A Poisont 1983-ban alapította Bret Michaels énekes, Matt Smith gitáros, Bobby Dall basszusgitáros, és Ricky Rockett dobos.

Korai évek (1983-1986)

Az első nagylemez felvétele előtt apai teendői miatt Matt Smith elhagyta a zenekart és hazautazott Pennsylvaniába. Három jelölt volt a szólógitárosi posztra. Slash, aki később a Guns & Roses aranykorszakának lett oszlopos tagja, Steve Silva a The Joe Perry Projectből, valamint a New Yorki születésű gitáros CC Deville. Végül úgy érezték, hogy CC Deville tudan igazi lendületet a zenekarnak, így végül mellette döntöttek.

A hírnév (1986-1991)

1986-ban megjelenik a banda első, egyúttal mindmáig talán legjobb lemeze is, a ’Look What The Cat Dragged In’.

Az albumról természetesen az első másodperctől fogva süt, hogy a kor divatjának megfelelő glam metalt kap kézhez a hallgató. Bret Michaelsnek már a hangjáról is a szőke hajú, kékszemű bájgúnár ugrik be az embernek, a zene pedig egyszerű és slágeres, egyedül csak C.C. DeVille jellegzetes gitárjátéka teszi igazán egyedivé a megszólalást, ez azonban bőven elég is.

Maga a lemez egyébként abszolút slágergyár. A számomra legkedvesebb Poison számok közül a Cry Tough, Talk Dirty To Me, Blame It On You és az I Won’t Forget You is felhangzik, és akkor még nem is beszéltünk a klasszikus slágerekről, mint az I Want Action, vagy a címadó dal. Nem is meglepő, hogy az album dalaiból négy kislemezt sikerült kiadni, továbbá energikus videó klipek is készültek, melyek már most, az indulás pillanatában egy tömegek előtt koncertező, szupersztár Poisont mutattak be a nagyközönségnek.

A debüt lemez sikere után törvényszerűen készült el a folytatás, az ’Open Up And Say… Ahh!’. A zene, a téma és a hozzáállás mit sem változott, a négyesfogat még mindig hatalmas elánnal dolgozott, aminek köszönhetően a második albumuk tökéletesen hozta az első színvonalát. Általában minden zenekar vállán ólomsúlyként van jelen a második lemez, melynek nem csak meg kell közelítenie az első sikereit, hanem előremutatónak is kell lennie. Az ’Open Up…’ nyilvánvalóan kevésbé előremutató, de a lemez tovább növelte a bármikor elsüthető Poison slágerek listáját.

Itt szerepelt a sokak által leginkább ismert balladájuk, az Every Rose Has It’s Thorn, mely a maga cowboy-romantikájával Bret Michaels addig is kissé erőltetett bájgúnár szerepén dobott egy hatalmasat, mindazonáltal maga a dal mára kissé közhelyesség is vált – őszintesége viszont tagadhatatlan, hiszen Bret a szakítása után írta a dalt. De ott van még a Fallen Angel, Nothin’ But a Good Time, Love On The Rocks és persze a Your Mama Don’t Dance (igaz, utóbbi feldolgozás), mely dalok szintén slágerek lettek.

De az igazi csúcs bevétele csak 1990-ben, az igazán népszerű glam és hard rock zene egyik utolsó évében jött el. Ekkor jelent meg harmadik albumuk, a ’Flesh and Blood’, melyen egyfelől folytatták a hagyományos slágergyártást, másfelől bebizonyították, hogy még mindig ki lehet hozni valamit a glamből, ráadásul sokkal ütősebbet és jobbat, mint eddig.

Miként és mit is lehetne elmondani egy olyan albumról, amin olyan dalok kaptak helyet, mint az Unskinny Bop, a valaha volt talán legjobb Poison dal, a címadó Flesh and Blood, a Ride The Wind, a romantikus irányba elhúzó Life Goes On, és a valaha volt legszebb alkotásuk, a Something To Believe In.

De hiába a kereskedelmi siker, ha a háttérben zajló viták és érdekkülönbségek megmérgezik a zenekaron belüli összhangot. Noha Bret Michaels mindig is egy összetartó, családias egységnek tartotta a csapatot, a harmadik album megjelenésének idejére már kezdte őket felemészteni a rocksztárságból fakadó mocsok. Bret cukorbeteg, ennek első nyilvánvaló jele a közönség számára az volt, amikor egy koncerten összeesett a színpadon. C.C. tudatmódosító drogokhoz nyúlt, aminek következtében gyakorlatilag állandóan be volt állva. Egy 1991-es MTV fellépésen gitárjának csatlakozója kiesett a helyéről, ő pedig hosszú másodpercekig játszott tovább, tudomást sem véve az esetről. A fellépés után ő és Bret összeverekedtek.

Miközben a banda látszólag a csúcson volt, hőseink kezdték egyre rosszabbul érezni magukat. Most már az interjúk közben is érződött a viszály, így aligha lehetett titok bárki előtt is, hogy a Poison a csúcs után egyből gödörbe jutott. Az okot mindenki C.C. drogproblémáiban látta – Bret nem válhatott masszív függővé, hiszen a cukorbetegsége ezt nem engedte. Végül a csúnya, de elképesztő színpadi karizmával bíró gitáros kilépett a csapatból.

Utolsó közös megjelenésük a ’Swallow This Live’ című koncertanyag volt, mely CD-n és videón is megjelent a maga idejében. Mondani sem kell, igazi best of lemezről van szó, de ugyan, mit is tudna a színpadra vinni egy banda, aminek az elmúlt három lemezén annyi sláger és klasszikus lett elszórva, mint más együtteseknek az egész életművében?

Természetesen az alkotókedv itt sem hagyott alább, így az élő lemezre felkerült néhány stúdiódal is, melyeken jó ideig utoljára lehet hallani C.C. játékát. Természetesen ezek közül is kikerült egy ikonikus sikerdal, a So Tell My Why.

De siker ide, vagy oda, végzetét a Poison sem tudta elkerülni. 1991 szeptemberében megjelent a Nirvana kultikus Smells Like Teen Spirit című dala, amivel a világ és főleg Amerika zenei mainstream irányzata egyből fejtetőre állt. A fiatalság körében a lázadás egészen új értelmet nyert, a kemény rockzenétől pedig tömegesen fordult el az addigi célközönség. A változást azonban egyértelműen a glam metal viselte a legrosszabbul, sőt, az irányzat gyakorlatilag megszűnt létezni.

Számos együttes véglegesen kátyúba került ekkor, akik pedig talpon tudtak maradni, azok rákényszerültek a zenei irányváltásra. Alternatív, esetleg súlyos grunge elemeket kellett belevinni az addig napfényes, pozitív töltetű zenébe, de ugyanígy a mély, romantikus érzelmű balladák kora is lejárt.

Változó idők, Richie Kotzen (1992-1998)

Ezt az akadályt természetesen a Poison is megpróbálta bevenni, de a többi sorstárshoz hasonlóan nekik is csak kisebb-nagyobb sikerrel jött össze a dolog.
1993-as lemezük, a ’Native Tongue’ sok tekintetben elfordult és idegen a bandától. C.C. távozása után a csapat Richie Kotzen gitárosban találta meg a potenciális új tagot, akinek a zeneisége nagyban hatott az új albumra.

Ez a lemez bizony egyértelműen a kilencvenes évek egyik zavaros terméke. Ahogyan ekkoriban mindenki valami újjal próbálkozott (valaki elektronikával, valaki különböző stílusok katyvaszával), úgy a Poison egyszerre akart modern és hagyományokhoz hű lenni. Ebből a törekvésből pedig egy olyan album jött létre, amiben legalább annyi country elem található, mint zajos heavy metal, és egyszerű, urambocsá ötlettelen gitár riff, ami azért is érdekes, mert Richie Kotzen vitathatatlanul a korszak legnagyobb gitárzsenijei között volt.

Bár voltak a lemezen sikeres kislemez dalok, mint a Body Talk, utólag mégis csak a Stand című nóta maradt meg a hallgatók fejében, ami viszont egyértelműen a nyolcvanas évek Poisonját idézi meg, igaz, kissé talán erőltetett módon.

Ennek megfelelően az izzadtságszagú lemez erősen közepesen teljesített a listákon – az előző anyagok dobogós helyei után a ’Native Tongue’ csak a Billboard 16. helyéig jutott, összességében pedig a korongból csupán Kanadában lett platina lemez, odahaza be kellett érni az arany minősítéssel. Ez bizony már nem a többszörös platinalemezes Poison volt…

Az 1990-es évek közepén a Poison teljes mértékben lerobbant és lepukkadt. A ’Native Tongue’ album relatív sikertelensége után turnézni indultak, a körútról pedig készítettek egy koncertanyagot, ami azonban csak mérsékelt eladásokat tudott produkálni. Egyetlen kereskedelmi sikerük a korszakban az 1996-ban megjelent 'Greatest Hits' anyag volt, amire cseppet sem meglepő módon javarészt a klasszikus albumtriójukból válogatták ki a dalokat. Azokon kívül csak a Stand és két friss szerzemény kapott helyet a lemezen, amiket a következő stúdióalbumon is meghallgathatott a nagyérdemű.

A csapaton belül azonban C.C. kiválása után sem csökkent a feszültség, sőt, a hangulat minden addiginál forróbb lett, és nem elsősorban a rajongólányoknak köszönhetően. Richie Kotzen és Rikki Rockett között olyan konfliktus bontakozott ki, amit még egy profi menedzsment sem tudott volna csak úgy elsimítani: egy nőn veszett össze a két zenész.

A közkedvelt történet szerint Kotzen elszerette Rockett menyasszonyát. A legelterjedtebb verzióban akkor a hölgy és a dobos már nem alkottak egy párt, de a szakítás és az új egymásra találás közötti időszak meghökkentően rövid volt. A Poison egyszerűen nem egy olyan banda, aminek a tagjai közötti kötelék elviselne egy ilyen eseményt.

A ’Crack a Smile… and More!’ című album munkálatai 1994-ben rögtön egy szerencsétlenséggel indultak. Mintegy rossz ómenként Bret karambolozott a Ferrarijával, a balesetben pedig súlyos sérüléseket szerzett, eltorzult az arca, elvesztette néhány fogát, és sokak szerint csoda, hogy életben maradt.

Az album felvételeikor az új gitáros, Blues Saraceno meglehetősen nagy zenei szabadságot kapott, aminek a végeredménye egy vidám, emelkedett hangulatú lemez lett, ami stílusát tekintve néha érezhetően a pop felé fordult. Tizenkét remekbe szabott dalt játszottak fel a lemezre, amik ugyan nem közelítik meg a régi Poison szerzemények hangulatát és erejét, de mindenképpen elismerésre méltóak. Megjelentetni azonban nem sikerült a lemezt – a kiadók olyannyira elutasítóak voltak, hogy a banda klipjeire sem voltak már kíváncsiak.

DeVille 1996-ban, a ’Greatest Hits’ megjelenésekor visszatért a csapatba, Saraceno tevékenysége így látszólag terméketlen volt, pedig a lemez már ott pihent a raktárban. Két dala felkerült ugyan a válogatásra, de viharos sikert természetesen ezek sem arattak.

Újra az eredeti felállásban (1999-2009)

A ’Crack a Smile…’ végül csak 2000-ben kerülhetett a nagyközönség elé, megtoldva extrákkal. A lemezre demókat és élő dalokat is felraktak, amiken már C. C. zenélt. Az album így rögtön afféle gyűjteményes anyaggá avanzsált, egyúttal az egyik leghányattatottabb sorsú Poison anyag is lett.

A banda energiája (a most már józan) C. C. visszatérésével megint megnőtt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a tény, hogy Bret ekkor már egy amatőr pornós szereplést is a háta mögött tudhatott, Pamela Anderson közreműködésével.

A zenei energiát azonban szerencsére hasznosabb dolgokra fordították, így néhány hónappal a ’Crack a Smile…’ kissé megkésett megjelenése után felvették a ’Power to the People’ című lemezt. A ’Power to the People’ inkább egy normál albumnak álcázott EP, vagy egy koncertlemeznek álcázott EP, netán egy normál albumnak álcázott bootleg… Bonyolult egy helyzet, annyi már szent. Mindenesetre a friss anyag gyakorlatilag valóban inkább egy EP-nek tekinthető, hiszen mindössze öt új dalt tartalmaz, a fennmaradó részt egy erősen közepes minőségű, úgynevezett keverőpultos bootleg tölti ki, ami ráadásul már megjelent egyszer hivatalos kiadásban. Haragudni azonban nem lehet a CD-re, mivel itt hangzik fel a Can’t Bring Me Down, hosszú idő óta az egyik legfogósabb új daluk, valamint C. C. itt áll először mikrofon mögé, rögtön egy divatos és erőteljes dal erejéig – ez a I Hate Every Bone In Your Body But Mine, egy punkos energiától duzzadó nóta.

A két felemás lemez után azonban a csapat 2002-ben végre rászánta magát egy normális, összeszedett, átgondolt zeneiséggel bíró album elkészítésére. A régi hagyományokkal szakítva ez az új lemez nem lett slágergyár, de nem is várható el egy glam bandától, hogy a XXI. század elején hozza a nyolcvanas évek szintjét… egyszerűen nem engednék a körülmények. Emellett viszont a ’Hollyweird’ nyugodtan tekinthető az 1990 óta felvett legjobb lemezüknek.

A 44 perces korong tizenhárom dalt tartalmaz, az egyiket kétszer. Ez a Home, amit Bret és C. C. előadásában is meghallgathatunk, és mit ne mondjak, szerintem C. C. verziója sokkal hangulatosabb, mint énekes kollégájáé, talán mert az ő hangja új színt tud vinni a Poison amúgy már kicsit unalmas vokális hagyományaiba.

Felhangzik még egy Who feldolgozás is, a Squeeze Box, valamint a Wishful Thinkin’ című remekmű, aminek a gitártémája legalább annyira hajaz a Nirvana és a Boston legnagyobb slágerére, mint a korábbi Can’t Bring Me Down – mondhatni, C. C. kétszer is lekoppintotta a két ikonikus nótát.

Az albummal kapcsolatban számomra külön öröm, hogy C.C. három dalban is megcsillogtatja vokális képességeit – nem mondom, hogy penge énekes a fazon, de a punkokat megidéző erő, amit belevisz a szerzeményeibe, egészen újszerűvé teszi az amúgy már rutinból dolgozó zenekar hangzását.

A ’Hollyweird’ utáni néhány évben a banda körül lecsendesedtek az indulatok. Lemezfelvételre jó ideig nem került sor, és 2007-ben is csak egy feldolgozásalbumra futotta a társaságtól. Koncertezni viszont koncerteztek, és nagyon úgy néz ki, hogy az egykor haragos csapat újra megbékélt önmagával.

Manapság a Poison Bret magánügyei miatt kissé tetszhalott állapotban van, de a tavalyi évben még a Def Leppard és a Cheap Trick társaságában turnéztak. Bár koncertjeiken természetesen felelevenednek a nyolcvanas évek emlékei és mozzanatai, sajnálatos módon az idő rajtuk is fogott. Szerencsére a 2000-es évekre sikerült egy olyan zenei környezetet létrehozniuk, mely egyszerre régimódi és előremutató. Nem is kell megismételniük a nyolcvanas évek sikereit, úgyis lehetetlen lenne, de modern kori albumaikkal sem ejtettek csorbát a becsületükön, sőt, talán még a kilencvenes évek útkereső hagyományait is egészen jól viselték.

(2010-napjainkig)

A 2010-es esztendő szomorú aktualitása azonban az, hogy Bret Michaels betegsége jó néhány izzasztó órát okozott a családjának, a csapat tagjainak, a barátoknak és a rajongóknak. Noha éppen a betegségéből fakadóan Bret sosem vitte túlzásba a rock ’n’ roll életmódot, végül mégis ledöntötte a lábáról az egyre súlyosabb kór. Jelenleg azonban úgy tűnik, hogy az állapota javul, és makacs zenészhez illően egyre csak a színpadon akar lenni. Sajnálatos, hogy mára igazi celeb lett… valóságshow-sztár, szépségkirálynő választások házigazdája, és még lehetne sorolni, mennyi mindennel foglalkozik a zenén kívül. Bizonyos értelemben azonban pontosan azt teszi, amit karrierjének kezdetén is csinált – csillog.