A rocktörténelem egyik legkiemelkedőbb ének-kvartettje New York-ban jött létre 1969-ben és első lemezük megjelenéséig (1971), mint "ötösfogat" működtek, nem túl nagy sikerrel. Ez a formáció gyorsan feloszlott és az 1942-es születésű énekes hangszerelő Tim Hauser az utcán találta magát. Teherautó sofőrként dolgozva, esténként kis klubokba járt szórakozni és ezek egyikében ismerkedett meg az énekesnői állást kereső Laurel Massé-val. Ugyanazt a klubot látogatta egy másik, állásnélküli énekespár, Janis Siegel és Alan Paul is. Elhatározták, hogy hat hónapon át összegyűlnek napi két óra gyakorlásra, majd a repertoár kidolgozása után nyilvánosan fellépnek a Mercer Art Centerben.

A kvartett a 40-es évek könnyűzenei stílusában adta elő feldolgozásait melyek egy bizonyos fajta nosztalgia-hullámot voltak hivatottak meglovagolni. A zenés-énekes nosztalgia ötlet bevált, a menedzserek felfigyeltek rájuk és az együttes világsikert aratott. A formáció nevét viselő első korongon Glenn Miller-féle szerzeményekkel találkozhatunk, de következő Pastiche (Stílusutánzat) című albumukon már azt is megmutatták, hogy mennyire sokszínűek és a modern rock-dallamok sem idegenek tőlük.

Sikerük titka alapvetően a rendkívül kimunkált jazz alapú vokálban relik, melyhez hozzájárult a közismert dallamok igen rafinált újra-hangszerelése. Bár a csapat kezdeti lemezei messze vannak a tökéletestől, nagyon hamar arattak osztatlan sikert amerikában és az öreg kontinensen egyaránt. Chanson D’Amour című kislemezük Angliában hosszasan vezette a slágerlistát.
Igazi nagy berobbanásuk azonban 1981-ig váratott magára. Az ekkor megjelent Mecca For Moderns című korongjuk Amerikában a Top Ten albumok közé került és ez volt az első alkalom hogy egy formáció a pop és a jazz kategóriában egyaránt Grammy díjat kapott. Nem véletlenül.

A Manhattan Transfer 79-től immár Massé helyett Cheryl Bentine-vel, egy olyan zenei ötvözetet, fúziót valósított meg, mely egészen új utakat nyitott meg a zenészek előtt. Klasszikus jazz és boogie-woogie, rhythm&blues és pop, country és rock elképesztően egymásbasímuló illetve egymást kiegészítő elemeinek tárházát produkálták ebben a periódusban.

Az 1985-ös Vocalese illetve a 87-es Brasil című korongjuk hasonlóképpen nagy dobás, újabb két Grammy díj. Ezt követően kissé engedtek a színvonalból és a divattrendeknek behódólva az úgynevezett „nagyközönség” izlésvilágát célozták meg zenéjükkel, de még így is kimagasló színvonalú lemezeket adtak ki.

A 2000-es években a swing-revival mozgalom ismét igen népszerű lett, és ez az újjáéledés a Manhattan Transfert ismét a csúcson találta. A Spirit Of St. Louis, a Vibrate illetve a The Chick Corea Songbook című albumaik a régi időket idézően invenciózus és profi munka mely mindmáig biztosítja az együttesnek a töretlen népszerűséget és elismerést.