A Soft Machine angol rock együttes volt, mely Canterburyben alakult, nevét pedig William S. Burroughs The Soft Machine című könyve után kapta. A canterburyi szcéna központi együttese volt és a progresszív rock műfaj egyik úttörőjévé vált.

Kezdetek, pszichedélia, fúziós jazz

A Soft Machine-t 1966-ban alapította Robert Wyatt (dobok, ének), Kevin Ayers (basszus, gitár, ének), Daevid Allen (gitár) és Mike Ratledge (orgona), valamint - az első néhány koncert erejéig - az amerikai gitáros, Larry Nowlin. Allen, Wyatt és a leendő basszista, Hugh Hopper a Daevid Allen Trióban játszott, néha Ratledge-dzsel együttműködve. Wyatt, Ayers és Hopper alapító tagjai voltak a Wilde Flowersnek, amelynek későbbi inkarnációi magukban foglalták a másik híres canterburyi együttes, a Caravan tagjait.

Az első Soft Machine felállás a korai brit underground befolyása alatt állt, amelyet döntően a UFO Club és az azt követő további londoni klubok, mint a Speakeasy éa a Middle Earth határoztak meg. Így vették fel az együttes első kislemezét, ' Love Makes Sweet Music' címmel, valamint néhány demo darabot, amelyek évekkel később jelentek meg. Koncerteztek Hollandiában, Németországban és a Francia Riviérán. 1967 júliusában és augusztusában promóterük és menedzserük, Giorgio Gomelsky, lekötött jónéhány show-t a Cote d'Azurön, köztük a banda legemlékezetesebb korai koncertjét Saint-Tropez-ben. Graham Bennett 2005-ös életrajza szerint az együttes "az új párizsi divatszezon kedvencévé vált" a "We Did it Again" 40 perces előadása után, amelyben újra és újra ismételgették a refrént, így az egyszerű refrénből egy Zen-hatású minőséget állítva elő. Dél-Franciaországból való visszatérésükkor Allent, aki ausztrál volt, nem engedték újra belépni az Egyesült Királyságba, így az együttes trióként folytatta, míg Allen visszatért Párizsba és megalakította a Gongot.

Menedzsmentjükön Jimi Hendrixszel osztozva, az együttes elnyert egy támogatott lehetőséget egy Experience's US turné sorozatra, 1968-ban. A Soft Machine első nagylemezét, egy pszichedelikus rock/proto-prog klasszikust, New Yorkban vették fel, áprilisban, az első koncertútjuk végén. Visszatérve Londonba a The Police utolsó gitárosa, Andy Summers csatlakozott az együtteshez, megszakítva kapcsolatát a Dantalian's Chariottal (korábban Zoot Money's Big Roll Band). Néhány hetes próba után az új kvartett egy újabb turnét kezdett az Egyesült Államokban, néhány szóló előadással, mielőtt újra egyesültek volna Hendrixszel az 1968. augusztus-szeptemberi koncertekre. Summerset időközben elbocsátották, Ayershez való ragaszkodása miatt. Ayers békében elvált tőlük a Hollywood Bowl-beli, utolsó koncertjük után, és 1968-ra a maradék Soft Machine már felhagyott a fellépésekkel. Wyatt az Államokban maradt és szóló demókat vett fel, Ratledge pedig visszatért Londonba és komolyan hozzálátott a zeneszerzéshez.

1969 elején a Soft Machine - hogy teljesítse szerződéses kötelezettségeit - kiegészült a korábbi koncert menedzserrel és zeneszerzővel, Hugh Hopperrel, a basszistával, aki társult Wyatt-hez és Ratledge-hez, és hozzálátott a banda második, Volume Two című albumának felvételéhez. A lemezzel megkezdődődött egy átmenet a teljesen instrumentális hangzás felé, ami hasonlított ahhoz, amit később fúziós jazznek hívtak. Az ezen időszakot jellemző - a személycserék által kiváltott - lehangoltság ellenére ez egy nagyon kreatív és magával ragadó korszak volt az együttes életében. Az alap trió 1969 végén szeptetté bővült négy kürtös csatlakozásával, igaz, néhány hónap elteltével csak a szaxofonista Elton Dean maradt belőlük, a létrejött Soft Machine kvartett (Wyatt, Hopper, Ratledge és Dean) létrehozta a Third (1970.) és a Fourth (1971.) című albumokat, különböző vendégekkel, többnyire jazz muzsikusokkal, mint (Lyn Dobson, Nick Evans, Mark Charig, Jimmy Hastings, Roy Babbington, Rab Spall). A Fourth volt az első, teljesen instrumentális albumuk, és egyben az utolsó, amelyen Wyatt is szerepelt.

Minden tag nagyon járatos volt a különféle zenei műfajokban, de legfőképpen az eklektikus zseni, Ratledge, akinek zeneszerzői, ügyintézői tevékenysége, kiemelkedő improvizációs képessége a legmagasabb szintű kollektív minőséget eredményezte, amelyben főszerepet játszott Wyatt csodálatos éneke és különösen eredeti dobjátéka, néhány Dean-szóló líraisága és Hopper darabjainak szokatlanul avantgárd pop hangzása. Vonzalmuk az iránt, hogy a szokványos terjedelmű szerzeményekből hosszú szviteket építsenek fel - úgy a stúdióban, mint a koncerteken - (ilyen volt már Ayer szvitje is az első albumukon), az 1970-es, Third című albumukon érte el a maximumát. A Third abból a szempontból is szokatlan volt, hogy az Egyesült államokban több, mint 10 évig forgalomban maradt és ezt volt a legtöbbször eladott Soft Machine-lemez.

Ezen időszakban példátlan sikereket értek el Európában, és történelmet írtak azzal, hogy ők voltak az első 'rock együttes', amelyet meghívtak az elit londoni Promsba egy előadásra, 1970-ben. A show-t élőben közvetítette a rádió és később egy koncert-CD is megjelent róla.

A Wyatt utáni éra

Miután nézeteltérések merültek fel az együttes zenei irányultságát illetően, Wyatt távozott (vagy elküldték) az együttesből 1971-ben és megalapította a Matching Mole-t (a név egy szójáték a machine molle, azaz a soft machine francia fordítása alapján). Gyorsan helyettesítették egy ausztrál dobossal, Phil Howarddal, de a megmaradó zenei nézetkülönbségek oda vezettek, hogy Howardot elbocsátották 1971-ben, miután felvették a Fifth (1972.) című album első oldalát, majd néhány hónappal később Dean is távozott. Őket John Marshall (dobok) és - a Six (1973.) felvételének idejére - Karl Jenkins (fafúvósók, billentyűsök) helyettesítette, mindketten Ian Carr Nucleus nevű együttesében játszottak korábban. A váltásokkal a Soft Machine hangzása még inkább a fúziós jazz irányába mozdult el.

1973-ban, a Six felvétele után Hopper is távozott, őt Roy Babbington, egy másik korábbi Nucleus-tag váltotta. Babbington korábban már bőgőzött a Fourth és a Fifth című albumukon és sikeresen váltott (6 húros) basszus gitárra. Babbington, Jenkins, Marshall és Ratledge új kvartettje vette fel a következő három (és egyben utolsó) hivatalos stúdió albumot. Miután megjelent a Seven (1973.) című albumuk, az együttes a Columbia kiadótól a Harvesthez ment át. 1975-ös, Bundles című albumukon meghatározó zenei változást eredményezett a fúziós gitáros, Allan Holdsworth közreműködése, aki nagyon melodikus gitárjátékkal erősítette az együttes hangzását, amely néha John McLaughlin Mahavishnu Orchestrájáéra emlékeztetett, megkülönböztetve az albumot a korábbi Soft Machine kiadványoktól, amelyeket nem a gitármuzsika jellemzett. Utolsó hivatalos albumokon - Softs (1976.) - Holdsworth helyett már John Etheridge játszott. Ratledge, aki az utolsó volt az eredeti tagok közül, a felvétel korai szakaszában távozott. Későbbi működése idején játszott még az együttesben a basszista Steve Cook, a szaxofonos Alan Wakeman és a hegedűs Ric Sanders. 1977-es koncertjeik és az Alive and Well című album voltak az utolsók, amelyek a működő együtteshez köthetők. A Soft Machine nevet használták egy 1981-es felvétel, a Land of Cockayne alkalmával, (ezt Jack Bruce és Allan Holdsworth hozta létre, Dick Morrissey, valamint Ray Warleigh szaxofonisták és a zongorista John Taylor közreműködésével), és egy utolsó koncertsorozat alkalmával, a londoni Ronnie Scott's Jazz Clubban, 1984 nyarán, ahol Jenkins és Marshall vezetett egy ad-hoc felállást, melyet rajtuk kívül Etheridge, Warleigh, a zongorista Dave MacRae és a basszista Paul Carmichael alkotott.

Örökség

1988. óta a Soft Machine rengeteg élő felvétele jelent meg CD-n, a felvételek minősége a gyengétől a kiválóig változott. 2002-ben négy korábbi Soft Machine-tag - Hugh Hopper, Elton Dean, John Marshall and Allan Holdsworth - turnézott és felvett egy lemezt Soft Works címmel (egymás között Soft Ware-nek hívták). 2004 végétől - Holdsworth helyett John Etheridge-dzsel - ugyancsak turnéztak és felvételeket készítettek Soft Machine Legacy név alatt. Három albumot adtak ki: Live in Zaandam (2005.), Soft Machine Legacy (2006. - stúdió album), Live at the New Morning (2006.). Bár Elton Dean meghalt 2006 februárjában, az együttes Theo Travis-szel folytatta, aki korábban a Gong és a The Tangent tagja volt. 2006 decemberében az új fellásban készítették el a Steam című albumot Jon Hiseman stúdiójában. A lemez a Moonjune Records kiadásában jelent meg 2007 augusztusában, egy őszi európai turné előtt.

Graham Bennett Soft Machine-könyve, a Soft Machine: Out-Bloody-Rageous 2005 szeptemberében jelent meg. 2006-ban a könyv elnyerte az Association for Recorded Sound Collections által alapított Award for Excellence in Historical Recorded Sound Research nevű díjat.

Díjak

A Six című album, amelyen Jenkins először játszott a Soft Machine-ban, elnyerte Az év brit jazz albuma díjat 1973-ban, a Melody Makerben. A Soft Machine-t választották a legjobb kisegyüttesnek a Melody Maker jazz szavazásán 1974-ben.