A Judas Priest egy Grammy-díjas brit heavy metal zenekar, melyet K. K. Downing gitáros és Ian Hill basszusgitáros alapított a 60-as évek végén. A Judas Priest nevet az együttes korábbi énekese Al Atkins javasolta, aki a kifejezést Bob Dylan The Ballad of Frankie Lee and Judas Priest című dalából kölcsönözte. K. K. Downing és Ian Hill mellett Glenn Tipton gitáros tekinthető még állandó zenekari tagnak. Downing és Tipton mellett Rob Halford énekes a harmadik fő dalszerző, aki 1973-ban csatlakozott az együtteshez. Halford 20 éven át volt a zenekar állandó énekese, majd 1993-ban zenei nézeteltérésekre hivatkozva elhagyta az együttest, hogy szólókarrierjére koncentrálhasson.

Helyére Tim "Ripper" Owens került, akivel két nagylemezt készített a zenekar. Halford 2003-ban tért vissza a Judas Priest soraiba, de emellett a szólókarrierjét sem adta fel. Pályafutásuk első szakaszában több dobos is megfordult a zenekarban, mígnem 1980-ban Dave Holland csatlakozásával megszilárdult a zenekari felállás. Holland a 80-as évek végéig volt a zenekar tagja, helyére Scott Travis került (ex-Racer X), aki a mai napig a zenekar tagja.

A Judas Priest minden idők egyik legsikeresebb és legnagyobb hatású heavy metal zenekara. A világszerte több mint 40 millió lemezt eladott zenekar a 70-es évek második felében készült lemezeivel nagy szerepet játszott a New Wave of British Heavy Metal hullám létrejöttében, ezért a Judas Priest-et szokás a heavy metal "keresztapjaként" is emlegetni. A zenekar hangzásának alapját Downing és Tipton gitárjátéka mellett Halford hangja határozza meg, aki széles hangterjedelmével képes a középfekvésből a teljesen sima szopránba váltani. Az együttest gyakran illetik a "Metal Gods" jelzővel, mely az 1980-ban megjelent British Steel album hasonló című számából eredeztethető, de Halfordot is gyakran illetik a "Metalgod" kifejezéssel.

2010-ben a VH1 kiáltotta őket minden idők 78. legnagyobb művészének, míg az MTV (a Black Sabbath után) minden idők második legnagyobb metalzenekarának nevezte az együttest. 2010. decemberében bejelentette az együttes, hogy 2011-ben kezdődő világkörüli turnéja lesz az együttes utolsó körútja, ugyanis az "Epitaph" címre keresztelt turné lecsengése után a zenekar feloszlatja magát.

Megalakulás, korai felállások (1968-1972)

K. K. Downing és Ian Hill már kisgyerekként is ismerték egymást, hiszen mindketten a West Bromwich-ben jártak óvodába és iskolába. Mellettük John Ellis dobos volt még zenekari tag, énekesük azonban nem volt. Progresszív rock hatásokat is tartalmazó hard rockot játszottak, de egyre nagyobb szükségük lett volna egy énekesre is. Al Atkins egy éjszaka a Holy Joe's névre keresztelt, a helyi zenekarok számára fenntartott próbaterem előtt sétálva felfigyelt az épületből kiszűrődő zenére. Atkins kapcsolatba lépett az együttessel, melynek K. K. Downing, Ian Hill és John Ellis voltak a tagjai. Downing visszaemlékezése szerint Atkins-ot nemcsak azért vették be a zenekarba, mert nem volt énekesük, hanem, mert dobolni és gitározni is tudott, de a dalszerzés terén is hasznos tapasztalatokkal rendelkezett. Eleinte a Freight nevet viselte a formáció, de Atkins beajánlotta a Judas Priest nevet, melyre a többiek is rábólintottak.

Miután kialakult a Judas Priest első felállása, az együttes nekiállt a környékbeli klubokban fellépni. Első koncertjüket Essingtonban adták 1971-ben. Az együttest David Corke menedzser vette szárnyai alá, aki saját dalok írására biztatta az együttest. 1971 júliusában stúdióba vonultak, hogy rögzítsék a Holy Is The Man és a Mind Conception dalokat. A demó azonban nem keltett különösebb feltűnést, a zenekar pedig az anyag megjelenése után sem tudott több koncertet lekötni.

Újabb tagcserék (1973-1974)

1973-ban megkezdődött a Heavy Thoughts Tour nevű koncertsorozat, ám a pénztelenség, valamint a megélhetési problémák egyre inkább feszültséget eredményeztek a tagok között. Al Atkins 1973-ban kilépett, őt nemsokkal később Chris Campbell is követte. Tovább súlyosbította a helyzetet, mikor az együttes technikusa Keith Evans is bejelentette távozását, hogy Angus Young gitártechnikusa legyen, így Downing és Hill ismét kettesben maradt. Hill ekkori barátnője Sue Halford volt, aki beajánlotta testvérét Rob Halfordot. Halford korábban egy Thark nevű együttesben játszott, de megfordult az Abraxis, a Lord Lucifer és a Hiroshima formációkban is, de egy ideig színházi villanyszerelőként is dolgozott.

Halford hamarosan a Judas Priest énekese lett. A dobos John Hinch lett, aki korábban Halford mellett játszott a Hiroshima formációban. Az új felállás neki állt dalokat írni, többek között ekkor született meg a Run of the Mill is.

A kiadó emberei javaslatokat tettek a zenekarnak a zenei irányvonalat illetően, így még egy kürt játékos bevonása is szóba került. Ian Hill azonban még egy gitáros bevételét javasolta. K. K. Downing több ok miatt is támogatta Hill ötletét. Először is nagy rajongója volt a Wishbone Ash zenekarnak, akik szintén két gitárossal játszottak, valamint a koncertek alatt, mikor szólót kellett játszania gyakran "ürességet" érzett a hangzásban.

A Judas Priest mellett nagyjából egyidőben egy másik zenekar is leszerződött a Gull kiadóhoz. A The Flying Hat Band gitárosa az a Glenn Tipton volt, aki hamarosan a Judas Priest tagja lett. A próbák során azonban Downing és Tipton egyre jobban ráérzett egymás stílusára, Tipton bluesos játékával sikeresen egészítette ki Downing nyersebb megközelítését. Az immáron öt tagot számláló Judas Priest ezt követően további koncerteket adott, mielőtt nekiállt volna az első lemez felvételének.

Rocka Rolla (1974-1975)

Az új dalok munkálataiban Tipton is kivette a részét, aki Downing és Halford mellett teljes értékű dalszerzővé lépett elő, habár a debütáló album dalainak nagy részét Downing írta. 1974. augusztusában egy Rocka Rolla című kislemez jelent meg, majd a zenekar 1974. júniusában stúdióba vonult, hogy rögzítse első albumát. Mivel a dalokat "élőben", vagyis úgy rögzítették, mintha koncerten játszanának a felvételek már júliusban befejeződtek. A zenekar a felvételek alatt olyannyira rosszul állt anyagilag, hogy kizárólag csak este stúdióztak, mert akkor kevésbé volt drága a stúdióidő. A lemezre számos olyan dal került fel, melyeket már a 70-es évek eleje óta játszottak a koncerteken, ezek a dalok azonban jelentős átalakításokon estek át a stúdióban.

A Rocka Rolla album végül 1974. szeptember 6.-án jelent meg, de a tagok nem voltak elégedettek sem a zeneanyaggal sem a korong hangzásával. Az együttes máig úgy tekint erre a lemezre, mint pályafutásuk leggyengébb alkotására. A korong nem keltett különösebb feltűnést, de arra mindenképpen jó volt, hogy elindítsa a zenekart a siker lépcsőjén. Zeneileg egy, a kornak tökéletesen megfelelő, blues hatásokban bővelkedő hard rock lemez készült, melyen még nem forrott ki a zenekar markáns hangzásvilága. 1975-ben John Hinch dobost távozásra szólították fel, mely döntés hátterében Tipton szerint az állt, hogy Hinch zeneileg nem illett közzéjük. Helyére az az Alan Moore került, aki már korábban is megfordult az együttes soraiban.

Sad Wings of Destiny, Sin After Sin (1975-1977)

A debütáló album gyenge hangzásából kiindulva elhatározták, hogy a következő album produceri munkálatait Jeffery Calvert és Max West bevonásával maguk fogják ellátni. 1975 novemberében bevonultak a walesi Rockfield Studios-ba, hogy rögzítsék második nagylemezüket, és a Sad Wings of Destiny címet kapott anyag, 1976. március 23.-án jelent meg, ismét a Gull Records kiadásában. Az anyag ugyan jó kritikákban részesült, de a zenekar még mindig anyagi gondokkal küszködött. A Sad Wings of Destiny meglepő módon megsokszorozta a debütalbum színvonalát, mely máig a Judas Priest életmű egyik klasszikus darabja. Az albumon háttérbe szorultak a korábbi blues hatások, helyüket egy olyan dinamikus megszólalás váltotta fel, melyre felfigyeltek a kritikusok is. Halford teátrális énekstílusa és a Downing-Tipton duó játéka már előrevetítette a következő albumok irányvonalát. Az egyik legelső heavy metal albumként is definiálható Sad Wings of Destiny hard rock/heavy metal dalait monumentális és operás zenei részekkel tették még színesebbé.

A megjelenést követő koncertek hatására egyre többen ismerték meg a zenekart, főleg Európában és Japánban kezdett el jól csengeni a Judas Priest név, míg az Amerikai Egyesült Államok tudomást sem vett róluk.

1977-ben Simon Phillips session dobost kérték fel az új stúdióalbum munkálataira, aki a felvételek idején mindössze 19 éves volt. A Sin After Sin címre keresztelt album 1977. április 23.-án jelent meg. Az anyag emellett olyan klasszikussá vált dalokat tartalmazott, mint a Starbreaker vagy a Sinner. A korong soha korábban nem tapasztalt fémes keménységgel prezentálta az együttes energiáját. Az albumon még mindig erősen jelen voltak az együttes hard rock hatásai, de a hangsúly már inkább a keményebb hangzású heavy metalon volt.

Az album ismét jó kritikákban részesült, a hatékony háttér következtében pedig minden korábbinál kedvezőbb koncertajánlatokat kapott az együttes. 1977-ben először turnéztak az Amerikai Egyesült Államokban a REO Speedwagon előzenekaraként, de tekintélyes tömegeknek játszhattak a KISS és a Led Zeppelin előzenekaraként is. A lemezmegjelenést követő koncerteken már Les Binks dobolt. Binks technikai tudása elkápráztatta a zenekart, akik megkérték a dobost, hogy maradjon velük a következő albumokra is. Binks korát megelőző, a kétlábdob fontosságát felismerő technikával játszott, ezzel nagymértékben utat mutatott a későbbi heavy metal és thrash metal dobosoknak is. Játéka az újdonság erejével hatott, ekkoriban rajta kívül csak Phil "Philthy Animal" Taylor (Motörhead) fektetett nagy hangsúlyt a kétlábdobos technikára.

Stained Class, Killing Machine (1978-1979)

1977. novemberében ismét stúdióba vonultak, hogy rögzítsék negyedik nagylemezüket. Az 1978. február 10.-én Stained Class címmel megjelenő album minden korábbi lemezüknél jobb hangzást kapott. Egyesek a Stained Class megjelenésére datálják az együttes image-ének kialakulását. Az anyag remek kritikákban részesült, mely egy erőtől duzzadó heavy metal zenekart mutatott. A ma már legendásnak számító korongot 2004-ben az angol Metal Hammer magazin minden idők egyik legklasszikusabb heavy metal albumának kiáltotta ki. Az albumon nemcsak a Halford-Downing-Tipton trió vette ki a dalszerzésből a részét, hanem az Invader erejéig Ian Hill is, míg a Beyond the Realms of Death riffjét, a dobos Les Binks hozta. Az album minden korábbi sikerüket felülmúlta, így ez volt az első Judas Priest kiadvány, mely felkerült a Billboard listára (a 173. helyig jutott).

Ez volt az első olyan Judas Priest album, melyen már a jól ismert, ferdén írt legendás zenekari logó volt olvasható, szemben a korábbi gótikus írásban fogant logóval. A zenekar ismét koncertezésbe kezdett, Európában és Japánban ekkortájt már nagyobb csarnokokat, színháztermeket is megtöltöttek, míg az USA-ban továbbra is mellőzték a zenekart. Egyes kritikusok negatív szavakkal illették az együttest, idejétmúltnak titulálva őket. A zenekar nem törődött sokat a negatív kritikákkal inkább stúdióba vonultak, hogy rögzítsék ötödik nagylemezüket. 1978. augusztusában vonultak be a londoni Utopia stúdióba, majd az album Killing Machine címmel, 1978. október 9.-én látott napvilágot a Columbia Records gondozásában. Elődjéhez hasonlóan ismét egy erős album született, melyen olyan legendás dalok szerepeltek, mint a Hell Bent for Leather, a Running Wild, a Delivering the Goods, vagy a zenekar első slágerlistás kislemeze, a Take On The World.

Az album megjelenése után az együttes újra turnéra indult. A Killing Machine turnén léptek fel először kiszegecselt bőrfelszerelésben, mely megjelenés hűen támasztotta alá az agresszív zenét. Bőrruhás, kiszegecselt megjelenésük az újdonság erejével hatott, előttük egyetlen rockzenekar sem lépett hasonló imázzsal színpadra. A zenekar népszerűsége jelentősen megnőtt az évek múlásával, amiben nagy szerepet játszott a New Wave of British Heavy Metal hullám megerősödése is, melynek legfőbb inspirációs forrása éppen a Judas Priest volt.

Unleashed in the East, British Steel (1979-1980)

A következő album Unleashed in the East címmel 1979. októberében jelent meg a Columbia Records gondozásában. Az anyag olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy a Billboard listán a 70. helyig kúszott fel. Ugyanakkor több kritika is érte a koncertlemezt, miszerint a dalokat stúdióban játszották fel. A lemezen hallható dalok hallhatóan élőjáték eredményei, de a lemez valóban rengeteg stúdiós utómunkán esett át. Halford utóbb elárulta, hogy az eredeti felvétel éneksávjai tönkrementek, így főleg a vokálok terén kellett változtatásokat eszközölni. Ennek ellenére az Unleashed in the East minden idők egyik legklasszikusabb koncertlemezének számít. Ez volt az első olyan Judas Priest kiadvány, mely platinalemezzé vált.

A következő album felvételei 1980 januárjában az angliai Berkshire-ben, a Ringo Starr által bérelt Tittenhurst Park-ban kezdődtek, és mindössze 28 napig tartottak. A producer ismét Tom Allom volt, akivel az Unleashed in the East koncertlemezen dolgoztak először. Az Unleashed in the East-en végzett munkájával azonban olyannyira elégedettek voltak, hogy egészen 1990-ig nem kerestek más producert.

Az album megjelenését egy Living After Midnight című kislemez előzte meg, a teljes album British Steel címmel 1980. április 14.-én jelent meg a CBS Records és a Columbia Records kiadásában. A British Steel az addigi legsikeresebb lemezük lett, mely hamar aranylemezzé vált, ma pedig már platinalemez, azaz több, mint 1 millió darabot értékesítettek belőle. Zeneileg egy ízig-vérig heavy metal album született, melyen már nyoma sem volt a korábbi blues, hard rock hatásoknak. A dalok egyszerűbb felépítésűek lettek, de Halford is szimplábbra vette az énektémákat. A korong sikerét bizonyítja, hogy az angol listán a 4. helyezett lett, Amerikában azonban csak a 34. helyig jutott. Ezen az albumon található a Metal Gods dal, aminek nyomán a zenekar is megkapta a "Metal gods" ("fémistenek") jelzőt. A dalban hallható extra zajokat és suhogásokat ajtók csapkodásával és egy billiárddákó lengetésével idézte elő a zenekar, míg a Breaking The Law felvételei alatt tejesüvegeket csapkodtak a földhöz, a rendőrségi sziréna hangját pedig gitárral imitálták.

Utóbbi dalra elkészítették első videóklipjüket is, amely az egyik legelső heavy metal videónak tekinthető. A klipet a korábban a Sex Pistols mellett feltűnt Julian Temple rendezte, melyben a zenekar gitárokkal rabol ki egy bankot, pénz helyett azonban aranylemezeket zsákmányolnak. A Breaking The Law volt az egyik legelső koncepciózus, sztorizós videó a zeneiparban. A dal a Living After Midnight-tal együtt felkerült a slágerlistákra is. Angliában az Iron Maiden volt az előzenekaruk, akikkel többször is konfliktusba kerültek. Downing és Tipton visszaemlékezése szerint az Iron Maiden színpadi megjelenésében erősen hajazott a Judas Priest-re, de az együttes nyilatkozatai, miszerint lemossák majd a főzenekart a színpadról, sem segítették elmélyíteni a két csapat közötti viszonyt(Később azonban tisztázták nézeteltéréseiket). Felléptek az 1980-as doningtoni Monsters of Rock fesztiválon is, majd 1980. októberében ismét stúdióba vonultak, hogy megkezdjék a Point of Entry album felvételeit.

Point of Entry, Screaming for Vengeance (1980-1983)

A Point of Entry album felvételei 1980. októberétől novemberig tartottak, a helyszín ezennel Ibiza volt. Az 1981. február 26.-án a Columbia Records által megjelenő album a Breaking The Law és a Living After Midnight listás sikerein felbuzdulva egy slágeresebb, rádióbarátabb irányba mutatott. Habár a British Steel sikereit nem tudta überelni, azért a Point of Entry is tartalmazott néhány klasszikussá váló dalt. A Heading Out to the Highway, a Don't Go és a Hot Rockin kislemezek lettek a legismertebb dalok a lemezről, melyekre videókat is forgattak. Ugyan az album kapott néhány negatív kritikát is, az újabb angol és amerikai koncertek rendre sikert arattak.

1982-ben újra stúdióba vonultak, mégpedig ismét az Ibizai Ibiza Sound Studios-ba, de egyes felvételekre Floridában került sor. A Screaming for Vengeance címre kersztelt album 1982. július 17.-én került a lemezboltok polcaira. A Screaming for Vengeance minden korábbi lemezeladást felülmúlt. Az anyag az USA-ban is hamar beplatinázódott, a zenekar pedig már a tengerentúlon is arénákban lépett fel. A Screaming for Vengeance angliában 11. míg az USA-ban a 17. helyig kapaszkodott fel, mely a Judas Priest egyik legtöbbször emlegett albuma.

Defenders of the Faith, Turbo, Priest Live (1984-1987)

1983. szeptemberében és novemberében az Ibizai Sound Studios-ba vonultak, hogy felvegyék kilencedik nagylemezüket. Egyes felvételekre ismét Floridában került sor. Az 1984. január 4.-én a Columbia Records által kiadott Defenders of the Faith tartotta elődje magas színvonalát, ezért sok kritikus a Screaming for Vengeance második részének nevezte az albumot. A lemezen található Freewheel Burning és Love Bites dalokra videót is forgattak, de az album olyan koncert és közönségkedvenc dalokat is tartalmazott, mint az Eat Me Alive, a Jawbreaker vagy a Bob Halligan, Jr szerzemény a Some Heads Are Gonna Roll. A Freewheel Burning, a Love Bites és a Some Heads Are Gonna Roll kislemezen is megjelent.

A korong borítóját Doug Johnson készítette, mely egy lánctalpas, szarvakkal és ágyúkkal felszerelt tigrist ábrázol. A lemezmegjelenést ismét sikeres aréna turné követte, azonban a Parents Music Resource Center ismét támadást indított a zenekar ellen. 1985-ben két büntetett előéletű fiatal öngyilkosságot kísérelt meg, miközben a Stained Class albumot hallgatták. Egyikük, alaposan megcsonkítva, túlélte a fejének irányított lövést, majd pár évvel később ő is elhunyt, miután egy túlméretezett adagnyi nyugtatót juttatott szervezetébe. A szülők hamar perbe fogták a Judas Priest-et, a lemezen szerintük igenis jelenlévő, "tudatküszöb alatt érzékelhető" (szubliminális), rejtett üzenetekre hivatkozva, melyeket a fent említett dal - mint később kiderült - hangosabb sóhajaiban véltek felfedezni. Az incidens miatt öt évvel később 1990-ben a zenekar tagjainak meg kellett jelenniük a nevadai bíróságon, de ekkor már alaposan felfújta az ügyet az USA médiája (európában inkább csak a metal sajtó foglalkozott vele). Az ilyenkor ildomos rágalom és feltevés - hadjáratokkal felpörgetett ügy természetesen a vád elejtésével végződött, mert bizonyítékot hiába kerestek. Az ügyet a zenekar az 1991-ben megjelent Dream Deceivers: The Story Behind James Vance Vs. Judas Priest című dokumentumfilm megjelenése által lezártnak tekintette.

1985-ben felléptek a Live Aid rendezvényen is, olyan sztárok társaságában, mint a speciális felállásban színpadra lépő Led Zeppelin, vagy az eredeti felállással kiálló Black Sabbath. Három dalt adtak elő, mégpedig a Living After Midnight, a The Green Manalishi és a You've Got Another Thing Comin címűeket. 1985. júniusában bevonultak a Compass Point Studios (Bahama-szigetek), valamint a Record Plant (Los Angeles) stúdiókba, hogy rögzítsék tizedik nagylemezüket. A Columbia Records gondozásában megjelenő Turbo 1986. április 14.-én jelent meg. Ugyan az album platinalemez minősítést kapott, ennek ellenére a rajongók többségének csalódást okozott, pláne a Screaming for Vengeance és a Defenders of the Faith albumok fényében. Az amerikai slágerlistákra szánt, gitárszintetizátorokkal rögzített dalok, inkább a kortárs Van Halen és Def Leppard albumokra emlékeztették a rajongókat, mintsem a korábbi Judas Priest-re. Máig, ezt a slágercentrikus hard rock dalokat tartalmazó albumukat éri a legtöbb kritika. Az albumról csak a Turbo Lover című dalt játszották folyamatosan a későbbi turnékon is, melyre a Locked In-nel együtt videót is forgattak. A Reckless című dal felkerült a Top Gun filzenealbumra is.

Ugyan a Turbo lemezt negatívan fogadták, ennek ellenére az együttes ismét teltházas arénákban turnézott amerika szerte a Dokken előzenekarral. 1987. június 21.-én egy dulpa koncertlemez jelent meg Priest…Live! címmel, melyet 1986-ban rögzítettek. Az anyag hallhatóan élőben lett rögzítve, szemben az 1979-es Unleashed in the East albummal szemben. A Columbia Records álltal kiadott korong nem aratott egyértelmű sikert a kritikusok körében, de a rajongók is kezdtek elpártolni a népszerűségét vesztő zenekar mellől. Ezt jól példázza, hogy a Priest…Live! még az aranylemez minősítést sem kapta meg, melyre az 1978-as Stained Class óta nem volt példa.

Ram it Down, Painkiller (1988-1991)

Tizenegyedik nagylemezüket ismét az Ibizai Sound Studios-ban rögzítették, de egyes felvételek a koppenhágai Puk stódióban készültek. A Columbia Records által 1988. május 17.-én megjelenő album a Ram it Down címet kapta. A Turbo lemezt övező negatív visszhangok hatásásra az album visszatért a színtiszta heavy metalhoz, ennek ellenére nem aratott egyértelmű sikert, sem a rajongók sem a kritikusok körében. Ugyan a címadó Ram it Down vagy az epikus Blood Red Skies az együttes erősebb pillanatai közé tartozik, az album inkább tűnt rutinmunkának, mintsem remekműnek.

A rajongók és a kritikusok fanyalgását megelégelve elhatároza az együttes, hogy a következő albumon jelentős változásokat fognak eszközölni. Dave Holland egézségügyi problémái miatt távozni kényszerült a zenekarból. Helyére a Virginia államból származó Scott Travis került, aki korábban a Racer X tagja volt. Travis kiválóan pótolta kissé egysíkúan doboló elődjét, technikás és dinamikus játéka inspirálólag hatott a Halford-Tipton-Downing dalszerző hármasra is. 1990. januárjában francia és holland stúdiókban vették fel a következő albumot, mely a Columbia Records által 1990. szeptember 3.-án jelent meg Painkiller címmel. Az anyag mind a kritikusokat, mind a rajongókat lenyűgözte újszerű megközelítésével. Travis a kétlábdob fontosságát kihangsúlyozó dobolása, Halford energikus előadásmódja, valamint a Tipton-Downing duó, minden korábbinál agresszívabb, ötletes gitározása egy időtálló klasszikussá tette a Painkiller albumot, mely nemcsak a zenekar, de az egész műfaj egyik alapvető fontosságú lemeze. Az albumon a zenekarra korábban jellemző heavy metal muzsika speed metal és amerikai vonalas power metal hatásokkal gazdagodott.

Az album elnémította a kétkedőket, a sikert mi sem példázza jobban, hogy ezzel a lemezzel, minden korábbi lemezeladását felülmúlta a zenekar. A megjelenést nagyszabású világkörüli turné követte, melyen a 80-as évek közepe óta nem látott érdeklődés fogadta a zenekart. Felléptek a Rock in Rio fesztiválon is, több mint 100 ezer néző előtt.

A körűt torontoi állomásán tragédia érte a zenekart. Halford éppen védjegyévé vált színpadi motorozását interpretálta, amikor a szárazjéggel előállított füstfelhőben nem látva nekiütközött a dobfelszerelésnek. 1992-re feszültség alakult ki Halford és a Tipton-Downing duó között. Halford a Painkiller sikerén felbuzdulva egy még agresszívabb irányba próbálta terelni a zenekart, az énekes ezen ötletét azonban nem díjazta a két gitáros.

Halford távozása, Jugulator (1992-1999)

A Painkiller turné lecsengése után Halford egyre erősebb késztetést érzett arra, hogy más zenészekkel is muzsikáljon. 1992-ben egy koncert erejéig fellépett a Black Sabbath Costa Mesai koncertjén, mert Ronnie James Dio nem volt hajlandó Ozzy Osbourne együttesének nyitni. Ez idő tájt hozta létre Fight projektjét is, mellyel kiélhette a súlyosabb muzsikák iránti vonzódását, de dolgozott a Panteraval is. A Fight debütáló albumának kiadása azonban jogi problámákba ütközött, ezért Halford a metal világ megdöbbenését kiváltva, 1992. májusában bejelentette távozását a Judas Priest soraiból. Korábban is már voltak pletykák Halford kiválásáról, akkor a zenekar azt nyilatkozta, hogy Halford kilépése esetén feloszlatják magukat. Ennek ellenére a zenekar hivatalosan sosem oszlott fel. 1993-ban a Columbia Records egy dupla válogatásalbummal ünnepelte meg a zenekar 20 éves fenállását. A Metal Works '73-'93 címre keresztelt kiadvány 1976-tól a Painkiller albumig foglalja össze a zenekar pályafutását.

Halford a 90-es évek derekáig három Fight albumot adott ki, mely zenekarnak Scott Travis is a tagja volt. A Judas Priest ekkor nekiállt megkeresni Halford útódját. Halford tovább borzolta a kedélyeket, mikor beismerte homoszexualitását, de az 1998-ban bemutatkozott 2wo projekttel is negatív visszhangot váltott ki, a bőrfelszerelését ekkoriban már baseball sapkára, rövidnadrágra és tollboára cserélő énekes. A Judas Priest közben megtalálta Halford utódját Tim "Ripper" Owens személyében. Owens korábban a Winter's Bane power metal együttesben énekelt, de tagja volt egy Judas Priest dalokra specializálódott zenekarnak is. A "Ripper" becenevet a hasonló című Judas Priest nóta kiéneklése nyomán kapta meg, mely technikailag igencsak igénybe veszi a hangszálakat.

Az új felállású Judas Priest 1996-ban bevonult az angliai Silvermere Studios-ba, hogy felvegyék az új nagylemezüket. Az SPV által kiadott album Jugulator címmel jelent meg októberben. Az albumot óriási várakozás előzte meg, így a rajongók hamar a Billboard lista 82. helyéig repítették az anyagot, bár jóval kevesebb fogyott belőle, mint a 80-as években készült lemezekből. Az album minden korábbinál modernebb és súlyosabb zenét tartalmazott, mely a Judas Priest által képviselt heavy metalt csak nyomokban tartalmazta, helyette inkább a korszak modern metal zenéje és thrash metal hatások voltak a mérvadóak. A dalokat Tipton és Downing írta, Owens tehát nem folyt bele a dalszerzői munkálatokba. Az új énekes technikai szempontból tökéletesen pótolta Halfordot, de a rajongók többségének nem tetszett az album, főleg annak modern hangvétele miatt. A korongra felkerült a 9 perces Cathedral Spires is, mely a zenekar addigi leghosszabb dala volt. A turné néhány állomását rögzítették, az 1998-ban megjelenő Meltdown koncertalbum megjelenéséhez. A dupla formátumban megjelenő anyag bebizonyította, hogy Owens a színpadon sem vall szégyent.

Demolition, Halford visszatérése, Angel of Retribution (1999-2005)

A Judas Priest nekiállt felvenni új albumát, mely Demolition címmel, ismét az SPV kiadásában jelent meg 2001. július 31.-én. Az anyag producere Glen Tipton volt, ami folytatta a Jugulator által megkezdett utat. Ugyan a Jugulator is erősen megosztotta a rajongókat, a Demolition album elődjénél is rosszabb kritikákban részesült. A zene továbbra is megmaradt az elődjén megismert modern metal, mélyrehangolt ( C, C") gitárokkal", Ripper mélyebb tónusú, de sikolyokat sem mellőző hangjával. A lemezen hallható billentyűs aláfestéseket Don Airey játszotta fel. A korong nagyrészt gyenge eladásokat produkált, minek megjelenése után ismét turnéra indultak.

A körútat a Live in London album dokumentálta, mely 2003. április 8.-án jelent meg dupla CD és DVD formátumban. 2003-ban már elkezdődtek terjengeni a pletykák Halford visszatéréséről. A hír 2003. júliusában lett megerősítve, miszerint Rob Halford újra a Judas Priest énekese. Halford emellett a szólókarrierjét sem adta fel.

A Judas Priest nekilátott a visszatérő turnénak, mely alkalmával metal-fesztiválokon léptek fel, melynek egyik állomása Budapest volt, a Queensrÿche előzenekarral (a Summer Rocks fesztivál keretében a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán). Közben folyamatosan jelentek meg a klasszikus Priest lemezek feljavított hangzással a Sony Music Entertainment jóvoltából.

A zenekar ezt követően stúdióba vonult, hogy rögzítsék visszatérő albumukat. Az Angel of Retribution címre keresztelt anyag felvételei 2004 októberében és decemberében Angliában és Kaliforniában zajlottak. A 2005. február 23.-án Japánban, március 1.-jén pedig világszerte megjelenő lemezt óriási várakozás előzte meg. Az albumot mind a kritika, mind a rajongók jól fogadták, habár akkora klasszikus nem született, mint a korábbi lemezek némelyike. Az anyag zenei szempontból összefoglalása a Judas Priest karrierjének azaz ugyanúgy megtalálható rajta a 70-es évek hard rockosabb megközelítése, mmint a 80-as évek heavy metalja, vagy a Painkiller keménysége. Ezen a korongon hallható az együttes leghosszabb dala, a több mint 13 perces Lochness képében. A megjelenést ismét világkörüli turné követte (amerikában az Ozzfesten is játszottak), melynek tokiói állomását rögzítették is. A Budokan arénában rögzített anyag Rising in the East címmel DVD-n jelent meg 2005. november 8.-án.

Nostradamus, búcsúturné (2005- napjainkig)

2006-ban egy The Essential Judas Priest című válogatásalbum jelent meg, mely 2008-ban tripla változatban ismét megjelent. 2006. júniusában az MTV.com-nak adott interjújában Halford elárulta, hogy a következő Priest album egy konceptlemez lesz, mely a 16. században élt francia prófétát Nostradamust helyezi a középpontba. Az album felvételei hazai terepen, angliában zajlottak, 2006-ban és 2007-ben. A Glenn Tipton és K. K. Downing producelte anyag 2008. június 16.-án jelent meg angliában, míg az USA-ban egy nappal később. A több mint 100 perces, dupla formátumban megjelenő albumot az Epic Records és a Sony adta ki, mely az első konceptlemez volt a zenekar történetében. A Nostradamus címmel megjelenő korong a legendás látnok Nostradamus életét hívatott zenébe foglalni, ennek megfelelően egy monumentális, epikus alkotás látott napvilágot.

A korong számos olyan zenei elemet tartalmazott, mely meglepte a rajongókat. A progressszív és szimfonikus hatásokban bővelkedő album erősen megosztotta a kritikusokat és a rajongókat egyaránt, habár a lemezről több negatív vélemény jelent meg, mint pozitív. Sokan unalmasnak és hatásvadásznak minősítették az anyagot, de néhányan dicsérték a változatosságát, valamint pozitívan nyilatkoztak a zenekar kísérletező kedvéről. Az album a dupla CD verzió mellett tripla bakelitlemez formájában is megjelent, de napvilágott látott egy limitált CD-s kiadás is, mely egy 48 oldalas füzetet is magában rejtett. A konceptlemez a következő hónapban a harmadik legnagyobb példányszámban elkelt lemez volt Magyarországon. A júniusi megjelenéssel egyidőben kezdte el újabb világkörüli turnéját az együttes.

2009 nyarán több ízben is előadták koncerjeiken a British Steel albumot, a 2010-ben esedékes 30 éves jubileum kapcsán. 2009-ben egy koncertlemezt adott ki a zenekar A Touch of Evil: Live címmel.

2010. december 7.-én az együttes hivatalos sajtóközleményben tudatta a rajongókkal, hogy 2010-ben kezdetét veszi az Epitaph néven futó világkörüli turné, mely a zenekar búcsúturnéja is egyben. A turné 2012-ig fog tartani, mely alkalmával a zenekar megpróbál minél több rajongóhoz eljutni.

2011 februárjában a zenekar sajtóközleményben tudatta, hogy pályafutásuk befejezéseként még egy stúdióalbumot készítenek a közeljövőben. 2011 április 20-án, a több mint 36 éve együtt dolgozó legendás gitárduó egyik tagja K. K. Downing bejelentette nyugdíjba vonulását, így már nem vesz részt a nyári Epitaph turnén, és az együttes búcsúalbumán. A turnén a 31 éves Richie Faulkner fogja helyettesíteni, de hogy a körút után teljes értékű tag lesz-e belőle, azt még nem erősítette meg a zenekar. Faulkner korábban az Iron Maiden basszusgitáros Steve Harris lányának, Lauren Harris-nek az együttesében gitározott. A Judas Priest 2011 augusztus 11-én a Sziget Fesztivál-on is fellépett. Faulkner első fellépése a zenekarral az American Idol 10 évadának döntőjében volt, amely egyben a zenekar első fellépése K. K. Downing gitáros nélkül. A zenekar a "Living After Midnight" és a "Breaking the Law" című dalokat adta elő.

2011. június 7-én, a zenekar bejelentette, hogy megjelentett box setet, Single Cuts néven, amely a zenekar összes addigi kislemezét fogja tartalmazni.

Zenei stílus és hatásuk

A Judas Priest a maga több, mint 40 millió eladott albumával a heavy metal egyik legismertebb és legnagyobb hatású zenekarának számít. Az együttes 70-es években készült lemezei nagy hatást gyakoroltak a heavy metal műfaj fejlődésére, melyek a New Wave of British Heavy Metal hullám közvetlen elődjének tekinthetőek, ezáltal a Judas Priest tekinthető az első heavy metal zenekarnak. Ezért gyakran használják az együttessel kapcsolatban a "heavy metal keresztapjai" kifejezést is. Az együttest gyakran illetik a "Metal Gods" jelzővel, mely az 1980-ban megjelent British Steel album hasonló című számából eredeztethető, de Halfordot is gyakran illetik a "Metalgod" kifejezéssel.