Peter Frampton egyike volt a 70-es évek legnagyobb koncert sztárjainak: hírnevét leginkább dupla lemezes „Frampton Comes Alive!” című koncert felvételnek köszönheti. Frampton egyike volt azoknak a zenészeknek, akik a közönséghez az áttörést egy élő albummal érték el (mint a Kiss, Cheap Trick, etc…). Mint sokan mások, ő is felvett több korábbi albumot, és kimerítő turnékat épített rá, miközben nagyszerű koncerteket tartott. Ettől lett például a „Frampton Comes Alive!” (addig az ideig) minden idők legtöbbet eladott élő lemeze, 6 millió eladott lemezzel az USA-ban, és 16 millió eladott lemezzel világszerte. Frampton majd’ egy évtizedet töltött azzal, hogy elérje a „szupersztárok szintjét”, de szerencsétlenségére ez rövid életűnek bizonyult: a rossz szerencsének, és annak a ténynek köszönhetően, hogy korábbi nagysikerű lemezének sikerét nem tudta elérni, karrierje csődbe fulladt.
Peter Frampton 1950. április 22-én az angliai Beckenhamben született. Nyolc évesen kezdett el gitározni, és hosszú éveken keresztül tanult klasszikus zenét. Tizenéves korában több kis együttesben játszott, mint a Little Ravens, a Trubeats, és a Preachers. Az utóbbit a Rolling Stonesból ismert Bill Wyman menedzselte, és megjelentek a TV-ben a Ready, Steady, Go című műsorban. 1966-ban Frampton ott hagyta az iskolát, hogy becsatlakozzon a mad-popot játszó Herd zenekarhoz, ahol először ízlelte meg a sikert. A banda számos slágert írt, 1967 és ’68 között, és Frampton fiatalos megjelenése tini sztárrá tette, amivel 1968-ban "Face of 1968" díjat is megnyerte a zenei sajtótól. 1969 során Frampton elhagyta a Herd csapatát, hogy egy sokkal keményebb zenét játszó Humble Pie nevű formációt megalakítsa a korábbi Small Faces frontemberével, Steve Marriottal. Bár a csapat 2 évnyi turnézás után a siker kapujában állt, Frampton 1971-ben elhagyta az együttest, hogy szóló karrierjét építse, mivel a zenei irányzatokban nem tudtak megegyezni.
Miután a George Harrison emlékműnél előadta az „All Things Must Pass”-t, Frampton gitározni kezdett Nilsson Son of Schmilsson bandájában, és kiadta első szóló albumát, Wind of Change címmel 1972-ben. Ringo Starr és Billy Preston segítségének ellenére a nem érte el a kívánt hatást. Frampton következőleg alakított egy zenekart amiben szóló karrierje mellett játszott Frampton's Camel névvel, amiben a billentyűs Mickey Gallagher (Cochise) volt, a basszusgáros Rick Wills (Bell & Arc), és a dobos Mike Kellie (Spooky Tooth) játszott. 1973-as albumuk, a „Frampton's Camel”, siralmas eladásokat produkált, de Frampton elkezdett egy folyamatosan épülő turnét az elkövetkezendő években. Feloszlatta a Frampton's Camel-t miután kiadta következő albumát a 1974-es „Somethin's Happening”-et. A cím pfétikusnak bizonyult: kövekező lemeze a „Frampton” az első Amerikai siker-lemeze volt, ami sláger listákat ostromolt, és arany lemez lett belőle.
Eddigre Frampton felhalmozott egy tiszteletre méltó mennyiségű, silány, kiadatlan számot, amik közül a legjobb is csak alig volt meg komponálva, és csak a fogason lógtak. Ezeket aztán később a koncerteken fel tudta használni, mivel képes volt ezeket beilleszteni számai közé, amiket ez által megtöltött élettel, ami a stúdió felvételeken sokszor hiányzott. Ráadásul a koncertek során képes volt a számokat „vagonba” kötni ízléses gitár játékával, és lefektette a talk-box gitár effektus alapköveit, ami játékának védjegyévé vált. Mindezek egy egységgé álltak össze a „Frampton Comes Alive!” lemezen, egy dupla lemezes kiadáson, amit a San Francisco-i Winterlandben vettek fel 1975-ben. Az album meglepetés szerű volt, ami a toplisták élére repítette, ahol hetekig trónolt, és több mint 16 millió példányt adtak el belőle világszerte, így válva az addigi legnépszerűbb élő felvétellé. A toplistákon még évekig megtalálható volt és tartalmazta Frampton első három legnagyobb slágerét:"Baby, I Love Your Way"; "Do You Feel Like We Do"; "Show Me the Way." Természetesen a lemezbemutató turné is multimilliomos kasszasiker volt. Amikor a por leült, Frampton sztár lett, és a Rolling Stone magazin az év sztárjának kiáltotta ki. Ekkora a „Frampton Comes Alive!” már nem volt minden idők legnagyobb számban eladott lemeze, hiszen lekörözte a Garth Brooks tizenhatszoros platina lemeze a „Double Live”. A legkelendőbb élő rock album kategóriája már sokkal vitathatóbb. Bruce Springsteen 5 lemez/3CD kiadása a „Live/1975-85” 13 millió egységet értékesített a hat millió „Frampton Comes Alive!”-al szemben. Bár azóta a RIAA az egységeket az eladott példányok alapján szolja, tehát egy dupla lemez két egységnek számít, így már a válasz kevésbé egyértelmű.
Az A&M nyomásának engedve Frampton hallgatott józan eszére, és bevonult a stúdióba, ahelyett, hogy hátradőlve pihent volna, és belesüppedt volna a sikerbe. Ennek eredménye az „I'm in You”, ami a második helyet érte el az album eladási listákon ’77-es kiadását követően. A címadó szám ugyanezt tette a slágerlistákon, ezzel megalkotva Frampton életének legnagyobb sikerét. A „Frampton Comes Alive!” fenomén árnyékában az „I’m in you” néhány rajongó számára csalódás volt, még akkor is, ha több mint 3 millió példányban adták el: a sietős írás nyomai megmutatkoztak rajta. Sajnos 1978 Frampton számára tragikus év volt. Egy nagyon magas színvonalú színészi tehetségről tett tanúbizonyságot Billy Shearsként a nagy büdzséjű „Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band” filmben, ami szörnyű kritikákat kapott, és hatalmas bukás lett. Az év Júniusában a Bahamákon majdnem halálos balesetet szenvedett, ami során sokkot kapott, több csontja eltört, és izomsérüléseket szenvedett, és hogy a dolgok még rosszabban menjenek, régóta tartó kapcsolatából is kilépett barátnője. Frampton teljesen felépült a balesetből, és rövid időre a drogokhoz menekült. Az 1979-es „Where I Should Be” arany lett „csupán”, és a legnagyobb slágere is csak a TOP 20 közé került be, "I Can't Stand It No More" címmel, ami becsülendő, de korábbi sikereihez mérten elég gyenge eredmény.
Frampton látszólag céltalanul belezuhant a ’80-as évekbe. A ’81 során kiadott „Breaking All the Rules” albumának kiadásának idejére már levágatta haját, de az új image nem tudta feljebb küzdeni minta az alsóbb régiói a TOP 50 listáknak. A következő évben kiadott „The Art of Control” egy nagy bukás volt, és Frampton visszavonult a zeneipartól hosszú évekre. Az 1986-os „Premonition” album által tért vissza, és bár nem volt nagy siker, nagyon sok adásidőt kapott a rádiókban a "Lying." A következő évben Frampton játszott az egykori iskolatárs David Bowie „Never Let Me Down” albumán, és csatlakozott hozzá turnéján. „When All the Pieces Fit”, albumát az Atlantic adta ki 1989-ben, és tervezte újra-egyesülését Steve Marriottal nem sokkal annak 1991-es tűzesetben bekövetkezett halála előtt. Frampton azonnal elkezdett turnézni, és egy eposzi magaslatokba emelt lemezt adott ki, „Relativity” címmel 1994-ben, amit később a Sony Legacy újból kiadott. A következő évben kiadta újabb élő albumát, a „Frampton Comes Alive II” –t az IRS által. A ’90-es évek második felében felvételeket, és turnékat készített a „Bill Wyman & the Rhythm Kings”-el, és a „Ringo Starr's All-Starr Band”-el. 2000-ben megjelent Frampton első DVD-je, a „Live in Detroit”, ami egy újonnan felvett koncert, amit a CMC CD-n is kiadott. 9 év után első stúdió albumát a „Now”-t 2004-ben adta ki, amit a 2006-os instrumentális Fingerprints követett.
