Bejelentkezés

x
Search & Filters

Type O Negative

Megalakulás dátuma/Aktív évek: 
1989 - 2010

További képek

Biográfia: 

A Type O Negative egy gothic metal együttes volt a New Yorki Brooklynból, akik a gothic stílus mellett doom metal és thrash metal elemekkel is éltek. A zenekar dalszövegei főként a szerelem, a depresszió és a halál témáira voltak kihegyezve, s ezért kapták a „The Drab Four” becenevet (szójátékkal utalva a Beatles „Fab Four” elnevezésére). Az együttes nevéhez fűződik egy platinalemez (1993 – ’Bloody Kisses’) és egy aranylemez (1996 – ’October Rust’). Összesen hét stúdióalbumával, két best-of kiadásával és koncert DVD-jükkel a banda hatalmas népszerűségre tett szert.

A kezdetek (az 1980-as évektől 1991-ig)

A Type O Negative tagjai eredetileg egy Fallout nevű zenekart alkottak, melyet 1979-ben az akkor még tinédzserkorú Peter Steele alapított. Az ifjú Steele mellé hamarosan a hasonló korú John Campos, Louie Beato és Josh Silver szegődött. 1981-ben ’Batteries Not Included’ címmel kiadták első középlemezüket, amely szerényebb sikernek örvendett a főiskolai rádióadók körében. Nem sokkal később Silver átpártolt az Original Sin együtteshez, Steele pedig inkább lefektette egy új thrash metal zenekar, a Carnivore alapjait. ’Retailiation’ című második lemezük után a Carnivore ideiglenesen visszavonult. Két év múlva Steele felkereste régi barátját, Sal Abruscatót, aki a Type O Negative eredeti dobosa volt. Kicsivel később Silver, illetve még egy közös gyerekkori barát, Kenny Hickey is csatlakozott az új együtteshez. Első névötletük a „Repulsion” volt; ám később a „Sub-Zero” mellett döntöttek. Az szaknévsor folytonos lapozgatása közben rádöbbentek, hogy a Subzero név már korábban elkelt, de hogy ne vesszen kárba a már megcsináltatott 0 negatívas egyentetoválásuk, elhatározták, hogy „Type O Negative”-ra változtatják a nevüket. Az együttes készített egy demót, amely hamar a korabeli Roadrunner Records fülébe jutott. A neves amerikai hard rock és metal kiadó egy öt lemezre szóló szerződést kötött a négy fiatallal, s 1991-ben már meg is született a debütáló album, a ’Slow Deep and Hard’.

A Type O első albuma az elnyújtott, gyászos riffek; a mániákus punk-metal kiáltások és a mély indusztriális és gótikus alaphangok lemeze volt. A dalok általában hosszú, „többfelvonásos”, drámai művek voltak, melyek témái a szívfájdalomtól a szerelmi bosszúálláson át az öngyilkosság fontolgatásáig sokmindent érinthettek. A bemutatkozó lemez megjelenése után az együttes sok ellenségeskedéssel nézett farkasszemet az első turné során. Elsősorban a holland politikai aktivisták kardoskodtak ellenük, akik nem tudták megérteni Peter Steele csipkelődő humorérzékét bizonyos témákkal kapcsolatban. Emiatt elterjedt az a koholt pletyka, miszerint a Type O Negative tagjai embergyűlölők és náci-szimpatizánsok. A zenekar csak nevetni tudott az ilyen vádakon, mivel Josh Silver maga is zsidó volt (és később viccet is csináltak a szituációból, a ’We Hate Everyone’ című dallal).

Az USA-ba visszatérve a Roadrunner Records szerette volna, ha a Type O Negative elkészíti a megígért koncertlemezt Isaac Hayes közreműködésével. A brooklyni Brighton Beach-re érve az együttes inkább olcsó vodkára költötte a munkára kapott tőkét, majd Silver lakásán újra feldolgozták az első albumukat, méghozzá élő háttérzaj beleépítésével, hogy a roppantul ellenséges „közönség” és az együttes között jól érzékelhető legyen a „nézeteltérés”. A kész terméket ’The Origin of the Feces’-nek nevezték el [kb: „ahonnan az ürülék származik”], s ráhelyezték a figyelmeztető feliratot: „Not Live At Brighton Beach” [nem élőben Brighton Beachen]. Kezdetben a borító is botrányos volt, melyen valószínűleg Steele szétfeszített végbélnyílása volt látható, ám a későbbi kiadásokon már egy csontvázas borító szerepelt. A Roadrunner nem találta humorosnak a tréfát, azonban 1992-ben mégis kiadta a lemezt.

A Type O Negative valódi második albuma, a kritikusok és rajongók által egyaránt elismert ’Bloody Kisses’ ’93-ban jelent meg; ez volt a Roadrunner első olyan kiadott lemeze, amely elérte a platinalemez státuszt az USA-ban. A ’Bloody Kisses’ dalai főleg magányról és szerelmi bánatról szóltak, melyre ékes példa a ’Too Late: Frozen’, a ’Blood & Fire’ és a ’Can’t Lose You’. A legnépszerűbb számok azonban mind közül a ’Christian Woman’ és a ’Black No. 1 (Little Miss Scare-All)’ voltak, főleg, miután a 8-11 perces dalokat lerövidítették rádióbarát hosszra. A második nagylmezez világkörüli turnéja két évig tartott, mely alatt Steele basszusgitár helyett gyakran egy nyaka körül viselt nagybőgővel „zúzott”. A zenekart egyre jobban felkapta a média, többek között az MTV, a VH1 és a Rolling Stone is, és pont ebben az időszakban döntött úgy a dobosuk, Sal Abruscato, hogy átszerződik a ’Life of Agony’ együtteshez. Így hát Johnny Kelly, az addigi dobtechnikus kapta meg a teljesjogú bandatag szerepét.

A ’Bloody Kisses’ váratlan sikere miatt egyre nagyobb volt az igény egy újalbumra, és a Roadrunner arra ösztökélte Steele-t és barátait, hogy minél több mainstream felé hajló számot írjanak. Az együttes mindent megtett, hogy a rádióbarát dalok mellett legyen elég egyedi szám is, így született meg 1996-ban az ’October Rust’. Az album továbbra is a nemiség és érzékiség témáit firtatta; volt olyan számuk, ahol humorosra vették a figurát (’My Girlfriend’s Girlfriend’), de olyan is, ami komolyra és sötétre sikeredett (’Love You To Death’). A sikeres turnét követően a negyedik album megírása következett. Mivel az ’October Rust’ kiadása után röviddel több haláleset is történt Steele szűk családi körében, a zenész súlyos alkoholfogyasztásba kezdett, hogy megpróbálja elfedni a lelkén esett csorbát. Ez az önsajnálat és öngyűlölet is meglátszik az 1999-es ’World Coming Down’ című albumukon, amely leginkább a debütáló lemez mély, fenyegető hangzásához fogható. Ekkor már a dalszövegek is inkább a halál, drogfüggőség, depresszió és öngyilkosság témái körül forogtak. Bár az olyan dalok szövegeit, mint az ’Everyone I Love is Dead’, ’Everything Dies’, ’World Coming Down’ és ’All Hallows Eve’ sokan túlzó iróniának vélték, valójában őszinte vallomások voltak Steele akkori életéből.

Mindezt 2000-ben egy best-of válogatás követte, melyet ’The Least Worst of Type O Negative’-nak kereszteltek el [magyarul: a Type O Negative legkevésbé rossz dalai]. A lemezen a már ismert számokon kívül feldolgozásokkal, és több még kiadatlan, B-oldalakról származó csemegével találkozhattak a rajongók.

A zenekar hatodik nagylemeze, a ’Life Is Killing Me’ 2003-ban került a boltokba, s az elődéhez képest ez az album már maga mögött hagyta a gyászosan lassú számokat. A felhozatal sokkal jobban tükrözte a banda egykori klasszikus dallamvezetését, viszont a számok hosszúsága lecsökkent átlagosan hét és fél perc körülire. Ezen kívül visszanyerték a humorérzéküket is, mikor az ’Angry Inch’ című dallal egy katasztrofálisan sikerült nemi átalakító műtét történetét mesélték el.

A megjelenést követően Steele egy rövid ideig börtönbe került tettlegességért, majd el kellett viselnie egy turnust a drogelvonón is. Miután a Roadrunner Records – állítólag az együttes megkérdezése nélkül – megjelentette a Type O Negative legújabb best-of válogatáslemezét, a zenekar szakított a kiadóval, hogy a jobb ajánlattal kecsegtető SPV Records-höz szegődjenek. A 2007-es ’Dead Again’ album az új kiadó neve alatt látott napvilágot. Ezt követően videoklipet készítettek a ’The Profits of Doom’ és a ’September Sun’ című számokhoz.

2010. április 14-én Peter Steele, az együttes frontembere és basszusgitárosa tragikus hirtelenséggel, szívelégtelenségben meghalt.
 

Utolsó felállás: 

NévHangszer
Peter Steele
ének
basszusgitár
Kenny Hickey
gitár
Josh Silver
billentyűsök
Johnny Kelly
dob