Bejelentkezés

x
Search & Filters

Queen

Megalakulás dátuma/Aktív évek: 
1971

További képek

Biográfia: 

A Queen brit rockegyüttes volt, amelyet 1971-ben alapított Freddie Mercury (ének, billentyűsök), Brian May (elektromos gitár), John Deacon (basszusgitár) és Roger Taylor (dob). Az 1970-es évek elején glam rock, progresszív rock és heavy metal stílusú, túlprodukált albumaikkal, rétegezett ének és gitárharmóniáikkal értek el angliai ismertséget, és kritikai sikereket.

Világhírt az 1975-ben megjelent A Night at the Opera című albumukkal, és az azon szereplő „Bohemian Rhapsody”-val értek el. A zenéjük később egyre populárisabb, közönségbarátabb lett. 1982-ben Hot Space című albumukon funk és R&B hangzással kísérleteztek, ezt a közönség és a kritika is hűvösen fogadta. Ezután az 1980-as években még populárisabb, rádióbarát lemezeket jelentettek meg, és bár Amerikában sosem tudtak újra sikeresek lenni, a világ többi részén a korszak egyik legismertebb együttesének számítottak. Mercury 1991-es halála után már csak egy régi felvételeket tartalmazó albumot adtak ki, majd gyakorlatilag feloszlottak. Deacon 1997-ben visszavonult a zenéléstől, de May és Taylor továbbra is használták az együttes nevét, kezdetben csak különféle előadókkal való önfeldolgozások során, 2004-től pedig Paul Rodgers énekessel a Queen+Paul Rodgers együttes keretén belül. 2008-ban új lemezt adtak ki The Cosmos Rocks címmel, ami negatív kereskedelmi és kritikai fogadtatásban részesült, ennek eredményeként 2009-ben feloszlottak.

Visszatekintve a kritikusok véleménye megoszlik az együttes jelentőségéről: bár több későbbi előadóra voltak jelentős befolyással, az 1980-as években kiadott lemezeiket a kritikusok egy része erősen elmarasztalja. Világszerte több mint 150 millió albumot adtak el, csak a Amerikában 32 milliót. Híresek voltak a hatásos koncertjeikről, a korszerű színpadtechnikájukról, és Mercury teátrális előadásmódjáról. Felléptek az 1985-ös Live Aid koncerten, ezt az előadásukat kritikusok és közvélemény kutatások a zenetörténet legjobb koncertteljesítményei közé sorolják.

A Queen előtt (1965–1970)

Brian May és Tim Staffel 1968-ban, egyetemista korukban alapítottak együttest Smile néven. Az egyetemen egy hirdetésben „Ginger Baker típusú dobost” kerestek, így találkoztak Roger Taylorral. A Mercury Records nevű lemezcéggel kötöttek szerződést, és felvettek pár dalt a Trident stúdióban. Megjelent egy kislemezük is, az „Earth”/„Step On Me”, de nem keltett feltűnést. A kudarc hatására Staffel eltávolodott az együttestől, majd 1970-ben ki is lépett. Ekkor került az énekesi posztra Freddie Mercury, aki már korábban ismerte az együttest, ellátogatott a próbáikra is. Mercury ötlete volt, hogy Queennek nevezzék el az új együttest, mert tetszett neki a szó kétértelműsége (az angol szlengben női ruhába öltözött homoszexuális jelentése is van), szerinte jól kifejezte az általuk játszani kívánt zene fenséges és bizarr kettősségét. Hogy teljessé tegyék az együttest, basszusgitárosokat hallgattak meg, így találkoztak 1971-ben John Deaconnal.

Ettől kezdve már kisebb eseményeken is felléptek, de még megtartották az eredeti foglalkozásukat is. 1972-ben sikerült felkelteniük egy kiadó figyelmét. Akkoriban a De Lane Lea stúdió az új hangtechnikai berendezéseit próbáltatta ki ismeretlen együttesekkel, ide sikerült a Queennek is bejutnia, ahol csekély stúdióidőért, és demófelvételi lehetőségért cserébe tesztelték a rendszert. Az egyik ilyen felvételük során figyelt fel rájuk Roy Thomas Baker és John Anthony, akik a Trident stúdió alkalmazottai voltak. A Trident akkoriban lemezkiadással akarta bővíteni a tevékenységét, ezért szerződést ajánlottak az együttesnek, amelyben fizetést és stúdióidőt garantáltak a felvételekhez, valamint elvállalták a Queen képviseletét és a felvételek terjesztését a kiadók felé.

Queen, Queen II és Sheer Heart Attack (1971–1974)

Közös elhatározás szerint minden már a De Lane Lea-ben felvett dalt újra felvettek (kivétel volt ezalól a „The Night Comes Down”, ennek nem voltak elégedettek az új felvételével, ezért az eredetit használták fel). A dalokból összeállított Queen album 1973 júliusában jelent meg, majd egy évvel a felvételek után. A stílusa a korszak heavy metal zenéjét idézte, az együttesre később jellemző jegyek, mint a többszólamú vokál, a rétegezett gitárhangzás, valamint a többtételes dalszerkezet pedig már itt képviselték magukat. Bár a kiadó megfelelően reklámozta, mégis nagyon csekély eladásokat produkált, és az eladási listákra is csak egy évvel később, a második albumuk sikere után került fel. A kritikusok alapvetően pozitívan fogadták: a Rolling Stone magazin kritikusa nagyszerű debütálásnak tartotta, a Winnipeg Free Press pedig az együttes zenéjét a Black Sabbathhoz, a Led Zeppelinhez és Jimi Hendrixhez hasonlította, a zenei anyagot „nagy energiájúnak” tartotta. A két kiadott kislemez, a „Keep Yourself Alive” és a „Liar” bár jó kritikákat kaptak, egyetlen listára sem kerültek fel. Évekkel később az Allmusic kritikusa a Queent minden idők egyik legalulértékeltebb debütáló albumának nevezte.

Az 1974-es Queen II album megjelenése egy kisebb nyomdahiba, és az 1973-as olajválságot követő megszorítások miatt késett. Az album dalai egységesebbek a hagyományosnál, két oldalát A és B-oldalak helyett Fekete és Fehér oldalaknak nevezték el. Míg a fehér oldalra (egy kivétellel) csak May írt dalokat, addig a Fekete oldal Mercury dalait tartalmazta. Bár nem konkrétan konceptalbum, tartalmazza azoknak bizonyos tulajdonságait: egységes hangulatú szerzemények, felosztott oldalak és egybefolyó dalok. Ez az együttes legsötétebb és legnehezebb albuma, komplex szerkezetű, virtuóz hangszerelésű és misztikus témájú dalokkal. Az albumot vegyesen fogadták, sokan épp a túlprodukáltságot és a túljátszottságot rótták fel az albumnak, a Melody Maker írója szerint hiányzik a zenéjük tartalmi mélysége, a Record Mirror szerint az album jól megmutatja a glam rock gyenge oldalát – ellenben a Sounds magazin kedvező kritikát adott: „a lemez a legjobb oldaláról mutatja be az együttest”. Az albumról megjelent „Seven Seas of Rhye” kislemez ismert sláger lett, jól fogadta a kritika is, és a 10. helyet érte el a brit slágerlistán. Az album borítója az együttes később legendássá vált pózát ábrázolta, amin sötétített háttér előtt megvilágítva látható a tagok arca. A képet Mick Rock fényképész készítette egy Marlene Dietrich fénykép alapján, amely a Shanghai Express című filmben látható.

„A Led Zeppelin és a The Who is benne van valahol, mert ők voltak a kedvenceink, de amiben próbálunk különbözni tőlük, az a rétegezett hangzás. A The Who-ra jellemző a nyílt gitárhang, és a „Father to Son”-ban ez benne van, de a mi hangzásunk sokkal inkább az eltúlzott, erős gitárhangra alapul.”— Brian May a Queen II-ről.

Az 1974-es amerikai turné során Maynél fertőző májgyulladást diagnosztizáltak, ezért hogy elkerüljék a karanténba kerülést, az egész együttesnek vissza kellett térni Angliába. Mialatt May a kórházban lábadozott, az együttes (és a stúdió) úgy gondolta, hogy a kényszerű szabadságot az új lemez felvételeivel töltik. Mivel úgy gondolták, hogy a túlbonyolított Queen II-t nehezen értették meg a hallgatók, az 1974. november 8-án megjelent Sheer Heart Attackot szándékosan slágeresebbre csinálták. Első kislemeze a „Killer Queen” volt az együttes első angliai slágere, amely a slágerlistán a második helyet érte el, és egyedülálló módon keresztezte a kabarézenét a hard rockkal. Fontos dala az albumnak a „Stone Cold Crazy”, amely egészen az 1970-es évek elejéből származik, szokatlanul gyors tempója, dob és gitárkísérete a pedig speed és thrash metal stílus egyik legkorábbi képviselőjévé teszik, 1991-ben a Metallica feldolgozást készített belőle. May két dala az albumon a „Now I’m Here” és a „Brighton Rock”, mindkettő jelentős gitárkísérettel rendelkeztek. A „Brighton Rock” gitárszólója később a koncertek állandó részévé vált, és a 80-as évekre egészen kilencpercesre duzzadt. Az album a második helyet érte el Angliában, és nagyrészt pozitív kritikákat kapott,manapság pedig az együttes egyik legjobb lemezének tartják. Az Allmusic kritikusa szerint hidat jelent az együttes korai heavy metal és későbbi pop rock hangzása között.

A Night at the Opera és A Day at the Races (1975–1976)

1975-re az ellentét feloldhatatlannak tűnt az együttes és a stúdió között. Előbbiek nehezményezték, hogy a Sheer Heart Attack jelentős sikerei ellenére akkor még mindig csak heti fizetést kaptak, utóbbi viszont kevesellte az addig elért sikereket. Jim Beach menedzser segítségével végül közös megegyezéssel felmondták a szerződést. Bizonytalan volt az együttes sorsa, a tagok között felmerült a feloszlás lehetősége is, és egy darabig úgy tűnt, hogy Peter Grant, a Led Zeppelin menedzsere viszi tovább az ügyeiket (a Swan Song Records irányítása alatt). Végül John Reid lett a menedzserük egészen 1978-ig. Ettől kezdve a Trident stúdió kihagyásával, az EMI, Amerikában pedig az Elektra Records közvetlenül adta ki az együttes lemezeit. May elmondása szerint úgy indultak neki a negyedik album készítésének, hogy eldöntötték, ha nem lesz sikeres, feloszlatják az együttest.

Ugyanebben az évben jelent meg leghíresebb lemezük, az A Night at the Opera. Ez volt az első albumuk, amely listavezető lett a brit albumlistán, Amerikában pedig már 1976-ban aranylemez lett. A dalok felvételével rengeteg időt töltöttek, összesen tíz különböző stúdióban dolgoztak, és – pályafutásuk során elsőként – 24 sávos felvételi technológiát használtak, így korának legdrágább stúdióalbuma lett. Mind a négy tag részt vett a dalok írásában: Brian May írta például az epikus „The Prophet’s Song”-ot, Mercury a későbbi koncert kedvenc „Love of My Life”-ot , Taylor a blues-rock-szerű „I’m in Love with My Car”-t, Deacon pedig első kislemezslágerét, a „You’re My Best Friend”-et, amely a hetedik helyet érte el a brit slágerlistán. A Mercury által alkotott „Bohemian Rhapsody” volt a lemez csúcspontja. A felvételével három hetet töltöttek el, akkoriban egy egész albumot felvettek ennyi idő alatt. Bár a hossza miatt – 5 perc 55 másodperc volt – eredetileg ki sem akarták adni kislemezen, megjelenése után mégis 9 hétig vezette a brit slágerlistát, amely sokáig abszolút rekordnak számított. A hozzá készült videoklip az elsők között használta a videó médiumát egy dal reklámozásához, és közvetve, a befolyása által hozzájárult az 1980-as évek videoklip korszakának kialakulásához. A rendezője Bruce Gowers volt, aki a rendezés során az együttes ötleteit is felhasználta. A kezdő és befejező képen látható híres pózt az 1974-es Queen II album borítójáról mintázta. A korabeli kritika nagyrészt pozitívan fogadta, kiemelték a zene sokszínűségét, és humorát. Még az együttes addigi albumait negatívan fogadó Rolling Stone magazin is kedvező kritikát írt, a stílusban a legerősebbnek nevezte az együttest, a Melody Maker kritikusa pedig így fogalmazott: „A hajam égnek áll – de ha érdekel a jó zene, és nem zavar, ha bolondnak néznek, megveszed”. Napjainkban az együttes legjobb lemezének tartják.

Az 1976-os A Day at the Races sok kritikus szerint az A Night at the Opera szimbolikus folytatása: ugyanúgy a Marx-testvérek egyik filmjéről, a Botrány az ügetőnről kapta a címét, ugyanaz a borítókoncepció jellemezte, csak fehérben, és ugyanaz a zenei sokszínűség található meg rajta. Az album vezető kislemeze, az Aretha Franklin inspirálta „Somebody to Love” széles körű vélemények szerint az együttes legmagasabb szintű vokális teljesítménye, Mercury, May és Taylor énekét többszörösen egymásra másolták, így egy valódi gospelkórus látszatát keltik. A kislemez a második helyet érte el a brit slágerlistán. A B-oldalán szereplő „White Man” az első volt az együttesnem túl gyakori politikai jelentésű dalainak: az amerikai bennszülöttek ellen a fehér ember által elkövetett bűnöket sorolja fel. A lemez második kislemeze, a „Tie Your Mother Down” kereskedelmileg ugyan nem lett sikeres, idővel mégis a koncertek egyik legkedveltebb dala lett. Brian May egy olyan gitárriffet épített bele, melyet az Escher-festményekhez hasonlított: a hallgató számára úgy tűnik, mintha a hangszín folyamatosan emelkedne, de néhány ütem után rá kell jönni, hogy valójában semmit sem változott. A szaklapok meglehetősen hidegen fogadták, nem egy írás kiemelte, hogy mennyire hasonlít az elődjéhez, és azzal vádolták az együttest, hogy a már egyszer bevált hangzást akarja újrahasznosítani. Még az album felvételei közben adtak egy ingyen koncertet a londoni Hyde Parkban, hogy a hűséges rajongóknak megköszönjék a kitartásukat. Az előadás az együttes történetének egyik leghíresebb koncertje lett, a nézőszám egyes források szerint 150 ezer és 200 ezer közöttire volt tehető, ez volt addig a legnagyobb közönség, amely előtt koncertet adtak.

News of the World és Jazz (1977-1978)

„Egy emlékezetes előadás után a staffordi Bingley Hallban, ahol a közönség tovább énekelt, miután mi már elhagytuk a színpadot, reggel arra ébredtem, hogy a fejemben volt a „We Will Rock You” ötlete. Freddie és én úgy gondoltuk, érdekes kísérlet lenne kimondottan úgy írni a dalokat, hogy számítunk a közönség részvételére”. — Brian May.

Az 1977-es News of the World kisebb fordulópont volt az együttes történetében: a hangzásuk jelentősen egyszerűsödött, a kimunkált vokálok és precíz hangszerelés helyett az egyszerűség, a spontán rock and roll került előtérbe. Az album két leghíresebb dala a „We Are the Champions” és a „We Will Rock You” Mercury és May koncertélményei alapján születtek meg, azzal a szánékkal, hogy élőben a közönség együtt tudja énekelni az együttessel. A két dal egy kislemezen jelent meg (egyes országokban dupla A-oldalas kislemezen) és nagy siker lett: Angliában a második, Amerikában a negyedik helyet érte el a slágerlistán. Az „It’s Late” című dal a később Eddie Van Halen révén híressé vált tapping gitártechnika alkalmazására volt az egyik legelső példa. May állítása szerint a technikát egy texasi bárzenésztől leste el, aki Billy Gibbons, a ZZ Top gitárosa nyomán játszotta. Bár a kritikusok vegyesen fogadták, a lemez nagyon jól fogyott, a harmadik helyet érte el Amerikában, és több millió példányban kelt el világszerte. Még ebben az évben függetlenedtek John Reidtől, ettől kezdve az együttes menedzselte önmagát.

1978-ban jelent meg a botrányokkal kísért Jazz album. Bár a News of the World után, visszatérve a korai évek hangzásához, ez is egy „sokszínű” lemez volt, mégis kevés elismerést kapott. Legelső kislemeze a dupla A-oldalas „Bicycle Race”/„Fat Bottomed Girls” volt. Az előbbi azért okozott botrányt, mert a videoklipjében meztelen nők kerékpároztak, utóbbi a dalszövege miatt váltott ki nemtetszést. Az elutasítás egészen odáig terjedt, hogy Amerikában nem engedték megjelentetni a kislemez eredeti borítóját, amelyen az egyik meztelen biciklista volt látható, csak miután elfedték az intim részeket. A rajongók egy részét is elriasztotta ez az eset, többen panaszkodtak, hogy az együttes kicsúfolta az addig rá jellemző spiritualitást. A lemezt a kritikusok is hidegen fogadták, a Rolling Stone magazin kritikusa pedig később híressé váló cikkében egyenesen fasisztának titulálta az együttes szórakoztatóipari hozzáállását.

Az 1978-as Jazz Tour során rögzített dalokból állították össze az 1979-ben megjelenő Live Killers koncertalbumot. Ez volt az együttes első koncertalbuma, és az első dupla albuma. A dalok kiválasztását és keverését a Montreux-i Mountain stúdióban végezték el, ekkor kerültek először munkakapcsolatba David Richards hangtechnikussal. A stúdió annyira elnyerte a tetszésüket, hogy még abban az évben megvásárolták, így több későbbi album felvételei zajlottak itt. A koncertalbum sikeres volt, a második helyet érte el a brit albumlistán, a 16. helyet a Billboard Top 200-on. May és Taylor később úgy nyilatkoztak, hogy nem voltak elégedettek az album végső keverésével, ennek ellenére a kritikusok pozitívan nyilatkoztak róla. Egy kislemez is megjelent róla, a „Love of My Life” akusztikus gitárra átdolgozott koncertverziója, de mind kereskedelmileg, mind kritikailag rosszul szerepelt.

The Game, Flash Gordon és Hot Space (1980–1982)

Az 1980-ban megjelent The Game album minden addigi munkájuknál könnyedebbre, pop orientáltabbra sikerült, a nyers gitárszólókat visszafogott ritmusgitár váltotta fel, a hangszerelésben mind nagyobb szerepet kapott a szintetizátoros kísérletezés. Előtérbe került a ritmusszekció, több dalban a funk és R&B zene hatása figyelhető meg. A felvételek sroán elsőként dolgoztak Reinhold Mack producerrel, aki új munkamódszerrel ismertette meg az együttest: míg azelőtt a felvétel minden részletét a végletekig tökéletesítették, addig az új producerrel villámgyorsan haladtak a felvételek. A lemez nagy sikereket ért el, Amerikában, ahol addig nem sikerült igazi áttörést elérniük, az első helyet érte el a listán, és több millió példányban kelt el. Két nagyon sikeres kislemez jelent meg róla: a rockabilly-szerű „Crazy Little Thing Called Love”, és az együttes legsikeresebb slágerévé váló „Another One Bites the Dust”, amely egyaránt sikereket ért el a dance, pop és R&B slágerlistákon. Utóbbi kislemez akkora új rajongóbázist szerzett az együttesnek, hogy sok rajongó azt hitte, hogy a Queen, amelyről addig még sosem hallottak, afroamerikai zenekar. A kritikusok ezt a lemezt is vegyesen fogadták, a Record Mirror magazin kritikusa így kezdte az írását: „Szeretem a Queent, Szeretem a Queent”, ugyanakkor az Sounds szerint „olyan, mint egy fáradt öregember, vak és összetört”.1980-ban az „Another on Bites the Dust”-ot "legjobb vokális rockzenekar" kategóriában Grammy-díjra jelölték, de a díjat nem nyerte el.

Még 1980 elején az Dino DeLaurentis producer felkérte az együttst a Flash Gordon című sci-fi film zenéjének megírásához. Az Flash Gordon című filmzene album 1980. december 8-án jelent meg. Zeneileg a The Game újszerű hangzását vitte tovább, erősen épített a szintetizátor használatára, és hagyományos rockdalok helyett a legtöbb tétel aláfestő zörejekből, és a filmből vett párbeszédekből állt. Ennek ellenére az albumot jól fogadták a kritikusok, a minimalista „Flash” kislemeze a 10. helyet érte el a brit slágerlistán.

1981-ben nagyszabású Dél-Amerikai turnéba kezdtek. Nyugati rockzenészek közül elsőként léptek fel stadionban többek között Brazíliában és Venezuelában. A koncertek hatalmas érdeklődésre tartottak számot: São Pauloban 131 ezer ember előtt léptek fel, két nap alatt pedig 251 ezer ember látta a koncertjüket. Felléptek a diktatúra uralta Argentínában is, emiatt később sok kritika érte őket. Ugyancsak 1981-ben jelent meg a David Bowie-val közös „Under Pressure” kislemez, amely a második listavezető kislemezük lett Angliában. Egy véletlen találkozás eredménye volt, Bowie épp Montreux-ban járt, mikor megtudta, hogy a Queen a Mountain stúdióban dolgozik, így meglátogatta őket.

Ugyanabban ez évben megjelent az első válogatás albumuk, a Greatest Hits. Országonként változó dalokkal jelent meg, figyelembe véve, hogy hol melyik dalok lettek sikeresek. A kiadvánnyal párhuzamosan megjelent a Greatest Pix gyűjtemény, amely az együttesről készült fotókat, valamint a Greatest Flix, amely a videoklipeket gyűjtötte össze.
„A kevesebb több, csináljuk még lazábbra, és kevés gitár legyen rajta.” — Brian May a Hot Space irányvonaláról

1982-ben jelent meg a Hot Space album. Az 1980-as „Another One Bites the Dust” átütő sikere arra inspirálta az együttest, hogy a funk és a diszkó stílusban kísérletezzen, ennek megfelelően a legtöbb dalnak monoton szintetizátoros alapjai voltak, és hiányzott a karakteres gitárkíséret. Bár a kritika viszonylag jól fogata a lemezt (még a NME is dicsérte), az együttes megszokott hangzásához ragaszkodó rajongók elutasították. Ugyan az album „Body Language” című kislemeze a 11. helyet érte el Billboard Hot 100 listán, a hozzá készült videoklipet nem játszotta le az MTV, mert túl sok meztelenség volt benne. Részben a sikertelenség miatt az együttes elhagyta addigi amerikai kiadóját, az Elektrát, és átszerződött a Capitol Recordshoz. Az album bemutató koncertjét a Milton Keynes Bowlban tartották, és az egész műsort felvették Gavin Taylor rendező irányításával, a televízióban való leadáshoz. Ez a koncert adja az anyagát a 2004-es Queen on Fire – Live at the Bowl koncertalbumnak és DVD-nek.

The Works és a Live Aid (1984–1985)

A Hot Space sikertelenségének hatására, valamint a személyes feszültségek miatt az 1983-as év nem az együttesről szólt a tagoknak. May egy mini album, a Star Fleet Project létrehozásával fáradozott más híres gitárosokkal, mint Eddie Van Halen és Alan Gratzer. Mercury szólótervein dolgozott, valamint Deacon és Taylor társaságában sessionzenészi feladatokat vállalt.

1983. október 26-án az amerikai kudarcok miatt elhagyták az Elektra kiadót, és átszerződtek a Capitolhoz. Mivel elkedvetlenítette őket az új hangzással próbálkozó Hot Space sikertelensége, úgy döntöttek, hogy a következő albumukkal visszatérnek az együttes hagyományos rock hangzásához. A The Works 1984-ben jelent meg, és világszerte nagy siker volt – ugyanakkor Amerikában elutasításra talált, nem lett sikeresebb a Hot Space-nél. Vezető kislemeze, a „Radio Ga Ga” nemzetközi siker lett, de Amerikában csak a tizenhatodik helyet érte el a slágerlistán. Ráadásul az „I Want to Break Free” című dalhoz készült klipet nem játszotta le az MTV, mert Amerikában felháborodást keltett, hogy a négy tag nőnek öltözve jelent meg a filmben. Csak egy paródiát akartak készíteni az Angliában évtizedek óta sikeres Coronation Street című szappanoperából, mégis támadások érték a zenekart, a sajtó transzvesztitáknak és homoszexuálisoknak nevezte őket. Visszatekintve maguk az együttes tagjai úgy gondolták, hogy emiatt a klip miatt nem tudtak többé sikeresek lenni Amerikában. Ennek ellenére a világ többi részén sikeres volt a lemez, és nagyrészt pozitív kritikákat kapott a nyers, klasszikus rock stílusa. A lemezről további két sikeres kislemez jelent meg, az „It’s a Hard Life” és a „Hammer to Fall”.

„Túl közel voltunk egymáshoz. Időnként már alig tudtuk elviselni egymást. Ekkor úgy határoztunk, hogy lélegzetvételnyi szünetet tartunk. Egyedül dolgozunk és majd akkor állunk össze újra, ha majd kedvünk lesz hozzá. Jó öt hónapos szünetet tartottunk egészen augusztusig. Ez idő alatt is sokat találkoztunk és beszélgettünk, de nem dolgoztunk együtt. Azt akartuk, hogy a következő albumunkat már teljesen más hangulatban csináljuk.” — Brian May.

A The Works turné során felléptek a Dél-Afrikai Köztársaságban is. Az ország a zenészszövetség bojkottja alatt állt az elnyomó apartheid rendszer miatt, ezért az együttes számos bírálatot kapott, amiért felléptek – még az ENSZ feketelistájára is felkerültek. Azzal védekeztek, hogy csak az ott élő embereknek akartak szórakoztatást nyújtani, bőrszínre való tekintet nélkül.

A The Works nem lett olyan sikeres, mint várták, ami csalódást okozott az együttesnek. A folyamatos negatív kritikák, és az amerikai sikertelenség miatt megnőtt a feszültség a tagok között, és mivel mind „sötéten látták a jövőjüket”, a közös munkát félretéve minden tag a szólómunkáira koncentrált. A hosszú, látványos szünet felkeltette a sajtó érdeklődését, és az együttes feloszlását emlegették. Ezt a holtidőszakot a Live Aidre való felkészülés törte meg. Eleinte szkeptikusan álltak a segélykoncert ötletéhez, és részt sem akartak venni, de Bob Geldof végül meggyőzte őket. A próbákhoz egy londoni színházat béreltek ki, és előre begyakorolták az előadásukat. A koncert 1985. július 13-án zajlott le, az együttes fő műsoridőben, 18:44-tól adta elő húszperces koncertjét. Az előadott dalok a „Bohemian Rhapsody”, a „Radio Ga Ga”, a „Hammer to Fall”, a „Crazy Little Thing Called Love”, a „We Will Rock You” és a „We Are the Champions” voltak, May és Mercury az esti ráadásban kettesben előadták még az „Is This the World We Created..?” című balladát. Több kritikus az esemény után, majd évekkel később is a koncert legjobbjának nevezte a Queen előadását, és általános vélekedés volt, hogy „a Queen ellopta a show-t”. A pozitív visszajelzések, valamint a közönség reakciója a tagok szerint is fordulópontot jelentett az együttes életében, bár előtte a szünet lehetőségét fontolgatták, ez meggyőzte őket, hogy van igény rájuk a zenei szakmában. A Live Aid hatására írták meg közösen az „One Vision” kislemezt, amely 1985-ben jelent meg. A sajtó negatív kritikákkal illette, szerintük az együttes a Live Aid koncertet övező felhajtást akarta kihasználni a siker érdekében.

A Kind of Magic és The Miracle (1986–1989)

1986-ban Russel Mulcahy rendező felkérte az együttest, hogy írjanak zenét a Hegylakó című filmjéhez. Az abban az évben megjelenő A Kind of Magic album dalainak majd felét a filmhez készült dalok tették ki, de ellentétben a Flash Gordonnal, ezek teljes értékű popdalok voltak, csak elvétve tartalmaztak részleteket a filmből. A rendezővel kötött megállapodásuk értelmében Mulcahy rendezte az együttes „Who Wants to Live Forever” és „Princes of the Universe” című dalainak videoklipjeit – utóbbiban a Hegylakó főszereplője, Christopher Lambert is megjelent. A lemezt vegyesen fogadták a kritikusok, de sok országban sikeres lett, és kislemezslágerek sora jelent meg róla: „A Kind of Magic”, „Friends Will Be Friends”, „Who Wants to Live Forever”. Amerikában javarészt érdektelenség fogadta, és a sajtő is gúnyosan írt róla, így a lemezt követő Magic Tour csak Európában futott – mégis az együttes legsikeresebb és leghíresebb koncertturnéja lett, 26 állomáson összesen egymillió nézőjük volt. Július 27-én a budapesti Népstadionban is felléptek, ahol Mercury elénekelte a „Tavaszi szél vizet áraszt” című népdalt (a koncertet filmre vették, és 1987-ben Live in Budapest címen megjelentették VHS-en, valamint mozikban is bemutatták). A koncerteken felvett dalokból még abban az évben megjelent a Live Magic koncertalbum, 1992-ben a Live at Wembley ’86 album, 2003-ban pedig a Live at Wembley Stadium DVD.

1987-ben Mercury a katalán operaénekesővel, Montserrat Caballéval közösen jelentette meg a Barcelona albumot, Taylor pedig saját együttest alapított a Queen mellett, ez volt a The Cross. Ekkoriban jelentek meg az első pletykák Freddie egészségi állapotáról, ám erről nyilatkozni senki nem volt hajlandó.

1989-ben jelent meg a The Miracle album. Ez volt az első lemezük, amelyen közös döntés alapján már nem jelölték külön a szerzőséget, hanem minden dalnál a Queent jelölték szerzőnek. Zeneileg egyszerűbb dalokat tartalmazott, a hangszerelésben pedig nagy szerepet játszottak a szintetizátorok és a mintavevő készülékek. Vezető kislemeze, az „I Want It All” rögtön a 3. helyre került a brit kislemez-listán, és további sikeres slágereket tartalmazott: „Breakthru”, „The Miracle” és „The Invisible Man”. Mercury egészségi állapotában akkorra már szemmel látható változás állt be. Arcán akkorra már látható sebeket okozott a kaposi szarkóma, ezért barátja, Jim Hutton tanácsára borostát növesztett, hogy elrejtse.[99] Megrendült egészségi állapotában nem vállalta a The Miracle albumot követő turnét, amely – tekintve, hogy az album listavezető volt Angliában – mind az együttes, mind a szaksajtó és mind közönség számára érthetetlen volt. 1990 novemberében az együttes lemezeinek amerikai forgalmazási jogait megvásárolta a Hollywood Records 10 millió fontért. Nem sokkal az esemény után a kiadó az összes fontosabb Queen-albumot megjelentette CD lemezen. Ez az együttes amerikai eladásainak ugrásszerű emelkedésével járt, sok lemezük ezután érte el a multi platina státuszt.

Az Innuendo, és Freddie Mercury halála (1990-1992)

Az 1990-es évre Mercury állapota oly mértékben leromlott, hogy már kétséges volt, megjelenik-e újabb stúdióalbuma az együttesnek. A felvételek azonban folyamatosan zajlottak, Mercury a tempójához szabva addig dolgozott, amíg képes volt rá, így megjelenhetett az utolsó albumuk, az Innuendo. Vezető kislemeze, az „Innuendo” volt a harmadik angliai listavezető daluk. Az album zenei megoldásai a kritikusok szerint az együttes korai stílusát idézték fel, ugyanakkor a közvetlen elődeihez hasonlóan egyszerűbb, szintetizátoros hangszerelés jellemezte. A borítóját egy Grandville grafika alapján készítették el, hasonló stílusban készültek a kislemezek borítói is. 1991 októberében megjelent az együttes második válogatásalbuma, a Greatest Hits II. Amerikában 1992-ben jelent meg Classic Queen néven, a két album világszerte több mint 15 millió példányban kelt el.

1991. november 23-án Mercury közleményben tudatta a világgal, hogy AIDS betegségben szenved, majd másnap, november 24-én elhunyt. Két nappal később szűk körben, zoroasztriánus szertartás szerint elhamvasztották, a hamvait pedig ismeretlen helyre szállították. Halála után saját kérésére újra megjelentették kislemezen híres dalát, a „Bohemian Rhapsody”-t. Angliában dupla A-oldalas változatban jelent meg, másik oldalán a „These Are the Days of Our Lives” című dallal, és öt hétig vezette a slágerlistát. A kislemeznek Amerikában is nagy sikere lett, amelyet részben a Wayne világa című vígjátékban való elhangzásának köszönhet, a Billboard Hot 100 listán a második helyet érte el. A kislemez összes angliai bevételét, több mint egymillió fontot a Terrence Higgins Trustnek ajánlották.

1992. április 20-án a megmaradt tagok, és Mercury tisztelői, barátai megrendezték a Freddie Mercury emlékkoncertet. Az előadáson többek között részt vett David Bowie, a Metallica, Axl Rose és Slash, a Def Leppard, George Michael, Elton John, Annie Lennox, Roger Daltrey és Robert Plant. A jótékonysági akciót több ország televíziós szolgáltatója élőben közvetítette. A befolyt pénzből megalapították a Freddie Mercury Phoenix Trust elnevezésű AIDS ellenes szervezetet, amely a mai napig működik.

Made in Heaven és Queen Rocks (1993–2006)

1993-ban megjelent a Five Live középlemez, amely a Freddie Mercury emlékkoncerten George Michael által előadott dalokat, és egy Lisa Stansfielddel előadott duettet tartalmazott. A kiadvány az első helyet érte el Angliában.

Az együttes utolsó stúdióalbuma, a Made in Heaven 1995-ben jelent meg. Nem tartalmazott új dalokat, valójában az együttes múltjára alapult: Mercury, Taylor és May szólódalai, valamint Mercuryval az utolsó pillanatig készített, de már a halála után befejezett dalok szerepeltek rajta. Az együttes egyik legsikeresebb stúdióalbuma lett, világszerte 9 millió példányban kelt el, és olyan sikeres kislemezek jelentek meg róla, mint a „Heaven for Everyone”, a „Too Much Love Will Kill You” és a „You Don’t Fool Me”.

1997-ben megjelent a Queen Rocks válogatáslemez, amely az együttes rockosabb dalait válogatta össze. Ezen egy új dal, a „No-One but You (Only the Good Die Young)” is helyet kapott. Ezután John Deacon visszavonult a zenéléstől, és az ezt követő projektekben sem vett részt. 1999-ben jelent meg a harmadik nagy válogatáslemezük, a Greatest Hits III. Ezen a lemezen más előadók, péládul Elton John, vagy Wyclef Jean dolgozták fel az együttes dalait. 2000-ben a Five nevű brit popegyüttes Taylorral és Mayjel együtt dolgozta fel a „We Will Rock You” című dalt, amely új megjelenésekor az első helyet érte el a brit slágerlistán.

May és Taylor zenei irányításával, Ben Elton történetével és Robert De Niro produceri közreműködésével 2002-ben Londonban bemutatták a Queen zenéjére épülő We Will Rock You musicalt. A jövőben játszódó, „rock színdarab” nagy sikert aratott az angol színházi világban, majd Oroszországban, Ausztráliában, Spanyolországban, Németországban, Japánban és az Egyesült Államokban is színpadra vitték a Queen két tagjának személyes felügyelete mellett.

Brian May és Roger Taylor szervezőként és zenei igazgatóként is közreműködött Nelson Mandela felkérésére a 46664 alapítvány AIDS-jótékonysági koncertsorozatának létrehozásában. Ennek keretében világszerte több szuperkoncertet rendeztek, ahol fellépőként is szerepeltek. Az első ilyen alkalommal, 2003-ban Fokvárosban három új AIDS-témájú dalt bemutattak a közönségnek, ez volt a „The Call”, a „Say It's Not True” és az „Invincible Hope”.

Queen + Paul Rodgers

2004. november 11-én az UK Music Hall of Fame díjkiosztón Taylor és May együtt zenéltek Paul Rodgerssel, a Bad Company és a Free egykori énekesével. A közös zenélés jól sikerült, ezért a három zenész 2005-ben együtt indult koncertezni Queen + Paul Rodgers néven. A koncertek lejátszási listája nagyrészt a Queen életműre alapult, ezek mellett hangzott el pár Bad Company és Free dal. John Deacon nem kívánt részt venni a fellépéseken, helyette Danny Miranda játszott a basszusgitáron, valamint fellépett velük Spike Edney billentyűs és Jamie Moses gitáros is. Ugyancsak 2005-ben jelent meg a koncertet dokumentáló Return of the Champions koncertalbum és DVD.

2007. december 1-jén jelent meg a trió első saját felvétele, a „Say It’s Not True” kislemez, amelyet Roger Taylor kifejezetten Nelson Mandela AIDS-tudatosság kampányához írt. A dal ugyan már a korábbi években is elhangzott koncerteken, de csak ekkor készültek el a stúdiófelvételei, amelyen mindhárman egy-egy versszakot énekeltek el. Hogy támogassák a kampányt, egy hónapig internetről szabadon letölthetővé tették a dalt.

2007-ben bejelentették, hogy hármasban stúdiófelvételeket kezdtek. Nyilatkozatok szerint Rodgers nem lett tagja a Queennek, csupán közös munkáról van szó, de az ő bluesos zenei világa is nagyban meg fogja határozni az új albumot. A lemez The Cosmos Rocks címen 2008. szeptember 15-én jelent meg Európában. A zenei világa merőben eltávolodott a Queen örökségétől, közelebb állt Rodgers klasszikus rock múltjához, a kritikusok pedig pár kivételtől eltekintve nagítvan fogadták.[6] Ugyancsak 2008 őszére tervezték a lemezbemutató koncertet, melynek során október 28-án Budapesten is felléptek. A koncertek nagy látogatottsága ellenére mind a lemezt, mind az közös munkát visszafogott érdeklődés követte, sőt, az egykori Queen rajongók közül sokan elutasították Rodgers személyét, ezért 2009 májusában bejelentették, hogy nem folytatják a közös zenélést. May és Taylor továbbra is aktívan zenélnek, gyakran közösen lépnek fel a Queen név alatt. 2009 novemberében újabb válogatásalbumot adtak ki, a karrierösszegzőnek szánt Absolute Greatest albumot. 2010 nyarán bejelentették, hogy elhagyják az EMI-t, és az Island Recordshoz szerződnek, ahol újra megjelennek az együttes egykori stúdióalbumai.

2011. március 12-én az együttes megalakulásának 40. évfordulója alkalmából Stormtroopers in Stilettos címmel kiállítás nyílik Londonban, amely az együttes korai éveit mutatja be.
 

Videók

  • Queen - Bohemian Rhapsody
  • Queen - Somebody To Love
  • Queen - It's A Hard Life
  • Queen - A Kind Of Magic
  • Queen - Radio Ga Ga
  • Queen - I Want To Break Free
  • Queen - Don't Stop Me Now
  • Queen - The Miracle
  • Queen - We Will Rock You
  • Queen - Killer Queen

Klasszikus felállás: 

NévHangszer
Freddie Mercury
ének
zongora
szintetizátor
gitár
Brian May
gitár
zongora
szintetizátor
hárfa
ukulele
John Deacon
basszusgitár
gitár
billentyűsök
Roger Taylor
dob
gitár