A Killing Joke 1978-ban alakult Londonban, és első hallgatásra nem sok különböztette meg a kor százszámra alakuló punk - post-punk bandáitól. Ám az alapítókat nem elégítette ki a kétakkordos gitárzúzda/dühös szövegek kombó. Viharos gyorsasággal léptek túl a kiüresedő punk-kliséken, megtartva a mozgalomból mindazt, amit megtartásra érdemesnek ítéltek: a dühöt, a társadalomkritikát és persze a rommá torzított gitárokat. Az énekes-ideológus Jaz Coleman és barátai egyre több ipari elemet emeltek be zenéjükbe, és komoly látványvilággal támogatták meg koncertjeiket. Talán egyik korabeli zenekar sem jelenítette meg elementárisabb erővel a nyolcvanas évek Thatcher-korszakának lesújtó világát – mindazt amiről Derek Jarman filmjei (főként a Jubilee és az Anglia alkonya) mesélnek rémisztő történeteket.
A Killing Joke jól eltalált művészi akciói hamar meglehetős hírnevet és hírhedtséget hoztak a zenekarnak. Az egyik koncertplakátjukon például karjukat lendítő német katonák sorfalát megáldó pap szerepelt, ami óriási vihart kavart (ez a kép szerepel a Killing Joke 1992-es Best of-albuma, a Laugh? I Nearly Bought One borítóján is). Emellett persze a legnagyobb hatást az az új, korábban sosem hallott sűrűségű, brutális erejű, letaglózó zene gyakorolta, amit leginkább valamiféle indusztriális protometalnak nevezhetnénk. Kegyetlenül zuhogó, monoton dobok, ipari hangzású riffek, brutális, menetelős hatások – ilyesmikből állt össze a Killing Joke zenéje. 1983-ban komoly változást hozott az új basszusgitáros, Paul Raven érkezése.
Az idők során a Killing Joke sokat finomodott, magába olvasztott már-már popzenei hatásokat, szintetizátoros elektronikát, tánczenét, gothicot, glamet, meg még ki tudja, mi mindent. Az utak az idők során egyre inkább szétváltak, mindenekelőtt Coleman működtetett rengeteg saját projektet, ami 1996-ban a zenekar részleges és időleges megszűnéséhez vezetett. A tagcserék egymást követték, egy időben például Dave Grohl is stúdiózott a zenekarral, de egyre inkább úgy tűnt, hogy a Killing Joke sorsa a lassú megszűnés, és a zenetörténeti panteon.
A „panteon” kifejezés nem túlzás, hiszen kevés együttes gyakorolt nagyobb hatást a kilencvenes évek rock-reneszánszára: a világot felforgató grunge-ra, a nu-metalra, az indusztriálra vagy az elektronikus irányzatok közül az IDM-re. Nehéz elképzelni, hogy a Killing Joke nélül milyen lenne a kortárs könnyűzene, de az biztos, hogy a Nirvanától a Nine Inch Nails-ig, a Soundgardentől a Metallicáig, a Feaith No More-tól a Kornig, a Rammsteintől a Jane's Addictonig rengetegen tisztelegtek előtte, dolgozták fel számait vagy akár loptak tőle szégyentelenül.
2007-ben azonban Paul Raven váratlanul elhunyt, és – bármily morbid – lényegében a temetésén újjáalakult az eredeti, „ős”-Killing Joke. A régi-új felállás rengeteget koncertezett, stúdiózott, próbált (néhány sessiont lemezen is kiadott), de a közös munka igazi gyümölcse most érett be: a Killing Joke új sorlemeze szeptember 27-én jelenik meg Absoulte Dissent címmel, és az ehhez kapcsolódó koncertturné Budapestet is útba ejti.
