A brit együttes 1969-ben alakult a progresszív rock kialakulásának hajnalán, bár a zenekar előzményei két évvel korábbra nyúlnak vissza. Kultusz-zenekar státuszát felbomlásáig, a 70-es évek végéig megőrizte. Zenéje közelebb áll a Yes, illetve a King Crimson által követett vonulathoz és kevésbé követi az ELP és a Nice által kijelölt utat. Egyedi, csak rájuk jellemző dallamviláguk van, amely csodálatosan ötvözi a hard rock elemeit a klasszikus zene motívumaival, valamint a középkori énekek dallamvilágával. Ezt a complex-kevert zenevilágot a Gentle Giant mellett talán csak a Renaissance tudta ilyen magas szinten megszólaltatni.

Gentle Giant egy R&B banda romjaiból, a Simon Dupree & the Big Sound-ból született meg a Shulman fivérek (Derek, Ray, és Phil) vezetésével. 1967-ben az erősen pszichedelikus hatásokat tükröző slágerük a “Kites” után úgy döntöttek, hogy felhagynak a pszichedeliával és a R&B-al. A korai időben Derek énekelt és gitározott, Ray énekelt, basszusgitározott és alkalomadtán hegedült, Phil szaxofonozott. A testvérek mellett tagja volt a zenekarnak a billentyűs Kerry Minnear, a gitáros Gary Green valamint egy rövid ideig a dobos Martin Smith.

1970-ben a Gentle Giant leszerződött a Vertigo céghez és még ebben az évben kiadták az első, a zenekar nevét viselő albumukat. Ez egy vakmerő vállalkozás volt, amely a hard rock és a klasszikus elemeket tartalmazó elektromos zene keverékét jelentette. 1971-ben jelent meg a második album “Acquiring the Taste” címmel, majd a korai idők egyik legismertebb és legjelentősebb albuma a “Three Friends”, amin azonban már Malcolm Mortimore dobolt. Ez az album már az Egyesült Államokban is kiadásra került és a Columbia Recordstól azóta is beszerezhető. A negyedik album, amely az én személyes kedvencem a bandától, az 1973-ban megjelentetett Octopus, amely az igazi áttörést hozta meg a zenekarnak. Ekkor talált egymásra igazán a kor, a zenekar, a kozönség és a szakma is. Ezen az albumon már John Weathers dobol, aki korábban a Graham Bond Organisation tagja volt. Vele vált teljessé a Gentle Giant.

1974-ben azonban Phil Shulman meglepő döntést hozott. A sikere csúcsán lévő zenekarból kilépett és az eredeti végzettségének megfelelően tanárként élte tovább az életét. A magukra maradt társak ezután készítették el a leghardrockosabb albumukat az “In a Glass House”-t, amit azonban a Columbia Records nem volt hajlandó az USA-ban forgalmazni , így az amerikai lemezforgalomból két évre kiestek és ezért kiadót is váltottak. Már a Capitol kiadásában jelentették meg a “The Power and the Glory” albumukat 1975-ben.

A következő évben jelent meg a legkommerszebb albumuk a “Free Hand”, bár nekem ez a másik nagy kedvencem. Ekkor indult igazán hanyatlásnak a banda. Ezután egy Zappára emlékeztető húzással megjelentették a fiktív interjúkat tartalmazó “Interview” albumukat. Az 1978-as dupla “Playing the Fool” koncertalbum már az erőteljes hanyatlás jeleit mutatja. Bár a régi sikereiket adják elő, de ez már nem az igazi. Ezután még három stúdiólemezt adtak ki, különösebb visszhang nélkül (The Missing Piece, 1977, Giant For A Day, 1978, Civilian, 1980) és azután feloszlottak. A tagok közül Ray Shulman később Angla egyik keresett producere lett (Sundays, Sugarcubes), Derek Shulman pedig egy New York-i lemezkiadó igazgatója.