Az egész úgy kezdődött, hogy Peter eltöltött három évet az USA-ban, ahol zenélgetett is, majd hazatért Svédországba, és az tengerentúlon hallottak és játszottak alapján egy death metal bandát alapított, mindezt 1990-ben.
Egy egyfős banda több hátránnyal is jár, így rövidesen bővült a csapat, és 1992-ben kiadták első albumukat, Penetralia néven, melyen Tägtgren mester még csak gitározott. Mondhatnám, hogy hatalmasat alkottak, és mindenkinek leesett az álla, de nem lenne igaz, jó zenét játszottak, de nem volt semmi extra, lényegében csak egy együttes volt a death metal színtérről. Nem éppen egyedi hangzásuk miatt sokan kritizálták is őket, azonban ők csak tolták tovább a metalt, mígnem a harmadik albumot megelőzően távozott az addigi énekesük. A távozás oka az volt, hogy más témákat szerettek volna az együttes tagjai az eddigiek helyett, kivéve az énekest, aki így inkább a váltás mellett döntött.
A következő album, a „The Fourth Dimension” már teljesen Peter Tägtgren énekével lett rögzítve. Ettől kezdve pedig szépen mentek a dolgok, mígnem Peter produceri munkái annyira sikeresek lettek, hogy úgy döntött, inkább abbahagyja a Hypocrisyvel a zenélést, vagyis feloszlatja a bandát. Ekkor született meg a „The Final Chapter” nevű album, ami az együttes utolsó fejezetének volt szánva.
Szerencsére nem lett igazuk, Peter a nagy rajongói nyomás hatására a folytatás mellett döntött, és még most, 2011-ben is zúznak az én nagy örömömre (és több ezer másik ember örömére, de az most mellékes). És mindezt úgy, hogy Tägtgren mester már 40 éves (és nem éppen az egészséges életmód mintaképe, kivéve ha elmulasztottam azt a részt, hogy már az egészséges életmód szerves része az alkohol különböző formában való rendszeres bevitele – szerencsére függőség nélkül, bár mellékhatásai úgy tűnik vannak).
Hangzásuk az első néhány albumnál inkább a hagyományos death metal, majd később a melodic death metal irányába mozdul el. Az utolsó két albumuk ismét agresszívebb, és talán a „natúr” death metalhoz áll közelebb, de még mindig dallamos és technikás zenét játszanak. Tehát összességében azt lehet elmondani, hogy a valahol a kettő közt egyensúlyoznak folyamatosan, és mikor melyik irányba sikerült kicsit jobban elmenni, ám szerencsére ez cseppet sem zavaró, sőt kellemes, hiszen még változatosabb számokkal, albumokkal, koncertekkel lepnek meg minket.
Dalszövegeik egy része a korai albumokon kissé keresztényellenes hangvételűek voltak, ami azzal magyarázható, hogy az azután a Dark Funeralban (svéd black metal banda) énekesként tevékenykedő Masse Broberg írta őket mint az akkori Hypocrisy énekes. Kiválása annak köszönhető, hogy a többiek inkább a paranormális dolgokról, idegenekről (tehát UFO-król, nem ismeretlen emberekről), és tudományos-fantasztikus témakörhöz kapcsolható történetekről szerettek volna szövegeket persze a hagyományos death metal témákat sem hanyagolva – és mindezt gyakran kombinálva. Ezeket már Peter Tägtgren írta, és mondhatom tényleg jó munkát végez ezen a téren is: némelyik elgondolkodtat, másik kikapcsol, harmadik pedig csak simán leköt x percre. Olyan dalokat is találhatunk, amik egyszerű, vagy éppen bonyolult érzéseket, helyzeteket próbálnak leírni, kezdve a teljes kétségbeesés és kilátástalanságtól, az egyedülléten vagy éppen skizofrénián (ugyebár akkor sosincs egyedül az ember) keresztül egészen a robbanásponthoz ért őrületig.
