Stranglers, The
Biográfia:
A fiatalembert, aki az Eiffel-torony első szintjén, letolt nadrággal az egyik acélgerendához kötözve érthetően zavartan áll a turisták érdeklődésének középpontjában, Philippe Manouvre-nek hívják. Újságíró. Túl sokat szaglászott a Stranglers nevű botrányzenekar körül, és Burnel ezt nem szereti. A nőt, aki aggódva tekint az őt magára hagyó dzsip és benne a gúnyosan mosolygó Stranglers zenekar után egy portugál sivatagban, Deanne Pearsonnak hívják. Újságíró. Egy órája van, hogy kiérjen a reptérre, ami egynapi járóföldre található. Innentől fogva nem kedveli a Stranglerst. Mint ahogy a jó öreg Philippe sem.
A fenti példák talán sejteni engedik, miért intézik el általában néhány ideges félmondattal, vagy hagyják ki előszeretettel a Stranglerst a punktörténet kortárs krónikásai. A zenekarnak - finoman szólva - sosem volt erős oldala a sajtókapcsolatok ápolása. Egy kicsit eldurvultak azalatt a pár év alatt, amit összezárva töltöttek el hol egy szeszfőzdében, hol egy fészerben, hol egy jégkrémes autóban órákat zötykölődve, hogy eldugott vidéki bányászklubok mattrészeg közönségének játszhassanak, az eljövendő siker ekkor még igencsak halovány reményében.
A meglehetősen valószerűtlen történet ott kezdődik, amikor Brian Duffy frissen elvált guildfordi szeszfőzde-tulajdonos és jégkrémgyáros úgy dönt, 33 évesen még nem késő új életet kezdeni, és mégis inkább rocksztár szeretne lenni. Egy évtizednyi kihagyás után feleleveníti dobtudását, majd hamarosan jelentkezik egy hirdetésre, amit az éppen doboshiányban szenvedő Wanderlust (ex-Johnny Sox) zenekar adott fel. Az amerikai katonaszökevényekből, két svédből és a biokémikusi karrierjét a zenélésért feladó Hugh Cornwell gitárosból álló pub-rock együttes rövidesen a Jet Black művésznevet felvett dobos szeszfőzdéjébe költözik. A két britnek azonban hónapokon belül új tagok után kell néznie az elszivárgó külföldiek helyett, így kerül a képbe a karate- és motormániás Jean-Jacques Burnel, aki Cornwelltől veszi meg élete első basszusgitárját, amin aztán kifejleszti saját hiperagresszív stílusát. A francia származású Burnel közgazdasági tanulmányait félbehagyva éppen sofőrködéssel próbált elég pénzt összeszedni, hogy lepattanhasson előbb motorszerelőnek San Franciscóba, majd onnan Oyama mesterhez Yokohamába, hogy megszerezze a fekete övet. Ehelyett most a '74 szeptemberétől már Stranglers néven futó bizarr pub-rock trióban tépheti a basszgitárhúrokat, amelynek felállását előbb a svéd Hans Wärmling, majd a helyére lépő profi prog-rock billentyűs, Dave Greenfield egészíti ki.
Jó két évvel a punk angliai áttörése előtt a Fojtogatók névvel nem egyszerű dolog koncertet szervezni, ezért aztán többnyire álnéven és hamis stílusmegjelöléssel lépnek fel munkásotthonoktól esküvőkig a legelképesztőbb helyeken. "Persze az első szám után, amikor rájöttek, hogy mégsem country zenekar vagyunk, üvölteni kezdtek, hogy halkítsuk le az erősítőket, de mi inkább feltekertük a hangerőt" - emlékszik vissza Jet. "Aztán rimánkodtak, hogy akkor legalább játsszunk valamit, amit ismernek. Rendben, mondtuk, és belekezdtünk egy számba, amit persze kurvára nem ismertek."
A zenekar '76-ra már teljesen feléli Jet egykori vállalkozásának maradványait, csak a turnébuszként használt jégkrémeskocsi emlékeztet a múltra. Így aztán gondolkodás nélkül vetik magukat minden tisztességes bevétellel kecsegtető fellépési lehetőségre. Ilyen volt az emlékezetes koncert az Ifjú Konzervatívok bálján.
"Felpakoltuk a cuccot, aztán kezdtek beszivárogni ezek a pingvinszerkós fazonok a terembe. Na, bazmeg, gondoltam, jobb, ha az elején szólok nekik. Úgy kezdtem a bulit, hogy 'srácok, nem fogtok minket szeretni, úgyhogy akár el is mehettek a picsába'. És tényleg, a harmadik szám után maradtak a teremben vagy hárman" - meséli Hugh.
Számtalan próbálkozás után végre sikerül maguknak kisírni egy fix vasárnap esti klubot egy nevesebb helyen, a londoni Hope and Anchorban. Az ekkora már proto-punknak nevezhető Stranglers (két-három perces agresszív számok, minimalista szólókkal) pedig meglepő módon nem bukik el a reménytelennek tűnő időponton. "Első alkalommal egy darab fizető nézőnek játszottunk. Vettünk neki egy rekesz sört, és közöltük vele, hogy 'ma este csak neked játszunk, pajtás'. Következő alkalommal már hozta a haverjait is, az ötödik héten pedig már teltház volt." Így aztán mire eljön '76 vége, és a Sex Pistols meg a körülöttük létrejött punkmozgalom egy csapásra véget vet a brit könnyűzene álmos hétköznapjainak, a Stranglers már ismert zenekarnak számít. Fellépnek Patti Smith, majd a Ramones előtt. Önálló koncertjeiken állandó előzenekaruk a szintén a pub-rock vonalról érkező Vibrators, de sokat játszanak Joe Strummer Clash előtti bandájával, a 101'ersszel is. Hugh szerint Strummer egy közös fellépés után sírva borult a vállára, hogy miért nem lehet neki is ilyen kibaszott jó zenekara. Jet, aki a Stranglerst tartja a punk előfutárának, szintén szívesen mesél arról, hogyan tanította dobtrükkökre Paul Cookot a Sex Pistolsból. ("Rottent sose láttuk, de Steve Jones és Paul ott voltak az összes koncertünkön.")
1976 végére az eddig mindenféle trenddel homlokegyenest szembe haladó Stranglers hirtelen azon kapja magát, hogy eddig elfogadhatatlannak ítélt stílusuk tökéletesen illeszkedik a figyelem középpontjában álló új irányzatba. Burnel:
"Tizennyolc hónapja még huszonnégy kiadótól küldtek el azzal, hogy nem kell nekik a zenénk, most meg hirtelen kellett. A csajok egyszer csak sorban kezdtek állni, hogy az arcomra ülhessenek, és én ezt roppant kellemes dolognak tartottam, feltéve, hogy mosakodtak előtte."
Az ekkor még képlékeny punk tradícióinak kialakításából persze a rögtön a műfaj vezető zenekarai közé emelkedő Stranglers is kiveszi a részét. Egymás leköpködésének elítélendő szokása például a Stranglers verziója szerint Hugh-tól ered. A School Ma'am című szám színpadi előadása során, amely a pajkos diákok tanítás utáni zugkefélését a házi videórendszeren végignéző, és eközben magát halálra maszturbáló iskola-igazgatónőről szól, Hugh az önkielégítést jelképesen a nyakán szokta elvégezni, így a végül bekövetkező orgazmust értelemszerűen egy jó adag dzsuvával szemléltette. Ezt aztán a közönség kapta meg emlékbe, s a félreértett gesztus utánzásával alakult volna így ki a fent említett jelenség. Rotten ugyanakkor az arcüreggyulladása miatt volt kénytelen sercintgetni a színpadon, szerinte ezt utánozták buta módon a minden újdonságra fogékony punkok.
Ugyanakkor, hála Burnel fékezhetetlen temperamentumának, a Stranglersnek gyorsan sikerül elhidegülnie a két fő riválistól. A békés egymás mellett élés végét jelző esemény az egyik a Ramonesszel közös koncert után történik. A Clash-basszer Paul Simonon rossz szokása, hogy idegességét köpködéssel vezeti le, de pechjére az éppen mellette elcsörtető, nem is kicsit ittas Burnel ezt kötekedésnek veszi, és azonnal lekever neki egyet. A két basszusgitáros a klub parkolójába indul lejátszani a mérkőzést, Burnel mellett Jet és két kemény maghoz tartozó Stranglers-rajongó, Dagenham Dave és Gary Coward-Williams sorakozik fel, míg Simonont támogatja a Clash és a Pistols tagsága, valamint Chrissie Hynde (Pretenders). Gary így emlékszik a történtekre:
"Rotten a Pistols kisbuszának támaszkodva beszólt valamit JJ-nek, mire Dagenham Dave elkapta a grabancánál fogva, és felkente a busz oldalára. Rotten nagyon be volt szarva, mert tudta, hogy ha visszaüt, Dave péppé veri. Ezzel aztán véget is ért az incidens, JJ és Simonon inkább hagyták az egészet. Hugh meg eközben a Stranglers buszából figyelte az eseményeket a társaságában tartózkodó grupikkal." A vezető punkbandák közül utolsóként, '76 decemberében a Stranglers is lemezszerződéshez jut a United Artists jóvoltából. A Rattus Norvegicus - Stranglers IV, alcímével szándékosan a vásárlók összezavarását szolgáló bemutatkozó album megérdemelt sikere nem marad el, a lemezt népszerűsítő turné azonban a punkokkal szembeni erőszakhullám tetőzésével esik egybe, így szinte minden koncert tömegverekedésbe fullad. Miközben Johnny Rottennek előbb az arcát szabják át borotvával a királynő hű alattvalói, majd a combjába döfnek kést (csak vastag bőrnadrágja mentette meg egy veszélyesebb sérüléstől), a Stranglers Winters Gardeni koncertjére egy tucatnyi grimsby-i dokkmunkás érkezik azzal a céllal, hogy jó modorra tanítsa a londoni punkokat. Miután a hívatlan vendégek megkezdik a közönség molesztálását, a zenekar félbehagyja a műsort, és Burnel kijelenti, hogy ha verekedni akarnak, bármelyik kettőt hajlandó bevállalni. A felhívásra rögtön meg is jelenik egy nagydarab vadbarom a színpadon...
"Lerúgnom nem sikerült elsőre, úgyhogy felökleltem, mire a többi dokkmunkás is felmászott a színpadra, és elszabadult a pokol. Jet a cintányérjait pörgetve vette fel velük a harcot, sikerült is az egyik bajkeverőnek kicsit szélesebbre húzni a mosolyát."
A fizikai támadások mellett az újságíróktól is kap a fejére a zenekar a lemez hímsoviniszta hangvétele miatt. Különösen irritálónak találják a London Lady című számot, amelyben Burnel a Caroline Coon újságírónővel (Melody Maker, Paul Simonon barátnője) megejtett szexuális élményeit vázolja, miszerint olyan volt ezzel a nővel dugni, mint "felnyomni egy virslit a Mersey csatornán". Ez pedig nem esik jól sem Caroline-nak, sem a kollégáinak.
Mivel a Stranglers a Rattus Norvegicus felvételei során két lemezre való anyagot rögzített - addigra már hároméves munkásságuk alatt tekintélyes saját repertoárt hoztak össze -, még '77-ben kijön második lemezük is, a No More Heroes. A címadó sláger mellett itt se nagyon vannak töltelék-számok, ezen van a már említett School Ma'am, az időközben szerelmi bánatában a Tower hídról a Temzébe ugrott Dagenham Dave emlékére írott szám, és még jónéhány klasszikus. Burnel pedig megírja a basszusgitározás történetének legújabb fejezetét, amelyből kiderül, hogyan lehet a négyhúrost egyszerre szóló- és ritmushangszerként kezelni, s egyúttal valami olyan robosztus basszushangzást állít elő, amit azóta se nagyon sikerült másnak. Jon Savage szakíró azonban mégis alaposan lehúzza a lemezt a Sounds magazinban. Vesztére. Burnel alaposan helybenhagyja egy szórakozóhelyen, nem sejtve, hogy Savage később a brit punkmozgalom első számú szakértője és krónikása lesz, és bosszúból mindvégig igyekszik majd kiretusálni a Stranglerst a '77-es évfolyam tablójáról.
A második lemezt népszerűsítő turné még az eddigieknél is durvább incidenseket hoz. Előbb egy svédországi kiruccanás során a koncert helyszínén megjelenik a szélsőjobboldali Raggare kontingens mintegy 120 tagja, és miszlikre aprítja a klubot és a zenekar felszerelését (Burnel is két darabban viheti haza basszusgitárját), majd a Pokol Angyalainak amszterdami klubjában, a Paradisóban történnek meglepő dolgok, például a közönségből páran a kertben felállított géppuskából célba lőnek a szomszédos építkezés helyszínére, az egyik Pokol Angyala keresztülmotorozik a báron, míg a többiek orosz rulettet játszanak a megjelent újságírókkal, mindenféle kommentár nélkül pisztolyt szorítva a fejükhöz. 1977, ez a határozottan mozgalmas év a zenekar történetének legjobb éve lesz. A Melody Maker és a New Musical Express is a Stranglerst hozza ki az olvasók szavazatai alapján az Év Legnagyobb Felfedezettjének, míg az Év Basszusgitárosa az überelhetetlen Burnel. Persze ezek után sem lehet körülöttük unatkozni...
Az 1978-ban megjelent Black & White album felvezetéséhez a Stranglers egy perverz ötlettől vezérelve Reykjavíkba invitálja a sajtó képviselőit, ahol sajtótájékoztató ürügyén három napos folyamatos ivászatra kerül sor, valamint egy koncertre az izlandi felnőtt lakosság három százalékának részvételével. A megjelent újságírók azonban itt sem számíthatnak sok jóra. A legrosszabbul nem is az a tudósító jár, akit egy gejzírbe löknek, hanem a London Times munkatársa, aki felelőtlen módon ivászati versenyre hívja ki Burnelt. A válasz erre az, hogy "rendben, de te kezded", majd a rosszindulatú basszer fizikai fölényét kihasználva lekényszerít egy nagy üveg töményet kihívója torkán. Az egyik szemtanú szerint:
"Szerencsétlen úgy berúgott, hogy összehányta magát, mint a disznó, még a füléből is szivárgott valami dzsuva. A Stranglers tagjai, persze, ahelyett, hogy mentőt hívtak volna, belerakták a fickót egy tolószékbe, betolták a repülőtér várójába az ott megjelent újságírók elé, és mögötte fényképeztették magukat. Hónapuk múlva aztán láttuk ezt a fazont a brightoni strandon. Elvesztette az állását, és hajléktalan lett belőle."
Ami magát a lemezt illeti, itt egy még komorabb, nehezebben emészthető hangzásvilággal találkozhatunk. Az előző évi amszterdami ramazurit felidéző, kiemelkedően jól sikerült Nice 'n' Sleazytől és még néhány emlékezetesebb pillanattól (Tank, Sweden) eltekintve azonban ez az album nem éri el az előző kettő színvonalát. Az érdeklődést viszont továbbra is sikerül ébren tartaniuk, többek között a Nice 'n' Sleazy alatt a színpadon tevékenykedő sztriptíztáncosnők bevetésével. Burnel:
"Ebben az időben három csajjal laktam együtt. Ott volt a barátnőm meg a tizenhat éves, hosszú szőke hajú húga, Jane, és Lynn, egy profi sztriptíztáncosnő ismerősünk. Lynn megkért, hogy hadd vetkőzhessen az egyik brightoni koncertünkön, mire Jane is belelkesült. Végül néhány szakmabelivel kiegészülve fokozták ezentúl a hangulatot."
A koncerteken innentől gyakran használt látványelemet egy Battersea Park-beli (és a rendőrség kivonulásával végződő) fellépésen filmen is megörökítették, hatásfokáról pedig e sorok írója egy, a Rottenbiller utcai könyvtárban tartott nyilvános vetítés alkalmával is meggyőződhetett. Mit mondjak, megálltak a levegőben az olvasójegyek.
A zenekar ezzel persze még inkább kivívja maga ellen a feminista csoportok ellenszenvét, egyik '78 áprilisi michigani fellépésük előtt a lansingi nőegylet tagjai a klub előtt tüntetve várják őket, bojkottra szólítva fel a helyi lakosságot. "A legcsinibb háziasszonyt megpróbáltuk a turnébuszba tuszkolni és elrabolni, de erre az összes nekünk esett, és jól ellátták a bajunkat a transzparenseikkel" - meséli Burnel.
Az amerikai áttörés már csak a Stranglers, különösen Burnel Amerika-ellenessége miatt is eleve kilátástalan volt. Ez utóbbi például egy, a holland EMI képviselőivel folytatott tárgyalás alatt felgyújtotta a falat díszítő csillagos-sávos lobogót, később pedig így nyilatkozott: "Amerikában semmi sincs, ami értékelhető lenne a felsőbbrendű európai kultúrából érkezőknek, mint nekünk. Az amerikaiaknak kisebb agya van, ez tudományosan igazolt tény."
A '79-ben megjelenő, még az éppen aktuális újhullámos trendbe illeszkedő, de helyenként már igen elborult The Raven albummal viszont sikerrel turnéznak Japánban és Ausztráliában. Ez utóbbi turné egyik állomásán egy hiperaktív bennszülött grupi nyilvános megleckéztetése mellett döntenek. Jet: "Meg akarta baszni az egész zenekart. Egyszerűen nem tudtuk lerázni. Erre fogtuk, összekötöztük szigszalaggal, és felvittük a színpadra. Ez elég alacsony volt, a közönség meg egészen közel állt hozzánk. A csaj félig lelógott a színpadról, és ahogy forgolódott, a ruhája a dereka fölé csúszott. Nem volt rajta bugyi. Az egyik első sorban pogózó fickó erre előkapta a farkát, és egyből be is rakta neki. Nemi erőszakról szó sem volt, hiszen ez annak örült volna legjobban, ha az egész közönség végigmegy rajta. Mint később megtudtam, a technikai személyzet ezt meg is tette, hogy aztán a nemibeteg-gondozóban jöjjön össze újra a csapat."
Az ekkortájt már testületileg feketébe öltöző zenekar soron következő lemeze tizenhat évvel a Will Smith-féle mozifilm megjelenése előtt a The Meninblack címet viselte. Az ufós konceptalbum a Stranglers életmű legelvadultabban kísérletező darabja, s a teljes kudarc mellett egy sor katasztrofális esemény is kötődik hozzá.
1979 egy őszi hajnalán Hugh egy haver és három kiskorú francia grupi társaságában hazafelé autókázik, amikor fennakadnak egy közúti ellenőrzésen. A zsernyákok a csomagtartóban a kábítószerek meglepően széles arzenáljával találkoznak, míg Hugh barátjának zsebében a Hogyan passzoljunk el kokaint nagyobb tételben, avagy a sikeres dílerkedés titka című szakkönyvet fedezik fel. Úgy látszik, Hughék nagy bulit terveztek, erre azonban a nyugat-londoni Városi Bíróság ítéletének köszönhetően két hónapig biztosan nem keríthetnek sort. Ezt az időt ugyanis a rocksztár a londoni Pentonville börtön lakójaként kénytelen eltölteni. Hugh: "Kértem a smasszereket, legalább a gitáromat hadd hozassam be gyakorolni. Erre azt a választ kaptam, hogy a szomszéd cellában egy buszvezető van, és ő sem vezetheti a buszát."
Alig két hónappal Hugh szabadulása után, 1980 júniusában a Nizzai Egyetemen tartott Stranglers koncert alkalmával ismét elszabadul a pokol. Miután az egyetem vezetősége az áramellátás megvonásával igyekszik ellehetetleníteni a fellépést, Burnel beszédet intéz a diákokhoz, melynek hatására a mintegy két-háromezer fős közönség törni-zúzni kezd. Végül az épületben egyetlen ép ablak sem marad, de még az udvar pálmafáit is felgyújtják. Csakhogy a francia törvények a hatvannyolcas diáklázadások óta igen szigorúan büntetik a rendbontásra való felbujtást, így a zenekar rövidesen egy csótányoktól hemzsegő és fekáliától bűzlő zárkában találja magát. Jellemző módon, miközben a már kissé megkattant Hugh és a bezártságot elviselni képtelen Burnel az öngyilkosságot fontolgatja, az üzletember Jet végig elégedetten mosolyog a botrány lemezeladásokra gyakorolt jótékony hatásának gondolatára.
Amikor mindezek után az őszi amerikai turné során ellopják a Stranglers teljes felszerelését tartalmazó kamiont, ami nem volt biztosítva, a zenekar karrierjének mélypontjára jut. Ráadásul alig pár hónap leforgása alatt szívrohamban meghal az egyik roadjuk (kokain), egy balesetben elveszítik a logójukat és néhány lemezborítójukat is tervező Kevin Sparrow-t, majd 24 éves turnémenedzserüket, Charlie Pyle-t viszi el a rák.
Az utolsó esélyüknek számító hatodik albummal, a fanyar humorral átszőtt ízléses újhullámos poplemez La Folie-val azonban minden jóra fordul. A heroinról szóló, csembalóval és nagybőgővel előadott Golden Brown a Stranglers legnagyobb slágere lesz, miután egészen a brit lista második helyéig jut '81 végén. Ez a lemez a Stranglers első korszakának méltó lezárása, és persze anyagilag is helyrebillenti a zenekart. Ami ezután jön, az már csak egy középszerű, fokozatosan önmaga paródiájává züllő popzenekar érdektelen története. A zenekar korai korszakának fő attrakciója, a domináns, agresszív basszusgitár visszahúzódik a háttérbe, arcba mászó kirohanások helyett visszafogott, modoros dúdolgatásra vált a két frontember, míg a korábbi örvénylő orgona-futamok helyére édeskés szinti-szőnyegek kerülnek (ezt részben Greenfield pótolhatatlan felszerelésének a kamion-bugázással bekövetkezett elvesztése idézte elő). A Hugh Cornwell 1990-es távozása után John Ellis gitárossal (ex-Vibrators) és Paul Roberts énekessel kiegészült felállás a mai napig elvegetál még valahogy, és miközben egyre gyengébb lemezeket adnak ki, a '96-os Szigeten húsz év késéssel bemutatkoztak nálunk is az immár teljesen veszélytelen öreg Fojtogatók.
Videók
-
The Stranglers - Golden Brown
-
The Stranglers - Nice 'N' Sleazy
-
The Stranglers - No More Heroes
-
The Stranglers - Always The Sun
-
The Stranglers - Strange Little Girl
-
The Stranglers - Peaches
-
The Stranglers - Something Better Change
-
The Stranglers - (Get A) Grip (On Yourself)
-
The Stranglers - La Folie
-
The Stranglers - Sweden
Jelenlegi felállás:
Név | Hangszer |
---|---|
Baz Warne | ének gitár |
Jean-Jacques Burnel | ének basszusgitár |
Dave Greenfield | billentyűsök vokál |
Jet Black | dob |