Bejelentkezés

x
Search & Filters

Rush

Megalakulás dátuma/Aktív évek: 
1968

További képek

Biográfia: 

A Rush zenekart 1968. szeptemberében, Willowdale-ben (Toronto), egy garázsban, Jeff Jones basszusgitáros, énekes, John Rutsey dobos és Alex Zivojinovich (aki már felvette az egyszerűen angolra fordított Alex Lifeson nevet) alapította.

A Rush nevet Rutsey idősebb testvére javasolta a csapatnak első fellépésük előtt (ami egy Coff-In nevű kávéházban volt). Zenéjük blues alapú hard rock volt, az akkori brit hegemóniának megfelelő stílusban, vagyis főleg a Led Zeppelin, de a a Creamtől a Black Sabbathon keresztül a Deep Purple is hatott rájuk.

Korai évek (1968-1974)

Ez az első felállás nagyon rövid életű volt, hiszen még szeptemberben Jones távozott a csapattól. Helyére Lifeson barátja, Gary Lee Weinrib érkezett, aki ekkortól vette fel, elsőként színpadra, majd később valóságosan is, nagymamája emlékére a Geddy Lee nevet.

1969-ben, rövid ideig szintetizátoros-orgonista is szerepelt a csapatban (Lindy Young), majd szünetet is tartottak. A tagok feltűntek a Hardigan, majd May Lee csapatába, az Ogilvie-ben, júniusban Judd-ban is. Amikor, 1971. februárjában újra közösen kezdtek dolgozni, kipróbáltak másodgitárost Mitch Bossi személyében. Végül májusban a trió felállás mellett döntöttek.

Ebben a felállásban – vagyis John Rutsey-val a dobok mögött - rögzítették első kislemezüket, majd 1973-ban „Rush” című nagylemezüket. Első korszakuk, de főleg első lemezük sok mindenben kilóg az amúgy egységes életművükből. Ha minőségben nem is, de zeneileg biztosan...

Első kislemez A oldalán Buddy Holly "Not Fade Away" című dalának feldolgozása, B oldalán, és első kiadott saját dalként, Lee/Rutsey szerzeménye a "You Can't Fight It" szerepelt.

Első nagy és kislemezük teljes mértékben blues alapú hard rock, ráadásul még a rajongók is elismerik, hogy ez bizony Led Zeppelin kópia. Geddy magas hangja Plantet, a gitár munkája Paget, a dob ütemei Bonhamet idézik. A muzsika hard rock jellegzetességeiről, a keverés korfüggéséről és jellegzetes hangzásairól nem is beszélve. Ezt a Zeppelin „függőséget” legjobban a nagylemez két lassabb nótája, a Before And After és a Here Again hordozza magában. De, minden dal erős „hatást” mutat.

A lemez két csúcspontja, az azóta a csapatnak és rajongóiknak is klasszikussá váló Working Man (amit sok feldolgozás lemezein is hallhattunk) és a pörgősen zeppelines What You're Doing. Nyilván, minden tekintetben bukta volt a dolog, de a kor nagy Zeppelin lázának köszönhetően elkezdték adni a dalokat a helyi, majd nagyobb rádióállomások is. Első, nagyobb rádióadó a WMMS-FM volt, ahol Donna Halper zenei rendező személyesen ajánlotta DJ Denny Sandersnek a Working Man című dalt. A rádió az USA-ban is fogható volt, így hallotta meg Cliff Burnstein a Mercury Recordsnál, és szerződést ajánlott a csapatnak. 1974. márciusában már megfelelő példányszámban, és ha kisebb promóció mellett is, de mégis jobb körülmények között jelent meg másodszor is az első lemezük.

Neil Peart érkezése

Az eredeti dobos, John Rutsey még a felvételek után, 1974. júliusában bejelentette, hogy nem tud turnézni cukorbetegsége miatt, és távozik a csapatból. Helyére érkezett a J.R. Flood nevű csapat akkori ütőse Neil Peart, aki elég gyorsan megkapta a „professzor” becenevet. Később derült csak ki, hogy nem csak a dobjátéka fantáziadús, hanem szövegíróként is teljesen egyedi, könyvekből és filozofikusoktól ellesett fantasztikus világot képvisel. De, ez már a következő, Fly By Night lemezük történetéhez tartozik...

Neil Peart, a professzor érkezése annyira felpörgette a csapatot, hogy meg sem állt 1975-ben. Abban a korban még nem volt szokatlan ez a pörgés, sok banda adott ki két lemeznyi dalt. Már 1974-ben felvették, de csak februárban jelent meg a Fly by Night, amin az első hosszabb, több részből álló dalt is megírt'k By-Tor & The Snow Dog címmel, de Neil, később iránymutatónak számító, fantasztikum iránti szerelme, megszülte a Rivendell-t is. A Fly by Night album volt az első Peart produkció, és már itt kivillant valami „másság” azzal, hogy filozófikus-fantasztikus szöveg született mindjárt a lemezt nyitó Anthem-ben, ugyanis a dal Ayn Rand hasonló című novellája alapján íródott. Ayn Rand írónő 1905-ben született Oroszországban, és az objektivizmus eszméinek hirdetője volt. Főbb művei: We the Living, Anthem, the Fountainhead és Atlas Shrugged voltak. Műveiben a filozófia és a fikció keveredett, az individualista felfogása, racionális egoizmus és kapitalizmus – ezek voltak a meghatározó gondolatok. Novelláiban egy „Randian” nevű főhős köré építette a történetet. Anthem című művét 1938-ban írta, és Peart ásta elő a rock társadalom számára.

Mainstream siker (1977-1981)

1977-ben a csapat átruccant Wales-ba, Angliába, hogy felvegye A Farewell to Kings című nagylemezét. A felvételek júniusban folytak a Rockfield stúdióban Terry Brown vezetésével. A csapat másodikát megnyitó lemez még erős hard rock hatásokat mutatott, de már elővetítette a harmadik, szintetizátorokkal modernizált világot is. Bár az A Farewell to Kings nem a legjobb lemezük, mégis fontos a csapat történetében, hiszen ezen van a zenekar egyik legismertebb dala, a Xanadu.

A Xanadu ismét egy vers irodalmi mű alapján készült. Alapját egy 1797-ben, Samule Taylor Coleridge nevű Angol költő írta, és az 56 sor Kubla Khan-ról szól. A dalban a trió muzsikusai nagyon sok hangszeren játszanak, és itt jelenik meg talán elsőként a szintetizátor a csapat életében, mint fontos tényező. A 11 perces nóta nagyon összetett, azóta is sokszor játsszák.

1978-ban folytatták a 77-ben megkezdett utat. A Hemispheres lemezüket ismét Wales-ban rögzítették, és már a címe is arra utalt, hogy zeneileg és koncepcionálisan is kapcsolódik a két lemez. A címadó Cygnus X-1, Book II: Hemispheres című nyitó dal viszont már kiforrottabb stúdiókörülmények között készülhetett el. Kulcs szerephez jut benne a Mini-Moog és a bass-pedal szintetizátor, amit Geddy remekül adagol a dalokhoz.

A Rusht eddig elsősorban kötöttebb, hosszabb, art rock dalaikkal határoztuk meg. A nyolcvanas éveket viszont sokkal fesztelenebbül, sokkal lazábban – és ezáltal sokkal felszabadultabban kezdték meg, bár a dalok legjobb pillanatai mégis a progresszívebb, szólisztikus részek maradtak. Ez a kettősség, a popularitás - rádióbarát és az elvont jammelős szólók, az újdonságok önmagukba építése jellemezte ezt az átmeneti korszakukat, amiben klasszikus dalokat sikerült írniuk.

Az 1980-as Permanent Waves sokkal szellősebb dalokból áll, mint elődjei. Tulajdonképpen két Rush klasszikus van rajta. A lemezt a Jacob's Ladder című bibliai hangvételű nótával szokták azonosítani, de azért egy hosszabb dalt is írtak rá Natural Science címmel. Ennek ellenére ez a lemez már nem a tökéletesen filozofikus és sci/fi világból került ki. Zeneileg pedig még reggae és new wave elemeket is magukba építettek. A rock kikopóban volt. Sokkal közérthetőbbek lettek a dalok. A The Spirit of Radio még lendületes progresszív bevezetővel bír, de aztán beegyszerűsödnek, és akár a sarki fűszeres által is fütyülhető énektémát kapunk. Semmi bonyodalom. A Freewill is hasonló a nyitányhoz, azzal a különbséggel, hogy itt a billentyűk majdnem végig jelen vannak.

A lemez sikere óriási volt. A csapat a Billboard listájának 4. helyére került vele, ami a zenekar történetének egyik legnagyobb sikere. A rádiók sokszor adták, a kritikusok pedig nem szerették ezt a lebutított, 35 perc könnyed muzsikát tartalmazó lemezt.

Következő lemezük 1981-ben még direktebb lett. A szintetizátor itt már teljes értékű hangszer. De, talán pont a szintik jelenléte visszahozta a progresszívebb dalszerkezeteket is. Így lettek készen a Rush teljesen egyedi, a nyolcvanas-kilencvenes évekre jellemző jellemvonásai. Ez a lemez nagyon nagy példányszámban fogyott el, a zenekar legtöbbet eladott albumáról van szó.1981. februári megjelenésével a csapat a legnagyobbak közé emelkedett. Nevét a Police-val együtt kezdték emlegetni, mint az új zenei formák élharcosáét. Ami igaz az igaz: tényleg sok minden köti össze zeneileg a két csapatot. Gyakorlatilag minden dal klasszikussá vált mára.

A szintetizátor korszak (1982-1989)

Az 1980-ban indult Police-ra sokkal jellemzőbb volt, de mégis sokszor jut az ember eszébe a nyolcvanas évek Rush-áról az embernek. A csapat bizony populáris vonalat erősítette 1982-től is, amikor megjelent a Signals című, sikeresnek mondható lemezük. Techno orientált szintetizátor, elektromos hegedű, sequencerek, maximum hat perces dalok.

Az Exit...Stage Left 1981. októberében jelent meg. A csapat második koncert produkciója a kanadai Moving Pictures turnén és az angliai Permanent Waves turné állomásain készült, és bár hatalmas sikert aratott, de manapság már nagyon kevesen ismerik.

A Signals persze nagyon jó lemez. Hegedűn Ben Mink néhol remekül játszik. A korai hard rock hatások teljesen kikoptak belőlük. Helyükre kísérletezések léptek, és Police szerűen felépített, rövid nóták. A legnagyobb átalakulás Alex Lifeson mutatja, aki az egész lemezen inkább tekinthető Andy Summers másolatnak, mint önmagának, a korai időszakból. De, még manapság is értékesnek lehet tekinteni ezt a lemezt is. Hiszen ha csak a zenekar történetének két legreggaesebb, legskabb dalát hallgatjuk (Digital Man és New World Man), akkor is sokat kapunk a csapattól.

A nyitó Subdivisions klasszikusan improvizatív Neil dobokkal van felépítve, amitől kellemesen simulékonnyá is válik. Az The Analog Kid még felmutat némi rockot is, de itt sem a zene a legjellemzőbb, hanem Geddy remek hangja. A Losing It-ben vendégeskedik az FM akkori tagja, a hegedűs Ben Milk, aki a zeneileg minimalistább dalhoz sokat tud érzelemben hozzá tenni. (2000-ben feltűnik majd Geddy szóló lemezén is.) A dal szövege Ernest Hemingway gondolatai alapján készültek. A záró Countdown szövegét Neil Peart a 81-es Columbia űrrepülőgép első küldetésének- fellövésének ajánlotta. Fel is tűnnek ott felvett bejátszások a dalban.

A producer, aki Terry Brown-t váltotta Peter Henderson volt. Bár zeneileg a Signalshoz képest nem hozott nagy változást a Grace Under Pressure, keverésben még szimplább és szárazabb lett. A szintetikus billentyűk itt is főszerephez jutottak. Talán a lemezen hallható dobok hangzásának new wave szerűen gépiessé válása jelenti sokak számára a távolság okát. Nem sokan szeretik manapság ezt a lemezt, nem is szokták a Rush klasszikusai között emlegetni. Mégis vannak rajta fontosabb dalok. Ilyen a Red Sector A, amiben Geddy anyja emlékeit írja meg a második világháború holokausztjának felemlegetésével.

1985-nél tartunk, amikor a Rush ismét Angliában van, hogy az AIR stúdióban, Londonban rögzítse „Power Windows” című lemezét, a legendás producer, Peter Collins segítségével. A Rush-nál a dalokon az új hullámos szintik uralkodnak. De 85-ben megírják az egyik legsikeresebb populáris dalukat is a „Big Money”-t.

A Rush szintetikus periódusának lemeze ez, de még a Police-hez hasonló stílusú, szárazabb keverésben, reggae, ska hatásokkal. Az októberben a boltokba kerülő lemez nem arat egyöntetű sikert. Sokan tartják túl programozottnak, túlságosan az MTV klip igényeinek a befolyásolása alattinak. A csapat szintetizátorost is alkalmaz a felvételek alatt Andy Richards személyében, a nagyzenekari hangszerelésre pedig Anne Dudley-t szerződtetik, aki a BBC Concert Orchestra-val ebben az időben nagyon sok pop lemezen működik közre. A lemez hangzása dinamikusra sikeredik, de ez a lemez mindent folytat, amit a Signals jellemzett korábban.

1987-ben jelenik meg a következő lemezük a Hold Your Fire, ami ismét ezt a szintetikus korszakukat erősíti. Kanadában és az USA-ban dolgoztak rajta. A rajongók tulajdonképpen mindkét lemezt szeretik, de a nem tudtak velük betörni az amúgy a szintetikus elektropop, szintipop uralta világba, ami annak idején a csúcson volt. – pedig megérdemelték volna. De, úgy látszik túlzottan okoskodó volt a muzsikájuk.

A lemezt és a korszakukat is a felhők között úszó gitárok, az erős – komplex basszusok, és a fúziós dobok uralják zeneileg. A Rush történetének nem sok olyan dala van, ahol vendég énekest fogadtak. Itt, a Hold Your Fire lemez második dalában (Time Stand Still) a refrénben feltűnik a főleg new wave dolgairól ismert, szépséges énekesnő, Aimee Mann, aki a mára teljesen elfeledett ’Til Tuesday nevű banda basszer-énekenője volt abban az időben. Andy Richards ismét a billentyűs hangszerek mögé került, a nagyzenekari betéteket itt Steven Margoshes szerezte és vezényelte.

A korszakot a harmadik koncert lemezükkel lehet a legjobban jellemezni. Az „A Show OfHands” lemezt öt helyszínen rögzítették. 88-ban a Hold Your Fire turnén Birmingham, New Orleans, Phoenix és San Diego-ban, illetve 86-ban a Power Windows turné Meadowlands állomásán.

A dalokkal főleg a Signals, Grace Under Pressure, Power Windows, Hold Your Fire lemezekről és korszakról válogatnak. (Csak két dal lóg ki, a "Witch Hunt" és a "Closer to the Heart."). Megszületik a korszak egyik legjobb dobszólója is erre a koncert lemezre a majd öt perces "Rhythm Method", ami Peart egyik legfantasztikusabb munkája (és persze nem volt lemezen hallható). A Rush koncert lemezek között ez az egyik legpopulárisabb, sok rajongóval együtt osztom én is azt a nézetet, hogy a csapat legjobb élő felvétele. Megjelent lemezen és videón is! Összetett és dinamikus produkció, ami jól összefoglalja a RUSH életművének középső, szintetizátor uralta szakaszát.

A kilencvenes évek nem hoztak sok lemezt a Rush történetében. Összesen, ha az 1989-es Presto-t is ide számítom négy stúdió és egy koncert lemezük jelent meg. Plusz Alex Lifesonnak Victor című szóló lemeze.

Visszatérés a gitár-orientáltabb hangzáshoz

Itt a Presto és a Roll The Bones kerül terítékre. A Presto lemezt hazájukban, Torontóban vették fel 1989. júniusa és augusztusa között. Szakítottak Peter Collins producerrel, és szárazabb, szintisebb stílusával, és rockosabbak lettek. Új producerük Rupert Hine lett, aki korábban szinti-pop csapatok mellett Tina Turner Private Dancer lemezével is büszkélkedhet. Rupert nagyon minőségi hangzást adott a csapatnak. Erőteljesebbet, sötétebbet, de ugyanolyan szárazat, mint Collins.

A rajongók megítélése nagyon változatos ezzel a lemezzel kapcsolatban. Egyik felük még a szinti-pop érához, másik felük már a rockosabbhoz sorolja. Azt hiszem nekem mindegy, hogy hová is lehet tenni. Az viszont biztos, hogy itt átmenete van a két, különben sokban nem különböző korszaknak.

Az igazán nagy váltás, vagy inkább visszatérés a gitárok kiemeléséhez a Roll The Bones-on történt meg. A lemezen ismét Rupert Hine-nal dolgoztak együtt, aki itt is billentyűzik, és most a vokálokban is részt vállalt. De digitális effekteket is használtak, Joe Berndt vendégeskedésével. 1992-ben, a csapattal régóta együtt dolgozó designer – művészeti vezető Hugh Syme az év borítója címet nyerte ezzel a produkciójával.

A lemezről a “Dreamline” és a “Roll the Bones” lett igazán sláger, illetve ezeket adták nagyon sokat a rádiók. A csapat végre készített instrumentális dalt is, a szellősen populáris new wave hangulatot és progresszív felfogást körbevezető, sok szintit tartalmazó “Where’s My Thing?”-el. A Roll The Bones félúton van az alternatív irányú 93-as Counterparts és a korábbi new wave szerű kísérletezés felé.

Meglepő módon ezt a lemezt értékelte a nagyobb rock sajtó az egyik legrosszabbnak. A közönség viszont éppen ellenkezőleg fogadta. Az út felfelé vezette a zenekart.
1993. októberében jelent meg a zenekar egyik sikerlemeze a Counterparts. A rajongók óriási lelkesedése mellett, a Billboard listáján is a nagyon előkelő második helyre értek vele. Grammy jelölés, alternatívabb zene, rockosabb dalok, szerelmes dalok.

A sikerben jelentős szerepe volt a producernek, annak a szuper-producernek, akit Peter Collinsnak hívtak. A csapat egyértelműen tovább lépett zeneileg erre a produkcióra. Komolyabb, szintetizátormentes, keményebb, rockosabb, az elemzők szerint alternatívabb irányt vettek 1993-ban. Ez a tizenötödik stúdió lemezük, ami ismét a nemzetközi zenei trendeket nagyban követi. Olyan témákat vesznek elő, mint a bigottság, bűncselekmény, vakbuzgóság, ambíció, szomorúság, szerelem.

Érdekessége a lemeznek, hogy a "Nobody's Hero" című dalhoz a nemrég elhunyt Michael Kamen írta a nagyzenekari részeket, és ő volt a karmester is a felvételek alatt.

Hosszabb szünet következett. 1996-ban kerültek újra a közönség figyelme elé. Alex Lifeson ez alatt a hosszú idő alatt dolgozott. 1994. októbere és 1995. júliusa között készített szóló lemezét, az első olyan munkát ahol nem Geddy-vel dolgozott együtt. Az első munkát, ahol nem Rush volt a csapat neve.

1996. szeptember 10-én jelent meg a Rush soron következő albuma, a Test for Echo. Sok rajongó - köztük vagyok én is - egyik legkedveltebb lemeze. A lemezen található 11 dal ismét a gitárközpontúságról szól. Erőteljes sound, kiemelkedő basszus játék, érdekes ütemek. A közönség beleszerett ebbe a lemezbe. Nem véletlen, hogy a csapat a produkcióval a Billboard lista 5. helyéig ért fel vele! A Test for Echo a zenekar egyik legkiforrottab lemeze. Ismét Peter Collinssal dolgoztak rajta, aki dinamikus, szinte garázs hangulatú rock lemezt készített nekik. A dalok egységes magas színvonalából, és stílusából kevés "kinézést" alkottak erre a lemezre. A zenekar ismét sok zenei stílust oltott ezen a produkción magába. Alternative Rock és néhol még a Grunge-ra jellemző futamokat is hallhatunk. Egyedül a "Resist" lóg ki a sorból, folkos hatásával. De nem egy unplugged dalra kell gondolni, hanem elekronikus-mesélő dalra, amiben a csapat minden eddigi tapasztalata benne van. A rajongók azon sem lepődtek meg igazán, hogy egy instrumentális őrületet is felvettek "Limbo" címmel. A zenekar ebben a dalban összefoglalta az egész életművét. Remek, néhol dallamosabb, néhol progresszívebb, néhol gitárközpontúbb, néhol csak az instrumentális zene "gyönyöréről" szóló dal született. Igazi műremek!

Ez a korszak, itt a sikerek tetején óriási drámává vált, mely hat évnyi kihagyást okozott a zenekar történetében. 1997-ben, a Test for Echo promótálása közben Neil Peart személyes problémái miatt a csapat hat évre abbahagyta a közös munkát. Elképzelhetetlenül emberi az a döntés, ahogy a csapat megvárta a "professzor" problémáinak elmúltát. Ez a szolidáris lépés egyedülálló a rock történetében.

Neil Peart tragádiái - 6 év szünet

Neil 1997. augusztusában, egy autóbaleset következtében elvesztette lányát Selena-t. 1998. júniusában pedig felesége, Jacqueline halt meg rákban. Peart úgy döntött, hogy végtelen gyászát hosszú utazással enyhíti. Amerikában motorjával így útnak indult. Utazása közben könyvet is írt, mely nagyon személyesen, szinte önmagát kezelve írja le fájdalmát. A könyv címe: Ghost Rider: Travels on the Healing Road.

A hosszú kihagyás közben a csapat managementje két válogatást (Retrospective I and II) és egy tripla koncert lemezt adott ki Different Stages címmel.

Vapor Trails, Feedback EP

2002-ben a zenekar a Vapor Trails albummal tért vissza. De, nem csak, mint zenekar tért vissza, hanem visszatértek a kezdeti időszak szintetizátos mentes hangzásához is. A csapat elkészítette legsötétebb, legkeményebb lemezét. A felvételek 2001-ben folytak, a kiadás 2002. május 4-én történt. Producere Paul Northfield volt. A zenei átalakulást kétféleképpen lehet értelmezni. Egyrészt modernizációnak, hiszen sok modern rock riff, és hangzás került a dalokba, de értelmezhető visszatérésnek is, hiszen a Rush korai időszakának szárazsága is érezhető a dalokon. Ez bizony heavy rock lemez. A hosszú szünetben Alex Lifeson sokat kísérletezett hangszerével, a sok ötletet fel is használta a dalok hangszerelésében.

Az albumot turné követte, amikor is hat év óta elsőként léptek színpadra. Eljutotta, karrierjük alatt elsőként Mexico City-be és Braziliába is. 2003. augusztusában felléptek a SARS (Severe acute respiratory syndrome) koncerten, Toronto-ban a Downsview Park-ban, ahol fél millió ember előtt játszottak. A turnét összesen 24 millió ember látta!
2003. októberében jelent meg a Rush In Rio koncert DVD és CD, amitől ismét igazán beléjük lehetett szeretni. Huszonkilenc számot plusz két ráadás bootleg felvételt sorakoztat fel az album, így egy közel 3 órás anyaggá kerekedik ki a Rush in Rio. Szerencsére a csapatok és az albumokat keverő hangmérnökök is odafigyelnek ma már, hogy egy-egy koncertfelvételen ne csak a számok között lehessen hallani a közönséget. Ezen az albumon ez fokozottan érvényes, hiszen nem csak a refréneknél, hanem szinte minden bravúros zenei megoldásnál hallani, ahogy felmorajlik a tömeg. Esküszöm még a szólókat is éneklik a brazilok. Egyébként zseniális, amit a három zenész a dob, gitár, basszusgitár és némi szintetizátor segítségével elővezet. Az is tanítanivaló, ahogy a közönséggel vállvetve megcsinálják a show-t. A keverésnek köszönhetően Geddy Lee basszusjátéka és Neil Peart dobolása viszi a prímet, Alex Lifeson gitárja teljesen belesimul az általános hangképbe. Szinte csak a szólóknál lehet észrevenni, de akkor aztán megmutatja ország-világnak.

A 2004-es Feedback-en 30 év munkáját hivatott éltetni ez a feldolgozásokat tartalmazó EP. A kanadai banda 1974-ben kiadott Rush című albuma óta (ezen a lemezen még John Rutsey dobolt) sok hatalmas albumon, sok buktán és sok sikeren vannak túl. Gyakorlatilag a születésnap már akkor megindult, mert egy hatalmas életmű dalait játszották el, tökéletes minőségben. Mi kell még? Nem árt egy kis örömzenélés sem. Ennek az EP-nek ez a célja, önmaguk megjutalmazása. Középpontban a hatvanas évek...

Hosszú pályafutásuk egyik lemeze sem volt rossz. Sok mindent kipróbáltak, de úgy tűnik 2007-re minden a helyére került. Vissza tudtak térni korai önmagukhoz, amiről különben a feldolgozásokat tartalmazó Feedback EP óta folyamatosan nyilatkoznak is. De, ez a vissza térés nem vissza lépés. Tökéletes dalokat hallhat, aki kíváncsi rá. Olyan minőségű hard - prog zenét, amitől - ha még nem tette volna meg - azonnal bele fog szeretni a csapatba. Sok tekintetben rá lehet sütni erre a produkcióra azt, hogy ismét a Led Zeppelin világában mozognak. Sokszor tűnik fel akusztikus hangszer, sok a hangszerelésben mutatott hasonlóság, a blues kapcsolat is megjelenik néha (The Way The Wind Blows), sőt a 2 perces instrumentális, akusztikus Hope-nál és a vonósokkal is felszerelt Faithless-nél nem lehet egyértelműbb utalás, de a Snakes & Arrows sokkal több, és sokkal jobb, mint egy egyszerű másolat. Ezek a dalok ugyanis lélegeznek, életük- sorsuk- alakulásuk- van. Hasonlít is, de minden pillanatban egyéni is. Nagyon sok ötletet kapunk, amit a Vapor Trails-en sokan hiányultunk. Mondhatni dalonként többet, mint azon az egész lemezen. Ezek az ötletek pedig megfelelő progressziót biztosítanak. Nem is kell hozzájuk a szintetikum. Jól érzeték, hogy semmi szükség ezt a spontaneitást feláldozni valami jól hangzó, de kortalannak nem mondható technokrata kütyüzéssel. Sok átlag feletti dal van a produkcióban. Ilyen pélsául, a dobszólóval nyitó, majd lebegésbe is és ritmikai játékokba is váltó Armor and Sword. Ilyen, a lehető legtöbb Rush nótára emlékeztető utalást tartalmazó Workin' Them Angels. Igazán kiváló, ahogy a régi nótákra utalgatnak benne, zeneileg és szövegileg is. Country blues hatások is vannak sok dalban, nekem nagyon bejött az éretten slágeres The Larger Bowl (A Pantoum). De, a Spindrift elvontabb zeppelin-rush-sága méginkább vitte nálam a pálmát. Kellemesen és progresszíven alakul a The Main Monkey Business hat perce, hosszú instrumentális-jammes a dolog, a lehető legjobban leköti az ember figyelmét. (Különben három instrumentális dal van: The Main Monkey Business", plusz az akusztikus "Hope", és a pörgős basszusokkal építkező "Malignant Narcissism". Érdekesség, hogy utoljára 1996-ban a Test for Echo lemezre vettek fel instrumentális dalt "Limbo" címmel.)

Snakes & Arrows

A Snakes & Arrows című lemez nem csak az év egyik legjobban sikerült kiadványa volt, de a zenekar történetének is fontos mérföldköve lett. Visszatértek, és innovatívak újra, minden tekintetben nagyszerűen sikerült az album. Hosszas bemutató turnéjuk sem maradhat emlék nélkül, hiába ez már a nyolcadik élő kiadványuk, mindig fontos hallani őket, mindig érdekesek és aktuálisak tudnak maradni...

A hollandiai Rotterdam-ban, 2007. október 16-án tartott koncert teljes anyagát kapjuk, amelynek dupla cd - dvd formátumát 2008 áprilisában dobták piacra Snakes & Arrows Live címmel. A megszokott minőséget, talán még az eddigieknél is frissebb és energikusabb kivitelben! Sok új dallal, szinte az egész lemezt eljátszák, hiszen ezek adnak igazán értelmet egy új koncert kiadványnak... meg, persze a kötelező best of jellegű válogatást is megkapjuk, az eltelt harmincvalahány év zseniális terméséből, némileg frissített elemekkel!

Ez a kiadvány nem csak tiszteletkör. A műsor azt hiszem jobb, mint bármikor valaha volt. A Snakes & Arrows dalai legalább annyira érdekesek élőben, mint a lemezen voltak. Ha nem jobban... Gyakorlatilag tökéletes a produkció, nem csak a műsort, a színpadról áradó energiákat és intelligenciát tekintve, a keverés legalább olyan friss, mint a banda.

Vannak dolgok, amivel nem lehet betelni. Ilyen például a dobos Neil Peart játéka. Egyrészt dinamikus, energikus, másrészt furcsa, észvesztő, irányító a játéka. Pillanatról pillanatra tud, nem csak egy-egy beütött hangot, szinte egy teljes dalt hozzá adni a produkcióhoz.

2012 június 12-én megjelent a Clockwork Angels című stúdióalbumuk, amely szintén a gitárcentrikusabb vonalat képviseli.




 

Jelenlegi felállás: 

NévHangszer
Geddy Lee
ének
basszusgitár
billentyűsök
Alex Lifeson
gitár
vokál
Neil Peart
dob
ütőhangszerek