Bejelentkezés

x
Search & Filters

Mötley Crüe

Megalakulás dátuma/Aktív évek: 
1981

További képek

Biográfia: 

A Mötley Crüe 1981-ben alakult, amikor a basszusgitáros Nikki Sixx kivált a London nevezetű bandából, ahol addig zenélt, és elkezdett zenésztársakat keresni, akik esetleg érdeklődnek egy új együttes iránt. Ekkor talált rá Tommy Lee-re, aki addig a Suite 19 dobosa volt. Ezek után találkoztak egy újsághirdetés útján Mick Mars gitárossal. Énekesnek Tommy Lee egyik középiskolás ismerősét ajánlotta. Meghallgatták Vince Neilt, és mindhárman úgy döntöttek, hogy ő lesz a megfelelő ember.

Too Fast For Love

Az első album mérhetetlen sikert aratott (Too Fast For Love). Az album elején lévő Live Wire egyből a banda legnagyobb sikere lett, de klasszikus értelemben vett slágerből több nincs a lemezen – bár bizonyos nézőpontból kizárólag ilyen dalok vannak rajta. A ’Too Fast For Love’ érdekes sajátja, hogy gyakorlatilag nem tartalmaz töltelékdalokat. Minden egyes szerzemény kiváló a maga módján, a lemez pedig megunhatatlan. A végtelenül energikus és pofátlanul féktelen Take Me To The Top, a Mick Mars által elvarázsolt Piece Of Your Action, vagy a címadó nóta mind-mind lenyűgözik az embert. A promóció elmaradása azonban keményen rányomta a bélyegét a lemezre. Nem tudott akkora sikert aratni, mint amekkorát kellett volna, ám megnyitotta a csapat előtt az utat az egekbe.

Shout at the Devil

1983-es lemezükön leszámolnak a glam punk muzsikával, és kőkemény glam metalt hoznak létre, amit Nikki Sixx őrült ötletei nyomán átitat a sátánizmus hangulata – de csak amolyan rocksztáros, komolyan egyáltalán nem vehető módon.

A lemez kifejezetten irritáló intrója után gyakorlatilag megint egy bombasztikus dalhalmazt kapunk, tele olyan nótákkal, amik egyből magukkal ragadják az embert, ám ezúttal leginkább Mick Mars gitárjátékát tartom érdemesnek kiemelni. Mars lüktető erejű gitározása teszi igazán karakteressé és egyedivé a Looks That Kill című csodát, a Too Young To Fall in Love nyomasztó dallamait, vagy az igazán felkeményített Beatles klasszikust, a Helter Skeltert. Az album első kétharmada hibátlan, mondhatni, a metal zene egyik alapműve, ám kicsivel később kezdődnek a gondok – persze, csak az ennyire magas színvonalon mozgó lemezekre jellemző módon. Az albumzáró Danger című dalban ugyanis a Mötley Crüe története során először majdnem sikeresen kifigurázza magát.

A lemez majd egy évvel azután jelent meg, hogy csapat fellépett a US Festivalon, ami után rögvest megugrott a népszerűségük az Államokban. Nikki Sixx ekkoriban Lita Forddal kavart, kettőjük közös szeánszélménye pedig közvetlen előzménye volt a banda sátánista ökörködésének. Szerencsére ezt az ént, valamint az apokaliptikus hangulatot sugárzó fellépő ruhákat és díszleteket ugyan olyan gyorsan levetkőzték, mint anno a glam punkos, glitteres csillogást.

Theatre of Pain

A hirtelen sikerek után a zenekar tagjai mértéktelen alkohol- és drogfogyasztásba kezdtek, amely majdnem Nikki életébe került (a klinikai halál állapotába került). Vince Neil és Razzle ittasan autóbalesetet szenvedtek, amely Razzle életébe került, Neilt pénzbüntetésre és közmunkára ítélték. Razzle a Hanoi Rocks dobosa volt. Emberileg tehát a banda kezd egyre mélyebbre jutni, és elérkezik a pont, amikor erőt vesz rajtuk a fájdalom és a fáradtság. Nem is véletlen, hogy az aktuális lemez címe ’Theater Of Pain’ lesz, a rajta található dalok fele pedig szedett-vetett, rögtönzött témák halmaza.

A fiúk csupán néhány valódi kulcsdalt voltak képesek megírni. Az albumnyitó Smokin’ In The Boys Room például egy feldolgozás, de bármennyire is ferde szemmel néznek rá a tagok és a rajongók utólag, én állítom, a dal az egyik legjobb nóta, amit a Mötley valaha is prezentált.

A Home Sweet Home egy fájdalmas ballada arról, hogyan érezték magukat akkoriban – szerencsétlenségére gigasláger lett belőle, így az igazán kemény metalhívők mereven elutasítják. A Tonight című szerzemény eredetileg még az első albumhoz köthető, így egyáltalán nem tekinthető rossz nótának (bár alaposan átdolgozták). Hasonlóan jól sikerült még a Louder Than Hell és a Keep Your Eyes On The Money is, ám a fennmaradó öt dal egyértelműen csak a töltelékdal címkével bélyegezhető meg. Sajnálatos módon azonban a lemez felvételének körülményei a turné után öröklődtek a következő stúdióanyagra is, pedig Nikki példának okáért már a Home Sweet Home klipjének a forgatásakor is fél-hulla volt.

Girls Girls Girls

Az 1987-es ’Girls Girls Girls’ sokak szerint méltó folytatása a ’Theater of Pain’-nek (persze negatív értelemben), ám én úgy vélem, ezt a lemezt erősen félreismeri a közönség! A két kezdőnótán kívül (amik ugye akkora slágerek lettek, hogy minden rockernek kötelező tudni dúdolni őket) még legalább négy kulcsszerzemény van a lemezen:

- egyfelől az albumvégi You’re All I Need, mely a banda talán egyetlen szerelmes balladája;
- az All In The Name of Rock and Roll, mely ugyan nem került kislemezre, de legalább akkora himnusza lehetne a bandának, mint a Live Wire;
- a Dancing On Glass című herointól átitatott Sixx szerzemény;
- valamint a Sumthin’ For Nothin’, amiben Mick Mars a lemez blues-orientált oldalát vegyíti a hat évvel korábbi debüt lemez energiájával.

Mindezen szépség ellenére azonban (noha az album hozta az elvárható eredményeket), a csapat is belátta, hogy ezzel a hozzáállással nem lehet előhozni mindent, ami potenciálisan megvan a zenekarban. Az sem segített rajtuk, hogy Nikki Slash szállodai szobájában túladagolta magát, és kis híján életét vesztette. A lemez turnéja után tehát józan időszak kezdődött, hogy soron következő anyaguk végre igazán kirobbanó és letaglózó erejű munka legyen. És a banda 1989-ben végül durrantott egy minden addiginál hatalmasabbat.

Dr. Feelgood

A ’Dr. Feelgood’ album meglepő húzás lehetett a csapattól, hiszen az 1988-as ’Raw Tracks’ EP-n már a múltjukból ástak elő felvételeket, mintha csak kiveszett volna belőlük a kreativitás. Valójában minden rendben volt, olyannyira, hogy az 1989-es Moscow Festivalon már mutattak is be dalokat az új lemezről, az orosz közönség legnagyobb örömére.
A meglehetősen sötét intróval startoló lemez annyira kemény és energikus lett, hogy az egész glam metal stílus talán egyik legszebben csillogó ékkövének tekinthető, melyben rengeteg fogós dallam keveredik a szexista dalszövegekkel és a vad hangzással. Mick Mars gitáros végül megalkotja azt a két témát, amivel örökre beírja a nevét a legnagyobbak közé.

A Dr. Feelgood egyedi felvezetése, alaptémája és szólója helyből klasszikus, a punkosan primitív Kickstart My Heart pedig pontosan olyan, mint a dalszöveget ihlető élmény, a drogtúladagolás… Zajos, gyors és letaglózó. Mick rövidke tremolós felvezetése a rock történelem egyik legszebb pillanata, a szájgitárral előadott záró hangok pedig azonnal beleragadnak az ember fülébe. Az albumon töltelékdal természetesen nincsen. Ha mégis kell egyet választani, akkor egyedül a Slice Of Your Pie-t lehetne megemlíteni, ami a maga nyomasztó középtempójával kissé kilóg a sorból. Ezen túl van itt romantikus töltetű slágerdal, szexuális élményeket felelevenítő nóták, valamint egy gyönyörű ballada az akkor éppen igen karakteresen változó világról. Az album mindemellett valódi sztárparádé is. Egy-egy vokális rész erejéig feltűnik Sebastian Bach, Jack Blades, Bryan Adams, valamint a Cheap Trick legendás zenészei: Robin Zander és Rick Nilsen. Hasonlóan az előző lemezhez, itt is két vokalistanő segít be a bandának, akik élőben is elkísérik őket a koncertekre.

A ’Dr. Feelgood’ egy tökéletes album, amit tökéletes időpontban alkotott meg a zenekar. 1990 a klasszikus metal zene talán utolsó igazán sikeres éve, az időszak, amikor még egy évig minden metalzenekar bankot robbanthat a turnéiból és a lemezeiből – legyen az akár földbe döngölő klasszikus, vagy középszerű alkotás. A Mötley Crüe is megkezdi a maga világkörüli, rendkívül fárasztó, de teljesen tiszta turnéját, ami azonban annyira lemeríti a srácokat, hogy most először talán bánják, hogy rocksztárok lettek.
De a fekete levest még csak ezután kellett meginniuk.

1991-ben a zenei közízlés alaposan megváltozott. Az a generáció, ami a nyolcvanas évek közepén még tátott szájjal bámulta az MTV-n bemutatott hajbandákat, most vagy csodálkozva nézte az egyre lehangolóbb zenei felhozatalt, vagy maga is a grunge híve lett. Tény, a Nirvana színre lépésével egészen új értelmet nyert a fiatalok lázadása és szabadság iránti vágya, főleg úgy, hogy közben már nem is volt mi ellen küzdeniük…

A metal zene már nem volt megfelelő ahhoz, hogy kifejezzék az érzelmeiket. Olyan zenét akartak, ami kifejezi az ifjú lét negatív oldalait, így a nagyra nőtt, feltupírozott és festett glamster fizurákból zsíros tincsek és merev cipőbámulás lett.

Hogy hogyan élheti ezt túl egy glam banda, ami az élet legnaposabb pillanatait és a saját hedonizmusát énekli meg? Meglehet, hogy sehogy. Kizárólag úgy, ha divat-orientáltá válik, és megpróbálja a maga módján felvenni a fiatalok által elé dobott kesztyűt, esetleg egy az egyben beáll a sorba, és megpróbál tökéletesen belesimulni az új színtérbe. Ez utóbbi utat azonban kevesebben akarták járni, ám a Mötley Crüe példáját nézve mintha úgy tűnne, ők mégis valami ilyesmiben gondolkodtak…

Mötley Crüe

Glam zenekar annyira talán sosem fordított hátat önmagának, mint a Crüe a kilencvenes évek közepén. Kezdődött a gond azzal, hogy a csapat látván az új zenei trendek alakulását, átgondolatlan vehemenciával, kiforrott koncepció nélkül kezdett dalszerzésbe. Már az utolsó turnéjuk után is érezhették a problémákat, ám mivel sosem szembesültek ilyen mérvű kihívással, hamar összecsaptak a hullámuk a fejük fölött. Először Nikki Sixx döbbent rá, hogy Vince Neil gyakorlatilag egyáltalán nem segíti őket előre a munkában, így egyetlen pillanat alatt megvált az énekesétől, amit a többiek egyáltalán nem ítéltek el. Helyette felvették John Corabit, aki korábban a Scream nevű zenekarban zenélt. Személyében a banda kapott egy dalszerző/énekes/gitárost, aki azonban sok szempontból csak tovább szította az indulatokat.

Mick Mars mellőzve érezte magát, különösen azután, hogy elhatalmasodott rajta az alkoholizmus, az általa írt zseniális gitártémák pedig sok esetben áldozatául estek Nikki, Tommy és a producerek utómunkájának. Nikki feltehetően szentül hitte, hogy a Corabi adta plusz majd elég erőt ad nekik ahhoz, hogy létrehozzák a kilencvenes évek Mötley Crüe-jét, ám sajnálatos módon tévedett.

Az egyszerűen csak ’Motley Crue’ (bár kizárólag az albumborítón hagyták le a pontokat, igazából mindenhol ’Mötley Crüe’ néven hivatkoznak rá) címmel elkeresztelt lemez egy kemény hangzású, grunge zenével alaposan átitatott lemez lett, súlyos témákkal és szokatlanul összetett megszólalással. Azt azonban felesleges bizonygatni, hogy a kifejezetten drága album kereskedelmi szempontból sikertelen lett, a promóciós turné pedig annyira nem érdekelte az embereket, hogy az ideje korán véget is ért.

Utóbbi momentum érthető is, hiszen a Mötley elkövette azt a hibát, hogy túlságosan radikálisan változott, ezáltal pedig azt a kevéske rajongót is elutasította magától, akik megmaradtak a zenekar mellett. A Home Sweet Home akusztikus gitáron való előadása nem volt feltétlenül szerencsés dolog, ahogy Corabi hangja sem passzolt a régi dalokhoz – hiába volt képzett és erőteljes orgánum. Nem sokkal a lemez megjelenése után Nikki Sixx azon kapta magát, hogy bombasikerűnek szánt lemezével gyakorlatilag saját magát rúgta seggbe…

A sikertelen album után visszamentek a stúdióba, és beindult a kreatív gépezet, hogy megfeleljék a kérdést: Mivel lehet sikereket elérni? A kérdésre Tommy és Nikki is kereste a megoldást, ötleteik pedig voltak bőven. A rengeteg elképzelést természetesen Corabival akarták megvalósíttatni. Felmerült a Nine Inch Nails indusztriális megközelítése, az óceán túlpartján szárnyait bontogató brit pop irányzat, továbbá az elektronikus zene is, de egy idő után Corabi még az életét is megunta. Nikki is rájött, hogy miért bukott meg az eddigi munkájuk… John Corabi nem Vince Neil.

Vince a kiválása után 1993-ban és 1995-ben két szólólemezt is felvett, melyek meglehetősen mérsékelt sikereket arattak, megfelelően a rajtuk hallható zenének. A ’95-ös év azonban részéről egy hatalmas emberi tragédiáról szólt, ugyanis a kislánya, Skylar ebben az évben hosszú szenvedés után elhunyt. Halála mélyen megrázta a zenészt, akinek ezután tovább súlyosbodtak az alkoholproblémái. Bár a bandával ekkor sem volt épp felhőtlen a viszonya, hamarosan mégis megérkezett hozzá Nikki Sixx visszahívása.

Generation Swine, New Tattoo

A Mötley Crüe ezután egy meglehetősen furcsa állapotban találta magát. Az új lemez dalai félig már készen voltak, ám Corabi helyett Neilnek kellett rájuk felénekelni a dalszövegeket. A lemez bizonyos értelemben továbbvitte az előző album hagyományait, ám annál sokkal több zenei újdonságot és divatos motívumot viselt magán.

Alapjaiban véve a ’Generation Swine’ is rossz album volt, ám nézőpont kérdése, hogy találunk-e rajta jó dalokat, avagy sem. Személyes kedvencem a lemezről a meglehetősen különös, elvont hangzású, ám rendkívül vonzó és izgalmas Glitter, valamint a régi lemezek akusztikus intermezzóit felelevenítő Rocketship.

Igen csúnya, buktató erejű pillanat a Tommy által írt és énekelt Brandon, mely dal a fiának szól, és kizárólag vonósok adják a zenei aláfestést. Szintén kissé félresikerült a Shout at the Devil újra felvett, modernizált hangzású változata, a régi klasszikus vonzereje azonban elég volt ahhoz, hogy ehhez a dalhoz készüljön el a lemezt felvezető videoklip.
Kereskedelmileg újra bukta következett a zenekar történetében, ám Neil visszatérésével levonhatták a helyes következtetést abban a kérdésben, hogy mi lehet a jövőbeni siker titka. Ne feledjük, ekkor már elérkeztünk a kilencvenes évek végéhez, amikor a metal kezd újra felfejlődni és csatasorba állni. Nyilvánvalóvá vált, hogy a nyolcvanas évek zenéjére igenis van igény, és ha azt nem prezentálják a régi nagy öregek, akkor a fiatal bandák veszik át a kezdeményezést.

Az eddig grunge utánérzéssel kísérletező bandák sorban kezdték el felvenni a régi énjüket. A Def Leppard kiadta az ’Euphoria’-t, a Dokken az ’Erase The Slate’-et, a Night Ranger a ’Neverland’-et, a Mötley Crüe pedig elkezdi megírni és felvenni a saját retró albumát – immáron Tommy Lee nélkül.

Lee távozása után saját szólókarrierjének építgetésébe kezdett, melyre igen nagy hatást gyakorolt az a modern zenei irányzat, ami végül a ’Generation Swine’ lemezt megszülte. Helyettese az anyabandában először Randy Castillo lett, aki feldobolta az alapjaiban véve igencsak középszerű ’New Tattoo’ című lemezt. Bár az album visszamutat a csapat szebb korszakába, egyértelműen egy vérszegény produktumról van szó, melyről hiányoznak a kreatív ötletek. Hard rock háttérzenének azonban kiváló alkotás, ráadásul a jóérzésű Mötley fanok már ekkor sejthették, hogy hamarosan valami sokkal jobb dologgal rukkol majd elő a csapat. Egyáltalán nem tévedtek, a banda ugyanis rátért az élő anyagok gyártására.

Először 1999-ben adtak ki hasonló lemezt, a nyolcvanas évek első felétől kezdve folyamatosan rögzített fellépések képi dokumentációival. Az igencsak vegyes minőségű dalokat sikerült a stúdióban meglehetősen hasonló színvonalra emelni, így a ’Live: Entertainment or Death’ méltó lett a zenekar nevéhez.

A ’New Tattoo’ kiadása után a ’Lewd, Crüed and Tattooed’ következett a sorban, immáron kizárólag DVD lemezen. Szomorú apropója a kiadványnak, hogy Randy Castillo halála után készült, a dobosi posztot pedig megdöbbentő módon Samantha Maloney, a Hole egykori dobzsenije tölti be.

Maloney egy valódi rockcsirke, aki méltón vette át Tommy Lee helyét a színpadon, de a játékát kizárólag a DVD-n, valamint a ’New Tattoo’ bizonyos bővített kiadásain hallhatjuk.
Tommy Lee 2004-ig bírta a Mötley nélkül. Ekkor visszatért, és a banda újra a régi fényében tündökölt, ezt az állapotot pedig muszáj volt megörökíteni az utókornak. Gigantikus turné szerveződött, minden addiginál lélegzetelállítóbb látvánnyal, a klasszikus sikerdalokkal és néhány friss szerzeménnyel, részben felelevenítve a kilencvenes évek útkereső munkáit. A végeredmény egy CD-n és DVD-n is kiadott koncertanyag, a ’Carnival of Sins’ lett.

Ez a lemez bizony a valaha volt legjobb Mötley anyagok között van, még ha első alkalommal a filmverzió képi világi kissé hektikusnak is tűnik. Hála a gondosan kimunkált rendezésnek, a néző szinte a műsor középpontjában érzi magát, éppen csak a pirotechnikai effektek hőjét nem érezzük az arcunkon. A közel hibátlan koncert DVD bizonyos kiadásaira videoklipek, werkfilmek, egy rajzfilm és egyéb extrák is felkerültek, így aki éppen ismerkedik a bandával, annak erősen ajánlott a lemez beszerzése.

A ’Carnival of Sins’ után a csapat folytatta a turnézást, de az új albumra jó ideig várni kellett. Nikki Sixx 2007-ben saját bandát alapított, Sixx:A.M. néven, mellyel felvettek egy meglehetősen borús hangzású koncepcióalbumot, ami az általa írt Heroin naplók című könyv aláfestése lett.

Saints of Los Angeles

A következő Mötley lemezfelvétel apropóját is a 2001-ben megjelent ’The Dirt’ című önéletrajzi könyv adta, amiben a banda tagjai a saját szavaikkal beszélnek a múltjukról. A felvett lemez ennek a könyvnek a háttérzenéje lett volna, ám végül önálló lemezzé nőtte ki magát – nagyon helyesen, ugyanis a ’Saints of Los Angeles’ a ’Dr. Feelgood’ óta kiadott legjobban sikerült albumuk. Noha a lemez első fele viszonylag átlagos és szürke, a Motherfucker of the Year című daltól kezdve az egész anyag valóságos slágergyárrá válik. Megjelenik a kilencvenes évek nu metalos hangzása, a régi albumok lényegre törő megszólalása, ám Mick Mars egyedi gitárjátéka ezúttal nem uralja a lemezt. Helyette mintha DJ Ashba dalszerző/gitáros és közreműködő zenész venné át a kezdeményezést, az új dalok gitártémái legalábbis sokkal inkább passzolnak hozzá, mint idősebb kollégájához.

A csapat ezután két fontosabb kiadvánnyal jelentkezett. Egy ’Greatest Hits’ válogatással, valamint a Crüe Fest koncertsorozat DVD kiadványával, melyen tizenhat dalt játszanak fel, továbbá vendégszerepeltetik a Papa Roach-t, a Buckcherry-t, a Traptet és a Sixx:A.M.-et is. Időközben Nikki és Mick megjelent a Los Angeles Ink című reality sorozatban, Vince pedig 2010-ben adott ki egy feldolgozáslemezt.

A turnék azóta is töretlenül folynak, melyek hol abszolút sikeresek voltak, hol botrányba fulladtak… nagyjából, mint minden, amibe a Mötley valaha is belekezdett. De ők már csak ilyenek: élik a rock and roll életformát, míg el nem viszi őket az élettel folytatott féktelen hajsza…
 

Videók

  • Mötley Crüe - Kickstart My Heart
  • Mötley Crüe - Wild Side
  • Mötley Crüe - Girls, Girls, Girls
  • Mötley Crüe - Don't Go Away Mad
  • Mötley Crüe - Looks That Kill
  • Mötley Crüe - Live Wire
  • Mötley Crüe - Same Old Situation
  • Mötley Crüe - Home Sweet Home
  • Mötley Crüe - Dr. Feelgood
  • Mötley Crüe - Primal Scream

Jelenlegi felállás: 

NévHangszer
Vince Neil
ének
gitár
Mick Mars
gitár
vokál
Nikki Sixx
basszusgitár
vokál
Tommy Lee
dob
ütőhangszerek
zongora
vokál