Bejelentkezés

x
Search & Filters

Helloween

Megalakulás dátuma/Aktív évek: 
1984

További képek

Biográfia: 

A Helloween története 1978-ra nyúlik vissza, a Gentry nevű hamburgi zenekarhoz, melyben két fiatal német gitáros - kik énekelni is szerettek- Kai Hansen és Piet Sielck ábrándozott nagy ívű karrierről.

1981-ben Second Hell-re változtatták nevüket, és nem sokkal ezután csatlakozott hozzájuk két tehetséges zenész, Markus Großkopf (ex-Traumschiff) basszgitáros és Ingo Schwichtenberg dobos. Sielck azonban úgy döntött, pályát vált, s jóllehet maradt a zene mellett - hangmérnök lett- elhagyta a bandát, mely akkor már Iron Fist néven működött.

1982-ben egy helyi zenekar, a Powerfool gitárosa, Michael Weikath felismerte Hansen tehetségét, és megpróbálta átcsábítani saját bandájába. Mivel ez nem ment, úgy döntött, akkor ő fog csatlakozni vasököl szomszédékhoz.

1985-ben jelent meg a stílusalapító kislemez, a Helloween, melyet pár hónap múlva követett a Walls Of Jericho, rajta a Metal Invaders gyorsabb, agresszívebb változatával. Az album azon ritka lemezek közé tartozik, melyről minden szám klasszikussá vált, kezdve a Ride the sky-tól az ultragyors How Many Tears-ig. A németek a galoppozó tempókat a vágtával váltogatva olyan lovassági rohamot intéztek a hallgatóság ellen, melyben a harci kürtök leomlasztották Jericho falait, és a heavy metal törvényét a kritikusok is feltett kézzel ismerték el.

Az élő előadások ráébresztették Hansent, hogy hangja nem a legmegfelelőbb a hatalmas turnékhoz, így a koncertsorozat végén már Ralf Scheepers a Tyran-ból vágta ki a magas c-ket. Scheeper azonban nem akart csatlakozni a Helloweenhez. Szerencsére a turné végére megtalálták azt az ideális énekest, aki 18 éves kora ellenére bármit ki tudott énekelni, technikája és hangja pedig a Helloween aranykorának egyik legfőbb letéteményesévé vált. Az aranyhangú énekest Michael Kiske-nek hívták, kivel aztán rakétaként törtek a csúcsra.

1986 végén egy dupla album igényével jelent meg a csapat a Noise-nál, akik azonban üzleti megfontolásból elutasították a tervet, így 1987 -ben csupán az első része jelent meg a metal klasszikus lemezei közé bekerülő "The Keeper Of The Seven keys"-nek.

A lemez aztán nagyot robbant, Amerikában és Japánban is metalfanok ezreit tette tökfej-rajongóvá. Az olyan power-speed bombák, mint a Future World, vagy az I’m Alive népszerűek lettek a keményebb, és a dallamosabb zenét szeretők körében is, az epikus Helloween-nel pedig a csapat progresszívebb oldalát is sikeresen bemutatta.

A sikert meglovagolván aztán 1988-ban kiadásra került a második rész. Ha van az euro powernek alapműve, akkor a Helloween Keeper of the Seven Keys 2. albuma az. A banda olyan magasságokba emelkedett, ahol bizony nehéz volt megmaradni, amit a későbbiek igazoltak is. De 1988-ban a Helloween sikere csúcsán volt, ,a lemez világszerte az eladási listák csúcsán pompázott. Weikath megírta az Eagle Fly Free-t, Dr. Stein-t, és az epikus metalnóták etalonját, a Keeper Of The Seven Keys-t. Hansen fejéből pattant ki az azóta is az egyik leghíresebb Helloween nóta, az I Want Out, illetve a March of Time. A fiatal énekesnek írhattak bármit, fantasztikus hangterjedelmével kiénekelte a hallgatót a bőrnaciból.

Az album egyenesen folytatta azt az utat, ,ami az első részen már tapasztalható volt. A fiúk visszavettek a Walls of Jericho és a Judas LP-k agresszivitásából, dalaik jóval dallamosabbak lettek. Persze speed bombák itt is akadtak szép számmal, ám az I Want Out, és a Dr. Stein olyan örökslágerekké váltak, melyek utat nyitottak a metál zenét annyira nem kedvelők táborába is. A lemezen minden megtalálható volt, ,ami a mai neopower stílust jellemzi: nagyzenekari intro, germános speedelés, egy-két sláger, klasszikus ihletésű dalok, komolyzenei betét, és összetett, , epikus darab. Fantasztikus, hogy ebből az egy lemezből aztán mennyien táplálkoztak.

A fantasztikus siker azonban túl gyorsan jött, az együttes tagjai nem tudták feldolgozni a hirtelen egekig szökő elvárások okozta stresszt: a bandán belüli személyi problémák Kai Hansen kiválásához vezettek, ki megalapította a germán-metál másik alapvető csapatát, a Gamma Ray-t. Hansen helyére Roland Grapow került Hamburgból, és a világturnét már vele fejezték be.

1989-ben kiadták a több címen is megjelenő Live in the U:K. albumot, és a Noise kiadó-érezvén a viharfellegeket, gyorsan két válogatás albumot is a piacra dobott (The Best, The Rest, The Rare és Pumpkin Tracks címmel.) A problémák aztán egy perben eszkalálódtak, mely során Helloween nem tudta maradéktalanul érvényesíteni a következő album kiadásának terveit, s az 1991-ben kiadott Kids Of The Century single már jelzett valamit a megváltozott irányvonalból. A Pink Bubbles Go Ape, jóllehet kereskedelmileg sikeres lett, a rajongók körében azonban finoman szólva is megosztott véleményeket generált. Jóllehet, az albumra 600 000 dollárt költöttek, mind hangzása, mind borítója katasztrofálisra sikeredett.

Az együttes a Kiske/Schwichtenberg, és Weikath/Grapow klikkekre szakadt. Weikath érezte, hogy hamarosan kenyértörésre kerül sor, így már ebben az időszakban megpróbálta barátját, Andi Derist átcsábítani a Pink Cream 69-ből. Deris azonban egyenlőre maradt. A fiúk érezvén a bajt, kapkodni kezdtek, melynek eredménye az 1993-ban megjelenő Chameleon album lett. Az album eklektikussága egyenes leképeződése az együttes tagjai akkori kapcsolatainak, Kiske idegállapotának és lassan elhatalmasodó akusztika-mániájának, valamint az elvárások súlyának egy viszonylagosan rosszul sikerült album után.

A hangvétel is jóval borongósabb, összetettebb, mint az addig megszokott Helloween happy érzés, a számok pedig igen nehezen emészthető, progresszív alkotások, sok lassú, akusztikus résszel, néhol jazzes beütéssel, hangszerkavalkáddal. A hosszabb, kifejtősebb szerzeményekben persze felüti fejét a jellegzetes Helloween dallamvilág, ám annak inkább a depresszív oldala, - belassított, ám furcsa mód azért fülbemászó dallamok. A progresszivitás olyan forrásokból is merít, mint a hetvenes évek pszichedelikusabb rockzenéje , a harmincas évek dixiland-es jazze , illetve a sabbath borongós világa .

Kiske természetesen jól teljesített a dalokban, ám ez kevés volt a sikerhez. Mivel mindenki a Keeper albumok harmadik részét várta közérthető dallamokkal, sodró tempóval, húzós riffekkel, értetlenül álltak az abszolút nem Helloweenes dalok hallatán, melyek nemcsak, hogy a heavy metál, de néhol a metál kereteibe sem fértek bele.

A Chameleon turnéja is rosszul sikerült,a Japán fellépések során Schwichtenberg teljesen a drogok hatása alá került, és képtelen lett folytatni a játékot, így az új album felvételének megkezdése előtt két héttel bekövetkezett az, ami már régóta érlelődött, Kiske elhagyta a Helloweent.

Weikath persze kapva kapván az alkalmon, ismételten megkörnyékezte Derist, ki - mivel abban az időszakban nem nagyon futott a Pink Cream szekere- úgy döntött, tesz egy próbát a levitézlett tökfejesekkel.

1994 elején meglett az új dobos is, Uli Kusch személyében, és a Castle Communications is szerződést kötött a bandával. Ettől függetlenül a szakértők, és a rajongók többsége is úgy gondolta, vége a banda karrierének.

A Master Of The Rings azonban - ha nem is idézte fel a régi sikereket- kedvező fogadtatásban részesült. A némi Pink Cream ízzel is ellátott Helloween albumnak sikerült reményt kelteni az elpártolt rajongók körében és Andi Deris is bizonyította, hogy lehet élet Kiske után. Alig egy évvel később egy bónusz lemez is kiadásra került, nem kevesebb, mint hét B oldalas szerzeménnyel.

1995 márciusában azonban ismét kísértett a múlt, a teljesen összeomlott volt dobos, Scwichtenberg Hamburgban öngyilkos lett. Az ő emlékének ajánlották aztán a már teljen kiforrott, újabb stílusban fogant következő lemezt, a The Time Of Oath-ot. Az 1996-os anyag egy olyan jellegzetes Helloween album lett, mely remekül ötvözte a megszokott - és elvárt - dallamvilágot a modernebb zenei megoldásokkal. Ami rögtön feltünhetett a hallgatónak, az a szokatlanul kemény hangvétel.

A következő sorlemez bizonyította, hogy a banda nem a múlt morzsáit csipegetve akar vegetálni. Időnként olyan staccato riffek jönnek szembe, amiket mondjuk egy Annihilator-lemezen várna az ember. A bedurvítás azonban nem ment a színvonal rovására, mindössze csak egy újabb színnel tették gazdagabbá a Helloween palettát. Az új kiadó a metal nagyágyú Nuclear Blast lett, és a produceri székbe is a heavy metal új prófétája, a halottébresztő Roy Z ült. A változásnak meg is lett az eredménye, a The Dark Ride minden idők legsúlyosabb, legmodernebb és legsötétebb Helloween albuma lett, mélyre hangolt gitárokkal, komor dallamokkal, modern riffekkel. Nos, bár elég rossz eladási eredményeket produkált az album, a szakma szerint ez volt a Helloween egyik legelőremutatóbb lemeze, olyan utat jelölve ki, melyet aztán egy másik csapat járt be, de erről később. Weikath azonban egyenlőre nem akart ezen az irányvoinalon maradni, -ő egyébként is mindig a könnyedebb hangvételű, "cukormázas", speedelő számokhoz ragaszkodott- és ez újabb konfliktusokat okozott a csapaton belül. Grapow és Kusch elképzelései a Dark Ride világát tükrözték, ám a banda másik fele Weikath mellé állt, így a turnét követően a két sötét utazó kivált a csapatból.és megalakították a Masterplant, melybe énekesnek a svéd csodapacsirtát, Jorn Lande-t sikerült megnyerniük.

2001-ben, a kiválást követően Mark Cross került a dobok mögé a német Metallium-ból. A gitáros személye azonban továbbra is kérdéses maradt.Egy ideig úgy volt, hogy sikerül leszerződtetni Henjo Richter-t a Gamma Ray-ből, ám a producer, Charlie Bauerfeind javaslatára a Freedom Call zenésze mellett döntöttek. Sascha Gerstner jó választásnak bizonyult mind emberi, mind zenészi kvalitásait tekintve, így a csapat már bátran nekiláthatott az újabb albumnak.

A "Rabbit Don't Come Easy" visszatérést jelentett a speedelősebb, derüsebb világhoz, jóllehet azért itt is vannak modernebb megoldások. A lemez nagyobb része azonban a könnyedebb, slágeresebb irányvonalat követi- sajnos azonban hiányzik belőlük az Oath és a Better than raw dühödt spiritusza- ráadásul a lemez zárószáma, az epikusabb Nothing To Say reaggie-s ütemeivel meg sem közelíti az egyébként remekül kidolgozott "többtételes Helloween szimfóniákat".Hiába nyúltak vissza a nyolcvanas évekhez, a szintézis nem igazán sikerült, ezúttal nem sikerült olyan momentumot alkotni, ami egységbe foglalta volna az egyébként jó dalokat is tartalmazó lemezt.

A rabbit turnéja 2003 szeptemberében kezdődött, hatalmas show-val, a rage vendégszereplésével. Sajnos Schwarzmann egyesek szerint személyes okok, mások miatt pedig mert nem tudta lejátszani a gyors speed témákat, otthagyta a zenekart, amely úgy döntött, hogy megvalósítja a rajongók régóta várt álmát, a Keeper Of The Seven Keys harmadik részét.

A Keeper III. 2005-ben jött ki, dupla formátumban, és ezzel a címmel igen sok kockázatot vállaltak a srácok. A Keeper I-II. a heavy metal alapművei lettek, több nemzedék nőtt fel dalaik bűvöletében. Az öregebb rajongók a cím hallatán újra akarták élni a régi varázst, a fiatalok pedig szerettek volna úgy lelkesedni az anyagért, mint apáik tették azt az első két részért.

A szándék megvalósítása felemásra sikerült. A Helloween kétfajta dimenzióban alkotott nagyot. Az epikus számok világában, és a tiszta, egyszerű slágerek szintjén. A Keeper III. két hosszú száma közül az első a nyolcvanas évekbeli fantasy emlékeket idézi, a másik pedig progresszív dallamorgiát zúdít. Elérkeztünk a jelenhez, s a jövő sejtelmesen bizonytalan. Keeper négyre valószínűleg már nem számíthatunk, ám Kiske és Kai Hansen közeledése a Helloweenhez felvillantja minden rajongó titkos álmát, a reuniont.

A 2007 elején kiadott Keeper Of The Seven Keys - The Legacy World Tour 2005/2006 DVD-t Brazíliában, Japánban és Bulgáriában rögzített koncertfelvételekből állították össze. Ősszel új Helloween stúdióalbum jelent meg Gambling with the Devil címmel.

2010. október 31-én (Halloween napján) jelent meg következő, 7 Sinners című sorlemezük, ami talán az eddigi legkeményebb albumuk.

Jelenlegi felállás: 

NévHangszer
Andi Deris
ének
Michael Weikath
gitár
vokál
Sascha Gerstner
gitár
vokál
Markus Grosskopf
basszusgitár
vokál
Daniel Löble
dob