Bejelentkezés

x
Search & Filters

W.A.S.P.

Megalakulás dátuma/Aktív évek: 
1982

További képek

Biográfia: 

A zenekar 1982-ben alakult meg Los Angeles-ben.

Az eredeti felállást Blackie Lawless, Rik Fox, Tony Richards és Randy Riper alkották. Ez a felállás azonban nem tartott sokáig, mivel Rik Fox kilépett a zenekarból, és az ő helyére Don Costa érkezett. Azonban Costa sem maradt sokáig a csapatban. Miután ő is távozott Lawless vette át a basszusgitárt is, az éneklés mellé. Ugyanakkor érkezett egy új tag, a gitáros Chris Holmes.

Blackie útja a hetvenes évek közepén nem kisebb iskolából, mint a New York Dolls-ból indult. A glam metalra olyannyira jellemző külsőségek itt ragadtak rá barátunkra, majd a punkok feloszlása után Blackie a Sisterben zenélt, többek közt Nikki Sixx oldalán. A nyolcvanas évek elejére aztán ő is erőt vett magán, és a következő zenei generáció tagjaként részt vett a glam metal megalapításában, igaz, zenéjével nem feltétlenül tartozott a szoros értelemben vett glam csapatok közé.

Kezdetek, a 80-as évek

Bandájának (melyet kivétel nélkül régi kollégái alkottak) első és cím nélküli lemeze leginkább a Mötley Crüe második albumához hasonlítható, amit egy elképesztően gonosz hangulattal öntöttek nyakon - valamint Blackie süvítő énekével. Az 1984-ben megjelenő lemezen a dalokat természetesen kivétel nélkül Blackie szerezte, csupán néhány nótába segített be a zenekar többi tagja.

Az albumnyitó, igazán nagyszerű I Wanna Be Somdebody nagy klasszikusa lett a bandának, kislemez is született belőle, b-oldalán a Tormentor című dallal. További siker még a lemezről a Love Machine, mely fülbemászó és jellegzetes refrénjével a koncertek kötelező pillanata volt.

Érdekes, de kereskedelmileg logikus megfontolásból azonban nem került lemezre a zenekar bemutatkozó kislemeze, az egyszerűen csak Animal (Fuck Like A Beast) című dal, mellyel egyből elnyerték a híres-hírhedt titulust. Feltehetően ennek a nótának is köszönhető, hogy az amúgy tényleg rejtélyes W.A.S.P. név mögé sokan a We Are Sexual Perverts rövidítést vélték látni. Szintén ebben az időszakban született a csapatnak egy Rolling Stones feldolgozása, valamint a Show No Mercy című szerzemény, mely bár nem került fel az albumra, egy igen ötletes és kellemes dal lett belőle.

Ebben az időszakban a zenekar mindent megtett, hogy felkeltse az emberek figyelmét. Blackie szívesen nyúlt vissza a hetvenes évekbeli munkaadóinak hagyományaihoz, de az Alice Cooper nevével fémjelezhető shock-rockot sem vetette meg. Hamarosan megjelent jellegzetes mikrofonállványa, melyen az Animal című dalt előadva tényleg az ördög földi helytartójaként tündökölhetett a közönség előtt.

Második lemezük, az 1985-ös ’The Last Command’ követte elődjének hagyományait, bár jóval nagyobb hangsúlyt fektettek a sötét hangulatra, mintsem a bulizós feelingre. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a csapatot hiba egyszerű glam bandának elkönyvelni, ám a külsőségek mégis erre ösztönzik a szemlélőt. Mindazonáltal, itt már jelentős mértékben van dolgunk shock-metallal, heavy metallal, és egy nehezen meghatározható stílussal, amit leginkább Blackie jellegzetes éneke képviselhet. Mostanra tehát egyértelműen kialakult a jellegzetes Wasp-sound, amiből ezek után nagyon sokáig nem is fog engedni a banda.

Az új lemez legfontosabb kulcsdalai talán a nyitónóta Wild Child, valamint a rock and rollos Blind in Texas, melyek meg is jelentek kislemezen, igaz, sikert csak mérsékelten arattak. Véleményem szerint a második album súlya alatt a banda nem tudott jól teljesíteni. A ’Last Command’ cseppet sem előremutató, mondhatni, kissé rendszertelen. Egyértelmű visszaesés az elődhöz képest, bár kereskedelmileg ez szerepelt sikeresebben a listákon. A soron következő lemezt azonban még ütősebbre akarták összehozni a srácok…

Az 1986-os ’Inside The Electric Circus’ az 1986-os év talán egyik legjobb lemeze a rock rajongók számára. Glam metalról itt már nehezen beszélhetünk, nyilvánvalóan a heavy metal és a jellegzetes, fentebb már említett Wasp-sound határozza meg az albumot.

A címadó dal hosszú idő óta Blackie legjobb szerzeménye. Ki ne adná meg magát démoni hangú üdvözlésének? Mintha csak a pokol tornácán toporognánk éppen… Érdekes módon felkerült az anyagra egy Ray Charles feldolgozás, az igen hangulatos, tökéletesen Wasp-osított I Don’t Need No Doctor, valamint a Uriah Heep klasszikusa, az Easy Livin’. A lemez tehát kellemes anyag, de a banda a ’Last Command’ óta süllyedő ágban volt. A második korong a 47. helyezésig vitte a slágerlistákon, de az Elektromos Cirkusszal meg sem tudták közelíteni ezt az eredményt, a lemez még az arany minősítést sem kapta meg. Valami nagyon nem stimmelt a csapat háza táján, ezt pedig Blackie is jól tudhatta, mert azonnal cselekedni kezdett. Három évre a bukták után újra albumfelvételekbe kezdtek.

A ’The Headless Childern’ lemez egy új határkő a zenekar életében. Kemény, fémes hangzás jellemzi az egész albumot, energikus és erőteljes megszólalással és lendülettel. Előtérbe kerültek a relatíve hosszú és elnyújtott, de még így sem túlzásokba eső a dalok, mint a The Heretic (mely a maga hét perces hosszával a banda addigi legnagyobb lélegzetvételű alkotása), vagy a Thunderhead. A korábbi lemezen megkezdett hagyományt folytatva ide is került egy feldolgozás – a Who The Real Me című dalát próbálták magukhoz igazítani a csapat tagjai, de kivételesen nem jártak túl sok sikerrel.

Az album fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint a tény, hogy a lemezre olyan vendégzenészeket hívtak meg, mint Lita Ford és Ken Hensley. Az elszánt munka következtében számos egyéb dal született még a korszakban, többek közt egy Jethro Tull feldolgozás (Locomotive Breath), melyek később az album remasterelt kiadásán láttak napvilágot.

A lemez természetesen első osztályú alkotás, a Wasp életmű egyik legszebben csillogó ékköve. A négy kezdőnóta, a Thunderhead, a kissé Love Gun-os ízű The Neutron Bomber… mind-mind nagyszerű és élvezetes szerzemény, de a maga idejében a lemez még így sem ért el túlságosan nagy sikereket. Mindössze a 48. helyig jutott, ami ugyan előrelépés az előző album oktalanul gyatra teljesítményéhez képest (ne tessék félreérteni, az ’Electric Circus’ bőven ott van a kedvenceim között), de még így is csak hátulról közelíti meg a ’Last Command’ lemez 47. pozícióját.

A 90-es évek

Több bizonyítási lehetősége azonban nem adódott a zenekarnak. Elérkeztek a kilencvenes évek, a heavy metal és a glam metal pedig egyre kevésbé volt felvállalható stílus. Mással kellett próbálkozni a sikerhez, Blackie pedig olyasmihez nyúlt, amire éppen Tőle senki sem számított volna…

1992-ben barátunk saját bejáratú zenekarával egy koncepciólemezt dobott piacra, egyúttal a valaha volt legszebb Wasp albumot, a ’The Crimson Idol’-t. Az album alap sztorija egy Jonathan Steel nevű metal énekes karrierje, akinek az életútját az első sikerektől az abszolút lejtőig végigkísérhetjük az albumon.

Meglepő módon a lemez sok tekintetben szakít a banda korábbi zeneiségével. Rengeteg akusztikus gitár, himnikus dallamvezetés, szépséges szólók, és rendkívül drámai, lehangolt hangvétel jellemzik a lemezt, így bizonyos szempontból még egyfajta gótikus jelzőt is rá lehetne aggatni. Ami maradt, az Blackie jellegzetes orgánuma, mely gonoszság helyett most kiégettséget és halálvágyat sugall. Nem lehet elkerülni a párhuzamot hősünk és Jonathan Steel életútja között. Mint minden rock sztár, úgy Blackie is hamar elindult a lejtőn az első sikerek learatása után. Alkoholproblémákkal küszködött, melyen egyáltalán nem segítettek az albumainak gyatra eladási eredményei. Zenekara mostanra teljesen kicserélődött, mondhatni, végképp egyszemélyes vállalkozássá vált számára a Wasp.

A ’Crimson Idol’-lal azonban hatalmasat sikerült alkotnia. A tempósabb dalok, mint a The Invisible Boy, vagy az Arena of Pleasure hozták a régi dalok színvonalát, a Chainsaw Charlie a korai lemezek sötétségét hozta vissza, a The Idol című búbánatos szerzemény pedig a lírikus oldalt erősítette meg. Ez a lemez bizony gyönyörű.

Az album bővített kiadásain megtalálható egy rendkívül érdekes, negyed órás akusztikus szerzemény, a Story of Jonathan, melyen ének ugyan nem hallható, de végigkísérhetjük benne Jonathan életútját. Bár sok esetben kikezdi az ember türelmét, ezzel a vergődő dallal kerül fel a kiemelő keret az album köré.

A Wasp karrierje azonban 1992 után fordulatot vesz. Bár a ’Crimson Idol’ újra a 47. helyig jut, végül mégsem lesz belőle legendás lemez. Ugyan masszív rajongótáborral bír, Blackie nem tudott felemelkedni a legnagyobbak közé – persze, hiszen nem a napfényes glam metalt, hanem valami sötét, de egyedi utat választott. Karrierje azonban innentől mintha kezdene egyre kiegyensúlyozottabb lenni. Az elérhetetlen sikerre már nem törekszik, helyette abba fekteti az energiáját, hogy tökéletesen megvalósítsa saját zenei elképzeléseit (a rajongók legnagyobb örömére). A lemezgyártás tehát nem áll le, sőt, a következő két évtizedben pörög csak fel igazán a gépezet…

Az 1992-es ’The Crimson Idol’ lemez sok szempontból véglegesen rányomta bélyegét a Wasp munkásságára. Blackie a turné végén elvesztette az édesanyját, ezáltal még erősebbé vált a kapocs közte és az általa kitalált Jonathan Steel között. Az élő ember és a karakter közötti viszony elmélyült, olyannyira, hogy Blackie újra albumot akart áldozni az előző lemezen megkezdett történetnek, eredetileg szólóban, de végül mégis Wasp név alatt…

A ’Still Not Black Enough’ a Raw Power kiadó égisze alatt jelent meg, igen zavaros körülmények között, mivel a lemez az Egyesült Államokban csak egy évvel az eredeti kiadás után jelenhetett meg, vagyis 1996-ban.

Az album gyakorlatilag az első olyan megnyilvánulása lett a Wasp-nek, amelyen már tudatosan nem törekednek a siker felé, helyette egyfelől a saját maguk ötleteinek megvalósítása, illetve a közönség igényeinek kielégítése a cél. Ahogyan az előző lemez esetében, úgy itt is Bob Kulick segít Blackie-nek a minél jobb dalok felvételében.

Maga a lemez alapvetően egy kellemes, de semmi esetre sem kiemelkedő hallgatnivaló. Egyetlen relatíve emlékezetes pillanata a Somebody to Love, mely a Jefferson Airplane egykori kislemez dalának a feldolgozása. Ennek ellenére az album dalai kivétel nélkül hozzák a Wasp hagyományait, így bár egyértelműen nem fogja megváltani a világot, csalódni sem fog benne az, aki Blackie jellegzetes hangjára vágyik. Tisztességes és korrekt album, de semmi több. Érdekes módon a ’Crimson Idol’ fennköltségét is összetettségét sem viszi tovább, ám van két akusztikus szerzemény – Breathe és I Can’t – melyek kellemes meglepetést okozhatnak a kíváncsi hallgatónak. Kislemezként a Goodbye America és a Black Forever jelent meg az albumról.

1997-re azonban karakteres változás ment végbe a banda zeneiségében. Aktuális lemezük már címében is megbotránkoztató, a rajta lévő dalok pedig Blackie énekstílusát leszámítva sokkalta keményebbek és nehezebben értelmezhetőek, mint az addigi szerzemények.

A ’Kill Fuck Die’ album erős indusztriális behatással bír, köszönhetően talán Bob Kulick távozásának és Chris Holmes visszatérésének. Hogy az albumnak van-e konkrét koncepciója, azt igen nehéz megmondani – talán még Blackie sem tudna erre válaszolni. A dalok azonban látszólag egy téma, a fájdalom és a kegyetlenség köré csoportosulnak, így a ’KFD’-t nyugodtan nevezhetjük a leggótikusabb Wasp lemeznek, ami valaha is napvilágot látott. Nem is meglepő, hogy Blackie szerint a lemezt az Apokalipszis most című film inspirálta (ez különösen a nyolc perces zárótétel alatt válik nyilvánvalóvá).

Az sem letagadhatatlan persze, hogy az albumra hatott az adott kor zenei divatja. Mint minden egykori klasszikus banda, a Wasp is megpróbált igazodni a trendekhez, ám ezt sikerült önmagukhoz annyira hűen tenni, amennyire csak lehetett. Nem rossz lemez a ’KFD’, de ne ezzel tessék megismerkedni a zenekarral…

A ’KFD’ relatíve sikere nagyban elősegítette, hogy a ’Double Live Assassins’ című, kiváló koncertanyagot éppen ezen a turnén vegyék fel és adják ki.
Ahogyan azt láthattuk, a ’KFD’ album sikeresen ötvözte a divatos zenéket a banda régi hagyományaival, 1999-ben azonban Blackie is megbicsaklott a zene- és dalszerzésben. Ekkor alkotta meg a Wasp egyetlen igazi botrányalbumát, a ’Helldorado’-t, melyen egy olyan zenei momentumhoz nyúlt hozzá, ami alapjaiban határozta meg a csapat muzsikáját – a saját hangjához.

Blackie, bár továbbra is süvít, éneklése egyértelműen sokkal extrémebb végletekbe nyúlik, mint eddig, ezt pedig a maga korában sem a rajongók, sem a kritikusok nem tolerálták. Utólag visszanézve a dolog érthetetlen, hisz a felvételeket hallgatva valóban egy relatíve erőlködő Blackiet hallhatunk, ám önmagában sem a zenei körítéssel, sem vele nincsen semmi probléma. Előbbi tényező olyannyira rendben van, hogy a ’KFD’ kissé szélsőséges és divatos megközelítéséből semmit sem örökölt. Mindazonáltal a lemez nem lett kifejezetten sikeres, sőt. Ami azt illeti, én magam sem kedvelem. Valahogy azt érzi az ember, hogy a zenekar itt bizony sokkal primitívebben prezentálja mindazt a sötétséget, amit korábban hitelesen és átgondoltan hozott létre. A ’Helldorado’ nem lenne alapjaiban rossz lemez, de valamiért nem működik…

Persze a ’Helldorado’ turnéja is megért a maga idejében egy élő lemezt, mely a ’The Sting’ címet kapta. Noha best of anyagot játszik rajta a banda, az anyag minősége erősen lehangoló, megszólalása erőtlen és halk.

2000-től napjainkig

A Wasp az új évezredet a 2001-es ’Unholy Terror’ című, az akkori kritikák szerint kissé szürkére sikeredett, rutinból megírt albummal köszöntötte. A lemezen vendégszerepel Roy Z gitáros, Bruce Dickinson és Rob Rock bárdistája, de a dalok javát ő sem menti meg az unalomba fulladástól. Kiemelkedő pillanatként talán a Who Slayed Baby Jean?, a lüktető Loco-Motive Man és a csendesen merengős Euphoria emelhető ki. Annak ellenére, hogy a lemez valóban egyhangú, ezek a dalok azért rengeteget emelnek a fényén.

Az ’Unholy Terror’ megítélése legalább annyira vegyes és vitatott, mint a ’Helldorado’-é, vagy a ’KFD’-é. Igen érdekes albumtrióval van dolgunk a képükben, melyek relatíve kevés slágert adtak hozzá a banda bármikor elsüthető dalaihoz, de amellett, hogy kísérletező lemezek, nem törik meg feltűnően a zenekar örökös hagyományait.

De szerencsére 2002-ben Blackie végre megemberelte magát, és újra letett az asztalra egy vitán felül jó albumot. A ’Dying For The World’ lemez a modernkori Wasp munkásságának egyik fényes ékköve, melyhez fogható anyag talán a ’Crimson Idol’ óta nem készült. Összegzi a csapat szokásos hangulatát a megelőző három lemez kísérleteivel, valamint némi hard rock feelinget ad még a recepthez.

Az album sötét hangulatú, szokás szerint szinte már majdnem a sátánista megnyilvánulásokba hajlik. Az inspiráló erőt a WTC elleni 2001-es terrortámadás adta, Blackie az ottani áldozatoknak is ajánlotta a lemezt. Itt bizony sok hátborzongató témával van dolgunk. A Black Bone Torso egyértelműen a gótikus rockzene jegyeit viseli magán, a Hallowed Ground nyilvánvaló utalás az ikertornyok egykori helyére, a Revengence már-már zavarba ejtően agresszív, a Stone Cold Killert sem lehet félreérteni, a Trail of Tears pedig egy majd hat perces agónia, kicsit talán már a Cure-t megidéző stílusban.

Blackie ennyire összetett albumot régen írt már. Agresszió, fájdalom, félelem, szomorúság, mind-mind jelen van a lemezen, a téma ráadásul sokkal komolyabb, mint Jonathan Steel élete. Különös album a ’Dying For The World’…

A 2002-es lemez vitathatatlanul egy nagy inspirációs erő hatására jött létre, ebből az erőből pedig a későbbiekre is maradt raktáron. Blackie elkötelezettnek érezte magát a koncepciólemezek irányába, ennek eredményeként pedig 2003-ban nekifogott egy gigantikus sorozat, a Neon God létrehozásába.

A kifejezetten nagyra nőtt koncepció első kifejtése a ’The Neon God: Part 1 – The Rise’ című album lett, mely 2004-ben jelent meg. A történet főszereplője egy átkozott sorsú férfi, Jesse, aki rájön, hogy képes olvasni az emberek fejében, egyúttal befolyásolni a döntéseiket és a cselekedeteiket.

A már-már tudományos-fantasztikumba hajló témához fennkölt zene társul. Blackie kiváló dalokat írt, több rövid átvezetővel megfűszerezve, melyekkel együtt a lemez 52 percesre nőtt. A dalok maguk messze nem olyan sötétek és nyomasztóak, mint régen, a zenei energia is a nyolcvanas évekre kacsint vissza a leginkább, nyoma sincs a ’Dying For The World ’sötétségének és agressziójának.

A sorozat második része sajnálatos módon érezhetően megfáradt. Nincsenek zenei átvezetők, csak egymásra halmozott dalok, ráadásul a műsoridő alig 46 percre csökkent. Tagadhatatlan, hogy a Neon God nagyszerű ötlet volt és sok lehetőség rejlett benne, de Blackie ellustálkodta, vagy talán inkább megunta a nagyszerű ötlet megvalósítását. A második album már egyértelműen szürke, bizonyos pontokon kikezdi az ember idegeit. Kár érte, hisz az elképzelés tényleg remek volt…

…ráadásul a Neon God annyira kimerítette Blackiet, hogy a következő sorlemez felvételére három évet kellett várni. Ez lett a ’Dominator’, melyet két évre rá követett a ’Babylon’. Utóbbi két albumot nyugodtan lehet egyszerre jellemezni, mivel bár minőségi alkotásokról van szó, ezek bizony már kisujjból kirázott lemezek, melyek relatíve rövid, nem túl tartalmas, de minőségi dallistákkal bírnak – bár a ’Babylon’ kissé rövid mivolta ellenére még két feldolgozást is tartalmaz.

Mindazonáltal kár lenne lehúzni ezeket a lemezeket. Kellemes hallgatnivalók lehetnek minden Wasp rajongónak, noha természetesen meg sem közelítik a nyolcvanas évek klasszikusait, vagy a kilencvenes évek kissé zavart, de érdekes munkáit.

Történetünk utolsó fontosabb fordulata a 2010-es évek környékén jött el, amikor Blackie vallásos meggyőződésének jegyében átalakította a koncertek programját, megszabadulva például a vérivástól és az Animal című daltól. Bár a bejelentése felkorbácsolta a rajongók kedélyeit, sokan egyetértenek abban, hogy maga az Animal nem is akkora dal, hogy fájjon az elvesztése. Megint mások Blackie viselkedését képmutatónak tartják, ugyanakkor, mint sok esetben, most sem mehetünk el azon tény mellett, hogy Ő nem egy átlagos rock zenész… Ezt bizonyítják az olyan lemezek, mint a ’Crimson Idol’, vagy a ’Dying For The World’.
 

Videók

  • W.A.S.P. - Wild Child
  • W.A.S.P. - Babylon's Burning
  • W.A.S.P. - I Wanna Be Somebody
  • W.A.S.P. - Forever Free
  • W.A.S.P. - Hold On To My Heart
  • W.A.S.P. - The Idol
  • W.A.S.P. - Fuck Like A Beast
  • W.A.S.P. - The Hellion
  • W.A.S.P. - Sleeping (In the Fire)

Jelenlegi felállás: 

NévHangszer
Blackie Lawless
ének
ritmusgitár
Doug Blair
szólógitár
vokál
Mike Duda
basszusgitár
vokál
Mike Dupke
dob