A Spock’s Beard-öt 1992-ben Los Angelesben álmodja meg egy kimagaslóan tehetséges testvérpár, Neal és Alan Morse. Alapból Alan gitárokon játszik, Neal pedig a billentyűk életét keseríti meg, illetve énekel, de attól sem riad vissza, ha gitározni, vagy éppen dobolni kell.
Maguk mellé veszik Nick D’Virgilio dobost, aki a későbbiekben olyan zenekarokkal is dolgozik majd, mint például a Tears For Fears, vagy a Genesis, kiknek Phil Collins távozása után megjelenő, 1997-es, Calling All Station című albumán is segédkezik majd. A basszusgitáros posztra, a Berkley akadémiát végzett Dave Meros-t kérik fel, aki a négyhúroson kívül a fúvós hangszerekkel is jó viszonyt ápol.
A név magyar jelentése Spock szakálla (Spock a Star Trek egyik főszereplője). Egy különösen vad koncert után Alan odament Nealhez, és így szólt: "Ez olyan, mintha Spocknak szakálla lenne. Nem lenne jó név egy együttesnek? Spock's Beard." Ezután készített egy 100 ötletből álló névlistát, a végére ezt is odabiggyesztette, viccből . A többi tag ezt választotta.
A négyes első munkája 1995-ben The Light címen jelenik meg és azonnal zajos sikert arat. Siker alatt itt természetesen nem milliós eladásokat kell érteni. A lemez elsősorban progresszív zenei körökben kelt nagy feltűnést. Neal Morse egyéni, kifejező éneke, a zene jazz és latin elemekkel kevert sokszínűsége, a muzsikusok kiemelkedő hangszeres teljesítménye, és nem utolsó sorban a remek szerzemények azonnal megmozgatják a finom zenékre éhes rajongók fantáziáját. A The Light a maga 55 percével, -melybe mindössze 5 szerzemény fér bele-, mind a mai napig a zenekar pályafutásának egyik legnagyobb sikere.
A remek startot követően a négy zenész úgy dönt, hogy zenéjük hangszerelése koncerten megköveteli a két gitár, bőgő, billentyű, dob felállást, ezért soraikba invitálják Ryo Okumoto billentyűst, aki olyan nevekkel dolgozott korábban, mint Aretha Franklin, Phil Collins, Eric Clapton, vagy Steve Lukather. Az immár öttagúra bővült alakulat nem sokat lacafacázik és 1996-ban megjelenteti a Beware Of Darkness című korongot, mely bár sikerében nem ostromolja az első művet, a rajta található olyan örökbecsű szerzemények, mint a The Doorway, vagy a Thoughts a mai napig alaptételei a Spock’s életműnek. Ez az album hét szerzeményt tartalmaz, (a special edition verzió kilencet) melyek rövidebb időtartamukból következően kevésbé összetettek, mint a bemutatkozó munka, de változatosságukban, stílusötvözési törekvésükben semmiképpen sem maradnak el a The Light tételeitől.
Okumoto szerződtetése remek döntésnek bizonyul. A veterán billentyűs a stúdiómunkában is oroszlánrészt vállal, ám csatlakozásának igazi jelentőssége a koncerteken derül ki. Játéka egyrészt biztos hátteret nyújt a Morse testvérek színpadi „ámokfutásának”, másrészről pedig Ryo, mint előadó is kellő képen őrült fazon. Szólói a progresszív rock nagy öregjeinek, Keth Emerson-nak és Rick Wakemann-nek „működését” juttathatják eszünkbe.
A Spock’s Beard életében a koncertezés, illetve az élő felvételek kiadása már az első pillanattól kezdve nagyon fontos. Már a második album megjelenésének évében napvilágot lát egy 1995-ben, a Progfest ’95 rendezvényen készült felvétel Official Live Bootleg címmel. A csapat továbbra sem pihen sokat. Mielőtt 1998-ban kihoznák második stúdió albumukat, megjelentetik a From The Vault-Rarities című demo és élő anyagokat egyaránt tartalmazó lemezt. Az új Kindness Of Strangers című korong ismét 7 szerzeményt tartalmaz, köztük a ma már örökzöld In The Mouth Of Madness-t, és a June-t. A perfekcionizmus jegyében még ebben az évben ismét megjelenik a 96-ban már egyszer elénk tálalt koncertlemez, egy plussz dallal megtoldva, új címen. (The Beard Is Out There). 1999-ben érkezik az új stúdióalbum, a Day For Night, melyen ezúttal rövidebb, velősebb szerzemények kaptak helyet. E korong hallgatásakor olyan kincsekbe botolhatunk, mint például a Giberish, vagy a Skin. A Spocks’s Beard pályafutásának talán ez album az egyetlen darabja, melyben a progresszivitás hosszú szerzeményekben történő megnyilvánulása abszolut háttérbe szorul, és a hangsúly a tömény, természetesen remekül megírt és hangszerelt darabokra helyeződik.
A csapat még ebben az évben egy koncertlemezzel is kedveskedik híveinek. Méghozzá mindjárt egy duplával. A Live At The Whiskey and Nearfest című kiadvány tökéletes betekintést nyújt egy Spock’s koncert hangulatába. Hallható, hogy a zenészek milyen elképesztő könnyedséggel vezetik elő a legbonyolultabb témákat is, melyeknek időnként a végighallgatásához is erős idegrendszer szükségeltetik.
Jól fut a szekér, de az igazi áttörésre még várni kell. De csak a 2000-es évig amikor először egy újabb élő albummal jelentkeznek "szakálék", majd megalkotják életük addigi főművét. A koncert anyag címe Don’t Try This At Home és elhallgatva a hangszeres bravúrok sorozatát, valóban nem ajánlatos otthon megpróbálni, ami ezen a korongon tapasztalható. Ezt követően augusztusban érkezik a V című stúdióalbum, mely a zenekar addigi pályafutásának legnagyobb sikerét hozza. A korongon található hat szerzemény mindegyike remek, de talán az At The End Of The Day című- bevezetésként mindjárt 16 perces-, és a lemezt záró 27 percig hömpölygő The Great Nothing című mestermű számíthat külön figyelemre.
Ebben a tételben már minden elem együtt van, amit majd a későbbiekben Neal Morse szólóalbumain is továbbvisz. Sok-sok instrumentalitás, keményebb és líraibb részek találkozása, bravúros hangszerelés.
A zenekar áttörését még egy tény befolyásolja. Ebben az évben jelenik meg a Neal Morse, Pete Trewavas (Marillion), Roine Stolt (The Flower Kings) és Mike Portnoy (Dream Theater) nevével fémjelzett supergroup, a Transatlantic első lemeze, mely az akkor már hatalmas táborral rendelkező Portnoy és Trewavas révén azok számára is ismertté teszi Neal Morse és a Spock’s Beard nevét, akik eddig még nem hallottak róluk. Ennek az elképesztően termékeny évnek akad még egy érdekessége. Neal Morse és Nick D’Virgilio szabadidejében néhány akusztikus jellegű koncertet ad, melynek rögzített eredményét egy dupla album formájában Nick 'n Neal live in Europe - Two Separate Gorillas From The Vaults, Series 2 jelentetik meg. A Spock’s Beard koncertalbum mániája egyébként továbbra sem hagy alá. Még ebben az évben felbukkan a Don't Try This @ Home Either – Live From The Vaults, Series 3, majd 2001-ben a There and Here-Live című dupla élő.
A hatalmas sikert arató V után egy dupla koncept album formájában, 2002-ben érkezik az újabb sorlemez. A Snow című alkotás egy fiúról szól, aki elindul vidékről a nagyvárosba és „hó tisztaságú” lelkével megpróbál beilleszkedni a bűnös forgatagba. Az album zeneileg a legérettebb Spocks’s Beard munka. Általa gyönyörű lírai részekkel, őrült instrumentális betétekkel és remek dramaturgiával átitatott alkotást tesz le a zenekar az asztalra. A Snow megjelenése után nem sokkal robban a nem várt bomba. A zenekar főnöke, agya, zeneszerzője, mindenese Neal Morse úgy dönt, hogy elhagyja társait. Kiválásának hátterében egy döbbenetes családi esemény áll. Lyukas szívvel született, az orvosok szerint menthetetlen kislánya az imádságok hatására meggyógyul. Morse ekkor határozza el, hogy művészetét a teremtőnek szenteli.
Ekkor sokan azt gondolják, hogy a Spock’s Beard-nek vége, Neal Morse pótolhatatlan. A társak azonban nem adják fel. Nick D’Virgilio vezényletével talpra állnak és folytatják. Mivel a dobos remek hangi adottságokkal is rendelkezik, úgy döntenek, hogy nem hirdetik meg az énekesi posztot, hanem a Genesis példáján okulva egy „koncert dobost” szerződtetnek. Nem várnak sokat a négyes fogat bemutatkozásával. Alig fél évvel Neal kiválása után, 2003 júliusában megjelenik a Feel Euphoria című korong, melyet a kritika és a rajongók is feszülten vártak. A fogadtatás közel sem eufórikus. A lemez jó, de nagyon érezhető rajta Morse hiánya. A zenészek nagyon okosan nem próbálják meg Neal-t pótolni, hanem egy másik irányba indulnak el. A nagy, hömpölygő epikus művek helyébe rövidebb, tömörebb, új utakat kereső, fantáziadús és főleg rockosabb szerzemények lépnek. Természetesen azért itt is megtalálható egy több tételes mű, (Guy Named Sid) mely az album csúcspontját jelenti. Ennek a lemeznek valószínűleg az volt a „baja”, hogy még mindenkiben ott élt a Snow tökéletessége ám a váltás akkora volt, hogy feldolgozásához idő kellett. 2005 januárjában azonban változik a helyzet. Megjelenik az Octane, melyen már érezni, hogy a négy muzsikus kezdi megtalálni azt a hangot, mellyel –ha nem is tudják feledtetni (sejtem nem is akarják)- de színvonalában utol tudják érni a Morse éra káprázatos albumait.
Az Octaine még inkább keményebb, letisztultabb muzsikát tartalmaz, mint elődje. Virgilio hangja remekül illeszkedik az Okumoto-Alan Morse páros hangképeihez, Meros vasta bőgőjátéka pedig még dögösebb, mint valaha. Már régen volt koncertalbum! –kiált fel a négy zenész és ezért gyorsan még 2005-ben kihoznak egy dupla élő anyagot, melynek címe Gluttons For Punishment - Live in '05. Ez az album megmutatja, hogy milyen a Jimmy Keegan koncert dobossal felálló Spock’s Beard a színpadon. Lehengerlő! Szerencsére időközben Neal Morse szóló karrierje is magasabb fokozatba kapcsol és mi, rajongók kimondhatjuk, hogy a csapat kettéválásával nyertünk. A régi Beard hagyományokat Neal viszi tovább, az új vonalat felvevő, de a zene igényességéből semmit sem leadó Virgilio gárda pedig új utakat keresve építi karrierjét. Olyannyira, hogy 2006 novemberében egy cím nélküli album képében a kilencedik Spock’s Beard lemez is a boltokba kerül, melyről bátran elmondhatjuk, hogy a zenekar „új” életének eddigi legjobb munkája. Érett, tökéletesen kimunkált, izgalmas anyag. 2007-ben a csapat turnéra indult, mely számunkra is kiemelkedő jelentőséggel bír.
2007-ban Hollandiában rögzített DVD, illetve CD anyag 2008-ban jelent meg „Live” címmel.
2009 július 23-án a zenekar honlapján jelentette be, hogy nekilátnak a tizedik nagylemezük írásának, amelyet végül 2010 júniusában adtak ki, egy szerűen X. névre keresztelve.
2011-ben felléptek többek között a Sweden Rock, valamint a High Voltage fesztiválon is, a műfaj több jeles képviselőivel karöltve. Ezután távozott Nick D'Virgilio, aki a kezdetektől fogva a csapat dobosa volt, majd miután Neal Morse a megtérését követően kilépett, Nick lett a Beard énekese is. 2002 óta négy albumon is énekelt. A csapat új énekese Ted Leonard, az Enchant vokalistája lett.
