A The Jam volt az 1977-es, mindent elsöprő brit punk rock hullám egyik leghíresebb aktja a Sex Pistols, the Clash, and the Buzzcocks szentháromsága mellett, a pop zenére voltak számottevő hatással később.

Míg az Egyesült Államokban szinte fel sem figyeltek rájuk, a trió a brit félszigeten valóságos sztárokká avanzsálódtak a késő ’70-es és korai '80-as évekbeli dalcsokorból álló Top Ten lemeznek köszönhetően. Nem is jutottak el az USA-ba, ugyanis dacosan és tudatosan brit zenekarról van szó. Paul Weller gitáros / énekes / dalszerző irányítása alatt a zenekar főleg a közép-'60-as mod bandák, például a Who és a Small Faces világát idézték fel. Mint az összes mod zenekar, stílusosan és csoportosan öltözködtek, imádták az amerikai R&B-t és kellően zajosan játszottak. A csapat a harmadik lemezénél járva már Weller már igen kifinomult dalokat írt, The Kinks zenéjéhez hasonlatos dalokat és szociális kommentárokat is írt. Mind a politikai, mind a romantikus szerzeményei át voltak itatva a brit kultúrával, a dalszövegekben szlenges kifejezések találhatóak és zenei utalások is találhatóak. Továbbá, mivel a Jam egyre népszerűbb, és zeneileg könnyen befogadható, Weller kitartóvá és makaccsá vált hitével kapcsolatban, bal oldali törekvéseket támogatott és anélkül sikerült a ’60-as évek brit rock-jának és pop-jának megfelelni, hogy hippi érzékeket karoltak volna fel. Paradox módon ez akkor is így volt, amikor zenéjük már inkább volt pop, mint punk, de a punk gyökereket sosem dobták el vagy tagadták meg, mi több! Weller makacsabbul ragaszkodott a ’77-es punk harsány és független eszmeiségéhez, mint a legtöbb punk zenekar.

Weller alapította a zenekart Rick Buckler dobos, Bruce Foxton basszusgitáros és Steve Brookes gitárossal, akik 1975-ben még mindig iskolába jártak. Brookes gyorsan elhagyta a zenekart, így a zenekar karrierjét trióként folytatta. A következő évben, a zenekar London környékén koncertezett, egy helyi színteret kiépítve ezzel maguknak.

1977 februárjában aláírtak egy lemezszerződést a Polydor Records srácaival, két hónappal később pedig kiadták a debütáló kislemezüket, az "In The City”-t, amely beverekedte magát UK Top 40 listájába. A következő hónapban azonos címmel nagylemezt adtak ki. A mindösszesen 11 nap alatt felvett hanganyag R&B feldolgozásokat és Weller saját dalait tartalmazza, amelyek mind úgy hangzottak, mintha a The Who számait felgyorsítva hallgatná az ember. A második kislemez, az "All Around the World" majdnem betört a British Top Ten-be, amit egy sikeres brit turné követett. 1977 nyarán felvették a következő a lemezüket, amely a This Is the Modern World címet viseli és ’77 végén jelent meg. Top 40-es siker lett novemberben és ennek is köszönhetően az első amerikai turnéjukra készültek, amely rövid volt, viszont annál keserűbb emlékeket hagyott a zenekar tagjaiban az Államokkal kapcsolatban. A This Is the Modern World a brit slágerlistákon a 22. helyig küzdötte fel magát, fő kritikája az volt a lemeznek, hogy ugyanúgy szólt, mint a debütáló lemez. A srácok egy következő turnét nyomtak az Egyesült Királyságban, ami gyorsan be is fejeződött, ugyanis egy Leeds-ben található hotelben botrányos módon összeverekedtek egy rugby csapat tagjaival. Weller mások csontját töri és ezért bíróságra citálják, viszont felmentik a vádak alól.

Ezután egy újabb amerikai turnéra adták a fejüket 1978-ban, ami ismét nem volt a legsikeresebb, a Blue Öyster Cult nyitottak. Az Államokban továbbra sem foglalkoztak velük igazán, ennek ellenére a britek kb. bálványozták őket. Olyannyira, hogy egyre több zenekar jelent meg, akik a The Jam kinézetét és hangzását másolták, a The Jam pedig fellépett a Reading Festival-on augusztusban. A következő lemez, a ’78-ban megjelent All Mod Cons fordulópontot jelentett a Jam karrierjében, amely főleg Weller-nek tudható be, aki egyre dallamosabb, bonyolultabb, dalszövegeket tekintve pedig élesebb dalokat írt. Annak ellenére, hogy egyre inkább pop-osabb lett a hangzásuk, az energiából mit sem vesztett a zenekar. Az All Mod Cons nagy siker volt a briteknél, de az Államokban ismét elmentek mellette, ahogy az várható volt. A brit toplistákon 6. helyezést ér el a lemez, a lemez dalai pedig Top 20-as dalok, a magával ragadó "Eton Rifles" pedig az első Top 10-es daluk amely ’79-ben a harmadik helyre kúszott fel a toplistán.

Az 1979-ben megjelent Setting Sons is hasonló diadalfényt kapott, a brit toplisták 4. helyére ásta be magát. Ekkoriban a zenekar már igazi rocksztároknak számított az Egyesül Királyságban és a Going Underground azonnal a toplista első helyére robbantotta be magát. A nyár folyamán, a zenekar elkészítette az ötödik albumát, a Taxman ihletésű Start című lemezt és ez a lemez zsinórban lett a második, amely a toplistán első helyet ért el. A kísérő album, az ambiciózus Sound Affects második helyet ér a toplistán az Egyesült Királyságban, amely az USA-ban is magasan verte a zenekar addigi toplistás helyeit. A lemezről a That's Entertainment című szám a legkiemelkedőbb, amely szinte azonnal slágerré válik, mutatva ezzel a zenekar óriási népszerűségét.

A következő lemez, a ’81-es megjelenésű Funeral Pyre már arról tesz tanúbizonyságot, hogy Weller-t egyre inkább lenyűgözi az amerikai soul és az R&B, bár a kürtökkel megtámogatott Absolute Beginners, amely abban az évben a toplisták negyedik helyéig húzott fel. A Jam a hatodik lemezének felvétele idején Weller idegösszeroppanást kapott, amely arra sarkallta, hogy abba kell hagynia az ivást. A zenekar ettől függetlenül folytatta munkáját, sikert sikerre halmozott és már-már a The Beatles nyomdokaiba léptek pop zenéjükkel. Mi sem mutatja ezt jobban, mint a The Gift címú kislemez, ami ’82 márciusában jött ki és azonnal az Egyesül Királyság toplistájának élére ugrott.

Bár a zenekar a népszerűségének a csúcsán volt, Weller nem volt megelégedve a trió hangzásával és csalódottságában feloszlatta a bandát. Pár hónappal a The Gift sikerére, 1982 októberében bejelentették a hírt, miszerint a Jam feloszlik. Tartottak egy búcsúturnét és a "Beat Surrender" a toplisták élére ugrott. Mi sem bizonyítja jobban népszerűségüket, még decemberben kiadtak egy válogatás, amelyen élő felvételek hallhatóak és az is a toplisták tetejére ugrott azonnal. Az összes kislemezüket újra kiadta a Polydor 1983 elején. A tagok sem maradtak inaktívak: Bruce Foxton kiadott egy szóló lemezt, Rick Buckler a Time UK-ben dobolt tovább, bár hozzá kell tenni, hogy egyik sem volt figyelemreméltó kísérlet. Annyira bizonyára nem, mint a zenekar biográfiája, amit ők írtak ketten és számos ponton Weller-t támadják benne.

A Jam feloszlása után szinte azonnal megalapította Weller a Style Council nevű mod zenekart Mick Talbot-tal. A Style Council sem bizonyult tartós sikerű bandának, Weller csillaga leáldozóban volt. Ennek köszönhetően az évtized végén Weller ezt a zenekart is feloszlatta és szóló karrier-be kezdett. Talán hamarabb is megtehette volna, ugyanis ismét dicsfénybe került művészi lemezeivel a brit szigeten. Weller és a Jam öröksége mind a mai napig érezhető a brit pop-ban, vegyünk akár elő Blur, The Smiths vagy Coldplay lemezeket. Erre pedig igazán büszke lehet a Jam.