyen Ian Gillan előadásában ekkortájt volt utoljára hallható a Child in Time, melynek magas sikolyai olyannyira megviselték az énekes hangszálait, hogy azóta sem szerepel a koncertprogramban. Alig ért véget a turné, az együttes 1997-ben már ismét stúdióban volt, hogy rögzítse új albumát. Az album az Abandon címet kapta, mely 1998. májusában jelent meg. Zeneileg egy változatos és merész album született, mely langyos fogadtatásban részesült. Az anyagot egyes rajongók máig nem tartják "igazi" Deep Purple lemeznek, de Steve Morse személyét sem fogadta egyöntetű siker.

Bananas, Rapture of the Deep (2000-től napjainkig)

Az együttes folyamatosa turnézott a 2000-es évek elején is (2000 nyarán egy kiadatlan dalt a Long Time Gone-t is rendre eljátszották), miközben folyamatosan jelentek meg a válogatás és koncertlemezek, mely folyamat gyakorlatilag a mai napig tart. A koncertlemezek igazi ritkaságok a gyűjtők számára, ugyanis a Deep Purple csak a legritkább esetben játszik el egy dalt kétszer ugyanúgy. A koncertlemezek és DVD-k száma ma már több, mint a soralbumoké.

2001-ben Jon Lord térdsérülése miatt az együttesnek kisegítő billentyűst kellett találnia. Választásuk a veterán Don Airey személyére esett. Airey kiválóan pótolta Jon Lordot, aki egyre inkább a komolyzene területén szeretett volna tovább muzsikálni. Elhatározta, hogy visszavonul és a saját neve alatt fog tovább dolgozni. A zenekar elfogadta döntését, és közös megegyezéssel Don Airey-t választották meg utódjává. A Glover-Paice-Gillan-Morse-Airey felállás 2002. márciusában szilárdult meg, mely a Deep Purple nyolcadik, egyben utolsó felállását is jelenti (Mark VIII).

2003. januárjában stúdióban vonultak, hogy rögzítsék 17. nagylemezüket. A Bananas címet kapott album egy erős formában lévő zenekart mutatott, mely hosszú évek után ismét jó kritikákban részesült. A rajongók is jobban lelkesedtek, mint az Abandon megjelenésekor, habár az album címe és borítója nem aratott egyértelmű sikert.

2005. júliusában a kanadai Barrie (Ontario állam) városában léptek fel a Live 8 rendezvényen. Ekkoriban már végeztek a 18. stúdióalbum munkálataival. A Rapture of the Deep felvételeire 2005. márciusa és júniusa között került sor. A rajongókat meglepte a gyors tempó, a Bananas kiadása óta csak két év telt el. Bár a lemezt nem fogadta akkkora lelkesedés sem a kritika, sem a rajongók részéről, mint elődjét, ennek ellenére a Rapture of the Deep is sikeresnek volt mondható.

2006-ban és 2007-ben temérdek menyiségű koncertlemezt adott ki a zenekar, pályafutásuk legkülönbözöbb időszakaiból. 2008-ban egy 4 DVD-ből álló kiadvány a Around the World Live látott napvilágot, amit a 2009-es History, Hits & Highlights '68–'76 című dupla DVD követett. A zenekar ezidő alatt is adott koncerteket, 2010-ben ismét Magyarországon léptek fel. A zenekar jövőbeni tervei között szerepel egy 2011-ben megjelenő nagylemez, amit minden valószínűséggel újabb világkörüli turné fog majd követni. Az együttes tervei között szerepel egy Gettin’ Tighter című DVD/Blue-Ray kiadása is, mely egy dokumentumfilmet takar. Az anyag a 70-es évek közepére fog fókuszálni, melyre majd nemcsak Jon Lord és Glenn Hughes interjúk fognak felkerülni, hanem élő felvételek is a Hughes-Coverdale-Bolin-Lord-Paice felállásban játszó együttestől.

Zenei stílus

A Deep Purple egy hard rock zenekar, azonban zenéjükben számos más zenei elem is felfedezhető. Korai, a 60-as évek végén készült nagylemezeiken a korszak sikeresebb pop és rock előadóinak a hatását keverték pszichedelikus hangulatokkal és némi progresszív rockkal. Emellett előszeretettel hangoztatták dalaikban komolyzenei hatásaikat, mely téren Jon Lord bizonyult a legaktívabbnak. Az együttes ekkoriban több dalában is idézett olyan zeneszerzőktől, mint Johann Sebastian Bach, Rimszkij-Korszakov, Ludwig van Beethoven, vagy Pjotr Iljics Csajkovszkij.

Az 1970-ben megjelenő Deep Purple in Rock albumon egy keményebb hard rockosabb irányba mozdultak el. 1970 és 1972 között kiadott négy nagylemezük a hard rock műfaj alapművei, melyeket a Gillan-Glover-Blackmore-Paice-Lord felállás készített el. David Coverdale és Glenn Hughes csatlakozásával az együttes zenéjében megjelentek a funk hatások, valamint Coverdale jóvoltából felerősödött a blues is. Az 1984-ben megjelent Perfect Strangers az egyik legkeményebb albumuk, melyet az 1987-es The House of Blue Light követett. Ez a lemez egy slágeresebb vonalra terelte az együttest, melynek zenéjébe befurakodott a 80-as évek arena rock zenéje. Steve Morse csatlakozásával visszatértek a brit hard rockhoz, habár az 1996 óta megjelenő albumok is tartalmaznak a korábbiaktól eltérő, szokatlan elemeket.

Az együttes legklasszikusabb és legsikeresebb korszakát az 1969 és 1973 közé tehető Gillan-Glover-Paice-Lord-Blackmore felállás képezi, ezért a rajongók többsége is ennek a felállásnak tulajdonítja az együttes védjegyszerű hangzásának a kialakulását. Az együttes sajátos zenei világának megalkotásában mind az öt tag maximálisan kivette a részét. Ian Gillan hangjára még a Deep Purple sikereinek kezdetén 1970-ben felfigyelt a szakma, mikor ő énekelte Jézus szerepét a Jesus Christ Superstar albumon. A középfekvésekben is erőteljesen éneklő Gillan hangjának érdekességét azok a rendkívül magas sikolyok adták, melyek a védjegyévé váltak. Hangja azonban jelentősen "megkopott" az évek során, ezért több dalt is vagy leegyszerűsítve énekel, vagy már elő sem adja (Child in Time).

Jon Lord klasszikus zenei képzettsége ugyanúgy tetten érhető a dalokban, mint lírai énje. Jellegzetes hangzású Hammond-orgonajátéka az együttes félreismerhetetlen védjegye. A "Hammond úrának" is becézett Lord elsőként ötvözte a szimfonikus zenét a Hammondra épülő rockzenével. Ő vezette be a hangszert a keményebb hangzású rockzenébe. Emiatt sok időn keresztül nem a Hammond orgonákkal hagyományosan használt Leslie erősítőkkel játszott, hanem Marshall énekerősítőkkel érte el a védjegyének számító torzított Hammond hangzást. A Glover-Paice párost gyakran nevezik a rocktörténelem egyik legjobb ritmusszekciójának is, mely közül a dobost Ian Paice-t gyakran emlegetik úgy, mint "jazz dobost a rock zenészek között".

Ritchie Blackmore-t szokás minden idők egyik legnagyobb hatású gitárosának nevezni, akinek sajátos stílusa jelentette a Deep Purple hangzásának egyik legfontosabb elemét. Játéka az újszerűség erejével hatott, ugyanis Blackmore eltért a blues-pentaton skáláktól, helyette játékában rengeteg moll (modális) skálát használt, ezáltal olyan szólókat alkotott, melyek a 60-as évek végén, a 70-es évek elején még az újszerűség erejével hatottak. Ezért szokták is mondani, hogy Blackmore tudatosabban és professzionálisabban használta gitárját, mint kortársainak többsége. Stílusára a blues, a komolyzene, valamint a középkori muzsikák voltak hatással. Témáiban többször alkalmazott komolyzenei dallamíveket, ezért gyakran nevezik a neoklasszikus metal egyik legkorábbi előfutárjának is.

Hatásuk

Az együttest a Led Zeppelin és a Black Sabbath mellett a hard rock egyik legelső és legfontosabb zenekarának tekintik, mely nagy hatást gyakorolt a később kialakuló heavy metalra is. A Konkret című német napilap egy 1980-ban megjelent cikke szerint a Deep Purple ugyanolyan "természetességgel szivárgott be a német nappalikba" a 70-es években, mint a Cream, a Beatles, a Rolling Stones vagy a Roxy Music. Az együttes olyan későbbi zenekarokat inspirált, mint az Iron Maiden, a Europe, a Metallica, Rob Halford, Metal Church, Savatage, Opeth stb. Blackmore gitárjátéka pedig olyan zenészeket inspirált, mint Vinnie Moore, Yngwie Malmsteen, Gary Holt, Steve Vai, Joe Satriani, John Norum és így tovább. A Dream Theater 2006-ban két alkalommal is eljátszotta a teljes Made in Japan koncertlemezt, míg a VH1 pedig kinevezte az együttest a 22. "legnagyobb hard rock előadó"nak. Legismertebb daluk a Smoke on the Water, melynek klasszikus gitárriffjét a világ legjobbjának is megválasztották már. A dalt 2007. június 3.-án több, mint 2000 gitáros (korosztálytól és képzettségtől függetlenül) játszotta együtt, Kansas City-ben.

A Deep Purple 2013 augusztus 3-án, szombaton a székesfehérvári Fezen Fesztiválon ad koncertet.